Amivel a kortárs pápák szembesülnek

II. János Pált egyszer megkérdezték, hogy szokott-e sírni. "Kívülről láthatóan sohasem" - válaszolta. Halálakor azonban milliók sírtak, könnyeiket sem titkolva, s lélekben is. A pápa karizmatikus szuggesztív, sugárzó szellemiségű, és mindenekelőtt sokarcú egyéniség volt. Világszerte tisztelték, mivel emberként, vagy vallási elhivatottságból, ha csak szavakban, szellemiekben is, de mindenkinek - az ifjúságnak is - tudott nyújtani valamit, mert az embert, az emberi méltóságot helyezte előtérbe. Elsősorban a római katolikus egyház világpolitikai helyzetét erősítette azonban - amit senki nem róhat fel neki, hiszen ez a küldetése - akkor is, ha az egyszerű halandók érdekében emelt szót, vagy éppen veszélyes ellenfélnek bizonyult szelíd megnyilatkozásaiban is. Lengyelségét hangsúlyozva, a népben-nemzetben gondolkodók számára is olyan személy volt, akire a hazafiak is - hívők, ateisták egyaránt - felnézhettek. A temetésére saját kezdeményezésükből elzarándokoló milliókat talán nemcsak vallási indítékok, hanem az emberiséget jellegtelenné, az egyéneket megkülönbözhetetlen tömegemberré, sőt tárggyá formáló, a neoliberalizmussal összefonódó glo-balizmus elleni ösztönös emberi tiltakozás is mozgatta, aminek a pápa szellemileg az élére tudott állni.

II. János Pál bölcsen élni tudott azzal a pápáknak biztosított mozgástérrel is, hogy egymáshoz viszonyítva, és a részletekben nem feltétlenül ragaszkodnak a folytonossághoz, miközben azonban szigorú prioritással ügyelnek az egyház érdekeire és folytonosságára.

Teljességre nem törekedve, vessünk egy pillantást rá, hogy a kortárs pápáknak mi mindennel kell szembesülniük, milyen politikai játszmák zajlanak körülöttük, s mindezt elsősorban abból a szempontból vizsgálva, hogy az emberiséget fenyegető globalizmus (minősítsék neoliberálisnak, vagy neokonzervatívnak) elleni harcban a római katolikus egyház ma ellenfele, vagy szövetségese a nemzeti érdekekért küzdő hazafias erőknek. A vallási kérdések is társadalmi kérdések, ezért nem kerülhetjük kifejezett vallási témák tárgyalását sem, ellentmondásaikkal és kérdőjeleikkel együtt, de világi, politikai szempontból közelítjük meg őket.

Névválasztás és egyéni sors

A pápák nevet választanak maguknak, ezzel is jelezve, hogy, hogy megszűnnek magánembernek lenni, teljes és egész életüket az egyháznak szentelik, s egyben szimbolikusan érzékeltetik, hogy szellemiségben melyik elődjük irányvonalához kívánnak igazodni. Albino Luciani 1978-ban, első ízben, az I. János Pál összetett nevet vette fel, jelezve, hogy XXIII. János és VI. Pál örökségét folytatja, de nem egyszerű követőjük, hanem el is tér tőlük. És valóban, az egyház hanyatlását érzékelve (a kapitalizmus nem törődött az egyházzal, a szocializmussal kialakult a kényszerű modus vivendi, az egyház pedig évszázadokon át megtanult alkalmazkodni a mindenkori hatalomhoz), segíteni akarván a bajokon, a kiutat a bibliai szegény egyház megteremtésében vélte megtalálni. Ezért mindenekelőtt a kúria, a bíborosok, főpapok fényűzőnek, pazarlónak ítélt életmódját akarta letörni, rendet akart teremteni Marcinkus amerikai kardinális által vezetett IOR (a Vatikán bankja) kétesnek ítélt üzelmeiben, véget akart vetni a maffiával és a szabadkőműves P-2 Páhollyal kialakult feltérképezhetetlen összefonódásoknak, mivel mindezek kapcsán botrányoktól volt hangos a római közélet. Éppen másnap akarta bejelenteni döntéseit, amikor - 33 napi pápaság után - a hivatalos közlemény szerint szívelégtelenségben meghalt. David A. Yallop - maga is a püspöki konferencia katekizmus titkárságán dolgozott - "Isten nevében?" c. könyvében tények sokaságával próbálja megalapozni a gyanút, hogy az említett okoknál fogva összeesküvés áldozata lett, külső és belső ellenfelei megmérgezték, s azzal is érvel, hogy a pápa személyes orvosa sem erősítette meg a hivatalos diagnózist. A Vatikán elzárkózott minden kommentártól. Az ide is vonatkoztatható egyetlen megnyilvánulást magától II. János Páltól hallhattuk, aki egy hónappal az 1978. október 16-i beiktatása után, a kérdésben állást nem foglalva, de semmit ki ne zárva, így kommentálta saját helyzetét: "Az elődömnek megmondták, hogy mit és mikor kell tennie. Ez lehetett az oka az időelőtti halálának. Nekem ne mondják meg, hogy mit kell tennem és mikor. Én leszek, aki döntök. Nem hagyom, hogy megöljenek". (Sábado, 2005. április 8.)

És Karol Wojtyla, az első szláv, félévezred után az első nem olasz pápa, elérte, hogy a világ már másnap ne Karol Wojtilát, hanem a pápát lássa benne. Kifelé, mintegy a folyamatosságot érzékeltetve, 264. pápaként, a II. János Pál nevet vette fel, hogy befelé, az egyház életvitele, gazdasági-pénzügyi tevékenysége tekintetében, az elődjétől eltérő politikát folytathasson: neki nem volt ideálja a szegény egyház, hagyta viszonylag szabadon folyni mindazt, amit elődje meg akart változtatni. Még Lengyelországban választott jelszavának ("Totus tuus" - Egészen a tiéd) és pápai gyakorlatának egysége nehezen engedte láttatni az egyház annak következtében folytatódó lappangó válságát, hogy sok vezetője túlságosan alkalmazkodik a való világ kényelméhez. Vallási kérdésekben, ahogy sokan fogalmaznak, konzervatívabb volt, mint XXIII. János, vagy VI. Pál, kemény kézzel elfojtott minden "tévelygést". Az egyházon belül egyáltalán nem volt a párbeszéd híve, sőt a két nagy előd fő művét, a II. Vatikáni Zsinat útmutatásait - amelyek kidolgozásában pedig bíborosként maga is tevőlegesen részt vett - is inkább csak az egyház közéleti és nemzetközi szerepének aktivizálásában követte, de a belső reformok irányába mutató ajánlásokat halasztotta. Mindebben hangos támogatásra és csendes ellenzésre egyaránt talált az egyházon belül.

Ez is magyarázhatja, hogy mint egyetlen más pápa, ő sem érte el a katolikusok, de még az egyházi vezetők monolit egységét sem. Viszont vitathatatlan világméretű konszenzust ért el a béke védelmében, s ez világi és vallási konszenzust egyaránt jelentett, és az egyház erősödésével, tekintélyének növekedésével járt. A római katolikus egyház kétezeréves történetében ezért ő a harmadik pápa, akinek nevéhez hozzá kívánják tenni a "Nagy" jelzőt, s felmerült gyors szentté avatásának az igénye is, amit lengyel zarándokok kezdeményeztek. Nem is tűnt valószínűnek, hogy a kúria "enged az utca nyomásának", hiszen így komolytalannak tűnhet. Mivel azonban a bíborosok egy csoportja is így foglalt állást, az új pápa bejelentette, hogy soron kívül elindítja boldoggá avatásának eljárását; ez előfeltétele a szentté avatásnak, ami azonban általában több évre elhúzódik.

Kívülről logikusnak tűnt volna, hogy Ratzinger, mint II. János Pálhoz igen közelálló személyiség, és a név tekintélyét kihasználva, a III. János Pál nevet vegye fel. Ő mégis, nyilván kellő mérlegelés nyomán, tartózkodott ettől. Ez azonban se nem támasztja alá, se nem kérdőjelezi meg a folyamatosságot, hiszen a névválasztás csak hasonulási törekvést jelez. Joseph Ratzinger döntése a XVI. Benedek név felvételére azért figyelemre méltó, mert Benedek - Európa védőszentje. Ez szimbolikusan utal rá, hogy Európa a pápa figyelmének középpontjában fog állni, ami könyveiből és megnyilatkozásaiból is kitűnik. Akárcsak névelődje, XV. Benedek, aki az I. világháború megrázkódtatásai közepette igyekezett elősegíteni a békét, ellenezte a gyarmatosítást, elítélte az igazságtalan trianoni békeszerződést (ki is hagyták a Szentszéket a béketárgyalásokból, pedig lehet, hogy Magyarország sorsa is másképpen alakul, ha jelen van), s eltűrte, hogy a világiasság felé orientálódó keresztények politikai pártot hozzanak létre, azzal a feltétellel, hogy nem hivatkozhatnak a Vatikánra és a templomokat nem használhatják saját céljaikra.

A pápaság történetében ismert több mint ötven egyházszakadással fenyegető ellenpápa választás is, amikor valakit egy pápával, vagy irányzattal szemben választanak meg, illetve önmagát nevezi ki. A középkorban voltak időszakok, amikor nem is lehetett eldönteni egyértelműen, hogy ki a pápa és ki az ellenpápa. Ma már azonban elfogadott álláspont, hogy akit hivatalosan ellenpápának neveznek ki, azt az egyház automatikusan kiközösíti és kiátkozza. II. János Pállal szemben mindkét legutóbbi ellenpápa - talán nem is véletlenül - az USA-ban jelentkezett: Lucian Pulvermacher (XIII. Pius), 1998-ban nevezte ki magát Montanában, és Justin Vermilliont (XIV. Sextus), 2003-ban választották meg Indianában.

A pápák egyéni sorsát, megválasztásukat követően főleg saját személyiségük határozza meg: lemondhatnak, de folytathatják küldetésüket halálukig is. Életük nem elhanyagolható veszélyeknek is ki van téve: közismert, hogy jelentős számban váltak gyilkosság áldozataivá. A fenyegetéseknek II. János Pál is tudatában volt: ő volt az első és egyetlen pápa, aki olyan világi tettre merészkedett, hogy életbiztosítást kötött. Nem volt alaptalan: annak idején nem kürtölték világgá, de a rendőrség összesen 23 ellene tervezett merényletet hiúsított meg. 1981-ben azonban a török Ali Agca súlyosan megsebesítette; alighogy felépült, első dolga volt felkeresni a börtönben merénylőjét és megbocsátani neki. Megáldotta a spanyol papot is, aki az egyik portugáliai látogatása során le akarta szúrni, de a biztonsági szolgálat időben lefogta. Széles körben elterjedt hiedelem, hogy Ali Agca mögött végső soron a szovjet KGB állt, erre azonban a legkisebb bizonyíték sem került elő. Ez egyébként is csak a logikus logika szerint tűnhet valószínűnek, ám a politikában sokszor az illogikus logika érvényesül. Napjaink áttételes, szövevényes, manipulált eseményeit ismerve, nem lenne meglepő, ha egy szép napon kiderülne, hogy a szálak egészen máshova vezetnek. A pápa gondolatait nem lehet valamelyik világi ideológiára visszavezetni: a hirdetett célok, jelszavak ugyan inkább a szocializmus hangoztatott elveivel mutatnak némi közeliséget, de a gyakorlati tevékenység egyértelműen a kapitalizmushoz idomul. II. János Pál azonban megkérdőjelezte a kétpólusú világrend mindkét pólusát, s ezáltal úgy tűnt, hogy egyértelműen nem állt oda egyik mögé sem; lehet, hogy ezért akarták meggyilkolni.

A pápák megválasztásuk pillanatában nem feltétlenül rendelkeznek általános elismertséggel és tekintéllyel, sőt mindkét kortárs pápát ellenérzésekkel fogadták. Amikor bejelentették Karol Wojtyla nevét, a Szent Péter téren várakozó sokezres tömeg megdermedt, és a leírások szerint még olyan kiáltások is elhangzottak, hogy "Néger!" Ratzinger megválasztása pedig Brazíliában, a legnagyobb katolikus országban, váltott ki nemtetszést; az Interneten tizenötezer brazil tiltakozása jelent meg. Néhány német egyházi személyiség is "katasztrófának" minősítette a megválasztását. A világban máshol is nagy volt a várakozás egy harmadik-világbeli pápa iránt, akiben az egyetemesség érvényesülését látnák. Egyesek, köztük még Ratzinger főpap bátyja is, mindezek okán - főleg kora és egészségi állapota (agyvérzésen esett át) miatt - megkérdőjelezhető megoldásnak tekinti a megválasztását.

A 78 éves XVI. Benedeket több kommentár is átmeneti pápának tartja. Ám XIII. Leót ugyancsak 78 éves korában választották meg, ezért kifejezetten átmenetinek tekintették, mégis 25 évig állt az egyház élén. Nevéhez kötődik az a szellemes anekdota, hogy amikor 100. életévéhez közeledett, titkára így fohászkodott: "Bárcsak Őszentsége megérné a 100 évet!", mire a pápa: "Óh, ember, ne szabj határt az isteni gondviselésnek", és 103-éves korában halt meg. XXIII. Jánost is átmenetinek vélték, mégis a nevéhez fűződik az egyházban legforradalmibb eseménynek minősülő II. Vatikáni Zsinat. De ki gondolta volna, hogy II. János Pál több mint 26 évig fog a Vatikán élén állni. Bár kivétel mindig adódhat, a gyakorlat azt mutatja, hogy egy pápát sem szabad átmenetinek tekinteni.

A pápa hatalma

II. János Pál pápasága alatt a katolikusok száma mintegy 40%-al növekedett, s jelenleg egymilliárd százmillió katolikus él a Földön: közel felük Latin-Amerikában és Afrikában, ahol számuk növekszik; Európában pedig lassan zsugorodik mind a papok, mind a hívők száma. Mégis csak kisszámú fekete bíboros van, de huszonkét olasz és a pápák túlnyomó többsége is olasz volt. Az 53 országból érkezett pápaválasztó bíborosok összetétele is ezt az aránytalanságot mutatta: 58 európai, 35 amerikai (ebből 21 latin-amerikai), 11 ázsiai, 11 afrikai 2 óceániai. II. János Pál azzal biztosította a folyamatosságot, hogy 171 új püspököt, köztük a 117 pápaválasztó bíborosból 116-ot nevezett ki (Ratzingert még VI. Pál nevezte ki bíborosnak).

1978 kivételesen mozgalmas volt az egyház életében, mert egy év alatt három pápája volt: meghalt VI. Pál, majd az utódja, I. János Pál, és ekkor választották meg II. János Pált. Az 1978-as pápaválasztáskor kialakult esélylatolgatási rangsorban 5 ötös, 4 négyes jelölt szerepelt, Karol Wojtyla a 8 kettes között volt, de a hetedik szavazási menetben mégis őt, az akkori krakkói érseket választották meg. Egyes elemzések szerint azért, mert az esélyesebb olasz jelöltek nem tudtak kompromisszumos megállapodásra jutni, de szerepet kaphatott a világi politika, azaz a világpolitika is, nevezetesen az a körülmény, hogy Wojtylának "vasfüggöny mögötti" tapasztalatai voltak, hiteles személynek tűnt a kommunizmus és az egyházban fejét felütő "felszabadítási teológia" elleni harcban. Sok elemző Brzezinskynek is szerepet tulajdonít megválasztásában. Bizonyíték nem került elő, de akadnak rá mérvadónak tekinthető utalások a politikai irodalomban. A legfőbb bizonyíték, hogy Wojtyla jórészt be is váltotta e reményeket, bár önállósult, s bírálatával nem kímélt senkit, azokat sem, akiknek netán köze lehetett megválasztásához.

II. János Pál, mint pápa, és mint a Vatikán államfője nem tartotta magát távol a politikától. Mindent megtett, a lengyel Szolidaritás anyagi-politikai segítésétől kezdve az élete végén bekövetkezett ukrán narancsszínű "forradalom" támogatásáig, mindenféle totalitarizmus ellen, de élesen szembeszállt az USA Afganisztán és Irak elleni agressziójával is, s arról sem feledkezett meg, hogy mindezt elsősorban a katolikus egyház tekintélyének, ellenfelei megfogalmazása szerint az egyház totalitarizmusának növelésére használja. Nézeteit 14 enciklikában fogalmazta meg. Nem tekinthető véletlennek, hogy a legelső, szociális enciklikaként ismert műve, a munka és a munkások megbecsüléséről szól, s más enciklikáiban a semmivel nem igazolható eljárások közé sorolja a dolgozók kizsákmányolását, amivel szemben elismeri a munkásmozgalom jogosságát, sőt kijelenti, hogy a szakszervezetek a társadalmi élet nélkülözhetetlen tényezői, de figyelmezteti őket, hogy ne törekedjenek a hatalom megszerzésére, ne kerüljenek politikai befolyás alá, azaz, maradjanak meg a tőkés rendszer keretein belül. II. János Pál volt az első pápa, aki - az emberiség létét védelmezve - nagy fontosságot tulajdonított a környezetvédelemnek is. Az egyház történetében először a nőknek is szentelt egy teljes enciklikát. Ezek az enciklikák az egyház számára nemcsak biztos vallási, hanem világpolitikai referenciát is képezhetnek a jövőben, ha akarja, s ha képes lesz tartania magát hozzájuk.

Érdekes, hogy II. János Pál a misztikus múlthoz is vissza-visszatért. Többször végzett ördögűzési szertartást, továbbá 482 szentet és 1337 boldogot avatott, azaz összesen többet, mint az előtte uralkodó 32 pápa. Más kérdésekben is ment a maga útján: az ökumenikus tevékenysége történelmi jelentőségű volt, de éppen a legjelentősebb egyházak, a protestáns és az ortodox egyház vonatkozásában nem járt a várt eredménnyel, mivel a katolikus egyház primátusához ragaszkodott, míg a partnerek az egyenrangúsághoz. (Ratzinger e tekintetben még következetesebbnek tűnik az eddigi írásiban.)

Tevékenységének jellemző és nagy visszhangot kiváltó mozzanata volt, hogy bocsánatot kért az emberiségtől a katolikus egyház olyan történelmi tévedései, bűnei miatt, mint a keresztesháborúk, az inkvizíció, az indiánok erőszakos térítése, a zsidók üldözése, az ortodoxokkal, a protestánsokkal és az anglikánokkal történt szakítás, stb. "Az emlékezet megtisztításának" jelszavával több mint száz esetben kért bocsánatot, de mindig a régmúlt bűneiért, e bocsánatkéréseknek nem voltak gyakorlati következményei, nem jártak a múlt feltárásával, s elődjei felelősségére sohasem tért ki. Opponensei ezért már életében rámutattak, hogy tevékenysége nem mentes az ellentmondásoktól, mivel kifelé eredményesen harcolt az emberi jogokért, az egyházon belül azonban szigorú vallási fegyelmet követelt meg, ami gyengítette a kifelé mutatatott párbeszéd-készségének tartalmasságát. Megindítóan beszélt a nők méltóságától, külön enciklikát is adott ki róluk, de felszentelésüket nem engedélyezte. A család szentségéért harcolt, de a papokat ő sem engedte családot alapítani, pedig a házasság a hét szentség egyike (keresztség, bérmálás, oltári szentség, bűnbánat, utolsó kenet, egyházi rend és házasság). A világi hívőket tömörítő Opus Deire (amellyel már krakkói érsek korában jó kapcsolatokat alakított ki, később pedig szentté avatta az alapítóját) és más konzervatívnak minősített vallási csoportokra támaszkodva, kiközösített több mint 140 "tévelygőt", köztük Hans Küng svájci teológus kollégáját.

Küng a pápa halála után "A pápa ellentmondásai" c. kissé elfogult cikkben elemezte II. János Pál tevékenységét. Elsősorban ő is azt veti a szemére, hogy eltért a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) szellemétől, amely demokratikusabbá kívánta tenni az egyház antidemokratikus rendszerét, melyben "ugyanaz a vatikáni szerv az ügyvéd, az ügyész és a bíró", holott a zsinat a kollegiális döntési mechanizmus kialakítását szorgalmazta. Meglátása szerint az emberi jogok, a nők helyzete, a cőlibátus, a szexualitás, az ökumenizmus, stb. kérdéseiben a pápának a világ felé mondott szavai és a belső eljárása között ellentmondások vannak. Nehezményezi, hogy a pápa sohasem beszélt a maffiával és a szabadkőműves páholyokkal kialakult kapcsolatokról, amelyek tisztázásával az elődje kísérletezett.

II. János Pál népszerűségét nem növelte az sem, hogy a "Felszabadítás Teológiájának" (a szegények és nyomorultak társadalmi felszabadításáért küzdő, a fegyveres harcot is vállaló papok ideológiája) követőit, köztük a brazil Leonardo Boff volt hallgatóját eltiltotta. A világi politikából tudjuk, ahol törvényesítik az eszmék kirekesztését, ott az emberek kirekesztését kezdik el, hiszen az eszmék az emberi agyban keletkeznek. Ezért váltott ki nagy és ellentmondásos visszhangot a több mind 40 könyv szerzőjének, Latin-Amerikában óriási tekintélynek örvendő Boffnak szilenciumra ítélése a Ratzinger kardinális vezette vizsgálat alapján. II. János Pál halálakor interjú készült Boffal is, amelyben leszögezte, hogy nem érez keserűséget, de kitartott mellette, hogy a Vatikán csak teoretikus perspektívában beszél a szegényekről, hogy a pápaválasztók között egyetlen olyan pásztor sincs, akire most az egyháznak szüksége lenne, s hogy "Ami Rómában, elsősorban a kúriában észlelhető, az a félelem. Félelem a világiaktól, nagy félelem a nőktől, félelem a szegényektől és a Harmadik Világtól, félelem a kritikus és a szabad gondolkodástól…" (El País, 2005. április 11.) és hogy az új pápának, a félelem helyett több hittel kellene rendelkeznie. Aloiso Lorscheider brazil kardinális diszkréten, de szintén nagyobb belső demokráciát (Ne a kardinálisok, hanem a püspökök legyenek pápaválasztók, őket pedig a nemzeti püspöki kar válassza meg, ne a pápa nevezze ki) és az egyház szerepének újrafogalmazását igényli nyilatkozataiban.

A világpolitikában II. János Pál sokkal nyitottabb volt: mindig a békét és a társadalmi igazságosságot tartotta szem előtt, és - a bírálatát soha el nem hallgatva - a szeretet nyelvén beszélt mindenkivel, ideértve saját hazája kommunista miniszterelnökét Jaruzelskyt, de Strossner paraguayi, vagy Pinochet chilei diktátort, Fidel Castrót, vagy akár az amerikai elnököket, de a volt szocialista országok vezetőit, köztük Kádár Jánost is. Rendíthetetlenül kitartott amellett is, hogy a globalizmus és a neoliberalizmus nagyobb károkat okoz az emberek lelkében, mint bármelyik előző rendszer. Ezzel ellenséget is bőven szerzett magának a nemzetközi pénzügyi és politikai körökben. S bár ő tudta, és hirdette, hogy a szegénység a legnagyobb ellenség, azt nem engedte, nem engedhette meg magának, hogy politikai állásfoglalása tőkeellenességbe csapjon át. A kettő között kellett lavíroznia. Utódjának is úgy kell elvennie a tőkétől, hogy azt még eltűrje, de mégis annyit, hogy azzal megakadályozhassa a szegénység lázadását.

Megjelent olyan téveszme, hogy a pápa fő szerepet játszott a szocialista országokban bekövetkezett rendszerváltásban. Gorbacsov még azt is kijelentette, hogy a Berlini Fal leomlásában II. János Pál játszotta a meghatározó szerepet, mintha felejttetni akarná, hogy abban neki magának volt főszerepe. A történelmi tények azt bizonyítják, hogy a pápának mindebben volt ugyan szerepe, hiszen összhangban politizált Reagennel, de szocializmusellenes harcának kevés sikere volt Gorbacsov és a mögötte álló erők megjelenéséig. Az viszont tagadhatatlan, hogy a lengyel szocialista rendszer összeomlásában olyan személyes szerepet játszott, amely meghaladta az egyszerű katalizátor szerepét. Mégis maga Jaruzelsky akkori lengyel elnök is leszögezi a pápa halálakor adott interjújában, hogy a pápa sem szovjet, sem lengyel hatóságok felé nem tett lépéseket, de megáldotta és mindenben segítette a Szolidaritás szakszervezetet 1981-ben, majd a 90-es években minden eszközzel támogatta a rendszerváltást, de óvta a Szolidaritást a radikális lépésektől, ezért "úgy beszélni a pápa személyéről, mint aki lehetővé tette a kommunizmus bukását, vulgáris leegyszerűsítés." (El País, 2005. április 8.)

A pápának jelentős a gazdasági hatalma is; a világon minden egyházi vagyon, az államoktól kapott juttatás, a hívőktől érkezett adományok, stb. az ő felügyelete alatt van. (Néhány évvel ezelőtt 40 milliárd dollárra becsülték). Az egyházi vagyon azonban nem magántulajdon. A pápa, "az egyház szolgája" minőségében csak kezelője e hatalmas vagyonnak, és a nemzeti egyházi vezetők is csak vagyonkezelőnek minősülnek. Az egyházi vagyonnak tehát kifelé nincs tulajdonosa (egyes teológusok értelmezésében maga az Isten a tulajdonos), ezért nem, vagy nehezebben ellenőrizhető, adóztatható, stb. Nem is hallottunk még pénzügyi válságról a Vatikánban, de arról sem, hogy az olajár-robbanás, vagy bármi más oda is "begyűrűzne". A Vatikán bankjának (azt tartják róla, hogy túljár a maffia eszén is) mérlegét is kevesen ismerik, bár az utóbbi időben olyan hírek járnak, hogy a dollár gyengülése kellemetlenségekkel jár számára, deficitről is szó esik, ez azonban belső okok következménye. A világ leggazdagabb emberének tartott Bill Gatest meg lehetett bírságolni, adózik is, de a katolikus egyházzal ezt nem lehet megtenni. A globális tőkének, ideértve a Nemzetközi Valutalapot is, különösen fáj, hogy még befolyásolni sem igen tudja ezt a hatalmas tőkét. Ezen az alapon éles ellentétek alakulnak ki, amelyekről azonban mindkét fél "diplomatikusan" hallgat, ezért a világközvélemény e kérdésben szinte teljesen tájékozatlan. A Vatikánnak olyan pápa kell, aki megóvja és szaporítja a vagyont, vállalja az egyházi tulajdon védelmét, alkalmazza ezt az óriási anyagi erőt, amelyről a világ nem tudja, hogy hol, mikor, milyen célok érdekében és kik fektetik be, sem azt, hogy mennyi és milyen formájú hozama van, és az kiket szolgál.

A pápának tehát ez egyházon belül mindenható szerepe van, s láthatjuk, ha megérti a történelem szavát, a világi szerepe vetekedhet, netán meg is haladhatja a legkiemelkedőbb politikusokét.

Világpolitikai játszmák

II. János Pál azt szokta mondogatni, ha a hívek nem jönnek a pápához, a pápa megy el hozzájuk. És, elődjeitől eltérően, ő ment is. Aktívabb közszereplővé vált, mint az ismert világpolitikusok, s velük szemben megvolt az a hallatlan előnye, hogy neki elhitték: azt mondja, amit gondol.

A pápa, az egyházfő, s egyben a Vatikán állam feje, megértette korunk kihívásait és szakított a távolságtartó bezártsággal. Egy pápa sem utazott ennyit: 104 külföldi útja során 129 országban járt, amivel az egyház egyetemességét is szemléltetni akarta. A Vatikánban az általa is megmosolygott vicc járta: "Mi különbség van a Mindenható és II. János Pál között? - A Mindenható mindenhol jelen van, de mindezeken a helyeken a pápa már megfordult." Ám mindenhol mégsem járt: így Moszkvában és Pekingben sem, pedig Moszkvába kifejezetten szeretett volna eljutni. A kereszténység ortodox szárnyát képviselő orosz pravoszláv egyház azonban nem találta érettnek rá az időt. Az első szláv pápát Oroszországban nem politikai, hanem jelentős mértékben anyagi ellentétekre visszavezethető vallási okokból nem fogadták. 1996-ban felmerült, hogy Magyarországon találkozik II. Alekszij pátriárkával, de az orosz fél visszalépett. Pedig Gorbacsov 1989-ben (később Jelcin, majd Putyin is) meghívta a pápát Moszkvába, és a Szovjetunió 1990-ben felvette a Vatikánnal a diplomáciai kapcsolatokat. Ebben a játszmában vesztett a pápa, az ortodox egyház is, talán még Oroszország is. A pápa viszont fogadta Gorbacsovot, Jelcint és Putyint is.

Magyarországot 1991-ben és 1996-ban látogatta meg, de még krakkói érsekként is járt nálunk. Nem felejthetjük, hogy Debrecenben megkoszorúzta a protestáns magyar gályarabok emlékművét. Számos levelet intézett a magyar papsághoz és hívekhez, odafigyelt országunkra.

Magyar és erdélyi részről remény és igény volt rá, hogy romániai látogatása során menjen el Erdélybe is. A román ortodox egyház azonban azt a feltételt állította, hogy csak Bukarestbe utazhat, s a pápa elfogadta a korlátozást. Ezzel kapcsolatban a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társulata így foglalt állást: "Most, a magyar kereszténység millenniumának küszöbén, az erdélyi magyar katolikus hívek kérésének esetleges elutasítása vagy elhárítása fájdalmasan érinti a Szent István-i keresztény örökséget magáénak valló tizenötmilliós keresztény magyarságot. Ha mindezek ellenére úgy kerülne sor Őszentsége II. János Pál romániai látogatására, hogy elkerülné erdélyi híveit, akkor csatlakozunk azokhoz az erdélyi püspökökhöz, akik e kérdésben már nyíltan állást foglaltak, és sok százezer hitsorsosunkkal együtt így imádkozunk: 'Mintsem ez a méltánytalanság megtörténjék, inkább maradjon el a tervezett pápai út!' Tesszük mindezt a méltányosság, az igazság és a szeretet jegyében, a keresztény értékrendbe vetett rendíthetetlen hittel."

A pápa ennek nem tett eleget, de a történelemből ismert, hogy a Vatikán a nemzeti elemre nem helyez hangsúlyt, mert úgy ítéli meg, hogy annak előtérbe kerülése ellentéteket szülhet, s ezzel gyengülhet maga az egyház. Adott pillanatban fontosabbnak tekintette a kapcsolat felvételét egy ortodox egyházzal, mint az Erdélyben felgyülemlett hatalmas problémák enyhítését, mint ahogy a felmerülő igény ellenére tartózkodott attól is, hogy magyar püspököt nevezzen ki Szlovákia magyarlakta területére. Ez nem jelentett semlegességet, mert a 80-as évek végén, amikor a falurombolással együtt tetőfokára hágott a magyarok üldözése, a pápa nyilatkozott az erdélyi magyarság érdekében, a gyulafehérvári püspökséget érsekségi rangra emelte (ezzel kikerült Bukarest irányítása alól), az erdélyi látogatásról történt lemondás mégis fájó döntés volt, mivel azóta is tart a román ortodox egyház erőszakos térfoglalása. A mindenkori kormányok szemet hunynak felette, hogy a törvényeket megszegve, erőszakosan birtokba veszi a magyar katolikus és református ingatlanokat. Az 1989. január 1-i szokásos évi nyilatkozatában azonban a pápa, magyar részről kiindult kezdeményezést elfogadva, beszélt a kisebbségek szerepéről, külön említést téve a magyarokról, aminek nagy hazai (az Országgyűlés munkáját megszakítva jelentették be) és nemzetközi visszhangja, hatása volt.

II. János Pál az Atlanti óceántól az Urálig terjedő egyesült Európáról beszélt, következetesen pártfogolta az összeurópai egységet. A berlini fal leomlását követően Csehország, Németország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Ukrajna államfőinek átadott üzenetében figyelmeztette az európaiakat, hogy "ne hagyjanak egyetlen, a legkevésbé erős államot sem azon az egységen kívül, amelyet építenek". Hét évvel utána volt bátorsága rámutatni, hogy Európában új falakat emelnek, s az egységes Európa hívei, nem olyan Európáról álmodtak, mint a formálódó. A gondolatot folytatva, az európai alkotmány aláírásakor a lengyel elnökhöz küldött üzenetében leszögezte: "A Szentszék, és én személyesen, erőfeszítéseket tettünk e folyamat fenntartására, hogy Európa két tüdővel lélegezzen, Nyugat és Kelet szellemében." Többször említette, hogy az alkotmánynak szólnia kellene a keresztény örökségről (amit az EU-n belül az Európai Néppárt szorgalmazott), de nem figyelmeztetett kellő súllyal a veszélyre, hogy az alkotmány engedményt téve az eurocionizmusnak, az iszlámnak, Európa múltját megtagadva, a kereszténységről, vagy a katolicizmusról említést sem tesz. Nem elég határozottan mondta ki, hogy nincs európai identitás a kereszténység szerepének említése nélkül. A kereszténység ugyan nem Európában született, de itt jelentős szerepet játszott (a katolicizmus viszont innen indult világhódító útjára), ezért Európának nyugodtan szembe kellett volna néznie önmagával. Robert Schuman, az egyesült Európa egyik atyja még azt is kijelentette, hogy "Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz többé Európa". Erről lehetne vitatkozni, de nem is a kereszténység értelmetlen felmagasztalására, vagy bírálatára lett volna szükség, hanem a történelmi ténynek a leszögezésére, hogy az európai kultúrának, életnek évszázadokon át szerves részét alkotta, s Európa története érthetetlen, identitása megfogalmazhatatlan a kereszténység szerepének említése nélkül, ideértve annak minden pozitívumát és negatívumát. A katolikus egyház nem beszél zsidó-kereszténységről sem, amit bizonyos erők szerepeltetni akartak az európai alkotmányban. E fogalmat a "politikailag korrekt" európai politikusok "fedezték fel", de semmi szükség rá, hiszen a kereszténység egyetemes és éppen a zsidó-keresz-ténység erőszakolt bevezetése vinne rasszista elemet a kereszténység fogalmába.

Utólag, amikor a pápa fogadta a lengyel elnököt, megjegyezte: "Annak ellenére, hogy az európai alkotmányban nincs kifejezett utalás a keresztény gyökerekre, … hiszek abban, hogy az Evangélium alapján kidolgozott örök értékek továbbra is inspirálják azoknak az erőfeszítéseit, akik vállalják a felelősséget kontinensünk arculatának kialakításáért" és arra kérte a keresztényeket, hogy "folytassák az evangéliumi fermentumok bevitelét minden európai intézménybe".

Mindezzel összhangban áll Ratzinger is, aki a közelmúltban jelentette meg negyven-valahányadik könyvét "Az értékek a nyugtalanság korában" címmel, amelyben amellett érvel, hogy Európának ismét el kell fogadnia a keresztény örökségét, amennyiben el akarja kerülni a lelki kiüresedést. Ratzinger és Marcello Pera filozófus, az olasz szenátus elnöke, a "Gyökértelenül. Európa, relativizmus, kereszténység, iszlám" c. közös könyvükben pedig leszögezik: "Európa nem tud gondoskodni a saját identitásáról, nem képes megvédeni önmagát", s hogy "a tolerancia közömbösségbe csap át; Európa dialógust akar, de nem tudja kiejteni az 'én' névmást, öreg és bölcs akar lenni, de nem ismeri el a saját feltételezett bölcsessége alapjait."

Ellentmondásra, kérdőjelre a Vatikán nemzetközi politikájában is akadhatunk. A Vatikán még nem írta alá az Emberi Jogok Európai Konvencióját, s más világpolitikai vonatkozásokban is akadtak elgondolkodtató jelenségek a pápa politikájában. A legutóbbi amerikai elnökválasztás előtt II. János Pál, immár hatodszor az USA-ba látogatott főpapok indoktrinálására, s egyértelműen szembeszállt John Kerry neoliberális nézeteivel, köztük a homoszexualitás elfogadásával (2003-ban felhívást intézett az európai és az amerikai törvényhozókhoz, hogy egyértelműen helyezkedjenek szembe az egyneműek házasságával). Megtette ezt annak ellenére, hogy Kerry az USA második katolikus elnöke lehetett volna Kennedy után. Inkább a krédó mellett tartott ki, bár nyílván tisztában volt vele, hogy ezzel azt a metodista Busht segítette, akinek az agresszív világpolitikája ellen joggal hadakozott: amerikai elemzések szerint ennyi katolikus szavazatot republikánus jelölt még sohasem kapott, s ez annak köszönhető, hogy a pápa szexuális és vallási kérdésekben elfoglalt álláspontja jobbra tolta a katolikusokat.

Anakronizmusnak hat, hogy a Vatikán jelenleg az egyetlen európai állam, amely diplomáciai kapcsolatokat tart fent Taiwannal, minek következtében hiábavalónak bizonyultak erőfeszítései a kapcsolatok felújítására a Kínai Népköztársasággal.

Közismert az is, hogy az izraeli agresszorok egyre inkább kiszorítják saját hazájukból a palesztinai keresztényeket, akik sem a Vatikántól, sem a nyugati hittestvéreiktől nem kapnak kellő segítséget. Ennek fényében az iszlám világban, de máshol is, értetlenséget váltott ki, hogy a Vatikán 1994-ben mégis diplomáciai kapcsolatot létesített Izraellel, igaz, ugyanekkor hivatalos kapcsolatot létesített a Palesztin Felszabadítási Szervezettel is.

Vallási és világpolitikai szempontból egyaránt izgalmas pillantást vetni a katolikus egyház és a zsidók, a Vatikán és Izrael eseményekben bővelkedő kapcsolatának ellentmondásokat is rejtő mozzanataira. Történelmi leírások szerint 1130-ban a római zsidó uzsorás Pierleoni "arannyal és tőrrel" elérte a pápaságot és II. Anaklét néven ellenpápává vált, s az egyháznak csak világi segítséggel sikerült megszabadulni tőle. Ettől kezdve a katolikus egyház századokon át még tartózkodóbb és bírálóbb álláspontra helyezkedett a zsidókkal szemben, sőt ismeretes, hogy Krisztus meggyilkolásával vádolta és ezért üldözte is őket. 1965-ben azonban a Vatikán hivatalosan bejelentette, hogy a továbbiakban nem vádolja a zsidókat Krisztus megfeszítésével, amivel az egyházon belül sem mindenki értett egyet, mivel úgy vélték, hogy történelmi tényről van szó. Bizonyos értetlenség fogadta azt a vatikáni lépést is, hogy nyilatkozatban ítélte el az anticionizmust, mint az antiszemitizmus formáját, szemben az ENSZ Közgyűlés határozatával, amely kimondta, hogy a cionizmus a rasszizmus formája. Ellentmondások érhetők tetten abban is, hogy II. János Pál a zsidó szervezetek minden tiltakozása ellenére szentté avatta az általuk antiszemitának tartott XII. Pius pápát, ugyanakkor meglátogatta a jeruzsálemi Siratófalat, a zsidókat idősebb testvéreknek, nevezte, elment zsinagógába is. (Temetésekor sokan felfigyeltek rá, hogy koporsóján nem a szent bibliát, hanem csak az Új Testamentumot helyezték el, és érdekes találgatások folynak róla, hogy vallási szempontból mit akart jelenteni az Ószövetség mellőzése.) Világszerte feltűnést váltott ki, hogy sok izraeli szervezet, de maga az izraeli főrabbi is követelte a pápától M. Gibson "Passió" c. filmjének elítélését, mivel az szerintük felújítja Krisztus zsidók általi megfeszítésének vádját, gyűlöletteli, pénzimádó csőcseléknek ábrázolja a zsidókat, stb. II. János Pálnak azonban tetszett a film és kijelentette: "Pontosan így történt!". Más források szerint elhárította az arrogáns követelést, közölve, hogy a művészeti alkotások értékelése nem tartozik illetékességi körébe. A Vatikánnal kapcsolatot tartó zsidó szervezetek a Vallásközi Konzultációk Nemzetközi Zsidó Bizottságában (IJCIC) tömörültek, de az utóbbi években, az USA-ban székelő Zsidó Világkongresszus (WJC), az IJCIC-t megkerülve, közvetlenül kapcsolatba lépett a Vatikánnal és sajtókommentárok szerint II. János Pál halála után lobbizott, hogy Jean-Marie Lustiger, zsidó származású volt párizsi kardinális legyen az új pápa. E körülmény, a kommentárok szerint, alaptalanul, de felidézte az ellenpápáktól való félelmet. Lustiger kereken kijelentette: "Gondolom, hogy a következő pápának nem kell II. János Pálra hasonlítania, abszurd dolog lenne ilyesmit gondolni." (El País, 2005. április 5.) XVI. Benedek beiktatását követően az izraeli külügyminiszter reményét fejezte ki, hogy az új pápa "különleges figyelmet szentel az antiszemitizmus elleni harcnak", ami valami olyasmi, mint amikor a magyar miniszterelnök egyházi kérdésekben kioktatta II. János Pált.

A Vatikán ma mintegy 172 országgal és az Európai Unióval áll diplomáciai kapcsolatban, tagja az ENSZ-nek és több mint harminc nemzetközi szervezetnek, s kiváló képzettségű diplomáciai karának köszönhetően kellő tájékozottsággal rendelkezik minden nemzetközi kérdésben.

Kik és miért támadják ma a történelmi egyházakat?

Az egyház mindig igyekezett felhasználni a politikai erőket a saját érdekében, ahogy azok is igyekeztek kihasználni az egyházat. Ez a bonyolult, ellentmondásos játszma állandó jelleggel, s különböző intenzitással folyik.

A globalizmussal eluralkodó neoliberalizmus élesen támadja a történelmi egyházakat, elsősorban a katolikus egyházat. Vádolják, hogy politizál, de észre sem veszik, hogy - amerikai mintára - a gomba módra szaporodó nemzetrontó erkölcsromboló gyanús eredetű szekták politizálnak igazán (gyülekezetekben, tv-ben, Interneten, de az utcán is), butítják a népet, ajnározzák a természetellenes másságokat, a mesterségesen felpumpált kisebbségeket, s velük együtt politikai és jogalkotó erővé akarnak válni, s kifejezetten az államalkotó néppel szemben. Az állampolgári jogok azonban egyéni jogok; semmilyen csoport nem tulajdoníthatja ki azokat, a politikai hatalom pedig nem adhat bizonytalan természetű csoportoknak semmilyen előjogot. Megindokolható előjog csak az államalkotó népet illeti.

Halála után azonnal támadták II. János Pált is, bűnéül róva olyasmiket, amiket életében fel sem vetettek, bizonyítva ezzel, hogy a támadás nem ő ellene, hanem az egyház ellen irányult, hogy ne merjen olyan pápát választani, aki folytatja ezt a vonalat, vagy netán még tovább lép az emberiség létérdekeinek védelmében. Az amerikai neokonzervatívok különösen nehezményezik, hogy többször szót emelt a Kuba elleni gazdasági blokáddal, az Afganisztán és Irak elleni háborúval szemben. Ugyancsak ők, a cionista erőkkel egyetemben megütközéssel fogadták, hogy a pápa kiállt a palesztin állam ügye mellett és szorgalmazta az ENSZ által is corpus separatumnak nyilvánított Jeruzsálem nemzetközösítését.

II. János Pált Nyugaton már halála másnapján számos sajtótámadás is érte. Kifogásolták, hogy ellenezte az abortuszt, a mesterséges megtermékenyítést, az óvszerek használatát, s ezzel állítólag elősegítette az AIDS terjedését és a demográfiai robbanást, kitartott a papi nőtlenség mellett, ellenezte a nők felszentelését, a homo-szexualitást, az egyneműek házasságát, az eutanáziát, és sorolták, sorolták. Ezek tagadhatatlan tények, de e támadások mögött leginkább azok az erők állnak, amelyeknek semmi erkölcsi alapjuk nincs rá, mert az AIDS ellenszerének kidolgozása helyett milliárdokat költenek más népek leigázására, évezredes kulturális kincseik barbár lerombolására, nem sajnálják az erőfeszítéseket a bakterológiai fegyverek kifejlesztésére, ösztönzik az emberiséget korcsosító másságokat, stb.

II. János Pál a látogatásai során biztosította a fogadóit, hogy az egyház olyan társadalmi és gazdasági fejlődés híve, amely az egyes országok "kulturális, szociális és szellemi szükségleteit" tartja szem előtt, s kivédi "a globalizáció növekvő jelenségének" a társadalom homogenizálását célzó negatív következményeit. Figyeljünk a fogalmazásaira: soha nem a tőkés rendszer alapjait kérdőjelezte meg, hanem az embert megalázó vonásait, és a globalizmusnak is csak a romboló jelenségeit. Meglátta, hogy a globalizálódó tőkével szemben az államok nem tudnak biztonságot nyújtani polgáraiknak, még ha akarnának sem, de sok állam - mint jelenleg a magyar is - nem is törekszik erre, azaz a fokozódó nyomorúság eltűrése mellett még erkölcsileg is a legmélyebbre süllyed, hiszen éppen a fő feladatával nem törődik. Ezekkel szemben felhívott "a szolidaritás globalizálására", de ezt a szolidaritást is a tőkés rendszer keretein belül képzelte el.

Többször felmerült, s a világban volt ilyen várakozás, hogy II. János Pál Nobel békedíjat kapjon, de ez nem történt meg, ami újabb bizonyíték rá, hogy ezt a díjat is egyre inkább politikai és nem érdemi szempontok szerint ítélik oda.

Naivitás lenne azt állítani, hogy a társadalom részét képező egyház, mint erkölcsi hatalom, nem politikai erő is egyben, s igényelni, hogy csak a katolikusok hitvilágával törődjön, elvárni, hogy a Vatikán, a pápa csak vallási kérdésekkel foglalkozzon. Az egyház napjainkban, a globalizmus személyiségromboló, nemzetpusztító, emberellenes politikájával szemben kifejezetten pozitív szerephez juthat, ha II. János Pál útmutatását követve, "a szolidaritás globalizációját" állítja szembe vele. Ratzinger is következetesen elítélte a kommunizmust, de ehhez szinte mindig hozzátette, hogy "ez nem igazolja automatikusan a kapitalizmus minden formájának jó voltát". Ezért a politikai pártok részéről tévedés, ha az egyház múltbeli, önmaga által is elismert hibáira, bűneire hivatkozással elítélik az egyház politizálását, hiszen befolyásánál, tekintélyénél, hatalmánál, vagyonánál fogva jelentős, és ha úgy akarja, pozitív aktuál-politikai szerepet is játszhat, ahogy az utóbbi években láttuk is. A világ most kimondva-kimondatlanul, de ennek folytatását várja, remélve, hogy az egyház észreveszi, s nem mulasztja el a kedvező történelmi pillanatot. Erdélyben, például, az intézmények, így az egyház is, a magyarság megmaradásának, a magyar nyelv és kultúra megőrzésének egyik záloga. Mivel a nemzetek sorsát érintő társadalmi, erkölcsi, megélhetési kérdésekről van szó, az egyház jogosan lépett és lép fel mindazzal szemben, ami megbúvik az emberiséget fenyegető, ma még kevesek által felismert, nagyon kevés hatalmas által tudatosan folytatott manipulációkban. A család történelmi intézményét védve, az egyneműek házasságát kifogásolva, a halál kultúráját vétózva, az egyház az elfajzással, a korcsosulással szemben a természetest védi, óv az erkölcsi kiüresedéstől, s ezzel nemcsak a saját, vagy a katolikusok, hanem az egész emberiség jövőjéért küzd.

XVI. Benedek remélhetőleg erősíteni fogja ezt a vonalat, kitart azon kijelentése mellett, hogy "A jósághoz hozzátartozik a nemet mondás képessége." Mi sem természetesebb, mint hogy ebben a küzdelemben, kölcsönösségi alapon, megkapja a legszélesebb világi támogatást.

XVI. Benedek

A konklávé kezdetét jelző nyilvános misén Ratzinger kijelentette: "Ezekben az órákban különös állhatatossággal kérjük az Istent, hogy II. János Pál után szív szerinti új pásztorral ajándékozzon meg bennünket, olyan pásztorral, aki Krisztus megismeréséhez, szeretetéhez, az igazi örömhöz vezet bennünket." Majd hozzátette: “Az egyház krédóján alapuló világos hitet manapság fundamentalizmusnak szokás minősíteni. A relativizmus, vagyis ha a tudás mindenféle változandóságával hagyjuk sodródni magunkat, ma az egyetlen elfogadható magatartásnak tűnik. A relativizmus diktatúrája felé haladunk, amely nem ismer el semmiféle bizonyosságot és fő célját a saját ego és a saját óhajok képezik." Többször úgy nyilatkozott, sohasem gondolt rá, hogy 265. pápaként ő kövese II. János Pált Szent Péter trónján, és semmit nem tett annak érdekében, hogy megválasszák. Bár a közvélemény is a legesélyesebbek közé sorolta, mégis inkább olyan személyiségnek tekintették, akinek a szavazásban lesz döntő szerepe. Talán még önmaga is így érezte, hiszen a német zarándokok előtt később így beszélt: "Amikor a szavazások lassú alakulása megértette velem, hogy a guillotine felém közeledik, … kértem az Urat, hogy szabadítson meg ettől a sorstól, de az Úr nem fordított rám figyelmet." (El País, 2005. IV.26)

A nyolcadik német pápává lett bajor "páncélkardinális" - ahogy szülőhazájában emlegetik - a központosított egyház és az erős kúria híve a reformistákkal szemben, akik láthatólag nem kardoskodtak különösebben a saját jelöltjük - Carlo Martini volt milánói érsek (78) - megválasztása mellett; az sem nyomott a latban, hogy két nagyhatalmú német kardinális, akik többször nyilvánosan szembeszálltak Ratzingerrel, ezúttal is opponensei voltak, de még az sem, hogy eléggé általános volt a várakozás egy harmadik-világbeli pápa után. A bíborosi kar másképp döntött. A kiszivárgott hírek szerint az eddigi legrövidebb pápaválasztáson a 115 bíborosból a szükséges 77 szavazat (2/3-os többség) helyett mintegy 90-en szavaztak rá, és a csoportosulások közül csak az USA (Ismét az USA!) bíborosai szavaztak egységesen ellene. Ratzinger 23 évig állt a Hit Doktrína Kongregáció élén (Ennek volt történelmi elődje a "Szent Inkvizíció"), s e minőségében igen erős szálakkal kötődött II. János Pálhoz. Kemény politikát folytatott a krédótól eltérőkkel, különösen a "Felszabadítás teológiáját" képviselőkkel szemben, segített a pápának lefékezni a II. Vatikáni zsinat többféleképpen értelmezhető reformista ajánlásait, beleértve az 1996-ben a papok szexuális visszaéléseire válaszul Rómában létrejött Mi Vagyunk az Egyház Mozgalmat is. Mivel a bíborosok többsége végül az ő irányvonalát választotta, ezt most folytathatja azzal a nagy különbséggel, hogy nem kell a kommunizmus ellen küzdenie. Ez azonban nem megkönnyebbülést, hanem bonyolultabb, nehezebb feladatot jelent: most ugyanis az egyháznak kell betöltenie annak az ellensúlynak a szerepét is, amit a szocialista világrendszer játszott. Nem konfrontáló ellenfelek, hanem formálisan azonos oldalon állók között kell lavíroznia: a más államok kizsákmányolásán meggazdagodott USA, a hozzá felzárkózó Európa, a feltörő ázsiai országok, illetve a reménytelenül leszakadó harmadik világ között, ez utóbbi javára. A milliók életét követelő globalizálódó szegénység, nyomor, emberi egyenlőtlenség és a helyi háborúk lesznek a legfőbb ellenségei. Ezek legyőzéséhez azonban, képletesen szólva, a gazdagokat kell korlátoznia, tőlük kell elvennie. Nem tudni, hogyan értelmezi majd e feladatot, de egyelőre azt sem, hogy mit kezd, mondjuk, az amerikai politika egész emberiséget fenyegető messianisztikus ostobaságával.

Mivel II. János Pál fő teoretikusa volt, súlyosbodó betegsége alatt már ő fogalmazta a pápa szövegeit, a 2000-es "Dominus Jesus" apostoli levelet is, amely csak a katolikus egyházat ismeri el egyedüli üdvözítőként. Ez nem is áll teljes összhangban II. János Pál egyik távol-keleti útján mondottakkal, miszerint senki sem letéteményese az abszolút igazságnak, amit formálisan a Ratzinger-vezette Hit Doktrina Kongregáció egy okmányban ismét csak megtromfolt, leszögezve, hogy "Csak a Katolikus Egyházban van örök üdvözülés". Nem szorítkozott csak a teóriára, hanem fáradhatatlanul pásztorkodott. Általában sohasem próbálta megváltoztatni a róla kialakult véleményt. Ugyanakkor sohasem vádolták azzal, hogy kitér a párbeszéd elől - egyedül a szektákkal szemben elutasító - inkább az történt, hogy mások nem akartak, vagy mertek párbeszédet folytatni vele.

Ratzingernek beiktatásakor mondott szentbeszédéből kiérezhetjük, hogy bírálja a globalizmus általa károsnak ítélt hatásait: "A föld kincsei már nem szolgálják Isten kertjének építését, amelyben mindenki élhet, hanem ki vannak szolgáltatva a kizsákmányolás és a pusztítás hatalmainak". Könyveiből kitűnik, hogy a világ romlottságáért, amit szerinte kontinensünkön az Európai Unió csak felerősít, a kapitalizmust tartja felelősnek, mert úgy érzi, hogy a multinacionális tőke új globális uralmi formája már a tőkés társadalomhoz illeszkedő egyház morális érzékét is sérti. Ratzingert az euroszkeptikusok közé sorolják, aki vehemensen ellenzi Törökország felvételét a "keresztény" EU-ba. Kemény harcot fog folytatni az Európában terjedő szekularizáció ellen. Az európai alkotmányra mondott francia és holland "Nem" ehhez most kedvezőbb feltételeket teremtett.

Ratzinger megválasztása ajándék lehet az orosz ortodox egyháznak, hiszen most a két legnagyobb keresztény egyház élén egyaránt német áll; II. Alekszij - Alexander Ridiger - ugyanis szintén német származású. A két egyház közötti problémák csak akkor oldódhatnak meg, ha a Vatikán egyenrangúnak fogadja el az ortodox vallást. II. Alekszij azonnal méltatta az új pápa konzervatív beállítottságát, s leszögezte, hogy az ortodox egyház sem fogadja el az egyneműek házasságát, a homoszexua-litást, vagy a nők pappá szentelését, s reményét fejezte ki, hogy új szakasz kezdődik a két egyház kapcsolatában. Ratzinger viszont kétes értékű "ajándékot" kapott az egyik legkatolikusabb európai országtól, Spanyolországtól (a lakosság 94%-a katolikus), ahol törvénybe iktatták az egyneműek házasságát. A Spanyol Püspöki Konferencia tiltakozik a lépés ellen. Egyik nyilatkozatában így érvel: "Hamis pénz verése a valódi pénz devalválását és az egész gazdasági rendszer veszélyeztetését jelenti. Hasonló módon, a homoszexuális társulásoknak egy szintre emelése az igazi házassággal olyan veszélyes tényező bevezetését jelenti, amely felbomlasztja a család intézményét, és vele együtt az igazságos társadalmi rendet." XVI. Benedek is ugyanebben a szellemében reagált a spanyol lépésre, bejelentve, hogy 2006. júniusában, Valenciában személyesen megjelenik a Családok V. Világtalálkozóján.

Ratzingernek előtte is voltak ellenfelei, utólag is akadtak, akik kifogásolják megválasztását, pl. azon az alapon, hogy Németország az egyik legkevésbé katolikus ország, 33% a katolikusok aránya, holott a főbb európai országokban 80-94% között mozog. Mások konzervatívnak minősítik. Ez azonban nem biztos, hogy helytálló, vagy eleve negatív a jelentése, hiszen bizonyos fokig értelmezés kérdése is. Akárcsak a baloldali-jobboldali fogalompárt, a konzervatív-haladó fogalompárt is túllépte a mai gyakorlat, illetve szükségessé vált újraértelmezésük. Egyre kevésbé biztos ugyanis, hogy aki baloldalinak mondja magát, az tényleg baloldali, vagy akit konzervatívnak neveznek, az tényleg konzervatív. Az egyház a természeténél fogva konzervatív intézmény. Kissé sarkosan fogalmazva, a Tízparancsolatot nem lehet megreformálni, a "Ne ölj!", "Ne lopj!"-ról nem lehet áttérni az "Ölj!", "Lopj"-ra, ahogy a vallásra minduntalan hivatkozó Bush teszi. Nyilvánvaló, hogy Ratzinger a maga módján, azaz másféleképpen lesz pápa, mint II. János Pál volt. Maga az említett Carlo Martini, a reformista szárny pápa-jelöltje is kijelentette, hogy "XVI. Benedek meglepetéseket tartogat számunkra azoknak a sztereotípiáknak a vonatkozásában, amelyekkel őt egy kissé felületesen illetik." A világ szemében ő már nem Ratzinger kardinális, akinek a kialakult nézetei ismertek, hanem XVI. Benedek pápa, akinek lehetnek újabb megfontolásai. Az egyházban uralkodó tévedhetetlenség elve értelmében nem bírálhatja felül az elődje tanításait, de bizonyosan védelmezni fogja a bibliai tanokat, az emberi méltóságot és szabadságot, és persze, a magántulajdon ma létező formáit, harcol az elvilágiasodás ellen, s nem fog "politikai korrektségre" törekedni. Nem az ő konzervativizmusa fogja azonban konzervatívvá, vagy konzervatívabbá tenni az egyházat, hiszen az sok tekintetben eleve az őt fenntartó saját krédójának rabja, s a pápa csak ezt a folyamatosságot fogja biztosítani. Az egyház védelmében és erősítésében biztosra vehető úgy a mindig eltérő formában megvalósuló folyamatosság, mint az elkerülhetetlen változások, de bizonyos rugalmasság is, ahogy a KAI lengyel hírügynökségnek 2004. augusztusában még kardinálisként adott interjújából kitűnik: "Nem kell azt gondolnunk, hogy a kereszténység a közeljövőben új tömegmozgalommá válik. El kell ismernünk, hogy a követők száma soha nem volt a kereszténység fő erénye. Ahogy Lenin tanította, az erős kisebbség, amely tud mondani és adni valamit a társadalomnak, a jövőben döntő szerepet játszhat". Arnold Toynbee angol történésznek is közismert tétele, hogy a társadalom sorsa az alkotó kisebbségtől függ, s Ratzinger idézhette volna őt is, hiszen biztos, hogy ismeri az írásait, de szellemi bátorságára vall, hogy nem riad vissza az ideológiai ellenfél idézésétől sem, ha a gondolatot a saját vonalába illeszthetőnek tartja.

Mintha éppen a fentiekben körvonalazottakat sejtetné a legelső politikai döntése: megerősítette beosztásukban a kúria valamennyi vezető tisztségviselőjét, ezzel megtartotta a II. János Páltól örökölt konzervatív és elöregedett rendszert, amelynek maga is két évtizedig tagja volt. Egyetlen változtatást hajtott végre: Angelo Sodanot, aki formálisan vatikáni kormányfő (akit sokszor bírálnak a Pinochet chilei diktátor támogatása miatt), nem egyszerűen megerősítette, hanem kinevezte ugyanarra a posztra, mintegy érzékeltetve, hogy Sodano a Vatikán második számú vezetője.

Az amerikai "Time" magazin éppen a pápaválasztás előtt végzett felmérést a harmadik évezred legbefolyásosabb száz személyéről, és Ratzinger kardinális közöttük volt. Most még nagyobb hatalommal rendelkezik, s nyilván nem fog visszariadni attól, hogy továbbra is a híressé vált megállapításának a szellemében cselekedjen: "Az igazság mindig zavar valakit."

Néhány következtetés

Kétség nem fér hozzá, hogy II. János Pált a római katolikus egyház világméretű erősítése mellett (ideértve a gazdasági-pénzügyi érdekeket is, amelyekről alig szólt), a vallásból eredő mély humanitása vezérelte, de ahhoz sem, hogy - a világhelyzet alakulásának függvényében változó - politikai célokat is követett, azaz tudatos társadalmi szerepet játszott. Tudatosságát mindenekelőtt sokarcúsága fémjelzi, aminek köszönhetően nemzetközileg el tudta fogadtatni magát. Pápasága alatt tagadhatatlanul megerősödött az egyház hatalma, észrevehetőbbé vált jelenléte, jobban hallatszott szava a világban. Félreértés ne essék, II. János Pál antikommunista volt (csak taktikusan, nem brutálisan, mint Bush), s a kapitalista kereteken belül maradva igyekezett enyhíteni az emberiséget sújtó problémákat. Más szavakkal, a globalizmussal szembesülve, ő elsősorban a saját és az egyház helyét kereste benne. Mindemellett a pápa világi értékelésénél az emberség és a béke a kulcsszó. Tisztességes, igazságszerető, háborúellenes keresztény volt ("A háború mindig az emberiség veresége" - hangsúlyozta), aki az emberiséget fenyegető gazdasági és szociális igazságtalanságokkal és kiszolgáltatottsággal szemben mindvégig annak felismerésére ösztönözte a világot, hogy lehetséges másképpen élni. Ilyen értelmű megnyilvánulásai nem is arattak sikert Nyugaton, s el is hallgatták. A tény, hogy a pápa temetésén a világ szinte valamennyi államfője között a történelemben először amerikai elnök, sőt három amerikai elnök is megjelent, nem az elnökök érdeme, legfeljebb annyiban, hogy tanácsadóiknak sikerült velük megértetni: nem tehetik meg, hogy nem jelennek meg. Fel sem merülhet tehát, hogy apolitikus pápának minősítsük. Világméretű népszerűségét éppen az magyarázza, hogy mindenkivel szemben, politikai rendszerektől függetlenül, védelmezte a világbékét, ostorozott minden háborút és erőszakot, hirdette az emberibb élet lehetségességét, az emberi jogok mindennel szembeni elsőbbségét. Figyelmeztetett, hogy nem elég a választás és a szólás szabadsága, ha nem párosul az élethez, a békéhez szükséges feltételek biztosításával. Az ő személyes kereszténysége nem is állt ellentétben az eredeti értelmezésben vett demokráciával, de még a szocialisztikus eszmékkel sem. Megkockáztatható az állítás, hogy éppen békepolitikájának, szociális érzékenységének köszönhetően, ő volt a katolicizmus első igazán egyetemes pápája. A 2005. évi húsvéti üzenetében - amit önmaga már nem tudott felolvasni - e figyelmeztetéssel fordult az emberiséghez: "Érjétek el, hogy a népek anyagi haladása soha ne rombolja le a szellemi értékeket, amelyek a civilizáció lelkét képezik."

Buttiglione, akit a pápához közelálló erkölcsi-politikai nézetei miatt a neoliberálisok és a szocialisták nem fogadták el az Európai Unió igazságügyi és szabadságjogokért felelős biztosának, s aki igazán jól ismerte a pápát, amikor megkérték, hogy összefoglalóan értékelje a pápa tevékenységét, ennyit mondott: "Ő nagyon megmozdult, az egyház pedig egy centimétert sem." (Epoca, 2005. IV. 8.) Találó meglátás mindazokkal a pozitívumokkal és negatívumokkal együtt, amelyek a mozduláshoz és a mozdulatlansághoz kapcsolódhatnak. Túlzásnak tűnhet, de a pápa erkölcsi tekintélye, karizmája az egyházénál nagyobbnak, legalábbis nyilvánvalóbbnak tűnt a világban. Élni tudott a posztjával, és szinte természetes, hogy jelenleg az egyháznak nincs olyan személyisége, aki akárcsak meg is közelítené II. János Pál tekintélyét és jelentőségét, mert az ilyen személyiségnek ki kell nőnie, de kinőhet.

A pápának szerencséje is volt, hogy olyan időszakban élt, amikor a világtörténelem talán legjelentősebb eseményei zajlottak, de ő tudatosan is aktív részese igyekezett lenni az eseményeknek, ha kellett, szembefordult velük, ha lehetett haladt velük együtt. A média mindenhatónak tűnő szerepét felismerve, mint mindent, ezt is hihetetlenül következetes tudatossággal alkalmazta céljai érdekében, sőt médiaszemélyiséggé vált, s szinte elfogadni látszott azt a tévhitet, hogy ami, vagy aki nincs a képernyőn, az nincs is. Itt elért látványos sikerei ma még túl pozitívan befolyásolják egész tevékenységének megítélését. Az objektivitás megkövetel annyi megjegyzést, hogy ebben nemcsak személyesen a pápának, hanem a Vatikán politikájának, de magának a médiának is - úgy tájékoztató, mint figyelemleterelő szerepét, de a nyereséges működésre való törekvését is ideértve - nem elhanyagolható szerepe volt, s ezt Róma és a Vatikán költségvetése sem bánta meg. Olyan korban élünk - Nyugaton poszt-modernizmusnak nevezik - amikor egyre nehezebb elválasztani egymástól a gazdaságot, a politikát, de még a vallást is. Az egyház formálisan nem fogadja el a posztmodernizmust, de minden további nélkül él a vívmányaival saját krédója megerősítésére, és e vallási modernizmus mintha már túllépne a valláson, ahogy sokan kifogásolták is, hogy a Vatikán maximálisan kihasználta a pápa halálát a katolicizmus megjelenítésére a hírközlő eszközökben. A média bevitte ugyan a pápát, mint embert az emberek otthonába, de a politikájának lényegéről édeskeveset szólt, ezért ezt nem annyira objektív, mint célzott tájékoztatásnak kell nevezni, de ez ismét csak a médiát jellemzi. Az emberek ennek ellenére megérezték és megértették, hogy egy rendkívüli pápa kortársai.

Mindennek köszönhetően a globalizmus legsúlyosabb következményei ellen harcoló pápa halála, hála magának a globalizmusnak, milliókat indított és mozdított meg, globális társadalmi eseménnyé vált. A pápa globálissá nőtt a globalizmus elleni harcban. A sokmilliós tömeg és a világméretű megemlékezések azonban alapvetően nem vallásos jelleget viseltek, hanem, a pápának a világ által értelmezett és értékelt szellemiségét követve, a szembefordulást jelezték a napjainkat jellemző agresszivitással, elanyagiasodással, mindentől elszakított egyéni érvényesülés ösztönzésével, szellemi igénytelenséggel, másság-kultusszal.

A II. Vatikáni Zsinat szellemét követő reformirányzat, a politika nyelvén és képletesen szólva, az egyházat az abszolút monarchiából az alkotmányos monarchia irányába szeretné kimozdítani; a hitvilágot valamelyest globalizálni, piacosítani akarja, s a megújulás olyan területeire szeretne lépni, ahova II. János Pál nem merészkedett. Ő harcolt a kommunizmus és a globalizmus ellen, de megakadályozta a politika behatolását az egyházba. A reformirányzat sem akarja ezt, de korlátozott formában nem idegen tőle a gondolat; szeretne ökumenikus tanácskozást rendezni, akár III. Vatikáni Zsinat formájában is, ahol decentralizációs, demokratikus, részvételi struktúrákat hoznának létre, amelyek lehetővé tennék, hogy a világ különböző részein működő egyházak, az ottani körülményekhez jobban idomulva, döntéseikben önállóbbak lehessenek.

Az volt a várakozás, hogy a kollegiális döntést eddig helytelenítő Ratzinger ebben feltehetőleg nemcsak kezdeményező nem lesz, de partner is aligha, hanem inkább a centralizmus fenntartására törekszik. Meglepetésre bejelentette, hogy a Püspöki Szinódust állandó jelleggel tervezi működtetni. Ugyanígy nem lehet kizártnak tekinteni a haladást annak elismerésében sem, hogy az egyedül üdvözítő kereszténységet nem kizárólag a katolikus egyház képviseli, hiszen a református, az anglikán, az ortodox és sok más egyház is a kereszténység szerves részét képezi. Az együttműködés mindegyik fél számára parancsoló szükséglet vallási és világi szempontból egyaránt, azaz, elismerendő, hogy minden hit egyenrangú: nem lehet jobban, vagy kevésbé, helyesen, vagy helytelenül hinni, csak hinni. Mi több, mivel véget ért a hidegháború, akár a "Felszabadítás teológiájával" szemben is nagyobb tolerancia tanúsítható, stb.

Megint a politika nyelvén szólva, a világnak ma olyan egyházra van szüksége, amely tudatosan kezeli a világpolitikai realitásokat, s összhangban maradva a II. Vatikáni Zsinat és a hívők mai törekvéseivel, toleránsabb, nem monopolizálja az igazságot, érzékenyebb a szociális kérdésekre, egyetemesebb és demokratikusabb, az emberi élet védelmét kiterjeszti az emberiség védelmére, útját állja az igazságtalanságnak, az embertelenségnek, s olyan globális pápára, aki ha csak a szavaival is, de a politikából kirekesztett ember-milliárdok hatalmát igyekszik erősíteni, nem szűnik meg hangsúlyozni, hogy a világot mindig erkölcsi mércék alapján és nem hatalmi arroganciával kell irányítani.

Az egyház a történelem folyamán mindig igazodott az államhatalomhoz, ma is csak a globalizmus romboló szociális következményei, tehát a jelenségek és nem az alapok ellen harcol. A hazafias erők a globalizmus, mint olyan ellen harcolnak, az imperialista fejlődés újabb szakaszának tekintik, amelyben a multinacionális tőke maga alá akarja gyűrni az egész világot, elsősorban a nemzeti államokat. Ebben a harcban azonban az egyház és a hazafias erők kölcsönösen szövetségesnek tekinthetik egymást, s nem is csak rövidtávra.

Ma már tudjuk, hogy a katolikus egyháznak van új pápája, aki remélhetőleg a világnak is pápája lesz, s az egész emberiségnek oszt áldást, fékezi az újgazdagokat, pártfogolja az újszegényeket, a neoliberalizmussal összefonódó globalizmussal szemben pedig a népek nemzeti törekvéseire, a békére és a társadalmi haladásra mond áment.

(Havi Magyar Fórum, 2005. július.)