Csak az a kár, hogy ODA írsz

Két éve jelennek meg cikkeim a Heti és a Havi Magyar Fórumban. Alapvetően elismerésre találnak, néhány ismerősöm azonban fanyalogva fogadja őket. A mélyebb indoklást a címbeli megjegyzéssel hárítják el, maguk között azonban olyan következtetésekre jutnak, hogy sértődöttség beszél belőlem, s a cikkeimben jobboldaliság, antiszemitizmus, nacionalizmus, ilyen izmus, olyan izmus lelhető fel.

A történelem fura kis fintora, hogy összevitatkozunk a politikán, bár közel félévszázadon át általában egyetértettünk. Ez nagy eredmény - ahogy kissé vulgárisan, de sokat sejtetően szokták mondogatni a hatalmon pöffeszkedő politikai erőkre utalva - "ezek" részéről. Pontosan ezt akarják. Országos, sőt nemzetközi méretekben akarják, hogy a magyarok egymást marják, nehogy az ő sötét ügyleteikkel foglalkozhassanak. Sajnos, sikeresen, félő, hogy egyre sikeresebben lehet előítéleteket sulykolni a fejekbe. Elemi érdekünk, hogy ne hagyjuk, s döbbenjünk rá végre, hogy nem szabad csak bízni (vakon bízni azokban, akikkel valaha esetleg egy pártban voltunk, de akik az ígérgetés nagymesterei, vagy éppenséggel arra agitálnak bennünket, hogy mert ők azok, merjünk mi is kicsik lenni), gondolkodni kell, nem szabad csak nézni, látni kell, nem szabad a szavaknak hinni, csak a tetteknek, meg kell tudni különböztetni a nemzeti érdekeinket védelmezőket azoktól, akik csak papolnak róla.

Sokszor, meggyőződéssel mondogatunk ilyesmiket valamennyien, de nehéz mindezt aprópénzre váltani. Nem elhatárolódni akarok fanyalgó ismerőseimtől, nem kérdőjelezem meg a jogukat a másként látásra, az önazonosságuk megőrzésére. Azt tartom valamennyiünkhöz méltónak, hogy kísérletet tegyek a kölcsönös megértésre. Nem is az érvelést nélkülöző minősítéseikkel akarok vitatkozni; csak ezért meg sem írnám ezt a cikket, mert önigazolásnak tűnne. Inkább köszönettel tartozom, hiszen a megjegyzéseik indokul szolgálnak a valamennyiünket közelről érintő problémakörök elemzésére, s ezen keresztül egymás jobb megértésére. Ebben a szellemben, önmagunk betájolására, a kételyek eloszlatására, körbe szeretném járni a témakört. Annál is inkább, mivel mindez a közéletünkben is érdeklődésre tarthat számot, hiszen napjaink, közeljövőnk feleletet váró égető kérdéseiről van szó. Mindenekelőtt ez motivál az objektív események esetleg kissé szubjektívnek tűnhető felidézésére, amivel érzékeltetni szeretném, hogy az országos problémákra felületesen odavetett "Csak az a kár, hogy ODA írsz" típusú megjegyzések a magukat baloldalinak hazudó politikai erők elfogult álláspontjának kritikátlan átvételét, az őket kiszolgáló hírközlő szervek agymosásának tudatalatti elfogadását jelentik. Pedig nagyon is megindokolható ez az ODA. S egyre inkább ODA is kell figyelni rá.

Akaratlanul is többet kell beszélnem önmagamról, mint az a szerzőnek illik, de a tematika okán ez elkerülhetetlen, és kizárólag szolgálati szerepe van. Akik ismernek, tudják, az olvasóknak pedig e cikk megértéséhez tudniuk kell, hogy a 60-as és a 70-es években, a Külügyminisztériumban, majd a Pártközpont külügyi osztályán dolgoztam, két könyvem, több tanulmányom, számos cikkem jelent meg, örömmel próbáltam bekapcsolódni a magyar szellemi életbe. Mi sem természetesebb, mint hogy viták is kialakultak. Hamarosan fel kellett azonban fedeznem, hogy Aczél György körül kialakult a jól megválogatottak zárt köre - akár tehetségesek voltak, akár nem - s akik e körbe a nézeteik, vagy a származásuk miatt nem fértek bele - akár tehetségesek voltak, akár nem - el kellett viselniük a mellőzöttséget. Aczél és hívei a politikai-ideológiai kérdések megítélést a saját előjoguknak tekintették, magukat megfellebbezhetetlennek tartották, s nem tudták elviselni, hogy a népi származású, ahogy akkor mondták, káderek, nemcsak igenelni képesek, hanem vitapartnereik is lehetnek. Nekik - közülük sokan a mai zsíros pozíciókba is átügyeskedték magukat - már akkor ijesztő és gyanús volt minden, ami érthető volt, főleg ha még, mint esetemben, nagykunsági tájszólással hangzott el. Ma is állítom, hogy én senkinek sem ártottam a véleményemmel, nekem viszont igyekeztek ártani azért (csak azért?), hogy más volt a véleményem: kezdetben még nem nyíltan, de a háttérben annál inkább kifogásolták a szereplésemet, gátlástalanul akadályoztak, támadtak. Később, bár egyáltalán nem voltunk azonos súlycsoportban, és is nem kellett volna velem foglalkoznia, maga Aczél György (aki előszeretettel kötött bele vélt vetélytársai beosztottjaiba, mert felettük biztosabban "győzelmet" arathatott) is rám szállt: hol megpróbált magához édesgetni, hol leteremtett, hogy miért bírálom "az ő embereit a pártban". Mivel mindez eredménytelen maradt, taktikát változtatott, és magához akart venni munkatársának, sőt országos kultúrpolitikai intézmény vezetését is meglebegtette előttem. Főnököm, Komócsin Zoltán közlése szerint Kádár Jánosig elment, hogy átvihessen engem tőle a saját fennhatósága alá, ahol az akkor is összefonódott hivatali és pártfegyelem alapján egrecírozhatott volna. Ezek után az átengedésemet kategorikusan elutasító Komócsin Zoltán sem mert tovább ellenkezni. A nemet én mondtam ki, bár sejtettem, hogy ez következményekkel fog járni.

Aczélék azt hajtogatták, hogy a bírálat a haladás motorja, amiben elvben egyet is értettünk. A gyakorlatban azonban, ha valaki ezt komolyan vette és bírált, főleg ha őket, ahogy - a legjobb indulattól vezérelve! - megtettem, amennyiben úgy véltem, hogy igazam van, úgy reagáltak, hogy persze, lehet bírálni, "de nem így", "de nem ezen a fórumon", "de nem ilyenkor", "de nem az olyan jó elvtársakat, mint", stb. A "de"-vitézek tehát egy mellékes körülménnyel elvonták a figyelmet a lényegről, kivédték vele a bírálatot, sőt még a bírálót is elmarasztalták. Én viszont a helyes elvek - amelyekért állítólag együtt harcoltunk - és az indíttatásomból eredő igazságérzetem diktálta meglátásaim mellett mindenkivel szemben ösztönösen igyekeztem kitartani. Az eredmény az lett, hogy egy országos ideológiai értekezleten elhangzott felszólalásom miatt (amelyben Aczél Györggyel azonos elveket védtem, de rámutattam, hogy az általa felügyelt gyakorlat ellentétes a hangoztatott elvekkel), a saját pártom fegyelmi büntetéssel sújtott, egyéves szilenciumra ítélt és eltávolított a pártközpontból. Vészterhesnek tűnő időszak következett, de az ösztönöm azt súgta, hogy az ember nem akkor vész el, ha vereséget szenved, hanem ha meghátrál, ha lemond a céljairól, ha megadja magát. Az "ügyemre" pontot tevő értekezleten a felszólalásomat is azzal fejeztem be, hogy "Mostantól más helyen, de ugyanabból a pozícióból fogok küzdeni."

Kártékony lelkületű vitapartnereim mindvégig akadály nélkül terjeszthették a téveszméiket, de tőlem még a küzdelem jogát is megtagadták. Azt állították, hogy elszigetelt jelenségeket és eltúlozva bíráltam. Azoknak a jelenségeknek a kezdeti intő jeleiről van szó, amelyek láttán Váci Mihály "Nem elég"-et kiáltott, Ladányi Mihály "Kedvesebb hazát" követelt, Simon István pedig, fegyelmit is vállalva lehozta a hasonló szellemben íródott tanulmányomat a "Kortársban". E jelenségek azóta nemcsak kiteljesedtek, hanem szinte mindent kiszorítottak, száműzik a nemzeti értékeinket, személyiségromboló, nemzetpusztító gyakorlatuk a nap minden órájában össztársadalmi méretekben arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy a rosszabbik énjüket mutassák egymással szemben, csak az önmegvalósítással törődjenek, leszokjanak a másokért lázadásról, s azt sem tegyék meg, amit megtehetnének, ahogy ezt a kettős állampolgárságról szóló öncsonkító népszavazás körüli események is mutatják.

A szilencium, mivel nyílt támogatóim is akadtak, politikailag nem szigetelt el, a nézeteimet nem változtatta meg, de érzelmileg rosszul esett, megbénította az íráskedvemet. Aztán úgy alakult az életem, hogy közel három évtizedig szinte csak a hivatali munkámmal járó jelentéseket, elemzéseket írtam. A büntetés része volt ugyanis, hogy visszaküldtek a szakmámba, a Külügyminisztériumba. A szilencium letelte után kineveztek nagykövetnek, amit kitüntetésnek vettem, de ebben azért az is benne volt, hogy minél távolabb legyek a hatalomtól. A rendszerváltás legelső napján pedig, megszégyenítő körülmények között, jóval a korhatár előtt, kényszernyugdíjaztak. Tették ezt formálisan ugyan egy új hatalom emberei, mégis álcázva, de álcázhatatlanul ugyanazok az erők, amelyek szilenciumra ítéltek.

Mindeközben gyűlt, érett bennem a mondanivaló. És egyszer csak jött a szikra, amely kirobbantotta. Az alma materem, a karcagi Gábor Áron gimnázium 2002-ben felkért, hogy szárnyra bocsátó nemes intézményünk 326. évfordulójának hivatalos ünnepségén én mondjam a hagyományos öregdiák-beszédet, pár percben, "politikamentesen" foglaljam össze az életpályám tanulságait. Sokáig csiszolgattam a rövid beszédet, amely sikert aratott, mert magamról beszéltem ugyan, de sokunk életének a tanulságait fogalmaztam meg. A jövőnek ajánlva szóltam a múltról és a jelenről, szinte napra pontosan egy félévszázaddal az után, hogy elindultam Karcagról. Visszaemlékeztem, hogy nekünk még nem a TV mintha-világa sugallta, hogyan éljünk könnyedén, hanem a család és az iskola oktatott és nevelt az életre, ma pedig szinte büntetik a tanárt, aki ezt követi, megfélemlítik a szülőket, akik ezt igénylik. Felidéztem, hogy a külföldi ösztöndíj elnyerését kitüntetésnek tekintettem; szüleim és édesapám szaktársai bátorítottak: Menjél, legyél valaki, helyettünk és érettünk. Sokszor nem is szabatosan fogalmazott ösztönzés volt ez, néha csak egy szó, a vállam átölelése, de annál többet ért. A sírásig megható volt a biztatásuk. E nagyszerű dolgozóemberek megérezték, hogy fordult a történelem kereke, s a tanáraim és a barátaim is ebben a szellemben ösztönöztek. Mondhatnám, a képviselőjükként delegáltak, s ezt én így is fogtam fel, és fogom fel a mai napig. Soha senki nem kérte - talán nem is kérte volna - számon, de árulás lett volna, ha e bizalmat nem igazolom, nem maradok méltó hozzá. Hallgattam is mindig a "karcagi" ösztönömre, de ilyen indítás, indíttatás mellett erre az ösztönre lehetett és kellett is hagyatkozni. Ma is biztos iránytű.

Az a tény, hogy sikerült megfogalmazni, és el is mertem mondani mindazt, ami a szívemben-lelkemben volt, ismét megéreztette velem az írás örömét. Felfedeztem, hogy három évtizeddel a szilenciumra ítélésem után is hiszek a szavak, az eszmék, a nyilvánosság erejében, várok tőlük valamit; visszajött az íráskedvem és készségem, sőt mintha érettebben, elfogulatlanabbul, felszabadultabban, s ha önmagamról szabad ezt mondanom, bölcsebben tudnék írni, hiszen senki nem kötelez semmire, míg azelőtt azért voltak kötőfékek. "Öregdiák"-beszédem újraindította a tollamat. Azóta is írom a "politikamentes" cikkeimet. Hová? Hát ez az! ODA! Azaz ide, főleg a Havi Magyar Fórumba. Miért ide? Elmondom. Tanulságos lesz, és ez egyben a válaszom is a címbeli megjegyzésből kihallatszó rosszallásra.

Mi tagadás, nem a Magyar Fórumnál jelentkeztem először a cikkeimmel, hanem más folyóiratoknál és heti-, és napilapoknál. Hosszasan házaltam. Az egyik hetilapnál hetekig kísérleteztem, szerkesztőkkel beszéltem és leveleztem, a főszerkesztőnek is küldtem e-mailt, de még egy "Nem"-et sem tudtak kiszorítani magukból. Hasonlóan jártam más szerkesztőségekkel. Ahova meg a leginkább tartozónak éreztem magamat, ott őszintétlenség fogadott. Egyetlen "lovag" akadt, egy hölgy, aki legalább kimondta a nemet, ezért megérdemli, hogy megnevezzem: a Mozgó Világ főszerkesztőnője, aki egy harmadik személy könyvéről engedélyezte olyan recenzió közzétételét, amelynek a szerzője engem vádolt meg "vad antiszemitizmussal", de annyi szellemi bátorsága már nem volt, hogy a válaszomat is lehozza. Mintha nem is lett volna rendszerváltás, ismét szembe találtam magamat azokkal, akik a saját szellemi megfutamodásaikért elvtelenül, érdemtelenül kitüntetgetik, és pozícióba segítik egymást … a társadalmi rendszertől függetlenül. Ahogy a múlt rendszerben, ma is monopolizálják a társadalmi véleményt, mindenki mást igyekeznek elszigetelni a megjelenési lehetőségektől. Ha pedig "ODA" ír, ontják rá az izmusokat.

Végül, az utcáról, ismeretlenül fordultam a heti és a havi Magyar Fórumhoz. Mindkét főszerkesztőnek voltak észrevételei, de megállapodtunk a közlésben, s azóta is jól együttműködünk. Pontosan tudjuk egymásról, hogy kik vagyunk, hogy a nézetrendszereink eltérőek, s időnként el-elvitatkozunk. Az is kiderült azonban, hogy sok alapvető kérdésben egyetértünk, és ezekben igazunk is van! Volt aki azt is megtette, hogy korrekten figyelmeztetett: bizonyos körök stigmát (izmust) ütnek rám, ha itt publikálom a cikkeimet, ezért gondoljam meg. Meggondoltam: ahol az indíttatásom, a lelkiismeretem, az igazságérzetem által szült gondolataimat lehozhatom, az a fórum - amíg én ezt ott megtehetem - számomra méltó fórum.

Egyes ismerőseim azonban éppen ezt a körülményt értékelik úgy, hogy elfordultam az alapvonalamtól, mert nem értik, vagy - mivel velem együtt őket is annyiszor becsapták - talán már nem is akarják megérteni, hogy ma nem szabad elfogadni baloldalinak, szélsőségesnek, stb., amit mások annak hazudnak. Az indíttatásom szellemétől nem fordultam el, és semmi mástól sem, amiben hiszek és amiért tenni próbálok valamit. Félreértés ne essék, meg is nevezem: a magyar nemzeti érdekekért és értékekért. (És itt magyarázatra kényszerülök, ugyanis az előző rendszereink, politikai pártjaink is a nemzeti érdekekre hivatkoztak. Feltűnő, hogy a legkevésbé a mostani rendszer, főleg a jelenlegi kormánypártok teszik ezt: az SZDSZ-nek eszébe sem jut, az MSZP is szégyenlősen hallgat róla. - Ebben a cikkben a nemzeti érdekek alatt minden egyes történelmi időszakra vonatkozóan azt értem, ami a nemzetünknek, országon belül pedig a nagy többséget kitevő államalkotó magyarságnak, az értéktermelő dolgozó rétegeknek az érdekeit szolgálja.) Nem találtam szükségesnek azt sem, hogy utólag - tehát értelmetlenül - szembeforduljak azzal a rendszerrel, amelynek volt néhány kezdeti éve, amikor komolyan vette önmagát, s ha egy generáció erejéig is, de kinevelt magyar értelmiséget, útnak indított engem is. A fájó szilencium ellenére sem vált idegenné számomra, és én sem voltam benne idegen; konfliktusom azokkal volt, akik nemzetidegenné tették azt a rendszert (akárcsak a jelenlegit). Látom a hibáit is, de nem köpködök vissza rá, ahogy egyes ismerőseim, köztük országosan ismert politikusok teszik - hiábavalóan, pótcselekvésként - s közben, önmagukat ismételgetve, arról keseregnek, hogy a hála nem politikai kategória.

Tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy más világot élünk, s tudni kell módszert váltani, de a lényeg mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése marad. Az USA-ról, Irak elleni agresszióról, a terrorizmusról, vagy a magyar belpolitikáról szóló cikkeim (a "vad antiszemitizmusra" válaszoló "Ellenrecenzió" is) ebben a szellemben íródtak. Ezekben vajon milyen izmusokat találnak? Az igazság megírása milyen izmus? Ugyanis az égvilágon semmi olyan nincs bennük, amit látni akarnak: mármint hogy "a másik végletbe csapódom". Maradtam azon az oldalon, ahol voltam, nem voltam/vagyok a végletekben, ha ezt mondják is rólam azok, akiknek fáj ugyan az őket is sújtó (akkori és mai) valóság, de még attól is megrettennek, ha más kiáll ellene.

Abban egyetértek ismerőseimmel - de ezt sokan mások is hangoztatják - hogy óvatosan kell kezelni a jelenleg felszínen mozgó pártokat és politikusaikat, mivel, ha nem is mindegyik és mindenki, de nagyon sokan "megélhetésiek". Előszeretettel bírálják a történelmi elődjeiket, akik közül nem egy képes volt a nemzet érdekében politizálni, államférfi lenni, míg ők pártfunkcionáriusok maradtak; azoknak már az életükben volt mire büszkéknek lenniük, ezeknek máig sincs, s holnap sem lesz. És hazudnak, hazudnak folyamatosan, még akkor is, ha netán igazat szeretnének mondani, mert ebben, ha egyszer elkezdik, nincs megállás. Ez a dolgok logikája. E tekintetben csak a két alaptalanul szélsőségesnek kikiáltott kis párt, ha nem is makulátlan, de kivétel; ők azok maradtak, aminek meghirdették magukat (Más kérdés, hogy az ideológiájukkal egyetért-e valaki, vagy nem), és őszinteségre törekszenek, megmondják az igazat, ha a birtokába jutnak. (Nem is lesz sok őszinte szó az Országgyűlésben, amíg ezt a két pártot be nem juttatjuk oda.)

Sértődöttség beszél belőlem? - Sorsomat az indíttatásom határozta meg, arra tanítottak, neveltek, hogy álljak ki az igazság, s a hangoztatott szép elvek mellett, s amikor - immár kialakult saját meggyőződésemből - ezt tettem, szilenciumra ítéltettek azok, akik csak beszéltek az elvekről, de mindvégig elfogult személyi politikát folytattak. Ostobaság lenne, ha az akkori esetleges sértődöttség most, egy rendszerváltást követően jönne elő. De jogos lenne a sértődöttség is. Mindenkinek jogában áll kifejteni a véleményét, védekezni, visszaütni, ha ok nélkül, vagy mondvacsinált okokból bírálják, ha azért ütik, mert rámutat mások turpisságára, elvtelenségére, árulására, népellenes, nemzetellenes politikájára. Igen, jogos lenne a sértődöttség az Aczélokra és utódaikra, az akkori és a mai szellemi terroristákra, akik szocialista élcsapatból képesek voltak tőkés rohambrigáddá válni, akik kiárusították és elherdálták valamennyiünk közös vagyonát, amit én ellenzek; ezért is zártak ki maguk közül eleve, úgy a múlt, mint a mostani rendszerben. Ezért nem kellettem "nekik", és ugyanezért nem kellek "ezeknek" sem, akik - ne felejtsük - ugyanazok. Minden hasonlat sántít, de nekem önkéntelenül is József Attila sorai jutnak eszembe: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

Jobboldali fórumba írok, a cikkeim jobboldaliak? - Ma nálunk a magukat baloldalinak feltüntető erők között vannak a vadkapitalizmus és a külföldi érdekek legkövetkezetesebb képviselői, míg jobboldalon, a szélsőségesnek kikiáltott erők is, védelmeznek olyan értékeket, amelyek igazi baloldali értékeknek is minősülhetnek, de mindenképpen örök emberi értékek. Nemzeti szempontból vizsgálva, a jobboldaliság, vagy baloldaliság ma nem feltétlenül döntő kritérium. Mutassanak nekem másik u.n. jobboldali (Mert "baloldaliban" meg pláne nincs ilyen!) fórumot, ahol következetesen dolgoznak a magyar nemzeti érdekekért és értékekért. Mondjak le erről a fórumról, csak azért, mert mások mindössze azt látják meg benne, hogy jobboldali (s úgy vélik, hogy aki ide ír, az eleve jobboldali, sőt egyesen szélsőjobboldali), s igaztalanul különböző izmusok címkékéit aggatják rá? Nem feladatom e fórum minősítése, de a magam részéről nemzeti radikális fórumnak tartom, olyan széles sávban mozgó szellemi műhelynek, ahol a magyarság létkérdéseivel elkötelezetten foglalkoznak, ezért elismerést érdemel úgy maga a fórum, mint az a szervezet is, amelynek az égisze alatt fut. Hiszem, hogy ma ennek megvan a maga jelentősége, mert azoknak a fórumáról van szó - és ők mindig többségben lesznek ebben a hazában, csak ébredjünk már rá! - akik (a nyilvánvaló ideológiai-politikai különbségektől eltekintve) várnak, remélnek, akarnak valami jobbat a jövőtől a nemzetünk számára. És ebben az országban bőven van igény és támogatás mindenre, ami jó, ami magyar és ami természetes. Ezért ezt a fórumot - a nézetrendszerbeli különbségek mellett is - mindenki támogathatja, aki felelősséget érez a hazája, a népe, a nemzete iránt, mert benne van a jövőt képviselő szellemi, erkölcsi, érzelmi érték is; azon fórumok közé tartozik, amelyek őrzik a lángot, amelyből fellobbanhat a történelmileg elkerülhetetlen valóban demokratikus és magyar Magyarországot megteremtő tűz.

Antiszemitizmus van a cikkeimben? - Az antiszemitizmust érzékeny témának tekintik, de alaptalanul, mert mindig csak zsidó szempontból vizsgálják, pedig vannak egyéb vetületei is. Az antiszemitizmus vádja ma már olyan sűrűn hangzik el, hogy egyrészt, a hitelét vesztette, másrészt szinte kitüntetésszámba megy. A közvélemény majdhogynem savatlannak-borstalannak tartja azt a közírót, akit még nem neveztek antiszemitának; mások szóhasználatában pedig egyre inkább a magyar szinonimájává válik. Ez ugyanakkor a legbecstelenebb vádaskodás, amit akkor vetnek be, amikor kifogynak az érvekből, vagy nincsenek is érvek, hanem az ügyről el kell vonni a figyelmet, ezért az érdemi vitát faji területre terelik. Felelőtlenül és hihetetlen túlérzékenységgel antiszemitizmusnak nyilvánítanak mindet, ami magyar és természetes, ami szembefordul a globalizmussal, a kozmopolitizmussal, a szennykultúrával, a szociális igazságtalanságokkal, a másságok elvtelen ajnározásával, a kisebbségek esélyegyenlőségnek nevezett, de valójában indokolatlanul növekvő pozitív megkülönböztetésével az őket eltartó magyar nép terhére. A közvélemény ezért jogosan csodálkozik el azon, hogy egyesek erőnek erejével antiszemitizmust keresnek mindenben, de nem látják, nem akarják látni, például a kifogásolt cikkeimben is elemzett sorozatos magyarellenes lépéseket. Például, hogy Budapesten Raul Wallenbergnek (aki semmit nem tett a magyar nép érdekében, de ma már szinte kötelező nemzeti hősnek tekinteni, s akik ezt kikövetelik, közben azt méricskélik, hogy a kiemelkedő magyar történelmi személyiségek, államférfiak közül kinek lehet, vagy nem lehet szobrot állítani), ma már több emlékhelye van, mint Kossuthnak és Petőfinek együttvéve; a Magyarországra nem tudni milyen alapon betelepült B'nai B'rith Zsidó Dokumentációs Központ "Antiszemita közbeszéd Magyarországon" címmel évente kiad egy könyvet, amelyben név szerint megnevezi azokat a magyar állampolgárokat, akiknek tőlük eltérő véleményük van, és megfenyegeti őket, hogy ezt majd számon kérik rajtuk; az MSZP kampányait Ron Weber izraeli szakértő irányítja (Micsoda szégyen!), aki így létfontosságú állambiztonsági értesülésekhez juthat; a Szent-István-napi kitüntetettek között érthetetlenül feltűnően sok külföldi személy szerepel, közöttük például Moshe Sanbar, a New-York-i Zsidó Anyagi Követelések Németországgal szemben Konferencia elnöke, aki a Magyar Köztársaság érdemrend középkeresztjét kapta, de ki tudja, vajon miért; a jeruzsálemi Wiesenthal központ vérdíjat kitűzve, nácivadászatot kezdett Magyarországon; a Magyarországra különböző helyekről tömegesen betelepülő zsidók minden további nélkül megkapják a magyar állampolgárságot, amit megtagadnak az elszakított országrészeken élő magyar testvéreinktől, és így tovább. Vagy mi indokolja holokauszt különórák bevezetését az oktatásban (Magyarországon, ahol izraeli és zsidó források egybehangzó állítása szerint a zsidóság a reneszánszát éli!), és miért nem honfoglalás-órákat, vagy a magyar holokausztra emlékeztető Trianon-órákat vezetnek be? Senki sem tagadja a holokausztot, de majd a történelemből tanulni fogják a fiatalok; nem hiszem, hogy akár egyetlen történelemkönyv is kihagyná. Ez az erőszakolt kanonizálás ugyanolyan rossz, mint amikor mindenben a szovjetet kellett megkülönböztetett figyelemben részesíteni. Annak sem lett jó vége, ez is csak rossz vért fog szülni, és bizonyosan ellenkező eredményre vezet. És még mennyi mindent lehetne sorolni, … és még mi mindent terveznek!

A helyzetet súlyosbítja, hogy mindez az országunk szuverenitásának megsértését is jelenti és mértéktelenségről, terjeszkedési, uralkodási szándékról tanúskodik. Akiket pedig a szuverenitásunk, érdekeink védelmére választottunk, semmit nem tesznek mindezek ellen. Naivitás lenne azonban azt gondolni, hogy a magyarság ezt nem látja, s elvárni, hogy senki ne tegye szóvá e tényleges magyarellenes faji politikát, ami jogosan szülhet akár antiszemitizmust is. Sokan mutatnak rá, hogy a nemzettől nyíltan elkülönülő értelmiségiek kis csoportja jogot akar formálni a magyarság képviseletére, meg akarja szabni a jövőnket, politikát, kultúrát, erkölcsöt akar diktálni, újabb jogtalan anyagi előnyöket és hatalmi pozíciókat akar szerezni, de semmit sem tesz azért, hogy idetartozását bizonyítsa, sőt sérti a nemzeti érdekeinket, háttérbe szorítja értékeinket, és naponta lenacionalistázza, leantiszemitázza népünket, s gyűlölettörvénnyel akar elfojtani minden ellenvéleményt. Lássanak másként, szóljanak másként, de ne a nevünkben, ne helyettünk, ne minket kiszorítva, s ne tévutat és téveszméket propagáljanak, jogos fájdalmukkal pedig ne feledtessék a magyar nép jogos fájdalmait, és főleg ne igényeljék, hogy mindezt a népünk, a nemzetünk - sőt, arra törekednek, hogy az egész világ - a saját mércéjévé tegye. De mert ezek a törekvések nap, mint nap és egyre erőszakosabban jelentkeznek, erősödik az igény is, hogy megalkuvás nélkül bírálni, ellenezni kell az elvtelen, faji, mássági alapon folyó magyarellenes politizálást, az egyre terjedő magyarellenes közbeszédet. Ez mindenkinek - nekik is - csak árt, ezért nem lehet, nem szabad békét kötnünk vele.

Nacionalisták a cikkeim? - Miért lenne nacionalizmus, ha magyarok lévén, Magyarországon élve, törődni akarunk valamennyiünk közös érdekeivel, szeretjük a hazánkat, s magyarként akarunk benne élni és dolgozni? Miért lenne nacionalizmus, ha nyugtalanít bennünket, hogy a világban egyre előkelőbb helyre kerülünk minden negatív mutatóban, és egyre hátrább csúszunk minden pozitívban? Miért lenne nacionalizmus, ha merjük látni, hogy egyre tehetségtelenebb, nyíltan nemzet- és népellenes elemek kerülnek vezető posztokra, akiknek borsódzik a háta, ha azt hallják, hogy magyar nemzeti érdek, viszont a legnagyobb érzékenységgel ügyelnek minden, de minden idegen érdekre? Nacionalizmus-e annak a meglátása, hogy ha valaki tőkéssé válik (és tőkéssé válni csak gyanús körülmények között lehet), az érdekei abban a pillanatban már senkiével nem egyeznek, legkevésbé a nemzetével? Az ilyenek, akármennyit is szónokolnak a szociális igazságról, önmaguk az elsők, akik nem hiszik el a saját állításaikat. Miért lenne nacionalizmus, ha szóvá tesszük, hogy mostanában mindent el akarnak fojtani, ami magyar: meg akarják szüntetni a történelemoktatást, fel akarják számolni a zenetanítást, bírálják nemzeti operáinkat, már a népdalt is fasisztagyanúsnak tartják, aláássák a fiatalok fizikai és szellemi nevelését, testileg, lelkileg kábítószerezik, elkorcsosítják őket, hogy alkalmatlanok legyenek a haza, a nemzet védelmére. Csak ez lehet a célja - de az eredménye mindenképpen ez lesz - annak, hogy a mai fiatalok mindent megkapnak, amire nincs szükségük, csak nehogy elkezdjenek arról gondolkodni, mire is lenne valójában szükségük. A kormánypártok csak a következő választásra gondolnak, de nem a következő nemzedékre, nem a nemzetre. Nem nacionalizmus hát, hanem senki ellen nem irányuló hazafiság, ha kimondjuk, hogy mi mindebből nem kérünk és rámutatunk, hogy éppen az idegenszívűség és a másság nacionalistái vádolják nacionalizmussal a becsületes honpolgárokat. Nemzeti sorskérdésekről lévén szó, ki és milyen alapon várná el tőlünk, hogy hallgassunk, vagy semlegesek maradjunk, mikor lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a kisebbségek és a másságok mellett, s velük összefonódva a külföldi érdekcsoportok, amelyek most a magyar földre vetették ki a hálójukat, a kormányzati szervek megalkuvó magatartása miatt, egyre több érdemtelen előnyt szereznek az államalkotó és értékteremtő magyarsággal szemben? Legalább ez a csonka kis ország maradjon magyar.

Mindezek alapján, és az elmúlt félévszázad közösen megélt előzményeinek ismeretében, inkább olyan következtetésre lehet jutni, hogy a sokszor átgondolatlan, a változó körülményeken átsikló véleményeket - ha nem is rosszindulatból, inkább beidegzésből, vagy szellemi lustaságból, netán kiábrándultságból - magukévá tevők hátrálnának ki az eddigi pozícióikból; belesimulnak a "fentről" jövő igényekbe, kritikátlanul átveszik az onnan sugallt minősítéseket. Ugyanakkor őket tulajdonképpen a valóság (az akkori és főleg a mostani, a növekvő szociális kényszerek által jellemzett realitás) háborítja fel, de a tüzet azokra zúdítják, akik ezekre emlékeztetik őket.

A közvélemény szemében többet ér aki nem forgatja a köpönyegét, őszinte tud és mer lenni az olvasóval. Azokat becsülik többre, akiket az álbaloldalon írogatók nagy részétől megkülönbözteti, hogy kerülik a szenvtelen írásmódot, a mellébeszélést, az egyrészt-másrészt óvatoskodást, a semlegeskedést, mernek érzelemmel és őszintén írni, s az átélt, vagy a szemük előtt játszódó eseményekből le tudnak vonni következtetéseket. Lehet, hogy most, amikor a közéleti szereplők között szinte mindenki színészkedik, ez a zavaró? Lehet, hogy egyesek ezt "értékelik" végletnek? Ez megeshet. De aki az ilyen írásokat túlfűtöttnek találja, az is azért van, mert nem társadalmi, hanem egyéni célokat keres benne; behunyja a szemét a valóságra, csak a következményeket látja és minősíti, nem az okokat.

Ami pedig a módszerek változásait illeti, nem lehet nem tudomásul venni, hogy nincs a világon két egyforma dolog: ugyanazon a gépen, ugyanazon nyersanyagból, közvetlen egymás után legyártott két csapágygolyó sem egyforma, akármennyire is nem látni közöttük különbséget, hát még a sokszereplős összetett állandóan változó politikai helyzet, és a vele kapcsolatban kialakított személyes politikai álláspont. Ráadásul a politikai érdekek állandóan módosulnak, és ilyen körülmények között kell megállnunk a helyünket, képviselve a politikai hitvallásunknak az adott pillanatban megfelelő álláspontot.

Nem kettő, de egyetlen egy gondolkodó ember sincs, akinek ugyanarról egyszer s mindenkorra ugyanaz marad a véleménye. Van azonban politikai vonala, amelynek alapján ítél a jelenségekről, a folyamatokról. Mi sem lenne ostobább, mintha az ítélete a változó körülmények ellenére mindig szó szerint ugyanaz maradna. Ezért a cikkeim sem szorulnak magyarázatra, amennyiben valaki a konkrét körülményekre alapozott megértés igényével és figyelmesen olvassa őket. Ellenkező esetben ugyanis, vagyis ha előítélettel fog hozzá, nincs az a cikk, sőt nincs az az összetett mondat, amelyben ne lehetne "felfedezni" akár egy tucat kifogást is. Ami pedig fanyalgó ismerőseim jó részét illeti, a múlt rendszerben nyílt fórumon, felelősséget vállalva, egyszer sem foglaltak állást fontos politikai kérdésekben. Most sem látom, hogy ezt tennék, kiállnának valamiért - akár az általuk mélységes tévedésből "mégiscsak a mi kutyánk kölykének" tekintett MSZP mellett is - csak bátortalanul egymás között, mások háta mögött zsörtölődnek azokkal szemben, akik akár valami keveset is, de mernek tenni.

Ha passzív maradsz, nem alakítsz ki ítéletet, véleményt semmiről és senkiről sem, a kínálkozó lehetőségek elől is inkább elmenekülsz a hétvégi házadba, vagy visszakönyörgöd magad nyugdíjas állásba a régi munkahelyedre, akkor látszólag megállod a helyed, azt hiszed, hogy nem ingadozol (mert mindig határozottan állsz hol az egyik, hol a másik oldalon), sőt az a benyomás alakulhat ki, hogy nem is tévedsz, … csak éppen az önmagad emésztése, a hallgatás, a semmittevés, az egymás közötti félhalk zsörtölődés - a legnagyobb tévedés, amivel a saját helyzetük rosszabbodását idézik elő. Ma éppen erre akarnak rávenni bennünket, azt sulykolják, hogy ne tegyél semmit, mert a tett az már maga a terrorizmus, de legalábbis a radikalizmus. Maradj a szavaknál, de jobb, ha azokat is csendben mondod, hogy csak te magad halld, s nehogy merészeld leírni.

Mindezek fényében, túl egyszerű lenne mindössze annyival átlépni a létfontosságú témákat feszegető, akárhol és akárki tollából megjelenő írásokon, hogy "Csak az a kár, hogy ODA írsz." A nemzeti sorsunkért felelősséget érzőknek meg egyenesen tilos is. Olyan "kiönteni a gyereket a mosdóvízzel" benyomást kelt; lényegi érvelés nélkül, egy formális körülmény kapcsán elmarasztalja a mondanivalót; aki így veti fel a kérdést, gyakorlatilag azt kifogásolja, hogy egyáltalán megjelennek ilyen írások. Ugyanis nem az a kár, hogy "ODA" ír bárki is, hanem azon kellene károgni, hogy máshol nem jelenhet meg a magyar nemzeti érdekek és értékek védelme. Nem az a lényegi kérdés, hogy miért ODA ír, hanem hogy miért és mit ír? S akik a fórumot kérdőjelezik meg (ismétlem: azt is alaptalan elfogultsággal), akarják, nem akarják, de a mondanivalót marasztalják el; nem érzékelik, ma az a fő kérdés, hogy a magyar nemzeti érdekek és értékek védelme egyáltalán kapjon fórumot. Gondoljon bele mindenki, aki félti a nemzetünket: nincs ma ennél fontosabb közös feladat.

A bevezető megjegyzésekre visszatérve: nem árultam és nem is fogom elárulni a múltamat, de a jelenemet és a jövőmet sem. Nem hódoltam be egyetlen politikai erőnek sem. Az indíttatásomnál, a tájékozottságomnál és a szándékaimnál fogva erkölcsi fölényben érzem magam mindazokkal szemben, akik kiárusították az országunkat, az értelmes alkotás helyett a tartalmatlan "sikeresség", erkölcs helyett a haszonelvűség és az öncélú fogyasztás irányába tuszkolnak bennünket, akiknek a "magyarsága" és az "elvisége" nem a szívet-lelket melengető piros-fehér-zöld, hanem hol vörösebb a pirosnál, hol önfeladóbb a fehérnél, hol hamisan reménykeltőbb a zöldnél; színlelik még a színt is, hisz idegen színek bűvöletében élnek. A magam részéről, mindezt utóvédharcnak tekintem, amelyet - a körülmények alakulása miatt - számomra kezdetben idegen fórumon kellett megvívni, ahol kezdetben engem is idegennek tekintettek, de rájöttünk, hogy sok közös érdekünk van, szövetségesek lehetünk. Nem hódoltunk be egymásnak, eszünkbe sem jutott egyikünknek sem semmi hasonlót igényelni a másiktól. A magyar nemzeti érdekek és értékek védelme mindennél szorosabb köteléknek bizonyul önmagában is, minden szövetkezés nélkül. Az erre irányuló erőfeszítéseket nem megkérdőjelezni, hanem méltányolni, méltatni, ösztönözni kell. Remélem, egyre többen lesznek, akik követik a példánkat. És ez sürgető is!

A magyar nemzeti érdekek és értékek bármely fórumon történő védelmezésétől a szavazatainkkal hatalomra juttatottak, de erre érdemtelenné váltak nyílt, vagy alattomos fenyegetése, a hamis és idegen érdekeket tükröző ellenérvek zuhataga alatt sem szabad visszariadni - aki ezekért harcol, az sohasem maradi - akkor sem, ha ez most lehetetlennek tűnik. Legyünk hát realisták: ne csak azt tegyük meg, amit tehetünk, hanem akarjuk a lehetetlent!

(Havi Magyar Fórum, 2005. február)