Magyarellenes közbeszéd.

(Gondolatok az "Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2002-2003-ban"

című könyv kapcsán.)

Könyvben is akad ártalmas. Az alcímben említett kiadvány immár harmadik kötetéről azt állítják ugyan a szerzői, hogy nem "görbe tükör". Valóban nem görbe, sőt ez még akár dicsérő jelző is lehetne számára, hanem torz. Oly mértékben, hogy, még ha a szerzői jó célt is akartak volna követni, a koncepciója okán, valamint a jelenlegi hazai és nemzetközi helyzetben csakis negatív lehet a társadalmi hatása. Amíg, ugyanis, Izrael kormánya a nemzetközi jogot, az emberi normákat sutba dobó népirtó hadjáratot, a politikai ellenfelei célzott likvidálásának a gyakorlatát folytatja, addig ez a könyv magyar személyiségek célzott szellemi likvidálásra buzdít, de mindenekelőtt elköveti azt a súlyos politikai hibát - amivel az illetékes kormányszerveknek már régen foglalkozni kellett volna - hogy befeketíti Magyarországot külföld előtt. A szerkesztői és a szerzői nyilván mindenhatónak, törvényen felül állóknak képzelik magukat, mert jogot formálnak rá, hogy faji szempontból vizsgálódva, hamisan állítsák be a magyarországi valóságot, mások felett ítéljenek, minősítsék őket, megsértsék a személyiségi jogaikat. Mintegy szégyentáblára téve, "kinevezik" őket antiszemitának, s ezzel egyben ellenségképet ültetnek el a zsidóság agyában (itthon és külföldön is, lévén, hogy a kötet eleve két nyelven, magyarul és angolul íródott). Fenyegető szóhasználatuk azt sugallja, hogy alkalomadtán még szívesen le is számolnának velük. Az első, a 2000. évről szóló kötetben (14. old.) ki is mondták: "Egy azonban már most is bizonyos: a szavak nem szállnak el, hanem megmaradnak, fennmaradnak, s évek múlva is visszakereshetőek, vagy - ha úgy tetszik - számon kérhetőek."

Döbbenetes!

Vádiratot állítanak össze ártatlan magyar állampolgárok ellen, csak azért, mert bizonyos kérdésekben eltér a véleményük a könyv szerzőitől?

Anyagot gyűjtenek magyarellenes koncepciós perekhez?

És ehhez - immár harmadik éve - egy szava sincs a magyar érdekek és értékek védelmére választott országgyűlésnek, kormánynak, sem a politikai pártoknak?

Árulkodó, hogy a szerzők nem elégednek meg az állítólagos antiszemita kijelentések idézésével (Ez nem is csoda, mivel szinte semmi nem minősíthető antiszemitizmusnak abból, amit ők annak szeretnének beállítani), hanem terjedelmesen, izzadtságszagúan magyarázgatni kényszerülnek, hogy miért is antiszemitizmus az a bizonyos idézet, s miért kell antiszemitának tekinteni a szerzőjét.

Árulkodóbb, hogy egy árva szót sem ejtenek az állítólagos antiszemitizmust előidéző okokról, fütyülnek az igazságra, s csak egyes kipécézett jelenségeket, véleményeket kárhoztatnak, ami nem valami gáláns, de főleg nem intelligens eljárás, s jogos kételyt ébreszt a mondanivaló iránt. Az okok, az érvelés, a tények és az őket összekötő logika hiánya ugyanis vádaskodáshoz vezet.

A legárulkodóbb, hogy a szerzők nem együttműködésre hívják fel a zsidókat és a magyarokat, nem abban akarnak segítséget nyújtani, hogyan viselkedjen a zsidóság a választott hazájában, mindenben osztozva a magyarokkal, inkább az a benyomás keletkezik, áttételesen azt akarják elősegíteni, hogy a zsidóság uralhassa a magyarokat, és elfogadtassa, hogy a zsidók - szentek, a magyarok - bűnösek. Ezzel könyvük, a szükséges kölcsönös bizalom elősegítése helyett a kölcsönös bizalmatlanságot, sőt magát az antiszemitizmust szüli újra, ezért kifejezetten káros mindenki számára. Nekik is.

Eltekintek a könyv indulatok fűtötte mondanivalójának, az erőltetett, zavaros, elfogult, döcögős, túlzó, néha nevetséges magyarázatainak, az ellenszenvet keltő stílusának a taglalásától. Inkább a kételyeimre, az értékelésemre összpontosítok, amelyek lényegét, kissé vulgárisan, de találóan ez a sokszor idézett zsidó mondás fejezi ki: "Jó ez nekünk, zsidóknak?" Meggyőződésem, hogy nagyon-nagyon nem jó a zsidóknak, rossz szolgálatot tesz nekik, s teljes határozottsággal állítom, hogy a magyaroknak semmiképpen nem jó, ezért sokaknak, nagyon remélem, az illetékes kormány- és igazságügyi szerveknek is, lesz egy pár szava mindehhez. Arra szorítkozom, tehát, amiért tollat ragadtam, hogy a kételyekről szóljak, a dolgok hátterét világítsam meg, kifejtve azokat a gondolatokat, amelyek már hosszú idő óta sokakban érlelődnek, és amelyek - s ez a legfontosabb, és ezt örömmel is nyugtázza a világ - szerencsére egyre erőteljesebben adnak jelet a létezésükről a zsidóság köreiben, s magában Izrael Állam társadalmi életében is!

Mindenkinek elidegeníthetetlen emberi joga olyan hitet, nézetet vallani amilyet jónak lát, így akár magyarellenesnek, vagy antiszemitának is lenni, ha indokoltnak, jogosnak tartja. Lehet, hogy meghökkentő, de kár lenne tagadni, előfordulhat, hogy indokolt, jogos, ez is, az is. Ugyanakkor, el kell ismerni, minden magyarnak fájhat mások faji alapon tanúsított magyarellenessége, ha bizonyítottan erről van szó, és minden zsidónak fájó lehet mások faji alapon tanúsított antiszemitizmusa, ha bizonyítottan erről van szó. A magukat érintettnek tekintők viszont ágálhatnak, tiltakozhatnak, bármit tehetnek a valós, vagy a mondvacsinált antiszemitizmus ellen, történelmileg minden eredménytelen marad, ha e könyv sugallta úton haladnak tovább, azaz önmaguk keltik és tartják ébren az antiszemitizmust, ami ellen látszólag harcot hirdetnek. Egyetlen módon szállhatnak szembe vele a siker reményében: ha ott, ahol élnek, teszik a dolgukat becsületesen, nem ülnek fel a cionista közbeszédnek (a cionista jelző alatt a másokkal szembeni alaptalanul vádaskodó, gyűlöletkeltő, sovén cionista megnyilvánulásokat értem e cikkben), nem követelnek kivételességet semmilyen tekintetben, hagyják, hogy a történelem kiszenvedje a maga igazságát ebben a kérdésben is. Meggyőződésem, hogy nincs ennél helyesebb, sem hatékonyabb eljárás. Ha abbahagyják az antiszemitázást, s így eltelik egy-két évtized, az antiszemitizmussal majd csak a történelemkönyvekben lehet találkozni. Ha nem így tesznek, hanem e könyv talmudista szellemét követik, sajnos, valamennyien a gyakorlatban, és még hosszú időn át fogunk találkozni az antiszemitizmussal is, de főleg a jogos felháborodás alapján jelentkező anticionizmussal és Izrael-ellenességgel.

Izrael rémséges emberellenes tetteit elítélő megalapozott vádakra (amit a szerzők - rájuk jellemző módon - antiszemitizmusnak tekintenek, holott Izraelt nem vallási, hanem politikai és emberi-jogi okokból bírálják) ugyanis nincs, és soha nem is lesz elfogadható válasz. A világszerte erősödő bírálatokra nem is tudnak igazán felelni, hanem - adunak vélvén - előrántják az antiszemitizmus elcsépelt és a világban egyre hiteltelenebbé váló, de sajnos, még időnként hatásosnak bizonyuló vádját, holott maguk tudják a legjobban, szó sincs antiszemitizmusról, s a zsidók többsége tapasztalati alapon nem is hisz benne. Mindig akad azonban egy kisebbség, amely úgy tesz, mintha hinne a tömeges antiszemitizmus létezésében, ők is csak azért, hogy a zsidók nevében, de végső soron az ellenükre, az áldozataik emlékét sértve, erkölcstelen alapon, üzletet csináljanak, megéljenek belőle, s időnként valamicskét másoknak is juttatnak a jogtalan zsákmányból. Bizonyított, hogy az antiszemitizmus a cionizmus fegyvere, az ébrentartása történelmileg mindig a cionizmusnak volt az érdeke azzal a kettős céllal, hogy félelmet ültessen el a zsidóságban, s ezzel elérje a sovén célok támogatását, vagy kitelepülésüket Izraelbe, illetve megfélemlítse a befogadó ország lakosságát, hogy újabb és újabb előnyöket szerezhessen annak a rovására. A világméretű agymosást folytató ortodoxok és a cionisták, tehát, nem egyebek, mint megélhetési antiszemitázók, akik rútul visszaélnek a zsidó nép legszentebb érzelmeivel, és sértik más népek méltóságát.

Az általuk szponzorált kiadványok a holokauszt végrehajtóit ma már szinte soha nem is nevezik meg, hanem általánosságban - a világ minden népével szemben! - beszélnek róla; világméretű kollektív bűntudatot akarnak elültetni az olvasó agyában, hogy kedvezőbb pszichológiai feltételeket teremtsenek a holokauszt-üzlethez, a kárpótlások, a pozitív megkülönböztetések vég nélküli követeléséhez. Ezzel önmaguk különböztetik meg a zsidóságot más népektől, akarva-akaratlanul kikényszerítve, hogy azok is megtegyék ezt a megkülönböztetést. Az egyetlen dolog, amit a cionisták másoknak megengednek, hogy dicsérjék a zsidókat, hetedíziglen kérjenek tőlük bocsánatot a mások által elkövetett holokausztért, és főleg hetedíziglen fizessenek kártérítést érte, akkor is, ha semmi közük nem volt hozzá. Megengedhetetlen és erkölcstelen azonban, hogy elődjeik tragikus múltja olyanok jelenére és jövőjére vetüljön, akiknek ahhoz semmi köze nincs.

A szóban forgó kiadvány szerzői, látszólag a zsidóságot védve, azt akarják elérni, hogy már a szavaktól is féljünk, zsidók, magyarok egyaránt, megrettenjünk, bűnnek kiáltsuk, ha valakik nevén nevezik Izraelt, vagy egy jogosan bírálható zsidó személyt, s kimondják róluk a fájdalmas igazságot. Mit érnek el ezzel? Azt, hogy jelenleg az európai közvélemény 59%-a Izraelt tartja a legveszélyesebb országnak a világbékére; megelőzi az USA-t is, mivel a világ tudja, hogy az amerikai politikát is, főleg külpolitikát, jelenleg az izraeli ortodoxok és cionisták mozgatják. Az amerikai intervencionizmus és az izraeli cionizmus ugyanis egy tőről fakad. Az Európán végigsöprő USA-ellenességhez a cionisták is nagyban hozzájárultak, ezért is visel érezhetően Izrael-ellenes, anticionista (nem antiszemita!) vonásokat. Az általuk elkövetett emberiségellenes bűnökkel, az intézményesített állami terrorral, amely nemcsak mások szabadságjogait, hanem az élethez való jogát is nyíltan, a világ színe előtt megkérdőjelezi, határozottan és minél előbb szembe kell fordulni mindenkinek; a zsidóknak, a magyaroknak és más népeknek nemet kell mondaniuk Bushnak és Sharonnak, és igent az amerikai és az izraeli népnek. Nincs más jó megoldás.

A könyv, valószínűleg akaratlanul, megerősíti annak az igaztalan, mesterséges erőlködésnek a veszélyességét is, hogy Magyarországon gyűlölet-törvényt kényszerítsenek ki. A magyar lakosságot hihetetlen módon megalázó biztonsági intézkedések között Magyarországra látogató Kacav izraeli elnök (Miért félt, kitől félt, miért féltették annyira? Mivel érdemelte ki, hogy - a hivatalos közlemények szerint - egyetlen más államférfi sem kapott olyan védelmet, mint ő?), a magyar belügyekbe nyíltan beavatkozva, a szólásszabadság korlátozását követelve, a gyűlölet-törvény mielőbbi bevezetését szorgalmazta, ahogy teszik ezt egyes nemzetközi cionista szervezetek is. Senki, sem zsidó, sem magyar nem hiheti el azonban még neki sem, hogy demokrácia és szabadság lehet egy országban, ha nem mondhatja el a véleményét, mert pellengérre állítják, sőt még meg is büntetik érte. Egyébként is, a kormány politikájáról, a pártokról, a politikusokról jelenleg eléggé nyíltan szólnak és írnak országunkban; milyen alapon, és vajon milyen célból akarnak egyesek tabut kreálni a zsidóságot és Izraelt érintő kérdésekből? Ha pedig létezik irracionális, tehát kizárólag faji alapon kialakult antiszemitizmus, az valóban káros hozadék, ha nyilván van annak is oka, de mindenki túl fogja élni, s majd leépül, ha a cionisták nem táplálják tovább tudatosan. Csak egyszer túl kell már lenni rajta, ami mindenkinek érdeke, talán leginkább a zsidóké. Ezért az ő feladatuk lenne a sovén cionizmus megfékezése is.

Ehelyett napjainkban azt látjuk, hogy megteremtik az antiszemiták nélküli antiszemitizmust, az "új antiszemitizmust", ahogy nevezik, s ami alatt az Izraelt érő bármilyen bírálatot értik. Kertész Imre, magyarnak tartott, de a magyarsága ellen kézzel-lábbal tiltakozó Nobel-díjas író ezzel kapcsolatban olyan értelmezhetetlen megállapítást tett, miszerint az új antiszemitizmus oka az, hogy nem bocsátják meg a zsidóknak Auschwitzet. - A zsidóknak nem bocsátják meg Auschwitzet? Vajon, aki érti ezt? - Azt viszont mindenki érti, hogy az előhozakodás az "új antiszemitizmussal" nem más, mint minden eddiginél veszélyesebb cionista offenzíva, mivel rendkívül kiterjeszti az antiszemitizmussal vádolhatók körét. Gyakorlatilag bármit összefüggőnek minősíthetnek az antiszemitizmussal, ha érdekükben áll. Az ortodoxok és a cionisták ne áltassák magukat, a világ ezt látja, és így is értékeli, és semmi, senki nem lesz képes kivédeni a jogos ellenreakciót.

Magyar vonatkozásban idesorolható az a párját rikító eset, hogy májusban 42 országból több mint ezer zsidó személyiség érkezett Magyarországra izraeli biztonsági emberek százaival (nyílván fel is voltak fegyverezve, ami törvénysértés a törvénysértésen belül!), akikről a magyar rendőrség állítólag nem is tudott, s a magyar belügyekbe történő beavatkozást jelentő kérdésekről (gyűlölet-törvény, holokauszt-oktatás, "új antiszemitizmus", lakóparki befektetések, stb.) tárgyaltak. Magyarországot már nem is tekintik szuverén államnak? A kormánynak tudnia kellett az eseményről, de nincs információ róla, hogy milyen alapon engedélyezte, engedélyezte-e egyáltalán. De emlékezhetünk arra is, hogy a volt amerikai nagykövetnő, aki a Budapestre érkeztekor azonnal leantiszemitázta az országot, amerikai díszszázadot rendelt a zsinagóga előtt tartott rendezvényre, stb. Nemrég értesültünk róla, hogy a jeruzsálemi Wiesenthal Központ nácivadászatot indít Magyarországon, s a feljelentésekért vérdíjat fizet! Nincs hír óla, hogy a magyar kormány egyetért-e az ország szuverenitásának újabb megsértésével. * Próbálna valaki hasonlóan eljárni Izraelben, vagy az USA-ban! Nálunk is keményen meg kell tiltani az ilyesmit. Se külföldi államférfiak, se külföldi nagykövetek, magyar állampolgárok pedig pláne nem feketíthetik be Magyarországot következmények nélkül. Az e tekintetben is megnyilvánuló szolgalelkűség - rossz politika. A megengedett törvénytelenséget a következő alkalomkor már "szerzett jognak" tekintik! Ez az út a magyar érdekek és értékek fokozatos kiszorulásához vezet, s a magyarok egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy idegenek a saját hazájukban.

A kiválasztottság és a felsőbbrendűség hamis tudatán alapuló, az előjogokra, a kivételezettségre, a bírálhatatlanságra törő határtalan gátlástalanság joggal bőszíti a világot, benne a magyarságot, valószínűleg szüli is antiszemitizmust, és egyszerűen nem lehet, hogy ne legyenek súlyos következményei.

Sajnos, bármennyire is fáj, de világszerte egyre többen fogadják el azt a történelmi párhuzamot - és legyen ez figyelmeztető jel - amely egy szintre helyezi a palesztin népirtást a nácizmus tetteivel. A nácizmus életteret akart szerezni, Izrael területszerzési céllal akarja kiszorítani, kiirtani a palesztinokat. Hihetetlen, de az ortodoxok és a cionisták, a Talmud szellemében, árulásnak tartják, ha egy zsidó elismeri már jóval a zsidók előtt ezen a területen élt palesztin nép létjogosultságát, s kíméletlenek, kegyetlenek az "árulójukkal" szemben. Ők azok, akik meggyilkoltatták a béke megteremtésén fáradozó, a nemzete sorsáért aggódó és ennek érdekében bizonyos változtatásokat latolgató Rabin miniszterelnököt, ők irányították a palesztin házakat a testével védő amerikai Rachel Careyt halálra gázoló izraeli buldózert - amely kétszer is átment rajta, hogy biztosan megölje - s akik megvalósítják más nemzetek politikusainak célzott likvidálását! Izrael messze átlépte azt a határt, ameddig nem is lett volna szabad elmerészkednie, s talán a saját erejéből már vissza sem tud fordulni. A nemzetközi közösségnek kell kimondani, hogy a hatvan évvel ezelőtti holokauszttal nem lehet bármit igazolni, és kényszerítenie kell Izraelt a nemzetközi jog tiszteletben tartására, hiszen ez Izraelnek ugyanolyan érdeke, mint minden más államnak. Az ENSZ 1975-ben már jogérvényesen elítélte a cionizmust, mint a rasszizmus formáját. ** A nemzetközi közösségnek jogában áll további lépéseket is tenni, egyrészt a saját védelme érdekében, másrészt mivel maga ez a közösség hozta létre Izraelt művi úton. Izrael valószínűleg az egyetlen olyan állam, amely nem természetes úton alakult ki, hanem az ENSZ határozatilag hozta létre, s könnyen lehet, többek között ebből fakad, hogy azóta sem természetesen, hanem minden más államtól eltérően viselkedik; népirtó, rasszista, terrorista politikájával, önmagát helyezi törvényen kívül, s ilyen politikára ösztönzi a különböző országokban élő diaszpóráit is, aminek a tárgyalt könyv is bizonyítéka.

Fájó és nehéz, de zsidók, magyarok, ismerjük fel már végre, hogy az antiszemitizmusról kiáltozók önmaguk a legnagyobb antiszemiták, hiszen az arabok, a palesztinok is szemita nép. De, láttuk, antiszemitának tekintik a palesztin nép létjogosultságát elismerő zsidókat is, sőt a közismerten zsidó származású Marxot is. A megrendítő holokausztot is lejáratják annak a túlhangsúlyozásával, s a világméretű holokauszt kultusz kikényszerítésével, aminek az is a célja, hogy az újabb és újabb pozíciók megszerzéséről elterelje a figyelmet, s hogy továbbra is kiszipolyozhassák a világot. Döbbenjünk rá, hogy az izraeli ortodoxok és cionisták a legrosszabb fajgyűlölők, torz a világképük: jókra és rosszakra osztják a világot, és jóknak mindig csak a pillanatnyilag őket támogató országokat, erőket tartják. Ma már csak a naiv optimistáik félnek attól, hogy mindezt a világ egyszer majd észreveszi; a világ ezt már hosszú ideje tudja, mert a realitásérzéküket vesztő, a saját népüket is megtévesztő izraeli politikusok gondoskodnak róla. Gyűlölik a muzulmánokat és a keresztényeket, az arabokat és az európaiakat is, és minden más vallást, fajt, uralkodni akarnak rajtuk. S bár ebben csak önmagukat képviselik, nem a zsidóságot, a következményeket viszont mégis az egész zsidóság kényszerül viselni. Miattuk, s amíg és ahol ők uralják a politikát, nem várhatnak megértést és tiszteletet általában a zsidók sem, hacsak el nem határolódnak tőlük. Ez most a történelmi feladatuk. A világ őszintén kívánja, hogy méltóak legyenek hozzá, és bízik benne, hogy képesek is rá!

Nekünk állandóan azt hajtogatják, hogy nézzünk szembe a múltunkkal (amit mi már számtalanszor megtettünk), holott nekik kell végre szembenézni a jövőjükkel. Mert mit is akarhatnak, várhatnak mindezek után? Tiszteletet? Rabint és Rachel Careyt tiszteletben fogja tartani a világ, de félő, előállhatnak olyan körülmények, hogy adott esetben esetleg nem fog azzal bajlódni, hogy megkülönböztesse a zsidókat az ortodoxaiktól, a sovén cionistáiktól! Visszaidézem magának a bírált könyvnek a figyelmeztető mottóját: "… mert ami tegnap végbemehetett, az holnap újra megeshet, talán éppen mivelünk vagy a gyermekeinken." Nem hiszem, hogy a lennének a világon olyanok, akik erre tudatosan törekednek, hogy a holokauszt újból megeshet, de ha az események a jelenlegi végzetesen rossz irányba fejlődnek tovább, ha továbbra is hagyjuk, az illetékesek hagyják érvényesülni az ortodoxok és cionisták akaratát, az bizony megeshet, hogy ez a mindannyiunkat (ismétlem, és hangsúlyozom: mindannyiunkat!) fenyegető veszély csak növekszik. Ezt a szellemet nem mások, mint ők tartják ébren; olyan erővel, hogy egyre inkább félő: az eddigi felmérhetetlen károkon túl, tragédiát okozhatnak a saját népüknek. Lehet, hogy már késő is megállni, de még mindig jobb, mint a biztos vesztükbe rohanni, megvárni, míg a világ nemcsak a szellemében - ez már megtörtént, láttuk, hogy 1975-ben nemzetközi-jogilag is megerősítették - hanem a gyakorlatában is ellenük fordul. A zsidók közül talán sokan nem is ébredtek még rá, hogy a nevünkben elkövetett bűn, gyalázat után nincs több vesztegetni való idejük; nekik kell szembenézni a múltukkal, a jelenükkel, de főleg a jövőjükkel, s lépniük kell, mert a saját szélsőségeseik gyűlöltetik meg őket a világgal, ezért mindegyikőjük számára eljövőben lehet a vezeklés és a bűnhődés keserű ideje.

Keserű szájízzel mondom én is befejezésül, hogy valamire mégis jó ez a könyv:

- Bizonyítja, hogy az antiszemitizmus és a cionizmus kérdésében senkinek, sem zsidóknak, sem magyaroknak, sem másoknak, nem szabad tovább mellébeszélni, sem hamisan szólni, mert újabb, esetleges tragikus félreértésekhez vezet;

- Megerősíti, hogy a makacsul erőszakolt úgy nevezett gyűlölet-törvénynek mindenekelőtt a magyar nemzet, értékek és érdekek védelmével kell foglalkoznia, nem pedig kizárólag a kisebbségek és a másságok előjogainak védelmével, ahogy eddig alkotmányellenesen tették;

- A magyarországi körülmények és tények ismeretében mindez az olvasót abban a meglátásában is megerősíti, hogy a magyaroknak sokkal időszerűbb és indokoltabb lenne könyveket kiadni az ilyen és növekvő számú magyarellenes zsidó közbeszédről, nemcsak azért, mert akárhogy is nézzük, de ez az ő hazájuk, akkor is, ha a zsidók is otthon érzik magukat, az antiszemitázók (tehát nem a zsidók általában, hanem a megélhetési antiszemitázók) pedig csak itt laknak, hanem azért, mert "a termés" hasonlíthatatlanul gazdagabb és önmagáért beszélő lenne, nekik aztán nem kellene semmit sem belemagyarázniuk. (Dicsérendő is a magyarok e tekintetben tanúsított toleranciája! Csak attól tartok, hogy mások ezt a gyengeség jelének nézik.)

- Megörökíti a helyzetet világosan látó, a tényeket, az összefüggéseket logikusan megítélő és belőlük helyes következtetéseket levonó magyar hazafiak nevét. Jegyezzük is meg a neveiket. Jegyezzük meg, mert egyedül az elmarasztalólag idézett magyarok azok, akik - a magyar értékeket és érdekeket védve - nemcsak a magyar igazságot, hanem egyben az izraeli, a zsidó igazságot is kimondják, ezért elismerést, tiszteletet érdemelnek, támogatásra méltóak. Senki ne legyen velük szemben elvakult: ők nem a zsidósággal, hanem azokkal az ortodoxokkal és sovén cionistákkal szemben harcolnak - a zsidók helyett is! - akik félő, hogy a zsidóság, és ezzel a népek újabb tragédiáját készítik elő. Ezért ebben a kérdésben, úgy a magyarság, mint a zsidóság védelmében, álljunk a szókimondó magyarok pártjára, s szólítsuk gondolkodásra azokat, akik ezt a szókimondást antiszemitizmusnak minősítik, legyenek zsidók, vagy magyarok, ösztönszerűen cselekvő egyszerű emberek, vagy tudatosan eljáró politikusok, mert ezzel a történelemmel szemben menetelnek.

(Havi Magyar Fórum, 2004. augusztus.)