Ellenrecenzió

Domány András: Berecz János tollal, fegyvertelenül c. recenziójára.

^{Mozgó Világ 2003/7}

A recenzió olyan műfaj, amelynek a központjában egy mű ismertetése, és - valamelyest - annak a szerzője áll, de semmiképpen sem magának a recenziónak a szerzője. Úgy látszik azonban, Domány Andrásnál e tekintetben "rendszerváltás" zajlott le. Szüleménye hemzseg a mindent önmagához mérő, magamutogató "Úgy vélem" ("Stílszerűen" ezekkel a szavakkal is kezdődik a recenziója!), "ez a véleményem", "én fiatalokkal dolgozom", "végig az volt az érzésem", "elkezdem elölről", "én sem mindig gondolkoztam így", "nem pazarlom a papírt a vitára", "megtartóztatom magam én is", "én a szerző helyében", "én is ismertem", "amit én … mondogattam", Één ma is gyanítom", "én már bőven újságíró voltam", "én is voltam olyan nemzetközi rendezvényen", "én azonban kötve hiszem", "elképzelhetetlennek tartom", "én ugyanis nem ismerek", "magam is jól emlékszem", "nekem itt valami nem stimmelt", "tényszerűen cáfolni nem tudom", "nem bírom ki, hogy hozzá ne tegyem", "nekem egyszer azért szórták ki az írásomat", stb. kifejezésektől, azaz a Berecz-könyv ürügyén következetesen a saját személyét helyezi a központba, s az olvasót a saját téveszméivel ostromolja. (Van itt ugyan valami Berecz, írt valami könyvet, de inkább rám figyeljenek: "idézek két tréfás esetet", … "még egy anekdotába illő esetet nem tudok kihagyni".)

Bevezetőjében hosszasan értekezik arról, jó-e ha a politikusok megírják az emlékirataikat, s kell-e és hogyan kell bírálni ezeket, illik-e a döglött oroszlánba belerúgni, stb. Néhány vonatkozásban méltatja is Berecz Jánost ("őszintének érzem" - Én, Domány András!), odavetőleg elismeri színes egyéniségét, tisztességét, de ezeknek a félmondatoknak, az egész írás fényében, nyilvánvalóan kényszerű, kiegyensúlyozó szolgálati szerepe van. Aztán nekiveselkedik, s mégis bele akar rúgni a döglött oroszlánba, … de mellé sikerül, és kificamodik a …, no nem a lába, a gondolata!

Bírálóan közli ugyanis: "Nekem (Nekem, Domány Andrásnak!) végig az volt az érzésem, hogy az írás fő célja éppen a saját helyének meghatározása a hetvenes-nyolcvanas évek történelmében …", amit "önigazolásnak" minősít. De hát mit akar, miről írjon a politikus az emlékirataiban, ha nem arról, amit tett, ami vele és körülötte történt? Pontosan azért bírálja, tehát, Berecz János könyvét, ami annak az egyik legfőbb és nem is titkolt célja, sőt egyben az érdeme! Ez az, amit Berecz János vállal! És amiért mindenkinek érdemes elolvasni, aki érdeklődik közös közelmúltunk iránt.

Domány András óvja a fiatalokat, nehogy elhiggyék, ami a Berecz-könyvben, vagy egykori politikusok emlékirataiban van, mert "előfordulhatnak ezekben tudatos hazugságok éppúgy, mint ismerethiányból, vagy az emlékezet elhalványulásából eredő tévedések"! Fennhéjázó, másokat lebecsülő megállapításért nem megy a szomszédba. És milyen érdekes, pont ezektől a könyvektől félti a fiatalokat? Miért nem a mostanában rájuk zúduló töméntelen szennytől, bűntől, szellemi és testi ártalomtól, ahogy az a lelkiismeretes újságíróktól elvárható? Inkább százszor olvassanak ilyen könyveket, amelyek legalább elgondolkoztatják őket még akkor is, ha nem értenek velük egyet, mint az erőszakra nevelő piff-puff regényeket, érzelgős, szellemi igénytelenséget sugalló történeteket, a közösségi érzések terhére, bármilyen eszközzel történő "önmegvalósítást" propagáló írásokat.

Domány András hiányolja, hogy Berecz János, tőle eltérően, nem köpköd vissza a rendszerre, amit szolgált. Szolgálta, mert jónak tartotta, bár látta, s látja annak hibáit, nem is védi azokat, de ismeri a magyarázatukat, a történelmi elkerülhetetlenségüket, és ismerteti is velünk. Tisztesség a kulcsszó (S ezt Domány András Berecz Jánossal kapcsolatban, ha csak egy félmondat erejéig is, de elismeri), ami ma annyira nem divat, hogy még azok az intézmények sem törődnek vele, amelyeknek éppen erre kellene épülniük. A megélhetési politikusaink számára is ismeretlen fogalom a tisztesség. Mégis elvárható, mégis ezt várják az emberek mindenkitől, s ebben a helyzetben talán különösen az újságíróktól, akik között mindig akadtak a nemzet lelkiismeretét képviselők. Most is, bár a soraik nagyon megritkultak. Pedig a tisztességnek kellene iránytűül szolgálni mindig, még akkor is, ha csak egy recenziót írnak.

Egészen más szempontok miatt, és mert egyszerűen piszkoskodásnak minősül, a jó érzés tiltja, hogy Domány Andrásnak a Berecz János családjával kapcsolatos egyes megjegyzéseivel foglalkozzunk. Bár Berecz János önmaga is nyíltan ír a családjáról, ez nem szolgálhat ürügyül arra, hogy mások e tekintetben túllépjék azt az etikai határt, amit a közéletben szereplő újságírónak éreznie és tisztelnie kell. E jellemző körülmény megemlítése parancsolóan szükséges, mert Domány András itt már az emberi méltóságot sérti. Ha másból nem lenne érthető, ebből kiviláglik, hogy milyen célzattal készült a recenziója.

Domány András, Berecz János könyve kapcsán, névszerinti személyes támadást indít ellenem is. A recenzió szempontjából ez a támadás mindenképpen szükségtelen, és indokolatlan, ezért önmagában ez a tény is elárul valamit a szándékairól.

A recenzión végighúzódik egy jól érzékelhető - bár bizonyos kiegyensúlyozottságra törekvő - filoszemita vonal, amit általában a népi származású politikusok (Maga Berecz János, Gyenes András, Szűrös Mátyás, Pozsgai Imre és mások) elmarasztalása, és, velük szemben Aczél György, Várnai Ferenc újságíró, Róbert László újságíró, és mások védelme, illetve a mondvacsinált antiszemitizmus elleni hadakozás jellemez.

Berecz János semmit nem állít Aczél György származásával kapcsolatban, ezért Domány András indok és ürügy nélkül akar bevésetni az olvasó agyába olyasmiket, hogy "Aczélnak semmi köze nem volt a cionizmushoz", illetve, hogy "Aczél vallástalan magyar kommunista volt, aki még zsidó származásának - ezt meg én emelem ki most - tényét is szerette volna elfelejteni." Hiábavaló a kiemelés is, meg a serény igyekezet is. Mindenki tudja, erről már mások is írtak, s dokumentumok is vannak róla, hogy Aczél a 30-as évek elején cionista ifjúsági mozgalomban kezdte a baloldali tevékenységét, ezért felesleges tagadni ennek a kihatását a személyiségére. Az sem véletlen, hogy az élete végén visszatért a tanítómestereihez. S ezt sem titokban, hanem nyilvánosan tette. Miért igyekeznek hát mások titkolni? Hiszen ilyenfajta elkötelezettségének közismert, nyilvánvaló jelei voltak, és a Berecz János által dicsérendő objektivitással leírtak mellett, számtalan nagyon is beszédes bizonyíték van rá, hogy messze nem kívánta feledni a származását, sőt misszióként fogta fel, nem ismert gátlást a megvalósításában. Ezt, valami miatt, Domány András el akarja feledtetni az olvasóval, sőt az ellenkezőjét akarja elhitetni.

Domány András önmaga elismeri, anélkül, hogy ismeretekkel rendelkezne a tényekről - vagy, ha igen, akkor még rosszabb, pedig ez a valószínűbb! - kétségbe vonja, hogy Aczél szállt rá Berecz Jánosra, s azt sugallja, hogy fordítva történt. Nem szándékom Berecz Jánost megbántani, de amikor Aczél kipécézte őt, Berecz János még nem is volt jelentős politikus, és még felnézett Aczélra! Ténykérdés, hogy Aczél a kollégái ellen vívott "osztályharcában" előszeretettel kezdett ki azok beosztottjaival, mert felettük előbb-utóbb "győzelmet" tudott aratni. És ezt, Domány András állításával szemben, messze nemcsak az önmaga által felügyelt területeken, hanem szinte mindenhol megtette. Kártékony lelkületű politikus volt. Sok ember életét keserítette meg, a saját hívei közül is többeket zavart tragédiával végződő válságba.

Az egyik ilyen eset csúcsosodott ki az 1973-as országos ideológiai értekezleten, amivel Domány András szükségtelenül előhozakodik, és feltűnően hosszasan, részletesen tárgyalja. Ottani felszólalásomat antiszemita kirohanásnak minősíti, sőt rá is erősít: "… az volt egészen elvadult formában, hiszen nemcsak a külpolitikát vádolta Izrael-barátsággal, hanem kifogásolta … " Bár eddigre az olvasó már hozzászokhatott ahhoz, hogy Domány András állításainak nem erős oldala a logika, de azért azon biztosan elgondolkodik, miért "egészen elvadult formájú … antiszemitizmus" az, és egyáltalán miért antiszemitizmus, ha valaki "nemcsak a külpolitikát vádolja"? Ha még azt is hozzávesszük, hogy egyáltalán NEM támadtam a külpolitikát, s nem "gyaláztam nyilvánosan a feletteseimet", akkor ítélhetünk róla, hogy mennyi hitelt érdemelnek Domány Andrásnak a Berecz-könyv ürügyén közreadott szenvedélyes és elfogult állításai. A megkövetelhető tisztességgel, sajnos, még köszönőviszonyban sincsenek.

Lehet, hogy Domány András nem tudja (akkor azonban ne is foglalkozzon vele), de itt is az történt, hogy Aczél pécézett ki ellenfeléül, amikor publicisztikai tevékenységem során vitába keveredtem néhány emberrel. Aczél (Közös hazai és külföldi programok kapcsán ismertük egymást, s nekem imponált, hogy a pártom egyik vezetőjével személyes kapcsolatban vagyok. A kapcsolatunk, érdekes módon, egyre bizalmasabbá vált az éleződő vitáink ellenére, melyek során lényegében elismerte a fentiekben róla megfogalmazottakat, sőt éppen azokkal próbált befolyásolni és fenyegetni; ezért is írom le) behívatott és leteremtett, hogy miért bántom "az ő embereit a pártban". Visszakérdeztem: Hogy-hogy, Aczél elvtársnak vannak saját emberei a pártban? Itt és így kezdődött! És milyen érdekes egybeesés, Domány András is a legnagyobb természetességgel használja "az - Aczél - emberei" kifejezést. Véletlen, vajon? Lehet, hogy ugyanabból a forrásból merítettünk?

Berecz János könyvében, sok minden más mellett, valóban szerepel a felszólalásom is, mint aminek következtében Aczélnak "csökkent a nimbusza", s röviddel ezután ő maga is kikerült a pártközpontból. De miért kell ennek az esetnek ekkora feneket keríteni egy harmadik személy könyvéről szóló recenzióban? Mi a túlhangsúlyozás mögött rejlő hátsó szándék? És az átsütő elfogultságával, felelőtlen vádaskodásával miért hamisítja meg az esetet, sérti a személyi jogaimat, a jó hírnevemet? (Pedig más helyen közli: "azért sem írok neveket, a fene akar bíróságra járni"! Mire ideért, ezt elfelejtette. Nehogy kárát lássa a feledékenységének.)

Mivel Domány András rákényszeríti a témát az olvasóra, nézzük meg röviden, mi is történt pontosabban.

- A felszólalásomban védelmezett elvek szinte szó szerint egybeestek Aczél György előadói beszédével! Ténykérdés, hogy - megint csak Domány András állításával szemben! - nem vádoltam Aczélt "cionista magatartással". Az elvek mellett azonban soroltam az azoknak ellentmondó - és, mi tagadás, Aczélnak és szigorúan megválogatott környezetének felróható - gyakorlati példákat is. Így aztán ketten mondtuk ugyanazt, ami mégsem volt ugyanaz! Ezt Aczél és hívei "értékelték" is. Már akkor dübögtek a padlón és kopogtak a padon, amikor az emelvény felé tartottam (Nem tudhatták, hogy mit fogok mondani, tehát valamifajta, a Dományéval rokon előítéletből tették!), majd, kulturálatlanul közbekiabálással, huhogással zavartak.

- Az MSZMP KB Titkárságának (Tagja volt Aczél György is!) rám vonatkozó határozatában ugyan szerepel néhány izmus, de az antiszemitizmus nincs köztük! Milyen alapon vádol hát Domány András antiszemitizmussal? Ez nem szónoki, hanem logikus, és választ igénylő, sőt felelősségre vonó kérdés. Miért vádolnak Aczél hívei antiszemitizmussal mindenkit, akinek a legkisebb szakmai vitája volt Aczéllal, vagy az ő feltétlen követőivel? - Hát azért, mert ők pontosan tudják, hogy KI volt Aczél! Nem a vitázókat jellemzi, tehát, antiszemitizmus, ahogy ők állítják, hanem magukat a vádaskodókat az ellenirányú kártékony elfogultság és előítélet. Jelen esetben, s a jelek szerint, Domány Andrást.

Ezekben a körökben dívott, ma pedig virágkorát éli, a viták, de főleg a vitapartnerek, elintézésének az a módja, hogy amikor a tényeivel és az érveivel nem tudnak mit kezdeni, faji síkra terelik vitát. Ki is derül egyre-másra, hogy éppen az antiszemitizmussal előhozakodók a rasszisták. Érdemes ezt tudatosítani, mert ennél becstelenebb vitamódszer nincs. De még ennek is van becstelenebb formája: amikor a százszor lelepleződött kreált "ügyeik" felmelegített hazugságaival, megalapozatlan vádaskodásaival fűtik önmagukat, és igyekeznek befolyásolni az olvasóközönséget. Ez a kifinomult szellemi terrorizmus kiérződik a recenzióból is.

Végül, remélhetőleg Domány András is egyetért azzal, hogy egy írás - mondjuk, egy recenzió - címének meg kell felelnie az írás tartalmának, és fordítva. Valamilyen összhangnak kell lenni közöttük; utalniuk kell egymásra. Ebből a szempontból nézve, tragikusan téves a recenziójának már a címe is. A tartalmát tekintve ugyanis ez a cím illene rá: "Én, Domány András, tollal és elfogultan."

(Havi Magyar Fórum, 2003. november.)