Kik ma valójában a szélsőségesek,

avagy kikre szavazzunk a jövőben?

A rendszerváltás óta a kormányon és az ellenzékben egymást váltó politikai erők szüntelenül sulykolják a köztudatba, hogy a MIÉP, illetve a Munkáspárt - jobb-, illetve baloldali szélsőség, s mint ilyenek, elítélendőek, kirekesztendőek. Elsősorban a MIÉP állítólagos szélsőségességét hangoztatják. Ezek az állítások, a nyilvánvaló célzatosságuk ellenére, nem teljesen eredménytelenek; vannak, akik gondolkodás nélkül elfogadják. Pedig, ha konkréten elemezzük, egyértelművé válik, hogy politikailag nem helytálló, a tömegeket tudatosan félrevezető, ezért veszélyes propaganda-fogásról van szó. Gondoljunk csak bele, miért is lenne szélsőség a valamennyiünket érintő, a szemünk előtt játszódó események bíráló, vagy - indokolt esetben - akár élesen bíráló taglalása; és miért lenne szélsőséges bármely párt, amely Magyarországon magyar mer lenni, vagy ki mer állni a dolgozó rétegek érdekei mellett? Egészében véve, a társadalom sem tekinti őket szélsőségesnek.

Mielőtt bárki félreértené, szó sincs arról, hogy akár ezen, akár más alapon közös nevezőre lehetne hozni az egymástól politikai-ideológiai szakadékkal elválasztott két pártot. Ma azonban, amikor a magukat baloldalinak feltüntető pártok folytatják a legjobboldalibb politikát, és a jobboldalinak számító pártok inkább védelmezik a nemzeti érdekeket, sőt az egy-két évtizede még baloldalinak tartott értékeket is, s mindemellett feltűnően sok az azonosság a hatalomban és az ellenzékiségben egymást váltó pártok között, magától értetődően minden párt vonatkozásában másképpen vetődik fel nemcsak a baloldaliság, a jobboldaliság, az érdekérvényesítési taktikai eszközök, hanem a szövetségi politika megválasztása, és a politikai szélsőség kérdése is.

Minden pártnak, minden állampolgárnak jogában áll ítéletet alkotni a közélet jelenségeiről, védelmezni annak tisztaságát a kirekesztéssel, a manipulációkkal, a visszaélésekkel szemben. A véleményszabadságot semmiféle gyűlölettörvénnyel nem lenne szabad akadályozni. Semmi nem olyan fontos, mint az igazság hirdetése, és az igazságosság érvényesülése, mert nélkülük csak névlegesen szabad és demokratikus az országunk, veszélybe kerül a közös jövőnk. Ahogy Illyés Gyula mondta, az igazmondást nem lehet abbahagyni. A mai magyar közélet viszont, sajnos, azt mutatja, hogy a hazudozást sem. Aki ebben, vagy abban az irányban tette meg az első lépéseket, az továbbra is azon az úton halad.

Ebben az értelemben, a mindenki által ismert konkrét példákban kissé elmélyülve, vizsgáljuk meg, kik is ma valójában a szélsőségesek; azok-e, akikről ezt hazudják, vagy éppen azok, akik ezt hazudják?

Kezdjük a demokráciával. Kell-e bizonyítani, hogy nálunk ma nem igazi társadalmi, azaz többségi demokrácia van, hanem a kisebbségek és a másságok kierőszakolt "demokráciája" az államalkotó nagy többséggel szemben? Az általa hatalomra juttatott MSZP-SZDSZ kormány ugyanis éppen rá figyel a legkevésbé, sőt, kifejezetten a kárára, megmagyarázhatatlan érzékenységgel törekszik a kisebbségek és a másságok, a nemzetidegenként elkülönülő, és a természetellenes alapon létrejött csoportocskák pozitív megkülönböztetésére. E céllal még külön Esélyegyenlőségi minisztériumot is létrehozott. Azokat részesíti előnyben, akik társadalmi ellentmondásokat, békétlenséget teremtenek, egyre kevesebbel járulnak hozzá a hazai nemzeti termék előállításához, de önmaguk számára egyre többet követelnek, és kapnak is belőle. Ettől vérszemet kapva, e kis csoportok ma már nem is az esetleges diszkrimináció ellen, hanem a saját pozitív megkülönböztetésükért, további előjogokért harcolnak. Pedig közismerten van olyan kisebbség is, amely a történelmünk folyamán mindig, és most is sokkal jobb körülmények között él, mint az államalkotó magyarság tömegei. Mégis ők a követelődzők, a békétlenek, sőt, egyesek kifejezetten büntetni akarják a magyar népet; megvetően nyilatkoznak a hagyományairól, jelképeiről (Szemükben már a nemzeti dráma, a népdal, a Bocskai-viselet is fasisztagyanús, s hamarosan az lesz a lacikonyha és a szőlő lágy kenyérrel is); vádaskodnak, rágalmaznak, a hírközlő eszközök nagy többségének a birtokában közvéleményként tüntetik fel magukat, és mondvacsinált ürügyekkel durván, fenyegetően támadják azokat, akik mindezt nyugtalanítónak tartják, és felemelik a szavukat ellene. Pedig sehol a világon nem az államalkotó többségnek kell idomulnia a semmiből előtűnt, vagy mesterségesen létrehozott kisebbségekhez és másságokhoz; ha valaki előjogokat igényelhet, az csak az államalkotó többség lehet. Lényegét tekintve, nincs ez másképpen a nyugat-európai országokban sem. Nálunk mégis a többséggel szembeni hátrányosan diszkriminatív politika érvényesül, mivel a kormány ezt ösztönzi, ahelyett, hogy csillapítaná. Így e csoportok a "múlt", vagy valamiféle kigondolt "izmus" jogcímén háttérbe szorítják magukat az állami és a társadalmi szervezeteket is. Megfigyelhetjük, hogy néha egy miniszter, egy intézmény, vagy akár maga a kormány is meghátrál a mind gátlástalanabbá váló követeléseikkel szemben.

Vitán felül áll pedig, hogy országunkban a történelmi előjogok a magyarságot illetik. A magyarok azonban elfogadták a betelepülő, kialakuló kisebbségek jogegyenlőségét. A kisebbségekét, amelyeknek egyike-másika, az egyenrangúságon túllépve, a kulcsterületeken a vezető pozíciók kizárólagos elfoglalására tör, politikát, kultúrát, erkölcsöt akar diktálni. Tudomásul veszik még a gyökértelen, de tolakodó másságok jogegyenlőségét is, bár a sajátos (sokszor igencsak sajátos) hajlamaikban nem osztoznak. Ez vitathatatlan történelmi tény. Ezért azonban nem elismerést kapnak, hanem újabb alaptalan előjogok követelésével kell szembesülniük. Mára odáig jutottunk, hogy ha magyarok, legyenek azok egyének, vagy szervezetek, a kisebbségekétől eltérő véleményt nyilvánítanak, vagy bármit, akár védekezőleg is, észrevételeznek, azonnal "kinevezik" őket nacionalistának, antiszemitának, neonácinak, cigányellenesnek, sőt bosszúállással fenyegetik őket! Arra nem is veszik a fáradságot, hogy elemezzék az állításaikat, vagy tárgyszerűen vitatkoznak velük, még csak nem is cáfolják azokat. Mivel a valós helyzetet tükrözik, nem is tudják vitatni, vagy cáfolni, hanem az említett kategóriákkal minősítik, azaz a szakmai, vagy a politikai vitákat önkényesen vallási, faji vetületbe terelik, majd inkorrekt módon ebből a pozícióból támadnak. Ez is vitathatatlan történelmi tény, évtizedek, ha nem évszázadok óta. A sajátos (a legtöbbször társadalmilag megkérdőjelezhető) kultúra és hajlamok a saját köreikben, természetesen, érvényesülhetnek, de nem zavarhatják a többséget, nem lehet ezeket kihívóan gyakorolni, hangoskodóan népszerűsíteni, a terjesztésükre törekedni. Az ilyen tendenciájú, a realitásokat figyelmen kívül hagyó kisebbségi és mássági eljárás nemcsak elfogadhatatlan, tűrhetetlen, és nem jogosít semmiféle előnyre, hanem a szélsőségessége miatt nem számíthat megértésre, ezért nem is vezethet megoldásra sem. Minden kisebbségnek és másságnak tudomásul kell vennie, hogy a hazafiság, a nemzeti törekvés, a nemzeti érdekek, értékek, hagyományok védelme nem nacionalizmus. Ismét Illyés Gyula gondolatát idézzük: A nacionalista jogot sért, a patrióta jogot véd. A kisebbségek és másságok ilyen eljárással, következésképpen, nemcsak az államalkotó többséggel, hanem a saját érdekeikkel szemben is cselekszenek. Ideje ezt felismerni, mindkét oldalról, és végre tenni is ellene. És a feje tetejéről állítsuk a talpára a dolgokat:

- A többségnek jogában áll figyelemmel kísérni és tudni, hogy mit tesznek a kisebbségek és a másságok, és szükség esetén abba bele is szólni. Miért ne lehetne vizsgálni egyes kisebbségek szerepét az ország életében, mikor azok egyike-másika folyamatosan alaptalanul bírálja a magyarságot, szellemi terrorizmust gyakorol.

- Nem lehet csak a számarányok alapján ítélni, de nem is lehet azokat figyelmen kívül hagyni; az államalkotó többség egyetlen szektorban sem szorulhat kisebbsége, mert ezzel a demokrácia jóvátehetetlenül sérül.

- A fenti történelmi előzmények okán, ma a kisebbségeknek és a másságoknak kell megtenniük az első lépéseket a bizalom visszanyerése érdekében, nekik kell türelmet és önmérsékletet tanúsítaniuk, le kell szokniuk a túlérzékeny reagálásokról, és mindebben kitartóaknak is kell lenniük.

A demokrácia témakörét folytatva. Történik mindez a nagy többség sorsát folyamatosan súlyosbító körülmények között, amikor a rendszerváltás óta egyéb sem folyik, mint a közösen előállított anyagi javak antidemokratikus újrafelosztása (nevezzék privatizációnak, kárpótlásnak, fájdalomdíjnak, bankkonszolidációnak, Bokros-csomagnak, költségvetési elvonásnak, végkielégítésnek), valamint az egészségügyi, oktatási, kulturális és általában az életkörülményeinek a tudatos leépítése. Mintha elébe mennének a Nemzetközi Valutalap "meglátásának", miszerint magyarból elég ebben az országban hétmillió is (!) … a többi hely kell az ide szánt betelepülőknek. Ma már a jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a jogállam sem több üres jelszónál (Jellemző, hogy már nem is emlegetik). A hazai, de főleg a nemzetközi tőke - példátlan módon! - nem, vagy alig adózik, s egyetlen adatot nem láttunk arról, mennyi hasznot visz ki az országból. A kirobbant korrupciós ügyeket eltussolják, évekre elhúzzák, vagy emberöltőkre titkosítják. A lakosság nagy többsége, főleg a dolgozó osztályok egyáltalán nincsenek képviselve a hatalomban, a szakszervezeti és a szociális mozgalmakat elsorvasztották, egyre inkább szabályok nélküli játék folyik, kiközösítik azokat, akik szabályozást, igazságtevést igényelnek, vagy netán komolyan veszik a bűnüldözést (Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi időben vezető rendőrök kerülnek bíróság elé), szélsőségesnek nyilvánítják őket, holott minden józan gondolkodó láthatja, hogy éppen az említett extrém jelenségek és ajnározóik különülnek el a néptömegektől, azaz ténylegesen ők a szélsőségesek.

A hatalmon lévőknek arra sem volt, s ma sincs politikai akarata, hogy az Európai Unióhoz csatlakozásunk kapcsán a nemzet stratégiai érdekeiről gondolkodjanak, nem beszélve azok érvényesítéséről. A politikusok nagy része az "Utánam az özönvíz" filozófiát vallja; megcsinálja a maga kis (kis?) "jogszerű, de nem erkölcsös" ügyletét, másokkal pedig nem törődik. Egymást kíméletesen "megélhetési politikusoknak", a bűnözőket pedig "megélhetési bűnözőknek" nevezik. A mindkettőjüket eltartó "szélsőséges" szemlélők azonban egyre kevésbé látják a határt a két kategória között.

E nagyon is valós nemzetrontó szélsőségek ellen harcoló erők, legyenek bal-, vagy jobboldaliak, semmiképpen nem minősülhetnek szélsőségesnek. Ezen az sem változtat, hogy egyik-másik bírálatuk néha súrolja a szélsőség határait, hiszen szélsőséges jelenségeket bírálnak. Ezért soha nem lenne szabad csak a bírálatot nézni, hanem mindig a kiváltó okokkal együtt kellene vizsgálni. Ne a szélsőségesnek tűnő kijelentésekre, hanem a szélsőséges tettekre figyeljünk. Az okok ismeretében másképpen néznek ki a jelenségek, a szélsőséges bírálat is lehet jogos. Az igazi problémát ugyanis sohasem az képezi, ha valakiről kiderítik, hogy korrupt, csalt, vagy lopott, hanem az, hogy az illető tényleg korrupt, csalt, és lopott! Nem az a szélsőség, ha valakiről kimondják, hogy áruló, hanem az hogy áruló. Abszolút szabályként nem állítható, de mai parlamenti pártok és a holdudvaruk sok képviselője mégis inkább a kimondott véleményeken botránkozik meg, nem pedig a bennük visszatükröződő tényleges valóságon. Ők a tények elhallgatói, a felszíni jelenségek bírálatának a lovagjai, az okok eltussolói. Hihetetlen, de a nemzeti érdek és a társadalmi igazságosság az ő szemükben szélsőség. Ha más-más szempontokból is, de a MIÉP, vagy a Munkáspárt képviselői a jelenségeket kiváltó okokra összpontosítanak, és úgy jutnak el a jelenségekhez. Egyedül ez a két párt mutatott rá arra is, hogy a rendszerváltás óta minden kormány a világhírű versenyképes magyar mezőgazdaság szétverésén munkálkodott, mivel - ahogy mára nyilvánvalóvá vált - ez volt az Európai Unióhoz csatlakozás egyik elvárt, mondhatnánk titkos feltétele. Mondhat bárki bármit, de a föld a magyar élet alapja, s nélküle nem leszünk itthon Magyarországon! Ezért döbbenetes az a példa nélkül való az a következetesség, ahogy az MDF-, a Fidesz-, vagy az MSZP-SZDSZ-kormány szétverte a mezőgazdaságot, s a magyar parasztsággal szemben a nyugat-európai érdekeket védelmezte, és teszi ma is. Mi ez, ha nem szélsőség?

Ha a szemlélődő állampolgár alaposabban szétnéz, az egyes pártok háza táján is bőven talál szélsőségeket. Az SZDSZ esetében, például, azt állapíthatja meg, hogy ez a párt már a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások záródokumentumát sem írta alá, a megalakulásakor kiadott "Kék könyvben" egyértelműen a vadkapitalizmus mellett foglalt állást, s ma is ennek az élharcosa. Amennyire tőle függ, szétveri a magyar oktatást, fontolgatja a történelem törlését az érettségi tárgyak közül, mivel az hazafiasságra nevel, támadja a család intézményét, az ország védelmében nem elkötelezett zsoldos hadsereget akar, nem fogadja el a státusztörvényt, engedékenységet mutat a bűnözéssel szemben (Mintha a börtönök túlzsúfoltságát a Btk. enyhítésével lehetne megoldani), elnéző a kábítószerekkel szemben (El akarja hitetni, hogy az ingyenes tűosztogatással és a könnyű drogok legalizálásával "harcol" a kábítószerezés ellen), hangsúlyozottan ajnározza a kisebbségeket és a másságokat, különösen melegen viszonyul a homoszexuálisokhoz, kultusszá emeli a toleranciát, ignorálja a magyar érdekeket és értékeket, a nyugati kultúrából a kultúrmocskot importálja, stb. Mindezzel hozzájárul az ifjúság szellemi és testi elkorcsosulásához (Megdöbbentő, hogy ma már a fiatalkorúak is egyre inkább bűnöznek, sőt gyilkolnak), amely egyre alkalmatlanabb lesz a haza védelmére, a magyar érdekek és értékek melletti kiállásra. Közismertté vált az is, hogy az SZDSZ egyes képviselői nemzetközi fórumokon nem Magyarország, hanem egy másik állam, Izrael álláspontját képviselték, amit külföld dicsérően nyugtázott. Itthon a hajuk szála sem görbült, sőt dicsérgetik őket. S mindeközben az SZDSZ hangosan ágál más pártok állítólagos szélsőségessége ellen!

Mivel nem feltételezhető, hogy öntudatlanul teszik, amit tesznek, jogosan merül fel a kérdés: kiknek áll mindez az érdekében? Mert hogy nem a magyar népnek, az bizonyos! És mi ez a hihetetlen vonzalom minden iránt, ami nem magyar és természetellenes? Mindezeken, persze, elsősorban az SZDSZ-eseknek kellene elgondolkodniuk: mi indokolja, és a jövőt nézve, megéri-e, hogy a pártjuk ilyen politikát folytasson? Ugyanis, e tények láttán, a pártatlan szemlélőnek is arra a megállapításra kell jutnia, hogy a mai magyar politikai palettán az SZDSZ messze a szélsőségesebb párt.

Tovább szemlélődve, megállapíthatja azt is, hogy az MSZP jelenlegi vezetése (e párt esetében a vezetése, legalábbis annak egy része, egyre inkább elkülönül a politikailag egészséges tagságától) ebben a tekintetben méltó versenytársa az SZDSZ-nek. Mert vajon nem szélsőség-e az, hogy - az SZDSZ, de az MSZP támogatását élvezve - egyesek magyar nemzeti hőssé akarják emelni a bizonyos keleti, sőt egyes nyugati források szerint is kettős ügynök, a magyarországi tevékenysége során gyanúsan meggazdagodott Raoul Wallenberg svéd diplomatát, akiről ma már, úgy a közéletben, mint a tantermi órákon, évente többször emlékeznek meg, mint Kossuthról és Petőfiről együttvéve, s egyre több emlékhelyet és emlékművet állítanak neki. Teszik ezt önkényesen, eszükbe sem jut, hogy ehhez társadalmi konszenzust igényeljenek. Ugyanakkor - mindenki tudja, hogy a MAZSIHISZ kezdeményezésére - megkérdőjelezik, hogy állítható-e szobor Teleki Pál kétszeres magyar miniszterelnöknek - amit a MIÉP támogatna, sőt Lengyelország is szorgalmazza - vagy Kádár Jánosnak - amit a Munkáspárt kezdeményezett - akik, ha néha súlyos ellentmondásokon át is, de tettek valamit az országunkért, a nemzetünkért, míg Wallenbergről ilyesmi semmiképpen nem állítható.

Az MSZP-SZDSZ szélsőség szemléltetésére kiváló példa a Tilos Rádió sorozatos provokációinak az elmismásolása is. A legutóbbi gyűlöletkeltő eset eljelentéktelenítése céljából hangsúlyozzák, részeg volt a riporter, amikor kijelentette, hogy kiirtaná az összes keresztényt. Állíthatnak, amit akarnak, nekünk nem szabad elfeledkezni arról a népi bölcsességről, miszerint "Az elejtett szó és a részeg ember mond igazat!" A nagyon is komolyan veendő keresztényellenes kijelentés elsinkófálására, a tiltakozó rendezvény befejezését követően, provokatív módon előkerült egy izraeli zászló, amit valakik elégettek. Az izraeli nagykövetség, a belügyeinkbe beavatkozva, s mintha magyar hatóság lenne, azonnal tiltakozó közleményt ad ki (a nagykövetségek egyetlen országban sem avatkozhatnak be a fogadóország belpolitikájába; ha mondanivalójuk van, jegyzékben kell a külügyminisztériumhoz fordulniuk), a magyar hírközlő szervek mindezt széleskörűen, feltupírozott elfogultsággal tálalják (a fenti oknál fogva ugyancsak szabálytalanul), s ettől kezdve már ez a téma, és a keresztények kiirtásának óhajáról elfeledkeznek! (Pedig, a horderejét tekintve, messze felülmúlja ifj. Hegedűs Lorantnak a kisebbségek kirekesztő tevékenységével szembeni mindössze védekező kirekesztésre ösztönző felhívását, amiért látványos pert rendeztek.) A pártkoalíció engedi, vagy önmaga kényszeríti ki, hogy a bíróság a gyűlölettörvény szellemében, sürgősséggel foglalkozzon a zászlóégetéssel, természetesen, a magyarság állítólagos antiszemitizmusát hangsúlyozva. Milliárdok tűnnek el a közpénzekből, az utolsó közös vagyonunkat is privatizálják, ellopják, vagy átjátsszák külföldi kézre, gazdasági bűncselekmények sorozata zajlik, amelyekkel a bíróságok alig foglalkoznak, de e lényegtelen üggyel (vagy a Ferencváros-Debrecen labdarugó mérkőzés túldimenzionált eseményeivel) sürgősséggel kell foglalkozniuk. Kell-e ennél nyilvánvalóbb szélsőség?

De vehetjük magát a gyűlölettörvényt is, amely egyelőre a Btk. módosításába torkollott. Sokan, hosszasan dolgoztak rajta, vonatkoztatták is minden kisebbségre és másságra, "csak" a magyar nemzetet, mint államalkotó nagy többséget "felejtették ki" belőle! A hozzáállás már önmagában is abszurd, ugyanis nem a szavak okozzák a problémát, mint ahogy nem is azok oldják meg. A szavak csak következmények. Az okot, az igazi problémát a diszkriminatív, nép- és nemzetellenes gazdasági, pénzügyi, szociális intézkedések, a félretájékoztatás, a gyakorlati kirekesztés képezi, aminek az orvoslására sem ez, sem másik törvény nem tesz még kísérletet sem. A szavak körüli cirkusz végső soron éppen arra szolgál, hogy e valós problémákról elterelje a figyelmet. Túl ezen, a törvény, eléggé el nem ítélhető módon, hallgatólagosan abból indul ki, hogy csak a kisebbségeket és a másságokat érheti sérelem a többség részéről; fordított esetet - ami pedig nálunk immár uralkodóvá válik - fel sem tételez. Ezért ebben a formájában nem is azt tiltja, amit kellene. Tételezzük fel, hogy valakik faji alapon politizálnak, például, a bankokba, vagy a szerkesztőségekbe ilyen alapon válogatják a személyi utánpótlást. Nyugodtan tehetik akár nyíltan is, a törvény ezt nem tiltja; azt viszont igen, hogy ezt bárki szóvá tehesse. A gyűlöletbeszéd-törvény, tehát, a gyűlölet gyakorlóit oltalmazza, és pontosan azt akadályozza, hogy harcolni lehessen ellenük. Ha tehát szóvá teszed egy esetleges nyilvánvaló faji diszkrimináció tényét, téged ítélnek el rasszizmus miatt! A kisebbségek és a másságok pedig immár e törvény védelmében folytathatják kétes tevékenységüket.

Mivel nem lehet jó törvény, amely alkalmas a többség háttérbe szorítására, a jogos észrevételeinek az elfojtására, akaratlanul is felvetődik: tekinthető-e véletlennek, hogy egy miniszter, egy egész minisztérium, s az előterjesztése alapján a kormány, a parlament is (úgy a koalíció, mint az ellenzéki Fidesz-MPSZ), alapvető kérdésekben ennyire melléfog? Akár igen, akár nem, ilyen szélsőség nem megengedhető!

Vagy létezik-e annál beszédesebb szélsőség, mint amikor egy nagy párt, mint az MSZP, külföldi kampányfőnököt szerződtet drága pénzért? Ráadásul nem egy hagyományos konszolidált parlamenti demokráciából, mondjuk Angliából, hanem a rasszista-terrorista politikát folytató, az ENSZ határozatokat évtizedek óta semmibe vevő Izraelből. Senkit nem áll szándékunkban megsérteni, de értetlenül állunk az előtt, hogy az MSZP tagsága ezt eltűrte. Azt sem hisszük, hogy nem találtak volna megfelelő saját szakembert. S mivel az mégsem feltételezhető, hogy véletlenül angyalnak nézték Belzebubot, a miértek megválaszolására maradnak a még nagyobb kételyeket ébresztő következtetések: célzatosan törekedtek a legkártékonyabb "megoldásra", vagy valakik erre kényszerítették őket. Ugyanis gyakorlatilag államtitkokat bíztak egy külföldi állampolgárra, ami bűnnek főbenjáró, hibának végzetes. Hiszen nyilvánvaló, hogy az illetőnek természetszerűleg állampolgári kötelezettségei vannak a saját hazájával szemben, s lehetnek egyéb különleges kötelezettségei is hazája egyes hatóságaival szemben, amelyek mindenképpen erősebbek és meghatározóbbak, mint az ideiglenes külföldi szerződéses viszonya, és ezt még zokon sem lehet venni tőle. Alkalmazása nem is válhatott az MSZP javára. Vegyük csak a párt egyik fő választási jelszavát: "Magyarország többet érdemel!" Nem tudni ugyan, hogy mennyi köze volt ennek a megfogalmazásához magának Ron Werbernek, de a jelszó eleve azt tükrözi, hogy valaki kívülről, idegenként nézi Magyarországot, és nagylelkűen megállapít róla valamit. Idegen ez a jelszó tőlünk, de az MSZP tagságától is. Vagy itt van egyes MSZP-párthelyiségekre kiírt jelszó: "Az ország velünk van!" Még csak véletlenül sem azt mondják, hogy az országgal vagyunk, hanem önleleplező módon szinte elvárják, hogy az ország velük legyen, mintha az ország lenne érettük. Ebben az értelemben a jelszavaik és a gyakorlati politikájuk teljes összhangban áll. Mi ez, ha nem szélsőség? (Az eddigi jelek szerint a kormánykoalíciónak nem lesz több szerencséje Jeremy Rosner és Tal Silberstein újonnan szerződtetett amerikai kampányfőnökökkel sem, akiknek nemcsak a származási országukból, hanem a neveikből is látszik, hogy ők sem angolok.)

Azt fogják mondani, hogy félreértjük, vagy félremagyarázzuk őket. Uraim, mi sem egyszerűbb, mint ennek a kivédése. Semmi ördöngösség nem kell hozzá, mindössze az, hogy fogalmazzanak, de főleg cselekedjenek úgy, hogy egyértelmű legyen: komolyan veszik, és a magyar nép javára értelmezik a demokráciát, védik a magyar érdekeket és értékeket! És találják meg a fenti és hasonló egyre nyomasztóbb káros jelenségek közös nevezőjét - ami nem túl nehéz - állapítsák meg és számolják fel az okait. Meglátják, hatványozottan megnő a támogatottságuk. Amíg azonban ezt nem teszik meg, szembe kell nézniük az egyre erősödő kritikai megnyilvánulásokkal, a bizalomvesztéssel, nemzetközileg és országszerte, de a saját pártjaikon belül is.

Mindezek, és a felsorolhatatlanul sok más példa fényében megállapítható, hogy egymástól teljesen függetlenül, de úgy a MIÉP, mint a Munkáspárt, nemcsak joggal utasítja vissza a szélsőséges párt minősítést, hanem nincs is rá különösebb szükség, hogy reagáljanak e vádaskodásra, mivel a politikájuk önmagáért beszél. Tessék elolvasni a jelszavaikat, programjaikat, elemzéseiket; bennük következetesen a magyar érdekek és értékek, a dolgozók jogainak a logikája érvényesül. És itt hangsúly esik a politikai következetességre, ami önmagában cáfolja minden szélsőség vádját. Tetszik, vagy nem tetszik bárkinek, de például a MIÉP - a kaméleonként változó, vagy magukat hamis színben beállító más pártoktól eltérően - a létrejötte óta az maradt, aminek meghirdette magát, s ezt nemcsak a közéletben, hanem az Országgyűlésben is félreérthetetlenül bizonyította.

A felsorolt és egyéb példákból mára világossá vált más is: ahogy az állítólagos antiszemitizmusunkról is a cionizmus szolgálatában állók szónokolnak, a szélsőségről, a szélsőségek "egymásra találásáról" is éppen a valóban szélsőségesek kiabálnak, akik már egymásra is találtak a koalícióban. Velük szemben nem is a védekező-magyarázkodó magatartás a helyes, hanem a leleplezésük. Ezért célszerű hangsúlyozottan rámutatni, hogy igen, a szélsőség nagyon is jelen van a mai magyar társadalomban, csak éppenséggel azoknak a pártoknak a politikájában, amelyek másokat vádolnak szélsőséggel! Az ő szélsőségük - az ország kiárusítása, az idegen érdekek, a globalizmus szolgálata, a hazafiak, a dolgozók kirekesztése a hatalomból és a javakból, a kisebbségek és a másságok alázkodó kiszolgálása - nemcsak az uszítás és az izgatás tényállását elégíti ki, hanem a hagyományos értékeink, a nemzeti érdekeink elleni lelkiismeretlen politizálásét is.

Említésre méltó, hogy a szélsőségek elleni harcban egy konkrét kérdés kapcsán a MIÉP és a Munkáspárt átmenetileg közeli álláspontra jutott; a MIÉP támogatta a Munkáspártnak az egészségügy privatizálásával szembeni aláírás-gyűjtését. Nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, hogy kiderült, az ilyen lépések nem fenyegetik egyik párt önazonosságát sem, politikailag-ideológiailag nem mossák őket össze, ugyanakkor ki tagadná, hogy nemcsak e pártok, hanem országunk, népünk javára szolgálnak.

Meg kell szabadulni attól a berögződéstől is, hogy mereven jobb- és baloldalban gondolkodjunk, mivel - ahogy a bevezetőben is utaltunk rá - ma már ezt túlhaladta a történelem; lehet, hogy e kifejezések valaha még visszanyerik az eredeti tartalmukat, de a hozzájuk való merev ragaszkodás a jelenlegi konkrét körülmények között akadályozhatja a sikeres politizálást. A magyar érdekek és értékek védelme az a felsőbbrendű cél, ami sürgetően igényli a népi-nemzeti erőket, a dolgozó rétegeket képviselő pártok bekerülését az Európai Parlamentbe és az Országgyűlésbe, és ennek alá kell tudni rendelni sok mindent. Stratégiailag át kell gondolni a lépéseket, nem lehet elfogadni "A cél szentesíti az eszközt" álláspontot sem, de politikailag nem szabad visszariadni az érdekek hatékony érvényesítését elősegítő taktikai eszközök alkalmazásától.

E cél elérése nem lehetetlen. Annál inkább nem, mivel annak alapján ítélve, hogy a nagy pártok, vagy éppenséggel a kormánykoalíció, a hivatalos megnyilatkozásaikat mely társadalmi erőkhöz címezik, és kiknek a javára politizálnak (Ahogy naponta meggyőződhetünk róla, sokszor nem is magyarországi erők javára), megállapítható, hogy a ma még két kis párt mindegyike, bár nem lehet közöttük azonosságot tenni, de jóval szélesebb tömegeket szólít meg, mint azok: a MIÉP az egész magyarságot, a Munkáspárt az ország dolgozó rétegeit. Elvben sokkal nagyobb tehát a potenciális társadalmi bázisuk, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy más pártok alapvetően egészséges nézeteket valló tagságának nem elhanyagolható része egyelőre csendben, de szemben áll az elidegenedett pártvezetéseik politikájával, ezért nem kizárható, hogy hajlandó lesz már pártokra szavazni. A tények azt bizonyítják, hogy a néptömegek az MSZP-re, vagy a Fideszre voksolva, az eddigi választásokon gyakorlatilag önmagukat szavazták ki a hatalomból; itt az ideje, hogy ez a hatalmas szavazóbázis és a valós érdekeiket képviselő pártok egymásra találjanak. Az egészségügy privatizálása elleni összefogás, a zengői környezetvédő csatában elért győzelem, a februári országos gazdatüntetés sikere értésre adta, hogy a magyar társadalom ebben az irányban kíván haladni, érzékelteti, hogy milyen politikát vár el a pártoktól.

Népünknek, nemzetünknek létérdeke, parancsolóan szükséges, hogy a többséget alkotó rétegek képviselve legyenek az Európai Parlamentben és az Országgyűlésben. Az elmúlt évtized tapasztalatai viszont azt bizonyítják, hogy a jelenlegi parlamenti pártoktól ez idegen. Saját politikai korlátjaik következtében nem tudják megszólítani sem a magyarságot, sem a dolgozó osztályokat. Ennek ellensúlyozására igyekeznek folyamatosan diszkreditálni az őket megszólító pártokat, félve attól, hogy azok, a következetes politikájuknak köszönhetően, könnyen népszerűvé válhatnak a tömegek előtt, szavazatokat vonhatnak el tőlük. Következésképpen, minden elemzés arra mutat, hogy a nyomasztó és növekvő nemzetnyomorító problémahalmazra a megoldás jelenleg csak a parlamenten kívülről jöhet.

A most következő választásokon azokra a pártokra szavazzunk, tehát, amelyek képesek az érdekeink következetes képviseletére, ellenőrizhetik, mi folyik a hatalmi berkekben, beleláthatnak a kártyákba, beleszólhatnak a leosztásba, érvényesíthetik a valós nemzeti érdekeinket, s nem hagyják, hogy mi, a többség, kisebbségi helyzetbe szoruljunk. Higgyük el, nem alaptalan ez az optimizmus, ha széles körben tudatosítjuk, és valamennyien megtesszük érte mindazt, amit - a saját jól felfogott érdekünkben, s majdhogynem az utolsó pillanatban - meg kell tenni. Most ne azon tépelődjünk, hogy az MSZP, vagy a Fidesz-MPP lehet-e a kisebbik rossz, mert, egyrészt lényeges különbség nem fedezhető fel közöttük, másrészt most az a fontos, hogy ne magunkat szavazzuk ki ismét a hatalomból, hanem azokat, akik valóban szélsőségesek! Ne remegjen a kezünk, mikor leadjuk a szavazatunkat. Legyünk tudatában, hogy ma már a puszta létünkért, és a szó legszorosabb értelmében a földünkért kell küzdenünk. Ne engedjük kirekeszteni magunkat a saját hazánkban; legalább ez a megcsonkított kis ország maradjon meg nekünk Magyarországnak.

Szavazzuk be magunkat a hatalomba!

(Havi Magyar Fórum,