Változó világ
- veszteségeink
-
Dr. Hantos Ágnes
Szeretteink,
kedves ismerőseink elvesztésekor érthetőnek tartjuk a zaklatottságot, a szomorúságot.
A gyász a szeretett személy halála miatt érzett fájdalom. Életünk során azonban
nem csupán személyektől kell elválnunk. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy
az élet egyik leglényegesebb jellemzője a várható és a váratlan változás,
amikor végérvényesen megszűnnek azok a körülmények, amelyek között addig éltünk
és valami teljesen újhoz kell alkalmazkodnunk.
Az
első ilyen váltás maga a megszületés: a sötét, meleg biztonságból kell kibújni
a fényes, rideg, bizonytalan világba. Később le kell válni az anyamellről, el
kell engedni anyánk kezét, amikor otthagy az óvodában. Az iskolás évek örömei
és megpróbáltatásai után meg kell tanulnunk magunkról dönteni és gondoskodni,
azaz felnőttként élni. Nem is gondolnánk, hogy a nagykamasz ingatag
lelkiállapotának egyik oka a gyermekkor elvesztése miatt érzett fájdalom. S később
a szülői ház elhagyása is mennyi nehézséggel jár! Felhőtlen örömet várunk el a
fiatal házasoktól, hiszen a mesék is azzal érnek véget, hogy „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Szeretik egymást,
jó esetben megkapnak minden segítséget az életkezdéshez. Az új életformáért
azonban fel kell adniuk a régit, az új otthonért el kell hagyniuk a szülői házat.
Ahhoz, hogy megváltozott életük örömet hozzon, el kell tudniuk szakadni a megszokottól. S ez bizony sokszor fájdalmat okoz, még akkor
is, ha pozitív ez a változás. Boldogság a szülőnek is, ha gyermeke családot
alapít, de nem lesz többé már dédelgethető, minduntalan támogatást igénylő fia
vagy lánya. Ez fáj, nagyon fáj. Aki nem akarja tudomásul venni, hogy
családtagjainak megváltoznak a szükségletei, hogy nem lehet egy felnőtt
gyermeket úgy kezelni, mint egy kiskamaszt, az ugyanúgy boldogtalan lesz, mint
az, aki nem hajlandó belátni, hogy már nem bír annyit elvégezni, mint tíz évvel
azelőtt, hogy bizonyos képességei a korral beszűkülnek. A belátás és a változás
elfogadása a gyászhoz hasonló fájdalmas lelkiállapottal jár, azonban
lehetőséget ad a feldolgozásra, az új körülményekhez való alkalmazkodásra.
A korral járó feladatainkat számításba
vesszük, szinte észrevétlenül is készülünk rájuk. Érthetően sokkal nagyobb
megrendülést okoznak az előre nem látható változások, pl. munkanélkülivé válás,
baleset, vagy nagyobb káresemény. De még tárgyaink elvesztése is megviseli
érzelmeinket. Hány napig keseríti az életünket, ha eltörik
egy kedves váza vagy elveszítjük a kesztyűnket! Talán először el sem hisszük,
hogy végleg meg kell válnunk ezektől, még reménykedünk, hogy a kár
helyrehozható. Milyen dühösek vagyunk arra, akit a kárért hibáztatunk! Az
elveszített tárgy értéke megnő, sokszor gondolunk rá szomorúan, aztán lassan
megszokjuk a hiányát és megvigasztalódunk! Ezek a „kis bosszúságok” mintegy
modelljei a nagy veszteségeink által okozott lelki történéseknek, és arra
tanítanak, hogyan tudunk elengedni valamit, hogyan tudunk belenyugodni a
megváltoztathatatlanba.
Bár
furcsa dolog, a tapasztalat azt bizonyítja, hogy aki nem veszi tudomásul, azaz
elfojtja veszteségeinek fájdalmát, az egy idő után megtelik keserűséggel.
„Megspórolja” a szomorúságot és cserébe elveszti a felhőtlen vidámságra való
képességet. Ne féljünk a „gyász” megélésétől, de ne is süppedjünk bele az
önsajnálatba! Ha felnyílik a szemünk a változás adta lehetőségekre, képesek
leszünk átérezni az újdonság örömét!
