A nagy testvér harcban a való világgal.

Véres valóság, hogy a háború Irakban folyt, de vészjóslón nyilvánvaló, hogy nemcsak Irak, hanem az arab országok, az iszlám, sőt - mivel a föld stratégiai nyersanyagkészleteinek megszerzése a cél - a nagy testvér, végső soron, a világ ellen harcol. Eközben egyik meglepetés a másik után éri, mégsem képes rádöbbenni, hogy való világ csak egy van, és az nagyon is eltér attól, ami az amerikai elnökök és a háttérből őket mozgató erők képzeletében él. Az amerikai kormányok mintha nem is emlékeznének rá, hogy milyen látványos kudarcokat szenvedtek. Kiprovokálták a háborút Korea ellen, de nem tudtak katonai győzelmet kivívni. Azután odamentek Vietnámba mint valakik, irtották az embert és a természetet évekig, majd eloldalogtak mint senkik. Jugoszláviából, vagy Afganisztánból sem távoztak dicsőséggel; azzal sem arattak sikert, hogy II. világháborút követően mintegy két tucatnyi országot bombáztak. Most pedig Irak, ahol a mai napig annyira híján vannak az okoknak, s az erőviszonyok olyanok, hogy a világ joggal minősíti az eljárását tömeggyilkosságnak, amiért a történelem benyújtja a számlát, de - sajnos - könnyen lehet, olyan amerikaiaknak, akiknek ehhez az agresszióhoz semmi közük.

Ezért hihetetlenül fontos fejlemény, hogy az amerikai népben egyre inkább tudatosodik, hogy a nevében, de ellenére, egyes vezetői mi mindent követnek el a világban. Az Interneten, "MFSO" (Military Families Speak Out) cím alatt önálló műfajjá vált az amerikai háborús veteránok leleplező beszámolója. Az Irak elleni első háború veteránjainak a háborúellenes felhívásában olvashatjuk: "… azt parancsolták nekünk, hogy biztos távolságból öljünk …, öljük a menekülésben lévő irakiakat. Földmunkagépekkel gödröket ásattak velünk és az embereket élve temettük el. Az uránfegyverek bevetése, … a féregirtók és a kísérleti drogok borzalmas alkalmazása, …egyaránt károsították az iraki népet és az Öböl-háborúban részt vevő saját katonáinkat." (http://www.www.ainet.com/connections/2003/02/peace.htm )

A tragédiák és a keserű tapasztalatok sem voltak elegendőek ahhoz, hogy az amerikai politika felfogja a valóságot. Sőt, a Szovjetunió széthullását követően, a nagy testvér elhitte azt a csalóka elméletet, miszerint a világ egypólusúvá vált; úgy érzi, olyan erős, hogy nem is tud mit kezdeni az erejével. A Szovjetunió eltűntével átmenetileg bonyolultabbá vált az egyenrangú nemzetközi kapcsolatok érvényesítése, bár Oroszország világhatalom maradt, és - ha más előjellel is, de - ma is hatékonyan betöltheti ezt a szerepet. A világban van ilyen várakozás.

A világ üdvözölné azt is, ha az USA a nemzetközi problémák megoldására fordítaná az erejét és a tudását. S e tekintetben tág és szabad tere nyílik, csak élnie kellene végre vele! Milyen valós nemzetközi tekintélyt szerezhetne, mennyivel könnyebben elérhetné a céljait háború nélkül, hogy megkönnyebbülhetne a világ, s mennyire megnyugodhatna az amerikai nép! Jogosan nyugtalanít mindenkit, hogy ennek a legkisebb jelét sem látja, sőt az amerikai kormányzat a világot fenyegető felelőtlen és önveszélyes kalandokba bocsátkozik, amelyek gyakorlatilag a III. világháború kezdetét jelenthetik.

Egyelőre azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az USA egyoldalúan felszámolja, vagy negligálja az elmúlt évtizedekben kiszenvedett világrendet, a nemzetközi jogot, benne az ENSZ-et, az utolsó olyan szervezetet, amelynek a létrehozásában és működtetésében még osztozott a Szovjetunióval. Ma már nemcsak átlépi, hanem egyenesen fenyegeti is az ENSZ-et. Ennek nyomán, rövid néhány hónap alatt, gyökeresen új nemzetközi viszonyok vannak létrejövőben, mivel a megváltozott helyzethez más államoknak is folyamatosan alkalmazkodniuk kell.

Az USA nem fogadja el a Nemzetközi Bíróságot, nyíltan azzal érvelve, hogy az amerikai állampolgárokat is elítélhet háborús bűnösként, ami azt jelenti, hogy szabad kezek kíván önmagának biztosítani a további agressziókhoz.

Nem írja alá az emberiség létérdekében kidolgozott kyotói megállapodást a légkör szennyezésének a korlátozásáról, mivel az sértené az amerikai ipar érdekeit; ugyanakkor természetesnek tartja, hogy más államok vállalják e kompromisszumot.

Földünk tele van amerikai katonai bázisokkal, amelyekről mintha elfeledkeznénk. Mi célt szolgálnak ezek? Németországtól Törökországig, Portugáliától Magyarországig, Afganisztántól, Japánon, a Fülöp Szigeteken át Kubáig, nem beszélve arról, hogy a közel-keleti térségben szinte minden országban van több katonai bázisa.

Bekeríti Oroszországot is, behatol az ázsiai volt szovjet köztársaságokba.

Kubát évtizedek óta gazdasági és politikai blokád alatt tartja, és erre próbál kényszeríteni más országokat is.

Az USA-ban Brazíliáról olyan térképek jelennek meg, amelyeken az Amazonász vidékét „Nemzetközileg Ellenőrzött Területnek” minősítik. Az USA geopolitikusai már régen szeretnék rátenni a kezüket „a világ tüdejére”, és ezt nem is titkolják.

Szeptember 11. csak ürügyül szolgált Afganisztán lerohanására, az igazi ok - ahogy ezt a nemzetközi sajtó megvilágította - az volt, hogy Afganisztán állította elő a világ ópium-termelésének mintegy húsz százalékát, és ez a konkurencia nagyon nem volt ínyére a háttérhatalomhoz kötődő amerikai alvilágnak.

Irakban az olajkincsre fáj a foguk (amit az is mutat, hogy közigazgatásilag hagyják szétesni az országot, és a valós iraki ellenzékkel, Afganisztánhoz hasonlóan, képtelenek megegyezni), valamint Izrael rasszista politikáját igyekeznek segíteni.

Még be sem fejeződött az Irak elleni háború, amerikai politikusok már nyíltan fenyegetik „az összes diktatúrát”, már amelyeket ők diktatúrának neveznek ki, köztük Szíriát, sőt az Amerika-barát Szaúd-Arábiát is, mint a következő megdöntendő diktatúrákat. Nem gond, hogy Szaúd-Arábia Amerika-barát, a problémát az okozza, hogy neki is van olaja, és ő maga akar rendelkezni vele. Ilyen egyszerű. Mármint az amerikai „logika”, és esztelen politika, amire végső soron, a katonai győzelmek ellenére is, csak ráfizetni lehet.

Sok más helyen és kérdésben találkozhatunk hasonló tényekkel, amelyek közös jellemzője, hogy az amerikai érdekek kizárólagos érvényesítésére irányulnak, illetve a célterületeiket a stratégiai jelentőségű nyersanyag-készletekkel rendelkező országok képezik. Az USA saját magát teszi nevetségessé, amikor úgy állítja be az Afganisztán és az Irak elleni háborúját, hogy az egy-egy ember ellen folyt, akiket azonban nem találtak meg, de néha még az sem tudja, hogy valóban velük, vagy a hasonmásaikkal áll szemben, stb. Ennek az a logikus következménye, hogy nem hisz neki a világ, és a saját népe is egyre kevésbé. Az USA, tehát, titkolja a háborúk igazi okait, de nyilvánvaló, hogy a szövetségesei terhére elkezdte a világ újrafelosztását! Mondhatjuk - és ez egyre erősödő vélemény - hogy a III. világháborút, amely ugyan az első szakaszban a nyersanyagokban gazdag fejlődő országok ellen, de a lényegét tekintve, mégis az imperialista államok között folyik; hamarosan eldől, hogy Európa, Oroszország, Kína, Japán és más hatalmi pólusok hogyan reagálnak erre.

Szólni kell még egy hallatlanul fontos körülményről, ami e logikátlannak tűnő eseményeknek a valódi mozgatórugója. Akármilyen erős is a nagy testvér, gyakorlatilag maga is egy rafinált banki-ipari árnyékkormány, háttérhatalom, a globalizmust erőszakoló multinacionális tőke eszköze, amelyet arra kényszerítenek, hogy harcoljon a nemzeti szuverenitást tisztelő világ ellen, és akár üzenjen hadat a saját népének is, ha az ellenzi a háborút. Az érzékenyebb iránytűk ezt már régóta jelzik. E körülményből adódóan, az új nemzetközi viszonyok kialakulásának eredményeként, a közeljövőben egy egész sor váratlan és szokatlan konstelláció állhat elő.

Ezek sorában kiinduló pontként említhető, hogy Bush Izraellel szemben azelőtt barátságtalan volt, sőt, mint a texasi olajlobby tagja, számos szállal kötődött az olajtermelő arab országokhoz, elnökké válása után azonban ebben a tekintetben igazi pálfordulás következett be nála, ami semmiképpen nem magyarázható csak amerikai belpolitikai okokkal.

Ehhez kapcsolódóan körvonalazódik, hogy Izrael helyzete és jövője ellentmondásosabbá válhat. Ma már az amerikai politika irányítására igényt tartó Izrael egyre inkább púp az USA hátán, amelytől szívesen megszabadulna. És, kétség ne legyen, ha eljön az ideje, meg is teszi. Amennyiben Irakban sikerül létrehoznia egy Amerika-barát rendszert, Izraelre nem lesz többé szüksége. A történelem fintora, hogy Izraelnek most, a saját érdekében, Irak mellé kellene állnia. Ugyanis a globalista, multinacionális nagytőke, amennyiben az érdekei úgy kívánják, habozás nélkül magára hagyja akár Izraelt, akár más országot. Ezért Izraelnek, ha a saját népe védelmében tenni akar valamit, egyszer s mindenkorra és haladéktalanul fel kell hagynia a rasszista, népirtó politikájával, vissza kell vonulnia az ENSZ által maghatározott határok mögé, és békét kell teremtenie minden szomszédjával. Mindaz, ugyanis, amit eddig megszerzett - és amit békés eszközökkel ő is könnyebben és tartósabban megszerezhetett volna - komoly veszélybe kerülhet. Könnyen lehet, hogy a békéért és az együttműködésért cserébe, kaphatott volna ugyancsak békét, de esetleg még területet is. Talán itt az utolsó történelmi pillanat, amikor még kimozdulhatna ebbe az irányba.

Az új nemzetközi konstelláció által kiváltott, figyelmet érdemlő fejlemény az is, hogy az Irak elleni agresszió kapcsán az USA nem számíthatott néhány hű szövetségesének tartott régi NATO-partnerére, hanem inkább az új kelet-európai tagokra támaszkodhatott. Dicsérgette is őket, aminek meg is lesznek a sajnálatos következményei. A nyugat-európai országok ugyanis nem nézik jó szemmel az USA törekvését a világ nyersanyag-kincseinek a megszerzésre, amire maguk is igényt tartanak, és versenytársak az azokért beindult világháborúban, míg a volt szocialista országok ebbe szinte bele sem szólhatnak. A helyzet annyira kiéleződhet, hogy az USA és Nyugat-Európa között komoly konfliktusok is keletkezhetnek. Naivak lennénk, ha nem vennénk biztosra, hogy a nyugat-európai válasz nem várat magára sokáig.

Mindezek kapcsán sokakat ejtett gondolkodóba az is, hogy az USA hirtelen feltűnő érdekeltséget tanúsított Törökország „megvédésében” - sőt új kelet-európai szövetségeseit is arra kényszerítette, hogy nyújtsanak segítséget Törökországnak. Ezen maga Törökország lepődött meg leginkább, mivel ezt nem kérte, hiszen semmiféle valós veszély nem is fenyegette! Akkor miért? A vezető nyugat-európai lapok nem hiába cikkeznek évek óta róla, hogy az USA az iszlám Törökországot ellensúlynak szánja az egyesült Európával szemben.

A furcsa események közé számítható az is, hogy az egyesülő Európába belépni szándékozó tagállamok egy része az úgy nevezett európai érdekekkel szemben - ha vannak ilyenek - a kontinensen kívüli USA érdekeinek mindenek előtti és feltétel nélküli kiszolgálását részesíti előnyben, ami eleve hazafiatlanná, komolytalanná teszi a külpolitikájukat. Mélységesen tévednek, hiszen az USA a bizonyítékokkal igazán hadilábon áll Afganisztánban is, Irakban is; keresték a bizonyítékokat az űrből, keresik a terepen, de nem találják. Aki ilyen körülmények között kiszolgálja az USA-t, az agresszort támogatja, ennek a következményeivel szembe kell majd néznie.

Ha a világ nem állja útját, a III. világháború elhúzódó, szakaszos, a pillanatnyi gazdasági érdekek által diktált, sok hadszíntéren folyó, szakaszosan elhúzódó háború lesz, amelynek a következményei kiszámíthatatlanok, és könnyen tragikusakká válhatnak az egész emberiség számára, mivel a katonai fenyegetés mellett egyre inkább ökológiai fenyegetést is jelentenek. Bár tömegpusztító fegyverek megsemmisítésének az ürügyével indult, félő, hogy ezek bevetésére is sor kerül, és az sem biztos, hogy azok részéről, akiket ezzel az ürüggyel támadnak.

Az agresszort, és azokat a politikusokat, akik lelkesen propagálják az agresszor „sikereit”, s ezzel ők is a saját népüknek üzennek hadat, s az emberiség sorsával játszanak, emlékeztetni kell Isaac Asimov gondolatára, miszerint - szabadon idézve - az atomkorban csak egy háború létezik, amelyet az emberiség megengedhet magának: a saját fennmaradásáért vívandó harc! Ez a harc folyik, de csak akkor lesz sikeres, ha az emberiség lefogja az agresszorok kezét. Ők ugyanis nem állnak meg, hacsak nem állítják meg, és nem szembesítik őket a való világgal. A jelek szerint az emberiségnek, meg kell vívni ezt a háborút - lehetőleg minél előbb és, ha csak egy mód van rá, hadi cselekmények nélkül - a nagy testvér ellenében, vagy akár ellene is, mert a közös létünkről van szó! Ehhez mindenkire szükség van, és egy halk szó is számít, akárhol is hangzik el a világban.

Sütő Gábor

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 2003. májusi számában.)