A depresszióról már mindenki hallott. Mindenkinek van valamiféle képe arról, mit is jelent számára ez a fogalom. Sokaknak van olyan rokona, ismerőse, akit a közvélemény depressziósként tart számon.

A pszichoterápiás rendelésen is gyakran előfordul, hogy a kliensek depressziósként határozzák meg magukat. Sokszor igazuk is van. Néha pedig nincs.

Annál gyakrabban előfordul, hogy rosszkedvünket, bánatunkat, veszteségünket, önbizalmunk hiányát, fáradtságunkat, alvászavarunkat valamilyen címkével látjuk el - nem ritkán depressziósnak minősítve magunkat. Pedig a fenti érzések, állapotok szintén az egészséges lelki működés részei lehetnek. Egy szeretett személy elvesztése felett érzett fájdalom természetes módon hordozhat magában önvádlásokat, bűntudatot, a lehetőségek megmásíthatatlan elvesztésének érzését. Kapcsolati sikertelenségeinket, teljesítménybeli kudarcainkat gyakran kísérik önértékelési zavarok, levertség, visszahúzódás a társas kapcsolatokból. Hosszan lehetne sorolni azokat az állapotokat, melyek, - bár kellemetlen, fájdalmas, nem-vágyott, - de mégis természetes részei lelki életünknek.

A depresszió azonban nem mindig mutatja a fent leírt, jellegzetes, könnyen felismerhető képet. Gyakran más tünetektől elfedve jelentkezik.

Leggyakoribb változat az, mikor a normális hangulati, lelki jelenségek megtartottsága mellett a fent említett testi tünetek az uralkodóak. Ilyenkor természetesen a fizikai kivizsgálás kerül előtérbe, mely vizsgálatok negativitása hívja csak fel esetleg az orvos figyelmét a háttérben csendben meghúzódó hangulati nyomottságra.

Gyakran tapasztaljuk, hogy a depresszió másodlagosan, egyéb pszichés betegség kísérőjeként lép fel. Elhúzódó szorongás, fóbiák és kényszerek az élettér, a társas kapcsolatok nagyfokú beszűkülésével, sorozatos kudarc-élménnyel járhatnak, mely -az alapbetegséget is tovább súlyosbító- depressziót válthat ki.

Alkohol- és drogbetegség hátterében szintén állhat krónikus depresszió, mely, - talán sok évvel ezelőtt - arra késztette a beteget, hogy ezekkel a szerekkel próbáljon enyhíteni hangulati nyomottságán.

Depressziós gyermekek tünettana szintén igen gazdag lehet. A fejlődés során változik a gyermek képessége a bánat, szomorúság, félelem és szorongás kifejezésére. A depresszív hangulati jegyek mellett az alvás- és étvágy zavara, szorongás, nyugtalanság, a kontaktus felvételének, és megtartásának zavara, agresszió, a figyelem-, a koncentráció zavara, testi betegségek /fejfájás, hasfájás, szédülés/ utalhatnak az alapbetegségre a különböző életkorokban.

Ez az elmélet valószínűsíti, hogy öröklött hajlam okozza egyesekben a fenti elváltozásokat, depressziót okozva, függetlenül az érintett személy fejlődésétől, az őt ért pszicho-szociális hatásoktól. Erre utal a betegség-csoport elnevezése: primer depresszió.

Másodlagosnak tekinti az elmélet azokat a depressziókat, melyeket jól nyomon követhető testi elváltozás vált ki, előz meg. Így például az agyban zajló morfológiai elváltozások / pl. arterioszklerózis, trauma, tumor, Parkinson kór / okozta tünetek egyike lehet a depresszió.

Úgy nevezett szimptómás depressziók, melyek valamely fizikális betegséget követően lépnek fel. Fertőző betegségek közül a májgyulladás, tüdőgyulladás, influenza kísérőjeként jelenhet meg. Emellett szív-érrendszeri betegségek kapcsán észlelték a depresszió megjelenését az átlagot meghaladó mértékben. Bizonyos gyógyszerek tartós szedése is depressziót válthat ki.

A biológiai megközelítéstől gyökeresen különbözik a pszichés folyamatok, betegségek dinamikus-pszichoanalitikus megközelítése. Az elmélet képviselői a személyiségfejlődés meghatározójának az egyént élete során ért élményeket, meghatározó kapcsolatokat, /ezen belül elsősorban az anya-gyermek kapcsolatot /, az elszenvedett lelki traumákat tekintik, melyek egy adott genetikai bázison alakítják a személyiséget. A pszichés betegségeket - így a depressziót is - ez az elmélet a lelki struktúra szerves részének tekinti, melynek gyökerei feltárhatóak az egyén fejlődésében. A lelki betegségeket mintegy az életeseményekre adott reakciókként kezeli.

A kognitív-magatartásterápiás elmélet a depressziók keletkezésében a kognitív folyamatok elsődlegességét hangsúlyozzák /pl. tanult tehetetlenség /. Az elmélet szerint az egyén negatív irányba torzulva érzékeli a valóságot, önmagát és a jövőt. A torzulások hátterében kóros attitűdök, jellegzetes logikai hibák állnak.

A korábbi éles elhatárolódás után ma már léteznek törekvések a fenti megközelítések integrálására, hangsúlyozva a genetikai, alkati, élettörténeti, környezeti tényezők együttes hatását.

A terápiás megközelítések - hasonlóan a kóroktani elméletekhez - különbözőek lehetnek.

A biológiai-biokémiai alapokon álló szakemberek a gyógyszeres kezelés elsődlegességét hangsúlyozzák. Egyre hatékonyabb és kevesebb mellékhatással bíró szorongásoldók, antidepresszánsok, altatók jelennek meg. Különösen az antidepresszánsok esetén fontos, hogy hatásukat hosszútávon fejtik ki, hetek telnek el a kedvező hatás megjelenéséig, és hónapokig szükséges lehet a gyógyszer szedése.

Az un. relaxációs módszerek a testi-vegetatív működésen keresztül igyekeznek hatást gyakorolni a lelki folyamatokra, alátámasztva ezzel a testi - és lelki folyamatok szoros egységét. Ilyenek a hipnózis és az autogén tréning.

Nehéz azt meghatározni, hogy kinek milyen terápiás eljárást célszerű választania, ha egyáltalán választási helyzetben van a paciens. Súlyos depresszió, nagyfokú gátoltság, öngyilkossági veszély esetén a gyógyszeres kezelés feltétlenül indokolt, kórházi elhelyezés is szükségessé válhat. A pszichoterápia indikációja és sikeres alkalmazása nagyban függ a paciens erre való motiváltságán, személyes alkalmasságán. Sok esetben vezethet eredményhez a gyógyszeres-és pszichoterápia kombinációja.

Vissza