Tisztelt Jelenlévők!

Őszintén örülök a megtisztelő felkérésnek, hogy ez ünnepélyes alkalomból, a pályafutásom kapcsán, a jövőnek ajánlva, mondjak néhány szót a múltról, s jelenről.

A karcagi Gábor Áron Állami Gimnáziumban, az oktatás mellett szilárd erkölcsi nevelést kaptam. Becsületre, szókimondásra neveltek, amihez eleve vonzódtam, mert a családomra, a barátaimra is ez volt a jellemző. Minket még a család és az iskola nevelt, nem a televíziós mintha-világ, amely beléd sulykolja, hogy mit kívánsz, sugallja, hogy éljél könnyedén, és leszoktat a másokért lázadásról.

A sok emberformáló élményem közül most csak egyet legyen szabad megosztanom. Biztosan sokan emlékeznék rá, hogy a gimnáziumunk udvarán volt egy használaton kívüli nyomókaros kút. A szünetekben valaki mindig lenyomta a kart, ezért pocsolya volt körülötte. Egyik tanárunk papírcsíkkal lekötötte a kart, de valaki megjegyezte, az a kis papír úgysem tartja meg. Tanárunk, a legkisebb szemrehányás nélkül válaszolta: "Nem is a papírnak kell azt megtartani, fiam, hanem a becsületnek!" Ilyesfajta útravalóval indultam, amikor az 1952-53-as tanévre gimnáziumunk két diákot küldhetett a budapesti Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Előkészítő Iskolába, s a választás Pokorádi Béla barátomra és rám esett.

Nem volt könnyű elválni mindenkitől, mindentől, s vállalni egy teljesen új környezetet. Szüleim rám bízták a döntést; édesapám szaktársai, józanul, bátorítóan szóltak: Menjél, legyél valaki. Helyettünk és érettünk! Nem szabatosan fogalmazott ösztönzés volt ez, néha csak egy szó, a vállam átölelése, de annál többet ért. A sírásig megható volt biztatásuk. E nagyszerű munkások megérezték, hogy fordult a történelem kereke. Tanáraim, barátaim is ebben a szellemben ösztönöztek. Mondhatnám, a képviselőjükként delegáltak, s ezt én így is fogtam fel.

Árulás lett volna, ha e bizalmat nem igazolom, nem maradok méltó hozzá. Hallgattam is mindig az ösztönömre, ezért sohasem voltam - így most sem lehetek - pártatlan. Utólag, sok tettem tudatosnak tűnhet, pedig kezdetben ösztönös megnyilvánulás volt. De, ilyen indítás, indíttatás mellett, erre az ösztönre lehetett és kellett is hagyatkozni.

Ha az a tagadhatatlanul történelmi jelentőségű esemény, amit az elmúlt évtizedekben joggal neveztünk felszabadulásnak, a maga részéről ugyancsak tett valami történelmit, azok egyike - ha, sajnos, csak egy nemzedék erejéig is, de - a népi értelmiség kinevelése volt.

Tanáraim dicséretére legyen mondva, a szovjetösztöndíjas iskolában minden nehézség nélkül leérettségiztem, majd a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében folytattam a tanulmányaimat. A hatéves egyetem széleskörű politikai, jogi, közgazdasági, diplomáciai, nyelvi felkészítést és alapos területi - esetemben, a Külügyminisztérium igénye alapján, latin-amerikai - szakosítást nyújtott. Sok ország fiai tanultak itt, s mindannyiunk számára megható élmény volt, amikor a diplomáciai pályán, a világ legkülönbözőbb részein, országaink hivatalos képviselőiként futottunk össze, vagy ültünk a tárgyalóasztalhoz.

A Külügyminisztériumban eltöltött három év után az első külföldi posztom Kuba volt, ahol akkor győzött a forradalom. Életre szóló élmény volt átélni, ahogy egy nép magára talál. Mondhatom, hogy láttam a forradalmat. De latin-amerikai küldetéseim során láttam az ellenforradalmat is: sok haladó íróval, költővel, forradalmárral kötöttem barátságot; a népellenes hazai, és külföldi intervenciós erők a többségüket kegyetlenül lemészárolták. A haláluk feletti döbbenetet kitörölhetetlenül őrzöm az emlékezetemben. Különösen Ernesto "Che" Guevara halála rendített meg mélyen, s erkölcsi kényszert éreztem rá, hogy megírjam róla azt a könyvet, amely ma már csak könyvtárakban található.

Kuba után Brazília következett, ahol az 1964-es katonai puccs idején életemben először álltam puskacső előtt, s ki is utasítottak. Ismét a Külügyminisztérium. Ekkor kezdtem írogatni, amit csak álnéven engedélyeztek. Ingadozás nélkül döntöttem, hogy az írói álnevem csakis Karczag Gábor lehet. Külpolitikai és ideológiai kérdésekről két könyvem, számos tanulmányom és sok cikkem jelent meg.

1967-ben átkerültem a pártközpont külügyi osztályára, ahonnan a magyar külpolitikát irányították, s ahol hét évig dolgoztam együtt, közvetlen napi kapcsolatban az ország legfelsőbb vezetőivel. Munkakörömnek köszönhetően a fél világot bejártam.

A politikai életben sokféle helyzetbe kerültem, de kitartottam az indíttatásom diktálta állásponton, még ha a nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb volt, hogy mások magasabb beosztása, engem kárhoztat vereségre. Az ideológiai, politikai kérdések megítélését előjoguknak tekintők, s magukat megfellebbezhetetlennek tartók, nem tudták elviselni, hogy egy karcagi munkásgyerek nem csak igenelni képes. Nekik - közülük néhányan a mai zsíros pozíciókba is átügyeskedték magukat - ijesztő és gyanús volt minden, ami érthető, főleg ha még kun-karcagi tájszólással hangzik el. Gátlástalanul akadályoztak, mégis számos sikert könyvelhettem el, de volt bukás is, mi talán fontosabb tanulságokkal szolgált.

A saját pártom fegyelmi büntetéssel szilenciumra ítélt, mert mindenkivel szemben kitartottam a szép és helyes elvek mellett, amelyekre tanítottak, és amelyekért állítólag együtt harcoltunk. Egy évig nem írhattam, és nem szólhattam. Kártékony lelkületű vitapartnereim akadály nélkül terjeszthették a téveszméiket, de tőlem még a küzdés jogát is meg akarták tagadni. Arról van szó, amiért Váci Mihály költőnk "Még nem elég"-et kiáltott, Ladányi Mihály "Kedvesebb hazát" követelt, Simon István koszorús költőnk pedig fegyelmit vállalva is lehozta a hasonló szellemben íródott tanulmányomat a "Kortársban". A hivatalos álláspont szerint mi ugyan valós negatív, de elszigetelt jelenségeket, és eltúlozva bíráltunk. Nos, e jelenségek azóta nemcsak kiteljesedtek, hanem szinte mindent kiszorítottak, száműzik igazi értékeinket, személyiségromboló, nemzetpusztító gyakorlatuk a nap minden órájában arra ösztönzi, vagy kényszeríti az embereket, hogy a rosszabbik énjüket mutassák. Vészterhes pillanat volt, de fel sem merült, hogy nem a megkezdett úton haladok tovább. Támogatást, szolidaritást a korábbinál is bővebben tapasztaltam. Váci Mihály verse is nyújtott vigaszt és mutatott irányt:

Nehéz - s el kell fogadni, Ütésük úgy eltűrni,

ki szemben áll velünk, hogy meg ne tántorodj:

s azokat elviselni a túloldal ne lássa,

kikkel menetelünk mint hull szét táborod.

…

Menni velük - már régen Velük és ellenükre,

nem érettük! - Csak azért, annyi közt egyedül,

mert e sereg iránya - vívni mégis azért, mi

valami célt ígért. csak együtt sikerül:

mindez ma sem volt könnyű,

- s nem lesz könnyű sosem, -

de törvény s vállalt sors ez,

ha érdemes - ha nem.

A büntetés kiegészítéseként visszaküldtek ugyan a szakmámba, de a Külügyminisztériumban először a szocialista közösség referatúrájának, később az elemző-tervező osztálynak a vezetője lettem, majd kineveztek nagykövetnek Mozambikba és Madagaszkárra. A vitathatatlan megbecsülés mellett volt ebben olyan meggondolás is, hogy minél távolabb legyek a hatalomtól. Ezek az évek mégis az életem szép és sikeres időszakát képezik. A mozambiki vezetőkkel is máig élő baráti kapcsolatokat sikerült kialakítani. Madagaszkári élményeim között nagy becsben tartok egy szerény antananarivói utcán rólam készült fotót, mert az utca Benyovszky Móric nevét viseli. Hat év után vissza a Külügyminisztériumba, ahol a Latin-Amerikai Főosztály vezetését bízták rám, majd néhány év múlva ismét Brazíliába vezetett az út, ahol nagykövet voltam 1986-90 között.

A rendszerváltáskor egyike voltam annak a 13 nagykövetnek, akiket az első napon leváltottak, és jóval a korhatár előtt, megszégyenítő feltételekkel, kényszernyugdíjaztak, mert biztosak voltak benne, hogy nem tudják őket megnyerni. - Esetemben igazuk is volt. Nem hódoltam be egyetlen politikai erőnek sem. Az indíttatásomnál, a tájékozottságomnál és a szándékaimnál fogva, erkölcsi fölényben érzem magam mindazokkal szemben, akik kiárusították az országunkat, az értelmes alkotás helyett a tartalmatlan "sikeresség", erkölcs helyett a haszonelvűség és az öncélú fogyasztás irányába tuszkolnak bennünket, akiknek a "magyarsága" és az "elvisége" nem a szívet-lelket melengető piros-fehér-zöld, hanem hol vörösebb a pirosnál, hol önfeladóbb a fehérnél, hol hamisan reménykeltőbb a zöldnél; színlelik még a színt, hisz idegen színek bűvöletében élnek.

Ezért, itt, ahol a jövőt alapozzák, tanulságként hadd mondjam el, fiatal barátaim, arra kell készülni, hogy az életben ti is, s ti talán még inkább, fogtok hasonló jelenségekkel találkozni. A konfliktusokat nem kell keresni, de visszhőkölni sem szabad tőlük. Mindenkinek lehet országos látóköre, ha nincs is országos hatásköre; ezért a nemzeti érdekeinket szolgáló fajsúlyos gondolat kimondásától, védelmezésétől nem szabad visszariadnotok; aki ezekben helytáll, az sohasem maradi. Nem a jövő ellen kell küzdeni, amely közületek várja hősét, de legyetek tudatában, hogy míg a behódolásnak nincs, a küzdelemnek mindig van jövője. Bár a "semmik vagyunk, s minden leszünk" most lehetetlennek tűnik, ti azért legyetek realisták: akarjátok a lehetetlent!

*

Szinte napra pontosan félévszázada indultam el Karcagról. Ezért e röpke szereplésemet, engedelmükkel, a magam részéről, egyben úgy fogom fel - és hálásan köszönöm a lehetőséget - hogy legalább néhány mondatban jelenthettem az Alma Maternek, s rajta keresztül a szülővárosomnak, hogy az indíttatását követtem, hű fia maradtam, és maradok.

***

(2002. október 6, a Karcagi Nagykun Gimnázium 326. évfordulóján.)