Ami a terrorizmus mögött meghúzódik.

A nemzeti keretekben és a nemzetközi viszonylatban egyaránt növekvő társadalmi igazságtalanság, más szóval, az erőszakolt globalizáció, napjainkban elkerülhetetlenül és ugyancsak növekvő mértékben szüli a harcot önmaga ellen. A rendkívül egyenlőtlen erőviszonyok különleges harci eszközök alkalmazására kényszerítik a gazdaságilag-pénzügyileg, katonailag gyengébb, viszonylag elszigetelten, de megingathatatlan határozottsággal küzdő erőket. A globalizmus szinte minden kiutat, érvényesülési lehetőséget elzár egész népek elől, amelyeknek a globalizmus fegyvertára nem áll a rendelkezésére, ezért a szükségszerűen a számukra egyedül lehetségesnek mutatkozó módszerek, pl. a terrorizmus alkalmazására kényszerülnek, bár meglehet - ne legyünk irántuk eleve előítélettel - önmaguk sem hívei a terrorizmusnak, hiszen ők is látják, hogy ártatlan emberek életét is követelheti. Nem békülhetünk meg vele, de látnunk kell, hogy az emberi történelem sohasem volt mentes az erőszaktól, csak a megjelenési formái változtak: Káin furkósbottal ölte meg Ábelt, az imperialista globalizmus rakétákat, robotrepülőgépeket, stb. használ, s az áldozatainak száma felmérhetetlen.

Egyetlen ártatlan ember életének kioltása sem elfogadható azonban semmilyen cél érdekében, semmilyen eszközzel. Ez utóbbira különleges hangsúly esik, mert amíg a terrorizmus látványos eszközökkel öl meg embereket, akiket hivatalosan meggyászolnak, a globalizmus az emberhez méltó szociális feltételek megvonásával, elnyomorítással, kizsákmányolással, kamatrabszolgasággal, fegyveres agresszióval, más népek természeti kincseinek kisajátításával tömegeket nyomorít és öl meg, akikről viszont szó is alig esik. Mindkét esetben ártatlan életeket oltanak ki, de ezek a különbségek mégis nagyon-nagyon elgondolkodtatóak.

Az imperialista globalizmus emberi értékeket és elveket vesz semmibe, nemzeti érdeket és értékeket semmisít meg; a terror vétlen embereket csonkít és öl meg. Mindkettő támadás az emberi civilizáció ellen, e minőségükben össze is függenek, és mint mindig, ez esetben is az ok-erőszak váltja ki a következmény-erőszakot. Ne vonakodjunk levonni a következtetést: a terrorizmus bizonyos országokban az adott körülmények között, a lehetséges társadalmi válasz a globalizmus gazdasági, pénzügyi, kozmopolita, nemzetellenes, rasszista - és vég nélkül sorolhatnánk a találóbbnál találóbb jelzőket - erőszakára. Akik tehát csak az egyébként valóban szomorú és ellentmondásos következményeket láttatják és ítéltetik el, de mélyen hallgatnak az okokról, akarva-akaratlanul a világot csapják be. A globalizmus és a terrorizmus jelenleg nem elemezhető egymástól elkülönítve; ha csak a terrorizmus ellen harcolunk, a globalizmust erősítjük, de ha a globalizmus ellen harcolunk, a terrorizmust is gyengítjük. Ezért ne hagyjuk becsapni, s ne is csapjuk be önmagunkat, kutassuk az okokat, nézzünk mélyebben a terrorizmus mögé.

Az itt következő gondolatébresztő, annak tudatában, hogy messze nem meríti ki a témakört, ezt szeretné elősegíteni.

Elvi alapvetés.

Mi sem logikusabb, mint hogy induljunk ki a terrorizmus fogalmából. Azonnal meg is döbbenünk, mert bár a terrorizmus szerepel számtalan politikusi megnyilvánulásban, egy- és többoldalú nyilatkozatokban, kifejezetten a témakörrel foglalkozó hivatalos okmányokban (a gépeltérítésekkel foglalkozó, a pénzmosás elleni és egyéb konvenciókban), sőt évek óta ez a legtöbbször előforduló kifejezés a hírközlő eszközökben, sokan meg is fogalmazzák a maguk módján, hogy mit értenek alatta, de a mai napig nincs egységes nemzetközi-jogi meghatározása. A terrorizmus valós társadalmi jelenség, a hétköznapok embere pontosan tudja is, hogy a gyakorlatban mit jelent, de az ellene folyó harc éllovasai nem veszik a fáradságot, sőt kísérletet sem tesznek rá, hogy kidolgozzák az egységes nemzetközi-jogi meghatározását. Arról meg szó is alig esik, hogy a terrorizmus mögött sok szempontból elkülönülő, számos esetben nemzeti háttérrel rendelkező mozgalmak állnak, mégpedig kifogyhatatlan utánpótlással, amiről maga a globalista erőszak gondoskodik nap, mint nap, és azután "csodálkozik", hogy az ellene folyó harc és hadakozás ellenére, a terrorizmus csak növekszik.

A hétköznapi ember nem osztja a terroristákat jókra és rosszakra sem, de megdöbbenéssel fedezi fel, hogy a nagypolitika így jár el, kettős mércét alkalmaz: gyakorlatilag leszűkíti a terrorizmust egyes nemzeti-felszabadító, és a globalizmus-ellenes mozgalmak esetenként törvénytelen erőszakos, fenyegető, vagy tiltakozó akcióira, és mélyen hallgat arról, hogy ma a világ országainak nagy részében dúl az alkotmányellenes állami terrorizmus.

Az Amnesty International adatai szerint 1993-2002 között 120 országban volt tetten érhető az állami terrorizmus: nevezetesen az emberi jogok és méltóság megsértése, az állampolgári jogok és a véleményszabadság korlátozása, a faji és a vallási megkülönböztetés, nemzetközileg pedig újabb vasfüggönyök létesítése, "berlini falak" felhúzása, ellenségnek kikiáltott politikusok célzott meggyilkolása, erkölcs, politika és kultúra diktálása a gyengébbeknek, a népirtás kifinomult módjai, a gazdasági kincsek megszerzését célzó igazságtalan háborúk, stb. Ez a globalizmus állami terrorizmusa, "a miénk", amelyet hallgatólagosan "jónak" tekintenek, de amely szüli "az övékét", az ellenállás terrorizmusát, amely ellen viszont harcot hirdetnek. Pedig az "eredendő bűn" éppen abban áll, hogy az imperialista globalizmus hadüzenet nélküli háborút folytat a világ ellen, ezen belül a cionizmus az arab népek ellen, a terrorizmus meg védekezésül visszacsap. Ismét hangsúlyozzuk, egyikőjük ártatlan áldozatokat követelő tettei sem igazolhatóak, de ez közöttük az ok-okozati viszony.

Ezért nem is csoda, hogy már itt megáll a terrorizmusellenes élharcosok tudománya: a világ napjainkban egyre gyakrabban szembesül a terrorizmussal: emberi élet, öröm és szomorúság, vágy és érzelem, terv és eszme, cél és eredmény válik semmivé egy pillanat alatt, de nem is törekednek az egységes meghatározás kidolgozására. Akkor MI ellen harcolnak és kényszerítik harcba a világot, benne a hazánkat is? Önmagukban e körülmények annyira leleplezők, hogy akár végkövetkeztetést is le lehet vonni belőlük: "hivatalosan" mindig az a terrorista, akit az erősebb a saját megfontolásai alapján annak "kinevez". Történelmileg ez hátralépés, komoly akadály a terrorizmus leküzdése előtt, s ha nem áll be benne változás, a ma komoly kihívása, a holnap leküzdhetetlen problémájává is válhat.

Egy kis történelem.

A terrorizmus nem mozgalomként, vagy eszmeként meghatározható izmus, ezért, ez esetben, ez a szóvégződés kissé zavartkeltő is lehet. A terrorizmus meghatározott körülmények szülte harci módszer, amelynek önmagában véve nincs semmiféle politikai, osztály-, társadalmi, vagy nemzeti tartalma; az értékelése mindig attól függ, hogy ki alkalmazza, vagy kényszeríti ki, és milyen céllal, ugyanúgy, mint egyéb módszerek esetében. Ez nem mond ellent annak, hogy az alkalmazói beleviszik a saját vallási, történelmi hagyományaikat, tapasztalataikat. Tagadhatatlan az is, hogy létezik terrorizmus a terrorizmusért, azaz, amikor semmi társadalmi cél nincs mögötte. Például, a maffia és a maffiaszerű cselekmények is a terrorizmus válfajai. Van azonban vallási, faji, politikai, nacionalista jellegű, sőt szellemi terrorizmus, vagy az említett állami terrorizmus és a vele szembenálló ellenterrorizmus, úgy nemzeti, mint nemzetközi szinten.

Az antiterrorista élharcos államok vezetőinek kifejezetten a kezére játszik a terrorizmus egységes nemzetközi-jogi meghatározásának hiánya, mert így vakon elfogadtathatják, hogy ez olyan izmus, amelyet nem tudnak ugyan megfogalmazni, de az fenyegeti a civilizációt, a nemzetközi jogrendet, stb. Ez a körülmény Izraelnek is nagyon kedvez. De nemcsak a fogalmi meghatározást nem szorgalmazzák, hanem, igyekeznek tiltani az ok-okozati viszony elemzését is, mivel így, egyrészt, eltitkolhatják, hogy éppen az általuk erőszakolt globalizmus fenyegeti a civilizációt, veszi semmibe a nemzetközi jogot, sőt váltja ki a terrorizmust; másrészt, a politikai-katonai hatalom, a hírközlő eszközök birtokában mindig ők határozhatják meg, hogy ki a terrorista az adott pillanatban. A gyarmatokon nem volt olyan nemzeti-felszabadító mozgalom, amelyet ne minősítettek volna annak idején terroristának. De látjuk, hogy a terrorista lehet akár egy volt szövetséges is, aki már túl sokat tud, s ezért kényelmetlenné vált, mint Oszama bin Laden, vagy Szaddam Husszein. Reagan elnök 1985-ben, a Fehér Házban fogadta az afgán mudzsahed küldöttséget, és kijelentette, hogy "Ezek az emberek erkölcsileg egyenértékűek Amerika alapító atyjaival"; néhány év múlva pedig, agressziót követve el Afganisztán ellen, hajtóvadászatot rendeztek Oszama bin Laden ellen, sőt vérdíjat tűztek ki a fejére. Szaddam Husszein sem volt addig terrorista, amíg háborúzott az USA-val szembehelyezkedő Iránnal és a kurdokkal, sőt amerikaiktól kapott vegyi fegyvereket is bevetett ellenük. Id. George Bush még 1990-ben is magas szintű szenátori delegációt küldött Irakba, hogy jókívánságait közvetítse barátjának és szövetségesének, Szaddamnak, később pedig ő maga is, majd a fia is háborút indított ellene, mert Irakban van a világ második legnagyobb kőolajkészlete, amire az USA-nak fáj a foga. Gyorsan változó világunkban a tegnapi hős ma már terrorista, vagy fordítva, és - ha az USA, vagy Izrael érdekei úgy kívánják - holnap (a szövetségeseik rémálmára) ismét a visszájára fordulnak a dolgok.

Időben visszatekintve, találunk más hasonló példákat is. Menahem Begin 1942-ben megalapította Izrael legismertebb terrorista szervezetét, az Irgunt, 1947-ben felrobbantotta a brit megszállók jeruzsálemi főhadiszállását, amiért terroristának nyilvánították és 100.000 font-sterling vérdíjat tűztek ki a fejére. 1977-ben mégis miniszterelnök lett, sőt 1978-ban, Anvar Szadat egyiptomi elnökkel megosztva, Béke Nobel-díjat kapott. Számos izraeli politikus futott be hasonló pályát, kezdte terroristaként, vagy meg is maradt terroristának. Jelenleg a néhány éve tömeggyilkosságokra parancsot adó, s a palesztin vezetők célzott likvidálását irányító Ariel Sharon az USA legfőbb szövetségese, akivel az idősebb Bush kerülte a találkozást - meg is kapta érte az antiszemita minősítést! - a fiának viszont kebelbarátja.

De a Palesztin Felszabadítási Frontot is hol terrorista, hol nemzeti-felszabadító mozgalomnak tekintették, Nyugaton is - anélkül, hogy a közel-keleti helyzetben minőségi változás állt volna be - s a vezetőjét, Jasszer Arafatot sokáig "nemzetközi terroristaként" körözték, majd a kilencvenes években ugyancsak békedíjat kapott. 1970-ben, Golda Meir akkori izraeli miniszterelnök nyíltan kijelentette: "Palesztinok? Nincs ilyen nemzet!" Ez a szemlélet látszott érvényesülni később az USA-ban is. Az 1985. december 18-i New York Times szerint az USA-ba látogató jugoszláv külügyminiszter kérte George Schultz amerikai külügyminisztert, hogy vizsgálják meg a palesztin terrorizmus okait. Az újság szerint Schultz elvörösödött, rácsapott az asztalra és kijelentette, hogy "Az okoknak nincs semmiféle jelentősége!" Az USA-nak, és feltétlen szövetségeseinek, azóta is ez az "elvi" álláspontja.

De nem csak nekik. Emlékezzünk vissza, hogy 2001. szeptember 11-ével kapcsolatban, hazánkban - elítélő álláspontjának kifejtése és együttérzésének a kifejezése mellett! - egyetlen politikusnak, illetve pártnak, Csurka Istvánnak és a MIÉP-nek volt szellemi és politikai bátorsága ahhoz, hogy javasolja megvizsgálni a kiváltó okokat. Az "eredmény": az orrukig látó kormánypolitikusaink és a kormány-politológusaink majdhogynem az ő nyakukba varrták magának a merényletnek az elkövetését is, de önmaguk azóta sem tudnak mit kezdeni a terrorizmussal, azon kívül, hogy elítélgetik, ami annak egy cseppet sem árt. Ilyen "elemzőkészséggel" nem is jutnak sehova. Ez nagy baj, de mégis a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy becsapják a néptömegeket. A globalista imperializmus és hazai szövetségesei nem is akarnak világosságot teremteni: azt kívánják, hogy a világ vakon tapsoljon a legelvetemültebb állami szintű terroristáknak, csak azért, mert az ő szövetségesük, vagy, mert ők személyesen valamilyen módon kötődnek hozzá, és vakon ítélje el, sőt segítse elő azok likvidálását, akik hazájuk, népük, érdekeik védelmében, semmi egyéb lehetőségük nem lévén, a végső eszközhöz nyúlnak. Még olyanok is akadnak, akik e kiszolgáltatott helyzetükben az erkölcsöt kérik számon rajtuk, de Jaszin sejk Sharon személyes irányításával történt meggyilkolásakor - amit még sok nyugati politikus is nyíltan és határozottan elítélt - ettől cinikusan eltekintenek: "A kérdés nem az, hogy erkölcsös dolog volt-e megölni, hanem inkább az: célszerű-e?" (Népszava, 2004. március 24.) Az emberélet kioltása csak célszerűség kérdése? Aki idáig eljut, az képes még mélyebbre süllyedni.

A hidegháború éveiben elsősorban maga az USA, de a nyugat-európai országok is segítették a terrorista rendszereket, életre keltettek egy egész sor terrorista szervezetet, s a Szovjetunió és a nemzeti-felszabadító mozgalmak ellen irányították őket. Ma pedig az USA, szembefordulva volt híveivel, önjelöltként tart igényt az ellenük irányuló harc vezetésére, miközben nemzetközi szinten ingadozás nélkül alkalmazza az állami terrorizmust, beleértve a legvéresebb válfaját, a háborút. Az amerikai Hadügyminisztérium tavalyi jelentése szerint az USA-nak jelenleg 103 országban 703 katonai támaszpontja van, és 13 repülőgép-anyahajója cirkál a világtengereken. Mint mindig, a tények ezúttal is önmagukért beszélnek.

Akármilyen szuperhatalom is azonban az USA, fájdalmasan rá kell jönnie, képtelen arra, hogy egyfelől terroristaként lépjen fel, másfelől meg a terrorizmus elnyomásával próbálkozzon. Ebben a kérdésében sokáig a kettős mércét sem alkalmazhatja: lehetetlen sikert elérni a terrorizmusellenes harcban, ha feltétlen szövetségesei népirtó terrorizmusát nemcsak elnézi, hanem teljes mellszélességgel támogatja, sőt önmaga is terrorista. A terrorizmus - társadalom-politikai probléma, de az USA az eddig eredménytelennek bizonyult katonai "megoldását" erőlteti, az igazi megoldást ígérő politikai, szociális útra még csak nem is gondol. Pedig az amerikai elnök és az őt strómanként maguk előtt tartó erők pontosan tudják, olyan erőkkel kerültek szembe, hogy e politikájuk nem marad megbosszulatlanul, s hogy fő szövetségesük, Izrael is mind védtelenebb az arab tengerben. Nem véletlenül általános az a vélemény, hogy a terrorizmusellenes harc beindulása óta nőtt a világban a fenyegetettség. 1993-2001 között az al-Khaida 5 merényletet követett el, a terrorizmusellenes harc elmúlt két évében pedig 17-t. Izraelben megszaporodott az öngyilkos merényletek száma, amelyek 1996-2000 között, amikor felcsillant a béke lehetősége, megszűntek. A terrorizmusellenes harc eredménye, tehát, nem lett más, mint a terrorizmus eszkalálódása. Végül, az USA abban is biztos, hogy ismét ártatlan emberek esnek majd áldozatul. Tehát tudatosan kockáztatja a saját és a szövetségesei lakosságának a biztonságát, akik kényszerítésére idegen országokba küldik a katonáikat az agresszor védelmére, ahogy ez Spanyolország esetében is történt.

A világ szemében mindez nemcsak újabb megoldhatatlan problémákat szülő politikai hiba és semmi köze a jogos önvédelemhez, hanem erkölcstelenség, képmutatás is. A szövetségesei is annak tartják, ha nem is mondják ki, vagy éppen csak pedzegetni merik. A világ egyre inkább hiányolja, hogy az USA állandóan csak harcot hirdet valami ellen, de pozitív eszmét nem kínál, sőt az emberiséget fenyegető valós globális kihívások megoldását is háttérbe szorítja.

Kik állhatnak a terrorizmus mögött.

Az eddigiek során olyan terrorista akciókra gondoltunk, amelyek elnyomott, vagy fenyegetett népek körében, felszabadító mozgalmak keretében, azaz feltételezhetően társadalmi alapon jöttek létre. Ezek valós okokból, szélesebb társadalmi erők jogos céljaiért, kényszereszközzel vívják harcukat, aminek, sajnos, mások is áldozatául esnek. E mozgalmak nyilvánosan, magukat megnevezve, a saját népeik és a világ előtt késedelem nélkül, nyilatkozatban vállalják a felelősséget a tetteikért. Napjainkban azonban a terrorizmus alkalmazása esetenként áttételes és "kifinomult", s még az sem kizárható, hogy egyes esetekben éppen azok alkalmazzák, vagy alkalmaztatják áttételesen, akik ellen látszólag irányul. Egyre több a sajtóban is megszellőztetett erre utaló gyanú, de tény is. Szeptember 11-ével kapcsolatban a világon és magában az USA-ban is mind több kétely merül fel, mert fokozatosan kiderül, hogy így, vagy úgy, de az al-Khaidánál hatalmasabb szervezeteknek is közük volt hozzá. Szeptember 11-ével kapcsolatban a történelem még nem mondta ki az utolsó szót. Nem kell hozzá sok idő, hasonlók derülhetnek ki a madridi terrortámadásról is. Nem az volt-e a célja, hogy móresre tanítsa a terrorizmusellenes háborútól vonakodni kezdő nyugat-európai országokat? És akkor, bárkik is voltak az elkövetők, a nyomok máshová vezetnek.

Számos más merényletért jelentős késéssel, zavarosan, vagy senki sem vállalja a felelősséget. Ez azt jelzi, hogy az akció kigondolói rejtve kívánnak maradni, politikai befolyásolásra, zsarolásra használják a módszert. Egy-egy terrorakció arra is alkalmas, hogy huzamosan elvonja a közvélemény figyelmét az égető társadalmi problémákról, úgy egy adott országban, mint világszerte. A veszélyt több kormány tudatosan el is túlozza, hogy minél szabadabb kezet kapjon, pedig a félelemkeltés csak rosszabbítja a helyzetet. Mivel nem tudni, kik bújnak meg egyes akciók mögött, nevetséges, hogy a körültekintő vizsgálódás helyett szinte azonnal arab nyelvű könyveket "találnak" a környéken, (de oda sem figyelnek a hasonlíthatatlanul nagyobb számban található angol-nyelvűekre, pedig lehet, hogy érdemes lenne lapozgatni bennük). Egyéb jelek, mérvadó elemzések is megerősítik, hogy egy-egy terrorista akció okait minden eddiginél nagyobb körültekintéssel, kétkedéssel, rugalmassággal, de főleg a globalista törekvésektől nem elszigetelten kell vizsgálni, ha ki akarjuk deríteni az igazságot. A mindig beváló "Kinek van a hasznára?" kérdés jó kiindulópont.

A terrorista akciókat terroristák követik el, de nem tudni, hogy kiknek az agyában születik az akció ötlete, nem lehet nyomon követni, hogy többszörös áttételekkel kik állnak mögötte. Egy terrorista akció szolgálhat egészen más célokat is, mint amelyek nevében végrehajtják, és szolgálhat ürügyül teljesen eltérő érdekek érvényesítésének közvetett kikényszerítésére. Titkon maguk a globalista erők is ösztönözhetik, hiszen ürügyül használhatják további elnyomó intézkedésekre. A terrorista válláról nem lehet levenni a felelősséget, de ő is csak eszköz, aki valamiféle meggyőződésből, netán kényszer alatt, vállalja az akciót. Az a tény, hogy feloldhatatlan ellentét van a terrorizmus jogosnak vélhető indítékai és az ártatlan személyek halála között, eleve sejteti, hogy harmadik erő is - maga a rejtve maradó főszereplő - megbújik a konstellációban. Ezért ne higgyünk a látszatnak, sem az álcázó célzatos propagandának, hanem hatoljunk a dolgok mélyére, amennyire csak lehet, kövessük nyomon az eseményeket.

Kissé leegyszerűsítve, de a dolgok logikáját, pontosabban a logikátlanságát szemléltetve, nyugodtan állíthatjuk, hogy bárkik állhatnak egy terrorakció mögött, kivéve magát az elkövetőt, aki már nem fog beszélni. Úgy a valós, mint az álcázott terrorista akció esetében egyet biztosan lehet tudni: közvetve (manipulátorként, provokátorként), vagy közvetlenül (okozóként, kiváltóként), de egyértelműen a globalizmust erőszakoló erők állnak mögötte.

A világpolitika központi kérdése.

A globalista imperializmus és a személytelen terrorizmus (Ismét elsősorban a társadalmi-politikai okokból keletkezett terrorizmusról, és nem a manipulált esetekről szólunk) közti erőviszonyok annyira egyenlőtlenek, hogy szinte felmérhetetlenek. Mégis annak vagyunk a tanúi, hogy ez az aránytalanság a globalizmust fegyverzi le, és a terrorizmust fegyverzi fel. Ugyanis, ha az erőviszonyok automatikusan érvényesülnének, és főleg, ha a frontok tiszták lennének, a terrorizmusnak azonnal és nyomtalanul el kellene tűnnie a föld színéről. Ehelyett növekszik, s mintha az ellene hadakozók tehetetlenek lennének, sőt láthatólag ők félnek jobban. Ugyanakkor a világpolitika kardinális kérdésévé teszik; ma már nem is politikus az, aki nem beszél a terrorizmusról akkor is, ha semmi szükség rá, és fogalma is alig van róla. De mostanában nincs egy nemzetközi tanácskozás, vagy szervezet sem, ahol a terrorizmus ne lenne központi kérdés.

Nos, tetszik, nem tetszik, de éppen ez a terrorizmus győzelme. A terrorizmus társadalmi hátterét képező, a nemzeti létében, az emberi mivoltában fenyegetett, modern fegyverekkel nem rendelkező, a globalizmus által ignorált, kizsákmányolt, lebecsült társadalmi erők, lehet hogy átmenetileg, de jelenleg képesek a globalizmus saját eszközeit, a végletekig koncentrált hatalmát maga a globalizmus ellen fordítani, s egyes döntő vonatkozásokban alkalmazkodóbbnak, távolabb látónak bizonyultak. Lássuk, miben.

Amikor az USA "feljogosította" önmagát a preventív háborúkra, túllépett a nemzetközi jog nehezen kialakult, de általánosan - általa is - elfogadott alapelvein. Az a tény azonban, hogy egyes jugoszláv, iraki, vagy afganisztáni vezetők tömeggyilkosságokat követtek el, nem mentesít egyetlen más államot sem a nemzetközi jogi kötelezettségeitől. Az önbíráskodás és a nemzetközi jog összeegyeztethetetlen. Az amerikai álláspont kissé karikírozott, de a lényeget pontosan kifejező logikai képlete azonban így néz ki: "Minek nekem a nemzetközi jog, az ENSZ, a NATO, vagy akár az ész - csak bajjal járnak! - mikor van erőm bármire!". Ezzel törvényen kívül helyezte önmagát, annak minden őt terhelő és sújtó következményével, bár előjogokra számított, gondolván, hogy senki nem meri követni. A szuverén államok közül nem is követte egy sem, kivéve Izraelt. A nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása azonban - ami egyébként is sajátja a terrorizmusnak - megkönnyítette a terrorizmus helyzetét, mivel a nemzetközi jog szempontjából egyenlő helyzetbe hozhatta magát az ellenségeivel, ő is törvényen kívülinek tekinti őket, velük szemben az ő kezét sem köti semmi. Mintegy bizonyítja, hogy az USA-nak tényleg csak az ereje a nagyobb, de nem büntethetetlen. A terrorizmus azonban az egyenlőtlen erőviszonyokat is kiegyenlíti valamelyest azzal, hogy a kezében van a kezdeményezés, és tetszése szerint válogathat az óhatatlanul adódó lehetőségek között. A meglepetés tényezője, továbbá az a körülmény, hogy nem hagyományos eszközökkel száll szembe az ellenséggel, ugyancsak a terrorizmus előnyére szolgál. Ezzel szemben az amerikaiak nem tehetnek mást, mint elismerik, sőt figyelmeztetnek, hogy ők harcolnak ugyan a terrorizmus ellen, de az, ettől függetlenül, bárhol és bármikor lecsaphat. Náluk is.

A terrorizmus politikailag is csatát nyert annak köszönhetően, hogy az USA nem akadályozza Izraelt semmiben, a palesztin vezetők célzott meggyilkolásában sem, sőt inkább ösztönzi, és az ENSZ Biztonsági Tanácsában a vétójával ő menti meg a nemzetközi politikai elítéléstől. Eljárásával a politikai gyilkosságot, a terrorizmust hallgatólagosan elfogadhatóvá teszi, mintegy a demokratikus országok védelmezendő értékei közé emeli. Ezzel a Hamasz és az al-Khaida nemcsak igazolhatja a saját terrorizmusát, hanem félelmetes politikai győzelmet aratott, hiszen a világ nyilvánossága előtt megnyerte a terrorizmusnak a legfőbb ellenfelét.

A terrorizmus tudatában van annak is - és ez mindig az egyik alapvető célja - hogy a modern technológia és hírközlő eszközök világában minden akciója azonnal széleskörű visszhangra talál. A terrorizmusnak nincs, vagy alig van saját szócsöve, ezért az ellensége szócsöveit használja fel, ami ellen az semmit nem tud tenni azon kívül, hogy megállapítja: önmaga ellen fordítják a saját fegyverét. A terrorista akciók ugyanis egyszerűen eltitkolhatatlanok, s ahogy megtörténnek, a globalizmus teljes hírközlő rendszere - nemcsak az adott országé, hanem az egész világé - mintegy a terroristák szolgálatába szegődik, önként, minden kényszer nélkül. (Sokszor még gyanúsan nagy hisztériát is keltenek, és persze, az okokkal lehetőleg ők sem foglalkoznak, de kivételek még e tekintetben is egyre sűrűbben akadnak). Ezzel azonnal a terrorizmusra irányul a nagypolitika, a közélet, az utca emberének, mindenkinek a figyelme. Ebből adódik a logikus következtetés: a közvélemény, de vonakodva a politika is, egyre inkább az okok felé fordul. Megakadályozhatatlan, hogy mind többen tegyék fel a miérteket az első pillanatban ésszerűtlennek tűnő tettekkel kapcsolatban, fokozatosan rájöjjenek az indítékokra, az összefüggésekre és kitapintsák az igazságot. És ezen a ponton a terrorizmus diadalmaskodik. A hagyományos imperialista módszerek itt nem hatékonyak; a gondolkodással szemben a legmodernebb fegyverekkel sem lehet felvenni a küzdelmet. Mindez okkal kelt félelmet a globalista erőkben. Lassan, nagyon lassan, de lelepleződhetnek, és vesztesekké válhatnak. Naivitás lenne nem észrevenni, hogy ez a folyamat beindult. Folytatásához, elmélyítéséhez semmi más nem kell, mint félévente egy látványos terrorista akció, amelynek, sajnos, bárki az áldozatául eshet. Ezért nagyon is "jogos" a félelemszülte igyekezetük, mint ahogy igencsak jogos az okok keresése, elemzése.

Még nagyobb jelentőségű, hogy a terroristák minőségileg új fegyvert vetnek be, amellyel szemben az imperialista globalizmus védekezésképtelen, s a legmodernebb fegyverei is hatástalanok: a saját halálukat. Az USA, Európa, de a mi hírközlő szerveink is hallgatnak erről, nem tudják magyarázni. Elítélik, lebecsülik - elfogultságukban még gyávának is nevezik! - a terroristákat, a halálukat pedig tabuként kezelik. Lépjünk túl a tabun, mert segíthet a terrorizmus okainak a megértésében, s közvetve, talán a leküzdésében is.

A terrorista tudja, hogy miért követi el tettét, miért hal meg, azt is, hogy a legtöbbször ártatlan emberek halnak meg vele együtt, de nincs más módja a tiltakozása kifejezésére. Illetve van, ha tétlen marad. Nehéz dilemma előtt áll: hagyja, hogy az igazságtalanság akadálytalanul érvényesüljön, sújtsa a népét, az emberiséget, vagy tegyen ellene valamit? Súlyos ellentmondás, és fájdalmas, hogy ezt sem a halála, sem maga az akció nem oldja fel. Az erőszak maga azonban nem célja a terroristának - meglehet, talán önmaga sem ért egyet vele - csak az eszköze, amely őt-magát is megöli, és ebben senki sem képes őt megakadályozni.

Mindannyian tudatában vagyunk, hogy meg fogunk halni, de tudatosan betervezett időpontban és módon, ügyért meghalni, ne tagadjuk, egészen más emberi minőséget jelent. Képzeljük el, milyen odaadás egy népért, egy ügyért, milyen lelkierő, elszántság, áldozatvállalás, történelmi igazságérzet, mozgatja a halálba menőket. Semmit nem érünk el vele, ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy a népeik hősként tisztelik őket (ahogy más népek is hősként tisztelik azokat, akik meghaltak, vagy készek voltak meghalni a nemzeti ügyükért), és ma még azt sem tudhatjuk, hogy az utókor, a történelem hogyan fog majd minderről - tehát az egész emberiséget fenyegető globalizmus elleni küzdelemről - vélekedni.

Felkelni, s mint minden reggel, megborotválkozni, megreggelizni, elolvasni az újságot, a szokásos "Viszontlátásra!" köszönéssel búcsúzni azoktól, akikről tudja, hogy nem fogja őket viszontlátni, lemondani mindenről és elindulni a halálba - megrendítő. De nem kevésbé megrendítő, hogy ugyanezt teszi az áldozata is, csak ő nem tudja, hogy a halába indul, s fel sem merül benne, hogy nem látja viszont a szeretteit. Nem is lehet egyenlőségjelet tenni a terrorista és az áldozata közzé, de egy vonatkozásban mégis azonosak: mindketten az imperialista globalizmus áldozatai. Ennek okán nem szabad elhinni, elhitetni, vagy elfogadni, hogy nem kell ennek a bonyolult jelenségnek az okait kutatni, hogy csak a jelenség ellen kell harcolni, mert akkor az okokat előidéző bűnösök mindvégig homályban maradnak.

Senki nem tagadhatja, hogy az ártatlanok életét követelő terrorista akció mindig rossz helyen és rossz órában történik, de a legnagyobb veszély mégis az, ha a világ, a terrorizmus döbbenetes látványosságától elvakítva, hagyja, hogy a globalista imperializmus mindig, mindenhol jelen legyen, hogy emberellenes gaztettei megszokottá, észrevétlenné, elfogadottá váljanak. A terrorista akciót az elkövető egyéni szempontjából akár ésszerűtlennek is minősíthetjük, hiszen nem látja eredményét, de az ügy szempontjából semmiképpen sem, akár elutasítjuk, akár elfogadjuk ezt az ügyet. Semmi, senki nem akadályozhatja meg, hogy az annexió, az elnyomás, a megalázás, a népirtás gyűlöletet, bosszút, ellenállást, visszacsapást szüljön, csak az, ha nem követik el azokat. Ez az egyetlen lehetséges fájdalommentes megelőzési lehetőség. De ugyanígy semmi, senki nem lenne képes megakadályozni az USA és Izrael tekintélyének a hallatlan növekedését sem, ha nem halált, hanem életet osztogatnának a világban.

A terrorista halála abszolút fegyvernek bizonyul, ami ellen az egész USA, Bushostól és mindenestül, szinte semmit nem tud tenni, képtelen a saját állampolgárai biztonságát garantálni (ahogy a legmodernebb fegyverekkel felszerelt izraeli hadsereg is tehetetlen az ember-bombákkal szemben), s mivel változtatni nem hajlandó, csak az eddigi úton haladhat tovább: nem bírva az idegek harcát, újabb kiszámíthatatlan következményekkel járó nyílt háborúba menekülhet, amivel azonban csak az ellenségei számát növeli, a szövetségeseit idegeníti el, a saját lakossága kételyeit erősíti. Továbbá, ahogy történik is, időnként elrendelhet riadókészültséget, rettegésben tarthatja a saját népét, a nagykövetségeit (amelyeket városcsúfító erődítményekké alakított át), na és félhet. És fél is; annyira, hogy a saját biztonsági intézkedéseit egyfelől a nevetségességig, másfelől a mások elleni terrorizmusig fokozza. Kettőzötten fél: fél a saját halálától, és fél a terrorista halálától.

Kiút mindig lehetséges.

A világban nem volt olyan politikai elvárás, még kevésbé kérés, hogy az USA terroristaellenes harcba, úgy nevezett preventív háborúkba kezdjen, és önmagát jelölje a vezető szerepre. Ez az USA saját találmánya, úgy ahogy van. A terrorizmus elleni harc ürügyén azonban a saját stratégiai, gazdasági, pénzügyi érdekeinek az érvényesítéséért harcol. Olyan elvárás viszont volt és van is, hogy legyen a környezetvédelem, a nemzetközi büntetőbíróság, az egyenrangú szabad verseny és kereskedelem, a nemzetközi jog betartásának, stb. előmozdítója. Az USA a hatalmas erejével ennek hatékonyan eleget is tudna tenni, hihetetlenül nagy nemzetközi tekintélyre tehetne szert, de mert kizárólag a saját és feltételnélküli szövetségesei szűk érdekeit követi, s az emberiség létérdekei hidegen hagyják, érezhetően csorbul a tekintélye, és súlyosabb következményekkel is elkerülhetetlenül szembe kell néznie. Az amerikai politika láthatólag képtelen, vagy nem akarja megérteni, hogy a népe valós érdekeinek érvényesítéséhez a hihetetlen potenciálját a béke, a barátság, a haladás szolgálatába kell állítania. Egyszerűen nem érti, hogy egy testvér a jog és a békesség, pedig ez messze nem tűnik sem bonyolult, sem megoldhatatlan intellektuális rébusznak.

Az USA eddig sikerrel belekényszerített más országokat is az önmaga által kezdett igazságtalan háborúkba. Az európai országok előbb csak statisztaként voltak jelen Afganisztánban és Irakban, de mára szereplőkké váltak; úgyszintén a NATO, és mintha ezen az úton indulna el az ENSZ is. Ne legyen azonban kétely afelől, hogy az USA elegendő katonai és más erővel rendelkezik ahhoz, hogy megoldja az önmaga által okozott problémákat, csak éppen másokkal akarja megfizettetni a számlát, s tudatosan beláthatatlan kényszerpályára állít egy egész sor országot és szervezetet, amikor belehajszolja őket a főleg általa és feltétlen szövetségesei által kiprovokált terrorizmus elleni harcba.

Vitán felül áll, hogy a fentiektől nem függetlenül, az ártatlan életeket követelő terrorizmus emberellenes, törvény- és alkotmányellenes, de e harci módszert alkalmazók a saját törvényenkívüliségük megszüntetéséért, az emberi elismerésükért harcolnak. Még csak nem is egy társadalmi forradalom ideológiája vezérli őket, hanem igazságot akarnak teremteni a tőkés társadalmi rendszeren belül, vissza akarnak ütni a sokszor évszázados, sokkal nagyobb, de elhallgatott bűnökért. Következésképpen, nem egyedül csak a terrorizmus hibáztatható azért, amit elkövet. Azon kell elgondolkodni, hogy mi tesz valakit, vagy akár egy mozgalmat, terroristává. A palesztin ellenállás, például, nem a saját belső logikája alapján fejlesztette ki az öngyilkos terrorizmusát, hanem a palesztin nép ellen évtizedek óta folyó izraeli terjeszkedő és népirtó politika okán. A terrorizmus alapvetően válasz az agresszióra, a globalizmusra; lehet, rossz válasznak tartani, de csak válasz és nem a rossz okozója, nem maga "a" rossz, sőt a sajátos eszközeivel éppen az ellen akar tiltakozni. A harci módszereket az adott történelmi körülmények és lehetőségek határozzák meg; nem lehet vakon elfogadni, de nem lehet eleve lemondani egyetlen harci módszerről sem, mert az ellenállás hiánya dezorganizál, biztos pusztuláshoz vezet. Nem mondhatjuk a palesztinoknak, hogy rendben van, harcoljatok a saját államotok létrehozásáért, de ne használjátok az egyetlen fegyvert, amely még a rendelkezésetekre áll. Megindító volt, ahogy a spanyolok, a világgal együtt, gyászolták a halottaikat; az elkövetők nyilván el is nyerik méltó büntetésüket, de abban kellene biztosaknak lennünk, hogy a felbujtók, az okozóik, az értelmi szerzők is erre a sorsra jutnak.

A globalizmus azért harcol a terrorizmus ellen, hogy leszerelje, mint a jóformán vele egyetlenként szembeszálló ellenfelet, és akkor éri el a célját, ha a világ nem keresi a terrorizmus okait, hanem vakon elítéli. Ha a jóindulatú emberek, az ártatlanok halálán jogosan felháborodva, nem néznek mélyebben a dolgok mögé, elfeledkeznek a globalizmus hasonlíthatatlanul nagyobb bűneiről. Ha egyoldalúan, csak a terrorizmust ítélik erkölcstelennek és megfeledkeznek a terrorizmust kikényszerítő globa-lizmusról, s ha lehetővé válik, hogy éppen az az imperialista globalizmus lépjen fel az erkölcs nevében, amelynek a világuralmi törekvései naponta százakat nyomorítanak, ölnek meg, csak éppen az ő haláluk nem olyan látványos, nem gyújtanak értük gyertyát, a sajtó nem ad róla hírt, hanem csendben temetik el őket. Mintha túlzottan "hozzászoktunk" volna ehhez, mintha a terrorizmus látványossága valóban elterelné erről a figyelmet. Mintha az ellehetetlenítettségük okán öngyilkosságot elkövető magyar parasztok, az elnéptelenedő falvaink nem a globalizmus áldozatai lennének.

Szerencsére egyre többen lesznek a világban, akik erre fel merik hívni az emberiség figyelmét.

Mindezt akkor is látni kell, ha nem tudjuk elfogadni a terrorizmus tetteit. A terrorizmus, mint ártatlan emberek elleni cselekedet - nem védhető; a kiváltó okai azonban nagyon is emberiek és igazolhatóak. A globalizmusnak már az "érvei" sem elfogadhatóak, nem is beszélve a világuralmi céljairól. Ezért tudatában kell lenni, hogy a kiút csak a nemzetközi jog visszaállítása és megerősítése, az egyenrangú gazdasági kapcsolatok megteremtése, a népek szuverenitásának elismerése, a nemzeti államok megerősítése és tisztelete lehet. Ehhez az emberiségnek ma még minden eszköze megvan, egyedül a politikai akarat hiányzik néhány pillanatnyilag kulcspozícióban lévő ország részéről. E körülmény mintha eleve elzárná a kiutat, de a jövőre vonatkozóan mégsem lehet semmit sem kizártnak tekinteni; láttunk már a történelemben a tények logikája által kikényszerített vargabetűket.

Nem szabad visszariadnunk attól a felfedezéstől sem, hogy nem lehet egyoldalúan csak a globalizmus, vagy csak a terrorizmus ellen harcolni, mert az egyoldalúság tévútra vezet. Tanúi is vagyunk, hogy az egyoldalúan erőszakolt terrorizmusellenes harc éppen a globalizmus, a terrorizmus jelenkori kiváltójának a kezére játszik, még erősítheti is. Ugyanakkor - bár a terrorizmus ilyen, vagy olyan formája mindig kísérője volt a történelemnek - el kell fogadni, hogy a mai tömeges méretű terrorizmust egyértelműen a globalista törekvések váltották ki. Ezért magával a terrorizmussal szemben is a globalizmus elleni harc bizonyulhat a leghatékonyabbnak.

Ennek a felismerése erőteljesen tör utat magának, de az elfogadásától ma még igen messze tartunk. A globalizmus mindent meg is tesz e felismerés megakadályozására, az önálló gondolkodás kialakulása ellen. Ez igazi globalista fenyegetés, mert a terrorizmus ürügyén észrevétlenül a gondolkodást kívánják manipulálni. Eleve meg akarják akadályozni, hogy helyesen vessünk fel egy valóban igen nehéz, nagyon ellentmondásos kérdést, és körültekintően lássunk hozzá az értelmezéséhez, esetleg a megoldásához. Ezért a terrorizmus, illetve a globalizmus elleni harcot is a fejekben kell először megvívni.

Mindezekből nem lehet más következtetést levonni, mint hogy ma senki nem érezheti magát teljes biztonságban. Kormánypolitikusaink ugyan nem győzik hangsúlyozni, hogy Magyarország nem célpont, mégis napi 50 millió forintot költenek védekezésre; ahogy más kérdésekben, a szavaik és a tetteik ezúttal sem esnek egybe. Dőreség és felelőtlenség tagadni, hogy részvételünkkel kockázatokat vállalunk, s hogy nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, mintha nem küldtük volna el a katonáinkat idegen országokba még idegenebb érdekekért. A globalizmus és a terrorizmus elleni harc eseményei valamennyiünket érintenek: bár érzelmileg különbözően viszonyulhatunk hozzá, senki sem marad közömbös, viszont nem mindenki gondolkodik el rajtuk. Ma még leszólják, becsmérlik, fenyegetik azokat, akik az okokat keresve, gondolkodnak a dolgokon. De, valamennyien potenciális áldozatok lévén, jogunkban áll gondolkodni, véleményt alkotni, abban a reményben, hogy hamarosan túljutunk e kritikus szakaszon. A globalista imperializmust támogatnánk, ha nem gondolkodnánk el a terrorizmus okairól. Amikor az erőszak eluralkodik világunkban, a gondolkodás válságba kerül, de a kiutat mégis a gondolkodás, a jövőre kihegyezett, megoldás-centrikus gondolkodás mutathatja meg. Ezért a gondolkodás tiltása - szellemi terrorizmus, amit az egymással összefonódó globalizmus és terrorizmus elleni harcban a világ nem engedhet meg magának. Akik a milliókat tragédiával fenyegető eszközökben nem válogatnak, még attól a jogunktól is meg akarnak fosztani bennünket, hogy a szavakban, a gondolatokban válogathassunk. A kibontakozás elősegítéséhez a legszerényebb hozzájárulás is értékes és sürgetően szükséges is.

(Havi Magyar Fórum, 2004. május.)