A parlagfű 75 évvel ezelőtt még botanikai ritkaságnak számított, mára pedig a leggyakoribb növények egyike Magyarországon. Ez a faj azonban nem egyszerűen csak egy a mezőgazdaságnak kárt okozó gyomnövények közül, hanem hatalmas tömegben termelt virágpora miatt sokaknak okoz súlyos allergiás tüneteket is. Így a parlagfű mára nemcsak a mezőgazdászok, hanem az allergológusok és a közegészségügyi szakemberek szemében is az első számú közellenséggé vált.
A parlagfű eredetileg Észak-Amerika keleti részéről származik, ahol a jégkorszak után jelent meg. Csak az utóbbi kétszáz évben vált gyakorivá, ami valószínűleg a mezőgazdasági művelés kiterjedésével, az erdőirtásokkal és az urbanizációval függ össze. Széles ökológiai toleranciája és gyors rekreációs képessége teszi lehetővé, hogy gyomnövényként meghódítsa a mezőgazdasági területeket, és felhagyott földeken, utak mentén, üres telkeken, ipari területeken és más bolygatott élőhelyeken is széles körben elterjedjen. A múlt században a világ számos pontjára behurcolták magvait, legtöbb esetben gabonaszállítmányokkal. Európai története 1863-ban kezdődött, ekkor fedezték fel ugyanis az első parlagfüvet Németország Brandenburg tartományában. Az ottani klíma mellett azonban ott nem volt képes tartósan megvetni a lábát. A Kárpát-medencében minden bizonnyal a század elején jelent meg. Először 1908-ban gyűjtötte Jávorka a Déli-Kárpátok és a Duna találkozásánál fekvő Orsován, sajnos ennek a populációnak a további sorsáról, esetleges terjedéséről nincsenek adatok. Később – talán a tízes években – megtelepedett a Dráva és a Száva között Szlavóniában, ahonnan továbbterjedt északkelet felé, és a magyar határt 1922-ben érte el. Három évvel később már az ország egytizedén előfordult, 1926-ban már Csepelen is megtalálták, és újabb húsz év elteltével pedig szinte az egész Dunántúlon gyakori volt. Az ötvenes évek elején – minden bizonnyal a Vajdaság és a Bánát felől – elérte Szeged környékét is. Annak ellenére, hogy a klimatikus és talajviszonyok miatt a Dunától keletre lassabban terjedt, mint a Dunántúlon, mára már az ország egész területén előfordul az Északi-középhegység és az Alpokalja magasabban fekvő pontjai kivételével. Magyarországról tovább terjedt északra és nyugatra, és most már Pozsony környékén is legalább annyira gyakori mint a Kisalföld magyarországi részén, nem ritka azonban Burgenlandban vagy Kelet-Szlovákiában sem. Európában a Kárpát-medence a parlagfű által leginkább érintett terület, de emellett legalább ilyen gyakori a parlagfű Franciaországban a Rhone völgyében, és nem ritka a Pó-síkságon, Ukrajnában és az Al-Duna mentén sem.

A parlagfű által leginkább érintett országok közül Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában, Szlovákiában és Magyarországon működnek aerobiológiai állomások, melyek a légköri pollenkoncentrációt mérik. A Magyar Aerobiológiai Hálózat mérései szerint hazánk területén belül is igen eltérő a helyzet. A legmagasabb parlagfűpollen koncentrációk a Dél-Dunántúlon és az Alföld déli részén mérhetők. Ezeken a területeken kezdődik először a virágzás, itt a leghosszabb a szezon, és itt a legtöbb azoknak a napoknak a száma, melyeken a parlagfűpollen koncentráció magas szintet ér el. A legalacsonyabb koncentrációkat általában a miskolci állomás méri és itt a legrövidebb a szezon is, illetve itt a legalacsonyabb a magas pollenkoncentrációjú napok száma. Ez nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy az ország északkeleti része még viszonylag kevésbé fertőzött parlagfűvel.

Az allergológusok és a közegészségügyi szakemberek egyöntetű véleménye szerint az augusztus–szeptemberi “parlagfű járvány” megfékezésének leghatékonyabb módja a parlagfű erőteljes visszaszorítása lenne. A parlagfűállományok csökkenése a légköri pollenkoncentráció csökkenését vonná maga után, az pedig egyrészt az allergiások panaszainak enyhüléséhez, másrészt pedig a még tünetmentes atópiások szenzibilizálódási esélyeinek csökkenéséhez vezetne.

Nem hallgatható el az sem, hogy akadnak, akik ellenzik parlagfű irtását. Érveiket kétféle ideológiával támasztják alá.
Az egyik tábor azzal érvel, hogy az allergia növekvő prevalenciájának hátterében a fokozódó környezetszennyezés és ennek következtében az immunrendszer egyensúlyának megbomlása áll, így az allergén eliminálása csak "tüneti kezelés" lenne a problémára. Ez többé-kevésbé igaz is, de ebből nem következik, hogy lemondjunk a "tüneti kezelés" lehetőségéről.
A másik csoport szerint a parlagfű is része a természetnek, és semmilyen erkölcsi alapunk nincs egyetlen faj irtására sem. Ez az érv azért sántít, mert a parlagfű terjedésének a feltételeit az emberi tevékenység, a természetes növényzet egyensúlyának megbolygatása teremtette meg. Az ember által befolyásolt területek azonban nem képesek önszabályozásra, ebből adódóan az élővilág szabályozása nemcsak joga az embernek, hanem kötelessége is. Vajon az ilyen radikális környezetvédők megtűrnének-e patkányokat
a kamrájukban, csótányokat a konyhájukban, molyokat a télikabátjukban, vagy tuberkulózis baktériumot a tüdejükben?

A parlagfű elleni kampányoknak Amerikában már vannak hagyományai, Európában azonban Magyarország az első olyan ország, ahol kormányzati szinten foglalkoznak ezzel a kérdéssel. (1996-ban a belügy-, a munkaügyi, a népjóléti, és a környezetvédelmi miniszter nyílt levélben szólította fel az önkormányzatokat a parlagfű okozta allergia prevenciójára és a parlagfű mentesítésre.) Emellett szép számmal akadnak önkormányzatok, iskolák és civil szervezetek is, amelyek nagy lelkesedéssel vesznek részt a parlagfű elleni küzdelemben. Annak ellenére, hogy sokak szerint a jelenlegi helyzet és az eddigi eredményeink messze vannak még az ideálistól, annyi biztos, hogy más országok előtt nem kell szégyenkeznünk.
Lyon környékén is szerveznek az utóbbi években hasonló parlagfű irtási akciókat, de ezek semmivel sem hatékonyabbak, mint a magyarországi akciók. Horvátországban próbálkoznak a parlagfű elleni biológiai védekezéssel: egy amerikai levélbogárfajt, a parlagfű természetes kártevőjét próbálják meghonosítani, eddig szerény eredménnyel.

A parlagfű utóbbi években tapasztalt rohamos térnyerésében jelentős szerepet játszott a termőföldek privatizációja, egészen pontosan az, hogy a privatizált földek egy részét a kárpótoltak parlagon hagyták. A törvény elvileg lehetővé tenné, hogy a gondatlan tulajdonosokat megbírságolják, azonban a földhivatalokban uralkodó káosz és a Növényvédelmi Állomások korlátozott lehetőségei sokszor még a tulajdonos személyének kiderítését sem teszik lehetővé.
A településeken belüli gyommentesítésben az önkormányzatokra hárul – pontosabban inkább csak hárulna – a legnagyobb teher:
Egyrészt a saját kezelésükben lévő területeket kellene rendben tartaniuk, másrészt pedig a többi gyomos terület tulajdonosát is rá kellene bírniuk erre. Sok önkormányzatnak sajnos nincsen pénze arra, hogy rendben tartsa saját területeit, vagy csak egyszerűen a hajlandóság hiányzik belőlük.
Pontosan emiatt nagyon fontosak a civil szerveződések, hiszen a lakossági nyomás sokszor csodákra képes. Ezek a szervezetek viszont csak akkor lehetnek eredményesek, ha szakmailag is hitelesek, tisztában vannak a parlagfű és az allergia mibenlétével, és pontos információkkal rendelkeznek az aktuális parlagfű helyzetről.
Mindenképpen szükségük van ehhez az állami intézmények segítségére. Az ÁNTSZ egészségnevelőinek és az Aerobiológiai Hálózat munkatársainak szerepe ebben a munkában igen fontos.

Fehér Zoltán
"Fodor József" Országos Közegészségügyi Központ
Országos Környezetegészségügyi Intézete

Amega, 1998. szeptember