Bűntudat – bűntudatkeltés

- szavak, tettek, mondatok -

Dr. Marik Ágnes

“Mennyivel többször szólal meg az emberismeret úgy:

Vigyázz, mert ismerlek! – mint így: Ne félj, hisz ismerlek !”

Osvát Ernő

A bűntudat valamennyiünk számára ismerős érzés. Akkor alakul ki, amikor akarva-akaratlanul elkövettünk valamit más(ok) vagy önmagunk sérelmére. Tudatában vagyunk „bűnünknek”.

Számos páciensem él át gyakori vagy állandó indokolatlan bűntudatot. A bűntudat mellé rendszerint szorongás, mások ítéletétől és szeretetük-megbecsülésük elvesztésétől való félelem és önmagukkal való folyamatos elégedetlenség társul.

Ha a bűntudatról gondolkodunk, rengeteg kérdés merül fel bennünk. Miért van az, hogy sok ember szinte folyamatosan bűntudattól-lelkiismeret-furdalástól szenved, míg mások igen ritkán éreznek ilyet? Ugyanazért a cselekedetért miért érez az egyik ember bűntudatot, míg a másik nem? Ki(k) vagy mi(k) határozza meg, mi számít bűnnek és mi nem?

A szülők feladata, hogy gyermekük számára meghatározzák, mi a helyes, követendő út a viselkedésben, s melyek a fontos, irányadó erkölcsi értékek. Ez az iránymutatás segíti a gyermek lelki fejlődését, erkölcsi-etikai rendjének kialakulását, a közösséghez való alkalmazkodását és beilleszkedését. Probléma származhat abból, ha túl szigorúak, merevek és korlátozóak az elvárások vagy a gyermek által elkövetett hibák felnagyítódnak.

„Rossz vagy!” – mondja 3-4 év körüli kisfiának egy anyuka a villamoson. A mama addig elmélyülten olvasott, kisfia pedig unalmában felállt az ülésre.

„Hagyj békén! Nem látod, hogy fáradt vagyok–mondja a szülő lelkesen csacsogó gyermekének.

„Miért kell minden szót harapófogóval kihúznom belőled?” – kérdezi a szülő, amikor viszont van ideje, nem fáradt vagy beszélgetni támad kedve.

„Ha már végre rendet raktál a szobádban, azt a pulóvert is eltehetted volna. Semmit nem fejezel be tisztességesen.”

Azaz rossz vagy, erőszakos, tapintatlan, figyelmetlen, rendetlen, megbízhatatlan stb. édes fiam, lányom.

A szülő kifejezheti gyermekével kapcsolatos elégedetlenségét hallgatással, arckifejezéssel, fájdalmas sóhajokkal, közönnyel, veréssel, összehasonlításokkal és számos egyéb módon.

A gyerek vágyik rá, hogy szülei szeressék, örüljenek neki, büszkék legyenek rá.

Gyakori azonban, hogy a szülők elsősorban az elégedetlenségüknek adnak hangot és/vagy olyan sokszintű és magas elvárásokat támasztanak gyermekükkel szemben, melynek folyamatos teljesítése lehetetlen.

A gyerek kicsi, gyenge és kiszolgáltatott. Számára szülei „mindenhatóak”, „mindentudóak”, így a róla alkotott véleményt igazságként fogadja el. Nem tudja megítélni azt sem, hogy a vele szemben támasztott elvárások, követelmények reálisak-e, teljesíthetőek-e. Nem mérlegeli-mérlegelheti azt sem, egyetért-e ezekkel. Csak ezt a követelményrendszert ismeri. Nem tud és nem is mer szembehelyezkedni.

Jobb azt hinnie, hogy szülei jogosan szidják, szólják le, mintha azt gondolná, nem szeretik, azért ilyen ridegek vele. Azaz inkább „bűnösnek” vallja magát, minthogy elveszítse a hitét a felé irányuló szeretetben. Ugyanakkor félni kezd, hogy aki ennyi hibát, „bűnt” követ el, az mennyi ideig tarthatja meg ezt a szeretetet.

Negatív várakozás, szorongás alakul ki, mit hoz a jövő, meg tud-e felelni valaha az elvárásoknak, mikor kap egy újabb fejmosást.

A gyermeket végül állandó bűntudat gyötri, mert „bűneivel” szomorúságot, ingerültséget vagy csalódást okoz a szüleinek.

Később a gyerek, hogy védje magát és szüleivel való kapcsolatát a feszültségtől, indulattól, csalódástól stb. azonosul (sajátjának fogadja el, éli meg) a szülők elvárásaival és sokszor a róla visszajelzett negatív képpel is.

A magas szintű elvárásokkal való azonosulás következtében a maximumot veszi természetesnek. Magas szintű követelményeket támaszt önmagával szemben, gyakran 100 százalékos eredményt vár, a „tökéletest” akarja teljesíteni mindenben. (De meg tudná valaki mondani, milyen pl. a tökéletes lakás, ötlet vagy szeretet ? Kinek ilyen, kinek olyan, és még ez is gyakran változik idővel.) Ez nem, vagy ritkán sikerül. A legtöbbször nagy energiaráfordítás, igen jó eredmény mellett is elégedetlen önmagával szemben.

Az önbizalom hiányának stabilizálódása a negatív visszajelzésekkel való azonosulás után magyarázatra sem szorul.

A gyerekből felnőtt lesz. Újra és újra átéli saját elégtelenségét, s önmaga szigorú kritikája, ítélete elől nincs menekvés. Szerepköreinek (munkaerő, házastárs, szülő, barát stb.) növekvő számával együtt szaporodnak feladatai. Ezerfelé igyekszik szakadni, megpróbál mindennek egyidejűleg maximálisan megfelelni. Sikertelenül. És új mondatok jönnek:

„Munkatársainktól elvárjuk, hogy a feladatokat maximálisan teljesítsék. Nálunk senki nem az óráját nézi, hanem a megoldásokra koncentrál.”

„Lehetnél figyelmesebb is!” „Lehetnél szexisebb is!”

„Már megint nem jössz dolgozni? Mit csinálsz azokkal a gyerekekkel, hogy folyamatosan betegek?”

„Milyen apa az olyan, aki csak alvás közben látja a gyerekeit?”

„Még nincs kész a vacsora?”

„Mikor játszol már velem?”

„Nem rajtam múlik, hogy állandóan cirkusz van itthon. Ismerhetsz, nekem ilyen a természetem.”

„Feláldoztam érted a karrieremet, a fiatalságomat.”

„Megérdemelném, hogy gyakrabban lássam az unokáimat.”

BŰNÖS VAGY! (VALÓBAN?)

Ahhoz, hogy megszabadulhassunk tartós (és indokolatlan) bűntudatunktól, reális képet kell kialakítanunk önmagunkról, el kell fogadnunk és meg kell szeretnünk önmagunkat. Végig kell gondolnunk, milyen értékeket tart-tartott a környezetünk fontosnak, és mi melyikkel tudunk és akarunk azonosulni. Ki kell alakítanunk a saját elvárásainkat magunkkal szemben, vigyázva arra, hogy azok reálisak és teljesíthetőek legyenek. El kell döntenünk, milyen külső elvárásnak tudunk és akarunk megfelelni. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk hibátlanok (és más sem az). Vállalnunk kell a felelősséget hibáinkért, anélkül, hogy mások felelősségét is átvállalnánk. Vállalnunk kell önmagunkat, érzéseinket és véleményünket, kockáztatva, hogy nem mindenki szeret így (sem) majd minket. El kell fogadnunk, hogy a különbözőség nem egyenlő az értéktelenséggel. Meg kell tanulnunk értékelni, szeretni másokat. Tudnunk kell megbocsátani.

Nem várható, hogy az évek-évtizedek óta kínzó bűntudat a felismeréssel úgy vehető le, mint egy kabát. Levetkőzése hosszú folyamat. Akarat és kitartás kell hozzá. A pszichoterápiás segítség jelentősen lerövidítheti ezt az időt.

Az indokolatlan bűntudat érzésétől meg kell szabadulni, mert megfoszt az örömtől. A reális bűntudat érzése azonban fontos és tiszteletet érdemel. Lelkiismeret-furdalás és jóvátételi igény követi. Azt jelzi, hogy figyelek a másikra, fontos nekem a másik ember. Észrevettem és sajnálom, hogy így cselekedtem. Elismerem a hibámat és érzem a felelősségemet abban is, hogy segítsek megszabadulni a hibám keltette rossz érzéstől vagy más következményeitől. Segít, hogy autonómiánk megtartása mellett stabil értékrend, kölcsönös felelősségvállalás és feszültségmentes együttélés alakulhasson ki.

Nem szeretnék olyan világban élni, ahol nincs bűntudat vagy lelkiismeret-furdalás. Ha nem lenne, akkor az azt jelentené, hogy semmi kapcsolat nincs az emberek között, azaz mindenki tökéletes magányban él. Vagy anarchia lenne, mert mindenki kizárólag saját magával törődne, pillanatnyi érdekének megfelelően bánva másokkal. Ahol nincs bűntudat, ott nincs stabil értékrend, felelősségvállalás és erkölcsi fék.

Vissza