Nem hagynak nyugton.

Azonnal elkezdődik, ahogy kilépek a ház kapuján.

Messziről lerí róluk, hogy nem székelyek, mégis úgy vágnak bele a remélt üzletelésbe, hogy "Erdélyből jöttünk …" Kínálnak mindent, zoknitól sötétben látó kukkerig. Lerázni sem lehet őket, s ha nem állsz kötélnek (Márpedig miért állnál; ha ilyesmit akarsz vásárolni, elmész a szakboltba és valamivel - sajnos, csak valamivel - biztonságosabb körülmények között veszel), még fenyegetésnek is ki vagy téve.

Pár lépéssel odébb, a két ház közötti kis parkot hajléktalanok szállták meg. Itt élnek, itt hevernek a holmijaik, itt rágcsálják a száraz kenyeret, szerencsésebb esetben valami harapnivalóval, ami talán kukából származik. Szemetelnek, idecsalva ezzel a kóbor kutyákat és a betegségeket terjesztő galambokat. Ha bármit szóvá teszel, az a válasz, hogy hajléktalanok, ezért inkább segítsek. Többségük nyílván saját hibáján kívül vált hajléktalanná, persze, hogy megérdemelné a segítséget, de nem is gondolják, bizony egyre többen leszünk, akik szívesen elfogadnának kis anyagi segítséget is. Az eszem cinikuskodik is: látod, italra azért mindig jut nekik; de a szívem rögtön rászól: lehet, hogy a hajléktalanság őrjítő helyzetében az ital tartja bennük a lelket. Eszembe csapódik: a hírközlő eszközök hetente közölnek rokonszenvkeltő és segítségigénylő riportokat a kutyákról. Az állatvilágból a kutya az ember leghűségesebb társa; vigyázzunk is rá! Nem kifogásolható, hogy egyének, szervezetek mozdulnak meg a védelmükben. De mindenekelőtt az emberekről kellene gondoskodniuk a hírközlő eszközöknek is. Társadalmilag hasonlíthatatlanul indokoltabbak lennének a tudósítások a hajléktalan emberekről, s hatásukra talán egyének, szervezetek mozdulnának meg embertársaik védelmében, netán még a kormány is tenne valamit.

A ház másik oldalán fekvő park a cigányoké. A hajléktalanokhoz képest elit társaság. Ők nemcsak a teljes munkaidőben, hanem este is itt tartózkodnak, családostól. Titok, hogy miből élnek ilyen gondtalanul. És gondatlanul: hol jókedvűen, hol veszekedve, de mindig hangoskodva iszogatnak-eszegetnek, szórakoznak, s az emberi és a természeti környezettel mit sem törődnek. A gyerekek ott végzik a dolgukat, ahol éppen vannak, a felnőttek elfáradnak a szomszédos templom tövébe, a kényelmesebbjei egy fa alá. Itt még kevésbé lehet bármit is szóvá tenni, mert azonnal kikiáltanak cigányellenesnek (eszükbe sincs a roma szót használni), de még a testi épséged is könnyen veszélybe kerül. Nem is értem, hogy egyes SZDSZ-es politikusok, miért akarnak újabb és újabb előnyöket kiverekedni a részükre, mikor mindenki számára világos, hogy a többségük egyre kevesebbel járul hozzá a bruttó nemzeti termékhez, de egyre többet követel magának belőle. Figyelem a cigányság erőszakoltan túlszerepeltetett vezetőinek a nyilatkozatait is: a végkövetkeztetésük mindig az, hogy a cigányság ezt, vagy azt a problémáját ennyi, vagy annyi millióval meg lehetne oldani. Tehát ők is segélyt, még több segélyt követelnek. De milyen alapon? Munkáról csak elvétve esik említés. A segély pedig közismerten az előbb leírt parazita életmódot segíti elő, nemcsak nem oldja meg ezt a közös társadalmi problémánkat, hanem állandósítja, súlyosbítja. Az embert ugyanis az teszi emberré, ha dolgozik a két kezével, nem pedig ha tartja a markát.

A múltkorában leszálltam a 6-osról a Jászai Mari téren, hogy bemenjek a közeli antikváriumba. A Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkán álldogált egy életerős fiatalember, a kezében valamit lobogtatva, azzal fordult hozzám, hogy "Adjál egy ötszázast egy hajléktalannak". Nem adtam, mert mindennek kinézett, csak hajléktalannak, vagy elesettnek nem, és egy ötszázas nekem is pénz. Visszafelé jövet még mindig ott állt és megismert: "Még mindig élsz?" támadott rám. Elkezdtem volna magyarázni neki, hogy nem ittuk meg a pertut, de nem érdekelte, hangos szónoklásba kezdett, ilyesmiket ismételgetett: "Gyűlölöm az ilyen fehérbőrűeket, aki nem segítenek! Cigány vagyok, és büszke vagyok rá! Gyűlöllek!" Mivel erre, szerencsére, többen nagyon is odafigyeltek, átment a másik oldalra. Később is többször láttam ezen a helyen, így mások is meggyőződhetnek a fentiekről. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon hogyan reagálna erre a cigányság vélt érdekeit a magyarsággal szemben oly vehemensen és feltétel nélkül védelmező TGM (akit befogadott az ország, minden jót megad neki, de aki rasszizmust és cigány-ellenességet kiált ránk, ha nem a saját téveszméit hallja visszhangozni) ha ő kerül ebbe a helyzetbe. Arra jutottam, hogy még ez is aligha idézne elő változást a nézeteiben, hiszen láthatólag nem a tényekből, hanem az előítéleteiből szokott kiindulni.

Később beugrok egy piacra. Megakad a tekintetem egy szegényesen, de tisztán öltözött nénikén, aki egy félreeső helyen negyedkilónyi dióbelet tartogat a kezében. Bátortalanul nézeget, árulja is meg nem is; biztosan ellenőröktől, vagy valami mástól retteg. Odalépek, megkérdezem, mennyire tartja. Kétszáz forint kellene – mondja. Nem az árat mondja, hanem az összeget, amire neki most érezhetően nagy szüksége lenne. Mire kellhet kétszáz forint, tépelődöm egy pillanatra. Talán gyertyára, hogy ne kelljen egész estén sötétben kuksolnia? Talán egy fél kiló kenyérre, hogy ne kelljen éhen lefeküdnie? Szívem-lelkem elszorul és ellágyul. Ennek az asszonynak tényleg szüksége van segítségre, de nem kéreget, hanem dolgozott azért, hogy megkeresse azt a kétszáz forintot, ami neki most nagyon de nagyon kellene. Félve adok oda egy ötszázast, nehogy vissza akarjon adni. S ha láttál már könnybe lábadó hálás szemeket! Az ingyenélő magyargyűlölő rasszistának továbbra sem adok, de a nénikétől máskor is megveszem majd a negyed kiló dióbelet, még ha nincs is szükségem rá.

Zaklatottan haladok tovább, de nyugodtan nem is lehet. Városszerte egyre több a kéregető, a koldus. Az aluljárókon kívül főleg a szegényebb kerületek forgalmasabb részeire húzódnak, s kerülik a banknegyedet. Ebben benne van az is, hogy a szegényeket adakozóbbnak tartják, mint a bankárokat. És ez így is van; a szegény ember szíve könnyebben meglágyul, mivel közelebb áll a koldushoz, ő is bármelyik napon azzá válhat; ezért is szolidárisabb. De más is visszatartja őket, hogy ott kéregessenek, kolduljanak, ahol a pénz van. A rendőrség! Oda aztán nem engedik be őket. Pedig a Fővárosi Közgyűlés a minap fogadott el egy hihetetlenül "demokratikus" döntést (Remélem, a világ nem figyel fel rá, mert a szociális tartalmát illetően ennél szégyenteljesebb állásfoglalás aligha akad): kimondták, hogy továbbra sem lesz szabálysértés a koldulás Budapesten, és nem tiltják ki a kéregetőket a város egyetlen pontjáról sem. Az aluljárókban, a metróállomásokon a sokszori ígéret és az időnkénti nekirugaszkodás ellenére, nem is képesek rendet teremteni. Képtelenek lennének rá? Ugyan, kérem! Ha akarnák, olyan példamutató rendet teremthetnének, mint ahogy a banknegyedben teszik.

A kéregetők mellett "támadnak" a kereskedelmi reklámot osztogatók is. Lépten-nyomon tukmálják rád a felesleges reklám-anyagokat. Mások kijárnak a házakhoz, a kaputelefonokon felcsengetnek minden lakásba, kit a munkában, kit a pihenésben zavarnak. Ugyanez folyik telefonon is: Fogják a telefonkönyvet és végighívnak mindenkit. Hetente többször felhívnak biztosítótársaságok, marketing szolgálatok, stb. munkatársai. Néha még olyan adatot is kérnek, ami teljesen indokolatlan. Nem bánthatom őket, hiszen a munkájukat végzik, s teljesítményre ösztönzik őket a legtöbbször külföldi munkaadóik. Bár sokszor maguktól is erőszakosak; mégsem ők a bűnösök, hanem akik erre kényszerítik őket. Mint ahogy azokat is, akik különböző jogcímeken véleményeket gyűjtenek, de közben lehetőleg feljegyzik minden adatodat. Ismét mások segélyeket gyűjtenek olyan célokra, amelyek egyértelműen az állam feladatát képezik, de mégis a lakosságra akarják áthárítani ezeket is.

Felszállok a buszra. Ül a buszon "az élettől halálosan elfáradt" 12-13 éves gyerek. Többször láttam már, s a kép mindig ugyanaz. Körülötte idős emberek, köztük hölgyek, de a fiatalúr nemcsak nem adja át a helyét, hanem a táskáját a széke mellé teszi és hányaveti módon még a lábait is kiteszi oldalra, hogy még a közelében se lehessen megállni. Az utasok tekintete összevillan, alig észrevehető gunyoros mosollyal tudatják egymással, hogy igen, látják. Elítélően néznek a fiúra, de senki nem szól neki. Hirtelen megszólal a mobilja - mert az is van ám - s valószínűleg anyuka érdeklődik. "Persze, hogy ülök! Szia!" teszi vissza a zsebébe gyakorlott mozdulattal és unott arccal. Együtt szállunk le, s próbálom elmagyarázni neki, hogy mi lenne a helyes magatartás. Szavaim úgy hatnak rá, mint a kiütés a bokszolókra: zavaros szemmel néz rám, nem is érti, amit mondok. A józan, normális gondolat szinte kiüti az értelmét. Ez az "eredménye" annak, hogy ma az iskolában arra kötelezik a pedagógusokat, hogy neveletlenségre neveljenek, s tudatlanságra oktassanak, a szülők jó része pedig nem is törődik a neveléssel, egyre távolabb kerül a saját gyerekeiktől, legfeljebb csak az előnyszerzésre, az egyéni érvényesülésre, a környezet pedig kábítószerezésre tanítja őket. Testileg, lelkileg korcsosítják az ifjúságot, hogy képtelen legyen az alkotó munkára, az értelmes szórakozásra, de főleg a hazaszeretetre, a haza védelmére. A fiúcska tehát nem önmagától lett ilyen, a mai társadalom, iskola, család nevelte így. Képzeljük el, hogy ő hogyan fogja majd "nevelni" a gyermekeit! Elgondolkodva a fiúcska jövőjén, felrémlik előttem, hogy a magyarbálintok ilyen kis komiszokat nevelnek, s belőlük lesznek a nagy gazemberek, az államtitkárok, akik még a földet is eladják a szüleik talpa alól.

Apropó, a busz. Nemrég néhány vonalon az Ikaruszra eléggé hasonlító, de tőle számos tekintetben elmaradó svéd Volvo-buszokat állítottak forgalomba. Felírat kéri az utasokat, hogy vigyázzanak a buszra, mert 65,5 millió forintba kerül egy darab. A kérés természetes és megszívlelendő, mégis szomorúság fog el, mert arra gondolok, vigyáztunk volna az Európában elsők között lévő és világszerte elismert busz-iparunkra; akkor most mi exportálhatnánk továbbra is a buszainkat, esetleg ugyanilyen méregdrága áron, a magyar haza és nemzet javára. Akiket azonban a szavazatainkkal azért juttatunk kulcspozíciókba, hogy erre törekedjenek és vigyázzanak közös vagyonunkra, mindenkiről elfeledkezve, csak a saját és a külföldi gazdáik zsebére vigyáznak. Mindenki tudja, kik a felelősek, de mikor vonjuk őket felelősségre?

Gondolhatunk a világhírű mezőgazdaságunkra is, amelynek az ellehetetlenítése, szétverése a rendszerváltás utáni kormányok egyik égbekiáltó népellenes bűne, amiért a legsúlyosabb kiszabható ítélet is könyörületes büntetés lenne. Oda süllyedtünk, hogy ez az ország - amely nemcsak önmagát, hanem a fél világot ellátta ízletes paprikával - ma paprikát importál, s ráadásul mérgezett paprikát sóznak rá Földjeinken a nemzetközileg keresett termékeink helyett ma parlagfű virul, amit régebben hírből sem ismertünk, ugyanis nem volt parlag.

Átszállok a villamosra, ahol két fiú és egy lány fürkészi az utasokat. Láttam már őket; zsebtolvajok. Rájuk függesztem a tekintetemet. Észreveszik, hogy kiszúrtam őket; ha pillantással ölni tudnának, már a másvilágon lennék. A megállóban átszállnak a másik kocsiba; szemmel követem őket. Ekkor már kézjelekkel nyíltan fenyegetnek, de egyébre nem merészkednek, mert mások is kezdenek felfigyelni rájuk. Leszállnak, elkotródnak. De folytatni fogják, és előbb-utóbb szerencsével járnak, mert egyre kevésbé figyelünk egymásra és magunkra is.

Leszállok a villamosról. Járdasziget, zebra, de a kocsik akkora sebességgel, s úgy hajtanak el, mintha a vezetőik soha semmit nem hallottak volna arról, hogy kell megközelíteni a járdaszigetet, ha bent áll a villamos és, hogy a zebrán kinek van előnye. Ha élsz a jogoddal, vagy véletlenül lelépsz, még te vagy a hibás; pisis kislányok és szaros gyerkőcök nyomják a dudát és a gázt, s ordítanak rád. A kamaszkorúak, főleg ha többen vannak, ki is szállnak, és elégtételt próbálnak venni, amiért a jogoddal élni akarsz. Nemcsak a közlekedési szabályokat, az udvariasságot, a tiszteletet sem ismerik, hanem az agresszivitás a természetes lételemük. Őket is így nevelte a mai társadalmi környezet. De ha ők ilyenek, ismét csak képzeljük el, milyenek lesznek az ő gyerekeik!

Leülnék valahol, de a parkokban olyan állati és emberi ürülék-szag terjeng, hogy, másokkal együtt, inkább elmenekülünk onnan, ahol az ember megpihenhetne, felfrissülhetne.

Megyek tovább. A torkom szorul el, amikor látom, hogy az EMKE-t átkeresztelték Chikágóra. Miért és honnan a külföldi elnevezések és reklámok iránti érthetetlen lelkesedés? Hányszor hoztak már rendelkezést, hogy a külföldi elnevezés mellé ki kell írni a magyar megfelelőt, de minden maradt a régiben. Arról már nem is szólva, hogy ezek a rendelkezések eleve helytelenek, hiszen azt kellene engedélyezni, hogy a kötelező magyar elnevezés mellett kisebb betűvel ki lehet írni az angol megfelelőt is. Az angol egyébként sem azért jön Magyarországra, hogy betérjen egy pub-ba, neki érdekesebb betérni egy magyar kocsmába. De a change kiírások is a magyar lakosságot diszkriminálják; Pénzváltást kellene kiírni és mellé kisebb betűvel oda lehetne írni a change-t. Miért fordítva tesszük? Teleki Pál máig érvényes gondolata csapódik eszembe: "Az idegeneknek magunkat mutassuk, ne az ő rossz kópiájukat. Az idegen is ezt keresi nálunk."

Az Árpád-híd pesti hídfőjénél épül a látképbe, s a környezetbe egyáltalán nem illő, önmagában is kifejezetten csúnya két hatalmas épületegyüttes. Úgy hirdetik, hogy Duna-tower. Még véletlenül sem Duna-torony. Hogyne, hogy a magyarok is megértsék? A Zsigmond téren, Óbuda kapujában is megépült egy modern épületkomplexum, de nem Óbuda-kapu ám, hanem Óbuda-gate. Nemrég pedig egy vidéki városban jártam, s elképedve vettem észre, hogy a Zöldfa teret Ohio térre keresztelték. Vajon kinek jutott ekkora baromság az eszébe? A téren új benzinkút, rajta csak angol feliratok. "Wash" - mondja az egyik. Mert a bunkó parasztja tanuljon meg angolul, ha kocsit akar mosatni. Jó néhány ottani emberrel szót váltottam erről; nem különbözött a véleményük az enyémtől; nem szakadtunk el egymástól! Meggyőződtem, a magyaroknak megvan a véleményük minderről, és egyszer majd el is mondják. Mennydörögni fog az ég. Kár minden percért, amit késik.

Hazatérve, meghallgatom a híreket.

Kapkodom a fejem, mert szinte naponként hoznak új intézkedéseket (Lehet, hogy a tervgazdaság nem volt jó, bár Nyugaton azóta is jól funkcionál, de nem is ez a probléma, hanem hogyan lehet így élni és dolgozni?) s magas-beosztásúak alacsony szinten magyarázzák, magyarázzák őket. Győzködnek bennünket, hogy jó az nekünk, ahelyett, hogy olyan intézkedéseket foganatosítanának, amelyek félreérthetetlenül a javunkat szolgálják. És akkor nem kellene magyarázkodni. A kormánykoalíció is szavakkal próbálja elhitetni, hogy a nép javát akarja, ahelyett, hogy olyan intézkedéseket foganatosítana, amelyek egyértelműen a nép javát szolgálják, és nem szorulnak semmi magyarázatra. Hiszen ezért választottuk őket.

Havonta vezetnek be új adófajtákat, vagy módosítanak régebbieket. Minden, de minden munkával szerzett jövedelmet kegyetlenül és egyre jobban megadóztatnak, csak a nem munkával szerzett jövedelmek (kamatjövedelmek, külföldi vállalatok országból kivitt haszna, stb.) nem adóznak. Kiket szolgál ez a szocialista-liberális kormány?

Hónapok óta "szórakoztatnak" bennünket a K&H bróker-botránnyal is. Közben, szinte hihetetlen, de eltűntették, vagy büntetőeljárás alá vonták azokat a rendőrtiszteket, akik komolyan gondolták, hogy tényleg ki kell deríteni az igazságot, s akik egyike a tv-ben, az ország nyilvánossága előtt már azt is közölte, hogy napokon belül és majdnem forintra pontosan megmondják, hova, kihez, mennyi pénz vándorolt. Hol vannak most ők? Mondvacsinált pereket zúdítottak a nyakukba, a bűnösök pedig a helyükön maradtak. Még a vádlottakat is kiengedték a letartóztatásból, szobafogságot kaptak, majd azt is megszüntették. Jövőre már ki is fogják tüntetni őket?

Lelkendezve közlik azt is, hogy az új román miniszterelnök első útja Magyarországra vezetett. Aki egy kicsit is járatos a politikában, tudja, hogy miért; nem is akarok itt erre kitérni. Arra azonban felfigyeltem, hogy együttes interjút ad a két miniszterelnök. A román kulturáltan, de bizánci ravaszsággal – nehogy bármi mellett is egyértelműen elkötelezze magát – ismerteti a román álláspontot. Aztán az beszél, akit ugyan magyar miniszterelnökként mutatnak be, de mindvégig csak azt bizonygatja, hogy miért jó nekünk a román álláspont. Nem hiszek a szememnek és a fülemnek: két román miniszterelnök nyilatkozik; nem is csoda, hogy egyetértenek.

Ami pedig a szórakozást illeti, ma már itt is majdhogynem csak kártékony hatású műsorok futnak mindenhol, és a semmiből előtűnt senkik érdemtelenül milliókat zsebelnek be értük. Így aztán már kedvem sincs a "Győzike"-féle blőd műsorokhoz – valós társadalmi problémák helyett - a "Heti Hetes" tótágast álló erkölcsi prédikációihoz – humor helyett – a "Pa-Dö-Dő"-féle illetlenségekhez – kultúra helyett - amelyeknek pontosan annyi értelme és értéke van, mint a maguknak az egyébként találó elnevezéseiknek: "Győzike", "Heti Hetes", "Pa-Dö-Dő".

És hogy hol a kiút? Leírtam már hasonló gondolatot, de ha kell ezerszer is megismétlem: Ne elégedjünk meg a kenyérrel és a cirkusszal, merjük nevén nevezni a jót és a rosszat, s találjunk rá egymás lelkére e lelketlen pénzvilágban. Ma, amikor a személyiségromboló, nemzetpusztító politikai, gazdasági és kulturális gyakorlat a nap minden órájában arra ösztönzi, vagy kényszeríti az embereket, hogy a rosszabbik énjüket mutassák, sokat teszünk, ha csak egy kicsivel is, ha korlátozottan is, de hozzájárulunk ahhoz, hogy erkölcsileg azzá tegyük ezt a hazát, amivé lenni kell – magyar Magyarországgá! És mondhat akárki akármit a múlt rendszerről is, de az ilyen és hasonló problémák - amelyeket még oldalakon át lehetne sorolni - egy része fel sem merült, más részük messze nem ilyen méretekben, s a társadalom azokat is emberségesebben oldotta meg. E meglátásomból azonban ne annyira a múlt rendszer dicséretét, mint inkább a jelenlegi bírálatát olvassa ki mindenki.

Sütő Gábor
nyugalmazott nagykövet

(Havi Magyar Fórum, 2005. október.)