Kemsei István

„Ahol minden magában való összefonódik”

Ágh Istvánról

Ágh István azok közé tartozik, akiket a tehetségen kívül a szükség tett jelentős költővé. Születése miatt ugyanis (Nagy László öccse) szinte az összes, az induló fiatalok számára lehetséges út zárva volt előtte. Semmiképpen sem lehetett például „népi szürrealista” (Szabó Lőrinc csak félig komoly meghatározása), mert akkor óhatatlanul bátyja követőjének minősült volna. De ugyanezen okból nem kereshetett példaadó mintául egyetlen kitaposott utat sem, egyetlen bejárt világhoz sem csatlakozhatott, mert akkor épp az ellenkezőjével vádolhatták volna meg. Alig van nagyobb istencsapása, mint az, ha valaki nagy alkotóművész gyermekének vagy testvérének születik. Csak nagyon jót teremthet, vagy semmit. Mert a semmit, azt legalább elnézik neki. Az ilyennek, mint Ágh, vagy in medias res kellett belépnie az irodalomba, vagy sehogy. Nem kísérletezhetett, nem téblábolhatott tétován az adódó lehetőségek erdejében, hiszen akkor azonnal felhangzott volna a „bezzeg”, az összehasonlítás, ami mindenképpen a később jött kárára válhat. Nemzedéktársaihoz is pusztán baráti szálak fűzhették, csoportérdekek soha, illetve csak nagyon érintőlegesen. Ahogyan tudom, mindig „magányos” alkotó volt, ha a magányosságot a szuverenitás értelmében használjuk.

Az sem hallgatható el, hogy a falusi létformából a városiba átváltó tehetségek utolsó olyan generációjához tartozott (Lázár Ervinnel és másokkal együtt), akiknek ez az aktus – az őt megelőző nemzedékkel szemben – már kevésbé jelentett romantikus, ifjúkori kalandot, kevésbé jelentette valami mámorosan új világ kezdetét, annál inkább a szülőföldtől, a szülőföld hagyományaitól való tragikus elszakadást. Akiknek már a mindebből következő ambivalens helyzet elemi erejű létélmény volt, nem pusztán stílus vagy gesztus kérdése, amelynek az első mozzanata általában az elszakadás, a megtagadás és ezekkel együtt egy idegen világ sánta asszimilációja szokott lenni.

Volt még egy harmadik, sikerrel buzdító lehetősége költői tehetsége kibontakozásának, ez pedig vele született hajlama arra, hogy az őt körülvevő világot ne csak feltérképezze, hanem azonosulva együtt is lélegezzen vele, s mindezt nyelvileg és fogalmilag ki is tudja fejezni. Arra gondolok, hogy a világlíra általam ismert vékonyka szeletének hány és hány darabjában találkozhattam természeti leírásokkal, a flórának és faunának különféle megközelítéseivel, anélkül, hogy azok az élő élmény erejével valóban léteztek volna, s nem csupán metaforaként nyújtottak puszta esztétikai élvezetet. Ághnál mindez az élet és a versvilág szerves, nélkülözhetetlen részévé vált.

A fentebb említett három alapszituáció közül az első kettőbe akár bele is lehet rokkanni, mint ahogyan másokkal ez meg is történt. Ághot ezek az adottságok felszabadították, meggyőzték arról, hogy csak és kizárólag önmagára és tehetségére számíthat, ha feladatát el akarja végezni. Azt a rést a falon, amelyet magának felfedezett, és az utat, amelyen elindult, előtte csak nagyon kevesen ismerték, s azok (Illyés egy kicsit és Szabó Lőrinc) sem méltatták túlzott figyelemre e megoldási mód lehetőségeit. Talán azért sem, mert számukra ennek nem volt akkora jelentősége: mindegyiküknek megvolt a maga jól bejáratott ambivalenciája.

Pedig amit Ágh a kezdetektől fogva tud a világból, az nagyon egyszerű és természetes, ámde nagyon nehéz a természetességét tudomásul venni, nagyon az orrunk előtt van, éppen ezért csak nehezen látható meg, az emberi tudat ritka állapotaiban. E költészetnek éppen az a varázsa, hogy a természetest természetesként képes ábrázolni, sallangok, fölösleges stíluscirádák nélkül. Legfőbb stílusjegye, hogy valójában alig van stílusa, érzelmeket megpendítő hangvétele. Ágh ugyanis a fogalom érzelmes auráját tekintve nem igazán lírikus. Amikor az érzelmek kinyilvánítására volna szükség, ő inkább leír, analizál, leltároz, nem az érzelmet, hanem az érzelem látványát, következményeit festi meg. Nem oly tárgyiasan, szárazságra törekvően, mint például Illyés, ám nem is annyira személyes önmarcangolással, sebeit föltépve, mint Szabó Lőrinc. Vele ellentétben az egót csupán reakcióiban ismerhetjük meg, hiszen amikor Ágh verset ír, a vers tárgya minden esetben fontosabb a vers írójánál. Ő lát, de csak azért, mert azt, amit lát, és ahogyan lát, valakinek mindenféleképpen le kell írnia. Ezt az alkotói módszert viszont mintha legkorábban az Őszikék Arany Jánosa fejlesztette volna tökélyre a magyar költészetben. A Kertben és az Ének a pesti ligetről Arany Jánosa írt úgy először a magyar irodalomban verset, hogy szemrevételezte, észrevevőként, felfedezőként felvillantotta a vers tárgyát, majd ezt a személyiségen, az egyéni élménytartományon átszűrve növesztette kozmikussá, s ennek a módszernek köszönhetően a személyes tematika általánossá, az általános pedig a legbensőbb, személyes üggyé vált.

Mit is tud tehát Ágh? Tudja például, amit Tamási Áron Ábele, hogy hogyan legyünk otthon a világban. Tudja, hogy a világ valójában berendezettségre teremtetett, mert csakis berendezettsége állapotában mérhető fel és lakható be igazán. Ő az az örök gazdaember, akinek a szeme hizlalja a jószágát, akárhol legyen is a világban, és akármiféle legyen is az a jószág, falujában, külföldön vagy Budapesten. Nagyon sok verse születik úgy, hogy valósággal körbejárja tárgyát, „határszemlét” tart, s szeme szinte kizárólagosan a harmónia lehetőségeit keresi, miközben természetesen tudja, hogy csupán a veszteségekkel számolhat. Az otthonlét állapotának igénye valójában nem is elégíthető ki olyan egyszerűen, magától értetődően. Szinte minden esetben valami ellen érvényesíthető igazán. Otthon lenni is csak valamihez képest lehetséges. Az otthonlét pedig a szűkebb haza vegetációjának, egyáltalán, környezetének ismeretével bizonyítható leginkább. Ághnak azok a korai költeményei, amelyek az elveszített otthont, a szétzúzott léthagyományt idézik vissza, tobzódnak ennek az élmények táplálta megismerésnek szavaiban. Szinte alig hiányzik akár egyetlen szó is ebből a leltárból; növények nevei: csalán, bodza, paprikafüzér, kukoricaszár, búza, fű, szilvafák, alma, nyárfavirág, mákvirág, tarló, akácok stb.; állatok nevei: ökör, kotló, bárány, csikó, sárgarigó, kutya, varjú, gúnár, lepke, róka, pók, lovak, bagoly, tücsök; az embert körülvevő környezet szavai: tanya, kút, csöpp ablakok, kertek, mező, aratás, kocsizás, rét, szénaboglya.

Ez a szókészlettár egyben hiányleltár is, hiszen ami motívumkincset ezekben a versekben felvonultat Ágh, már a nincs kategóriájába tartozik, mint ahogyan ezt a Rézerdő-kötet címadó versében le is írja:

mégis megyek, bár nem tudom

minek keresem ami nincsen,

nem mehetek vissza soha,

ahonnan el kellett mennem…

 

S a párvers a Napvilág-kötetben, a Sárgában feketében így folytatja és zárja le ezt a hiányleltárt:

 

Elvesztettem fekete madár,

mindent, mi kellett volna,

mellettem úgy szakadt le a nyár,

mintha csak dolga volna.

 

Tudatos vagy sem, de ez az attitűdje az Arany Jánoséra hasonlít, amikor a meglévő, jelenbeli értékeket egy, már véglegesen elveszített, abszolútnak tekintett, ám hirtelen múltba szakadt értékhez méri. Ebben Ágh szinte egyedül áll a huszadik századi magyar költészetben. Kétségkívül kell valami merészség egy ilyen, mindeddig egyetlen tulajdonoshoz kötött motívumkincs újrafelhasználásához, mint Arany Nagyszalonta-nosztalgiája, de kell hozzá a létbeli helyzetek hasonlósága is. Mindketten egy jelentős értékváltás költői, olyan korokban, amelyekben az évszázadon át megépített értékeknek nemhogy jelentőségük nincs már, de szóba sem jöhetnek, még az emlegetés szintjén sem. Tehát a lezáratlan, könyörtelenül megszakított időt élik mindketten. Mindkettejük életében az következett be, aminek szükségszerűen nem kellett volna bekövetkeznie. A negyvennyolcas szabadságharc leverése és a felszabadulást követő szocialista-kommunista regnálás – analóg módra – ugyanazt az értékválságot idézte elő. S egyiknek sem volt, még véletlenül sem, alternatívája. Éppen nem véletlen, hogy a hagyományszakadás érzése hazaértékű, de legalábbis otthonértékű volt Aranynál és Ághnál egyaránt. Minden rög, minden illat, minden természeti mozgás, ami az elveszített édenre egyáltalán emlékeztethet, ebből a szempontból vizsgálva egyetemes jelentőségű. S mindegyiknek meghatározható a metonimikus és metaforikus jelentéstöbblete, utaláshálózata.

Ezt az értéknosztalgiát nem lehet csupán a motívumok egyikeként elintézni („gyakran hivatkozik a paraszti múltra” – írta róla egyik kritikusa), már csak azért sem, mert emberi sorsokról van szó, mellesleg pedig a nemzet egy jelentős rétegének életéről és az értékváltás beláthatatlan következményeiről. Sorsok szétszakadásáról, megcsonkult családokról, magukra hagyott öregekről (erről szól egyébként a Harangszó a tengerészért megrázó rekviemje). Arról, hogy hogyan válik egyik pillanatról a másikra idegenné minden és mindenki: „s nem köszönnek a szembejövők, / s nem tudjuk kinek köszönünk” (Szülőhazánkra vall). Jó öreg materialista beidegződésünk folytán kedvtelve szemléljük ezeket a tragédiákat „történelmi” távlatokból. Csakhogy az emberen vajmi kevéssé segít a történelem objektív tudása. Bármennyire tisztában is van azzal, hogy létezőként része és egyben abszurd módon áldozata is a történelmi folyamatnak, önmagát sohasem lesz képes kívülről szemlélni. Mint ahogy saját mulandóságát sem. Ugyanis be van zárva a maga nagyon is korlátozott és korlátozó idejébe, s ebben az időben kell cselekednie, vagy soha. Azért sorstragédia számára minden érték- és korszakváltás, mert az figyelmezteti őt önös érdekein kívül álló történelmi szerepére. Ő pedig leginkább individuumként kívánná kiteljesíteni sorsát, fittyet hányva a történelemre és mindenre, ami nem ő.

A költészet sem történelemben gondolkozik, vagy csak nagyon ritkán. Tárgya az ember, az ő jelene, múltja (jelenvalóléte – mondja Heidegger), vagyis személyes történelme. Szó sincs tehát Ágh István esetében valamiféle hivatkozásról. Bennelétről annál inkább. Ha van nosztalgiája, az mindenképpen a bennelét nosztalgiája (Szabad-e énekelni):

 

Ó, hogy röptetett a templomtorony

körhintaként csókát, galambot,

denevéres gerendák alól

kiragyogtak ezüstbelű harangok.

Az akácok zöld dagálya

fölért a toronyig, fönt torlódott, lobogott.

 

Látszólag múlt ez, valójában abszolút jelen idő. Mint a már oly sokszor hivatkozott Arany Jánosnál (Mehetnék a Tiszáig is!… / Keletre, mint a berki szellő – írja az Ének a pesti ligetről-ben) vagy Mikszáthnál (az Az a fekete foltban Olej Tamás, akinek éppen az a tragédiája, hogy egyetlen értékét, abszolút jelen idejét megvonják tőle), úgy él ebben az időben vissza-visszatérő motívumaival Ágh költészete.

A magyar irodalom tetemes részben a veszteségek irodalma, annyi volt itt a mesterséges érték- és korszakváltás. Az első nagy vesztes a török kor elején élő Balassi volt, nemcsak személyében, de országában is vereségre kárhoztatottan. A következő értékválságidő Csokonaié. Őt követi Arany, majd Ady, később a huszadik század egész második fele, így Ágh is: „Hát visszajutottam, csúf társaság, / varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák, / láthatáron túl is tanyák, kutak, / buta ebek őrzik nyomorukat. / Mégis laknak erre, mégis haza, / áll penésszel fedett vakablaka, / s elterül a hírhedt kerékkötő…” – a kisebb értékváltásokról nem is beszélve. Ezért növekszik meg olyan mértékben becse a megőrizhetőnek és a megőrzendőnek a világnak ebben a szögletében. Ezért van ebben a megőrzésben annyi dac, annyi csakazértis. Mert mindig sietni kell, mielőtt szétporlik, elenyészik mindaz, amiért egyáltalán létezni érdemes, hiszen már amúgy sem teljes:

 

Három nő, három férfi,

egy ló és csonka férfikör,

halottait reméli

vissza a tükör,

s néha az élő is

magát halottnak érzi,

mikor arcát a tükör

halott arcokkal nézi.

(Családi csonka kör)

 

A megőrzés lehetséges állapota az ősökkel fenntartott, sohasem szűnő kapcsolat. Az ősök addig élnek, ameddig a róluk szóló emlékezet. Ezért is igyekeztek annyira az apák, hogy jó emlékeket hagyva távozzanak az élők sorából. Hiszen ezzel a saját létük meghosszabbításáról is gondoskodtak. Az ősök létezése biztosítja a tárgyak továbbélését, az illatok, neszek zajok és ezernyi más dolog fennmaradását. A tyúkok időtlen időben kapirgálnak az udvaron, „a hordó is csapon van azóta”. De az ősök éltetik tovább, tartják fenn az utódok világképét is. Szakralizált világot teremtenek, amelyben az idő állandó és abszolút (nem véletlenül idéztem ide Olej Tamás szívszakasztó szimbólumát), amelyben örökös, nem szűnő „valóság” van, ahol menedékre, biztonságra lehet találni. Ahol megnyugodhat a tekintet, hiszen övé az otthonlét állandó érzete. A deszakralizált világban élőnek nincsenek megtartó ősei, így nincs szüksége emlékezetre sem. Paradox módon úgy vélheti, hogy attól a pillanattól fogva, hogy megszabadult az ősök „nyomasztó” árnyától, „szabad” lett, s ezentúl nem foglya, hanem irányítója az időnek, ami pusztán csak mellesleg „rohan”. Az időnek azonban korántsem tartozik alaptermészetéhez a rohanás. Néhány milliárd éve jól elvan a maga bevált tempójával. Az őt siettetőket pedig összezavarja. A futó idő embere ekképpen válik az önmaga által feltételezett idő rabszolgájává, hiszen ez az idő valójában „külső”, manipulált idő, és még véletlenül sem tartozik az ember valódi lényegéhez.

Az apa és az anya tehát nem maradhatnak a szülők csupán, jóval többé is kell válniuk az időben: normahordozó szimbólumokká, ha mitikus funkciójuknak meg akarnak felelni. Tehát amikor Ágh az Apám órája című nagy versében így ír:

 

Vén paraszt, veled veszett

ház, szerszám, kutya, ló.

Jelennek lelkifurdalása

jövőnek hiábavaló,

én nem felejtelek el azért se!

Úgy szeretlek, hogy ide nemzelek

fiamnak halálod helyére

 

– akkor ezzel a felcserélt nemzéssel éppen a világrend folytonosságát kívánja megteremteni.

Az idő és a tér egysége valójában az epikai, drámai műfajokhoz kötődő követelmény. Lírában nincs kötelező érvénye. Egy abszolút jelennel birkózó költészetnek azonban mindenképpen szüksége van egy abszolút térre is, amelyben a lírai történések lejátszódhatnak. Földrajzi helyre, valahol a „már nincsen” tájékán, ahol az emlékmás:

 

hideglelésű káposztaföldeket tapos,

tudja pedig, hazai járt úton lépked,

mégis szorong, mintha eltévedt volna

abban az elvarázsolt térben, ahol évekkel,

évtizedekkel azelőtt történt meg, ami van.

 

Ez a tér maga az otthon, a mindig jelen lévő, elveszett világ, aminek tájait újra és újra be lehet járni, mert: „talán ez a lángoló galagonyás az örökségem, / meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított, / eleven történetével.”

Ez az elveszett világ maga a veszteség, az örök nosztalgia tárgya. Ágh István eddig lépdel az Arany János-i nyomdokon, eddig „népi” költő a szó legszorosabb, tárgyi értelmében véve. Mint látható, a népiség nála nem egy alkotói korszak jellemzője, ő par excellence az. Népisége mindenekelőtt abban az egyedi élményhalmazatban mutatkozik meg, amelyet magukban hordoznak versei. A szöveg az első, felszínes olvasásra is csupa élet, növényi sarjadzás, állati kirajzás és közelről láttatott, létében és folyamatos haldoklásában megjelenített emberi közeg. Fogalmi közeg, amelyben egy létforma, egy elemi élményvilág rekvizitumai lelhetők fel.

Mi az, ami ebből a készletanyagból átmenthető az előszörre tökéletesen idegen városi közegbe? Arany János szemlélete szerint jóformán semmi. Aranynak haláláig idegen volt a városi létforma, ő ebből tanulta meg, mi is valójában az elidegenedés. A szükségből nem tudott erényt kovácsolni, „csak” remekműveket. Így vált az első, igazán elidegenedett költőnkké öregkorában. Arany tartózkodó konzervativizmusa annak idején megszülte a modernséget. Ágh Istvánt más fából faragták. Igaz, hogy ő „parasztabb”, „gazdább” szemléletű is, mint Arany volt a maga korában. Az Ágh-féle szemlélet amolyan Ábel-szemlélet – emlékezetem szerint Tamási Ábele az országban járva sem szakadt el szülőföldje világától –, benne van az a készség és elszántság, hogy a legidegenebb helyzetben („idegenek a névtáblák, lakások, / kóválygok, mintha egy temetésre / túl korán jöttem volna”) is világegyetemet legyen képes maga köré képzelni. Így lesz a zuglói Laky Adolf utcából és környékéből Iszkáz, az ott lakókból szinte falusi közösség, a Bosnyák tér és az Amerikai út határolta térségből otthon, az eleve kaotikus világból felépített, megszentelt kozmosz:

 

Hajnalban nyit a Bosnyák-téri nagypiac,

Kiss néni süti legjobban az oldalast,

jönnek és mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz?

Befeküdnék egy halom rózsakrumpliba.

Megváltana.

 

Nem nosztalgikus, hanem reális. De mennyi motívum mentődik át az elveszett, immár végérvényesen hiányvilágból! Elsősorban növényi és állati motívumokról van szó. Természetesen szegényesebb ez a világ, mint a régebbi. A két világ, a kettős otthon, a kettős idő, az abszolút és a valóságos jelen, mint a fenti idézet is mutatja, szembetűnően egybejátszik. Ez a hat sor – az Adalék című vers öt hatsoros strófából áll – a költemény záró versszaka. A versszakokat úgy szerkesztette meg Ágh, hogy mindegyik strófa harmadik sora tengelyt képezzen a jelen és a múlt találkozási pontjánál. A jönnek és mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz? egyaránt vonatkozik a jelenre és a múltra, egyúttal kapocs is a két univerzum között. A zuglói versek (Zuglói kocsmák, Kismartonné őszikéje, Vakmargitka, Első nyár Elvira nélkül, Zuglói maskarás) egy kezdetben idegen világ otthonná szervülését bizonyítják.

Ághot született beleélési, benneélési hajlama megóvta a népi líra legnagyobb gyengéjétől, a néha már-már a belemagyarázásig didaktikus, szélsőségesen tiszta reflexivitástól, attól a versépítési módszertől, amelyben a gondolat kiindul tárgya felé, majd visszahajlik az alanyra, s újra a tárgy felé lendül. Ebben a folyamatban a megismerő tudat az elsődleges, nem pedig az emóció. Ághnak nincs szüksége arra, hogy megismerő aktusait és belőlük levonható következtetéseit az olvasó elé tárja. Nem fogja kézen olvasóját, és vezeti a költő által „felfedezett”, különleges világokba. Ezeket a világokat – talán azért is, mert annyira otthon van bennük – eleve tudottnak tételezi. Éppen ezért sohasem a külvilág, hanem a belső tudattartalom tartományaiban járunk, még az olyan, kifejezetten élmény ihlette, konkrét eseményről beszámoló versekben is, mint a Menyegző a magasban. Ágh ugyanis szinte sohasem kommentálja versének tárgyát, nem lép ki az élményközvetítő szerepéből. Mindössze annyit tudat velünk, hogy ő látja azt, amit lát, ő gondolja, amit gondol. Emiatt nem is tompul az élmény ereje. Mintha egy németalföldi festő képének belsejében járnánk, annyira berendezi nekünk a verset. Magunk is ott ülünk az esküvői vendégseregben, együtt a korosodó költővel, az örömapával, s mintegy képzeletbeli módon társalogva közösen meditálnánk vele:

 

Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek,

s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak,

aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik

az összezavart idő csapdájában, derül bár

amúgy az odavetett nagyrabecsülésben,

anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez,

ha más az előélete, észjárását megalázza

az utódok önbizalma, nem fogja föl,

hogy vesztese lett saját tulajdonának,

s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság?

 

Nem mondja ki, de nyilvánvaló – s ezt versépítési módszerei is megerősítik –, hogy szerinte a költő egyetlen feladata a láttatás. Ez a költői szemlélet nagyon távolról rokona is a weöresi nem reflektív költői módszernek, meg nem is. Weöres, ha úgy tetszik, jóval orpheuszibb, jóval filozofikusabb Ághnál. Ágh viszont életesebb, vaskosabb, tapinthatóbb. Ugyanakkor az Ágh-vers felfejtéséhez alig kell kevesebb erőfeszítés, mint Weöreséhez. Ághnak az élet és a valóság síkján történő elmozdulásai legalább annyi olvasói rutint követelnek, mint amennyi egy Weöres-vers felfejtéséhez szükséges.

Itt vannak mindjárt a „rigóversek”, a Rigó szemében, a Kihajózás a rigó szeméből és a Vigasztalás a rigó szeméhez, Ághnak talán a legtalányosabb három verse. Szinte alig van egyiknek is kitapintható szerkezete, témavonulata, illetve ami annak látszik, az nem az. Ha nem volna mindháromnak kerekített lezárása, olyan asszociációs témaváltások hálójának is gondolhatnánk, amelyekben minden témaforgács az életmű más és más motívumszeletéhez kapcsolódik. A lekerekítések némiképpen fékezik ugyan ezt a csapongást, de megállítani nem képesek, vagy nem is akarják. Szavakra, szószerkezetekre s mezőösszefüggéseikre vagyunk utalva – ilyenekre, mint könnycsepp, életmű, rigó és asszony, megvagyok én is, te is megvagy –, hogy megtudjuk, valójában érzelmekről van szó a versben, szerelmes, gondoskodó érzelmekről és elmúlásról: „mindenki ott lesz, aki volt / e nélkülemi csöpp tükörben”. A rigóval való azonosulás viszont már az élettel szemben érzett részvét. Ugyanakkor van ezekben a versekben valami dalszerűen személytelen a nagyon is személyesen belül, mint Weöresnél, bizonyára azért, hogy el ne tévedjünk a számtalan jelentés erdejében.

Ami első látásra egyszerűnek, kitapinthatónak látszik, az végső soron bonyolult és nagyon összetett világot tükröz, amelyben a legfontosabbak a már említett egybejátszások. Újabb és újabb motívumok épülnek be az évek folyamán Ágh költészetébe, s ezeknek kétségkívül szintézistermészetük van. Ezért is volna nehéz alkotói korszakokról, lépcsőzetes költői fejlődésről beszélni az ő esetében. A megtalált hang annyira finoman módosul, a versépítési technika olyan keveset változik az évek folyamán, hogy néhány igen halvány jelzés igazíthat el bennünket csupán, ha a változások sarkpontjait keressük. A változásokat tehát nem a látvány felszínén kell keresnünk, hanem a mélyben, a gondolati szinten. A szintézisbe érett stílus a Valami előszobája ciklusban határozottan mutat a bölcseleti irányba. Van valami elegáns, öreguras szkepszis, megérett létfilozófia és hosszú tűnődés a ciklus verseiben. A költő szeme ugyanaz a gazdaszem, mint régebben, csak a verstárgyra rávetülő tekintet más, komótosabb, gazdaságosabb, a szemügyre vétel alaposabb. Másképpen lódul meg az Ágh-vers is ebben a ciklusban. A felütés utáni gyors asszociációs témaváltások, amelyek annyira jellemzőek erre a költészetre, lelassulnak, a költő el-elidőz egy-egy téma, egy-egy kép fölött, ráérősen meditálva bontja ki apró részleteit. Nemes, aszúbor ízű versek teremnek ennek a mozdulatsornak az árnyékában, mint a Száműzetés-próba, Holtidő, Pannon tengerfenék, Konkrét álom, Menyegző a magasban, Újesztendei várakozás. Nagy versek egytől egyig, olyan sorokkal, mint: „Mikes Kelemen módra hét napig / próbálgatom a száműzetés kínos / csöndjét szívemben, hogyan bujdosik / bennem hazám…” (Száműzetés-próba); „úgy se fontos hol vagyunk, / s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután? (Holtidő); mert csak a képzelet emléke múlhatatlan, / melyet véletlen hajó usztat fedélzetén / oda, hol minden parttalan, lélekszerű, / mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan, / hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben” (Újesztendei várakozás).

Ezek után elodázhatatlan a kérdés: milyen valójában az Ágh-vers? A magyar költészetben alig van költő, akinél a versépítési módszer és a szemlélet ennyire összetartozna, mint Ághnál. Azt is lehetne mondani, hogy nála a versszerkezet egyértelműen a szemlélet megjelenési formája. Az abszolút jelen idő, amely ennek a költészetnek meghatározó eleme, egyben a vers alakítója. Talán emiatt van olyan kevés, a megszokott technikákkal elemezhető költeménye. Ez a világlátás ugyanis igen nehezen tűri a szöveg egyszerű linearitását, hiszen a szövegnek a versen belül nem az előrehaladó jellege dominál, hanem belső, jelentésbeli kiterjedése. De nemigen jellemző verseire a tematikus szerkezeti szerveződés sem: verseit a legtöbb esetben csak erőszakoltan lehetne szerkezeti egységekre tagolni, s ezeken a szerkezeti egységeken belül tételmondatokat stb. kijelölni. Talán a hermeneutikai megközelítés lenne az egyetlen járható út, de ki tudja?

Az Ágh-verset tehát – éppúgy, mint az Ágh-világlátást – az idő szervezi. Az tartja össze, vagy ha kell, az veti szét. Az Ágh-vers olvasásakor az időbe lépünk be, s mivel az idő abszolút, a tér is azzá válik, a versbe foglalt történés pedig mítosszá. A mítosz pedig maga a teljes létezés, általa minden cselekedetünk megszenteltté válik, a legprofánabb léthelyzet is egyetemessé szakralizálódik.

Új könyvében (A képzelet emléke) van egy vers, a Szindbádi nyár napfogyatkozással, amely talán a legalkalmasabb ennek a technikának a megvizsgálására, hiszen itt Ágh maga adja versének elolvasásához a kulcsot. Az egyetlen mondatból álló, kilenc négysoros strófából felépített költemény indítása (mint sok más Ágh-versben) narratív: a költő a napfogyatkozás megtekintése végett utazik a Balatonhoz:

Elindulok megint személyvonattal,

ahogy szoktam, a régi hét-huszassal

 

– eddig a narráció. A történés a továbbiakban lényegtelen, fontos, hogy a vers lehorgonyozzon valahová. Az idő az egyik ősprincípium: a víz jelenlétével lép át a konkrétból („régi hét-huszassal”) az abszolútba („ahol alulról fölvillantja / a Balatont, s kitárja Akarattya / időtlen kékké, melynek nincs határa”):

 

ezért akár pannon provinciában

is lehetnék, nem fontos, melyik korban

vagyok, ha mindig ott leszek, hol voltam,

 

ugyanazzal a csodával bizalmas

viszonyban, mint András király Tihanyban,

vagy Szepezden, már az sem közelebbi,

iskolatársam, a Szőllősi Erzsi,

 

mai világom látszata a múltnak,

napjaim régi nyarakká hosszúlnak

Szindbád-időben…

 

– hogy aztán e felől az örök idősík felől fejtse ki az impresszionista benyomást, a napfogyatkozás látványát, de azt is csak ezért a már-már Kosztolányit idéző látomásért (mennyire más azonban a kettő, hiszen Kosztolányi az ég csodáit látja csupán, amelyekre Ágh pusztán egyetlen pillantást vet): „valami külön fény, kerek föld / szétsugárzó lélegzete dereng föl”. Ágh eredeti leleménye ez a versszerkesztési módszer – legalábbis én még nem találkoztam hasonlóval –, ezzel a technikával építi fel az utóbbi évek legjobb verseinek többségét is (A Békás szorosban, A kisoroszi rév, Pannon tengerfenék, Menyegző a magasban, A képzelet emléke, hogy csak néhány példát említsek ezek közül).

Van mégis egy olyan vonulata Ágh költészetének, amelyben (nagyon is rokonszenvesen) nem tudja, de nem is akarja elkerülni – hiszen ebben az esetben lehetetlen – az önreflexió látszatát (de csakis a látszatát!): ez léthelyzetének meghatározása. Ha végiggondoljuk, ezt a szembenézést már származása miatt sem kerülheti el: ezek a hajdan kétkezi, de értelmiségivé vált (a paraszti felfogás szerint henyélő, proletárvélemény szerint „pihent agyú”) ember örökös szégyenei, lélekmélybe égett gátlásai. Egyik prózaművében ír arról, hogy diákkorában mekkora szorongásokat ébresztett föl benne a sáros cipő, ami nyilvánvalóan „bejáró” mivoltára utalhatott az aszfaltot koptató városiak szemében (e sorok írója szintén átélte ezt az elképzelt, önbizalmat összeomlasztó, túlkompenzált szégyent), ugyanígy zavarja látszólagos „dologtalansága”:

 

Rossz véleménnyel lehetnek rólam az emberek errefelé

ugyan mi dolgom a nyugágyban csütörtök délben

s minden délelőtti bevásárlásaim mögött

nem-e az elkezdetlen börtön

meg a kirúgott hivatalnok

és miből él mikor állandóan a levegőbe

túl sok újság van a kezében

Azonban ez sem szimpla, összefüggések nélküli motívum csupán. Szervesen összekapcsolódik a líra egészével, egyrészt a szociografikus zsánerképekkel: „Szombatom utca-mértan, / adás-vevés, kifelejtve földműves, molnár, / pék a kenyérből, a húsból pásztor, hentes, / boromból szőlőhegy négyszárnyú vitorlája” (Kialudni) – másrészt a számadás könyörtelen kényszerűségével: „Nem menekülök, csak dolgom végezetlen, / bevégezetten várom a révészt, mint egy / tébláboló, valószínűtlen hírvivő / valami széttrancsírozott világból…” (A kisoroszi rév) – a költői mesterség és a személyiség ambivalenciájával: „Mért adtad ezt a szörnyű mesterséget, isten, / hogy válasszak közted s magam között, / ha föltámadó ködmönöd/ csücskéhez föl nem érek?” (Korong utca 6.). A megfigyelő hajlamú költő ezekben a versekben nemcsak kilép az egóból, s mint verstárgyra, úgy tekint önmagára, hanem az önreflexiós lehetőségeket vissza is „csavarja” az abszolút térbe és időbe (földműves, molnár, pék, pásztor, hentes, szőlőhegy), kulcsszavaival az állandó értékek időtlenségére figyelmeztet.

Alig van költő, akinek életművében nem szerepel olyan téma vagy motívum, amelyet – ha még kevésbé kidolgozottan is – meg ne pendítene az első kötetek valamelyikében, hogy azt majd később, a pálya csúcsainak táján, egy magasabb, érleltebb szinten valamelyik variánsában megismételje. Csak feltételezem, hogy ez a művelet kevésbé tartozik a tudatos cselekedetek közé, hiszen nem is mindig a legjobb művekről, nem is mindig a költő központi témáiról van szó. Megjelenésükkel viszont mintegy zárójelbe keretezik az életművet, s éppen ezzel teszik fontossá önmagukat. Ághnak is van, természetesen, két ilyen verse, az első, a Kőbánya az 1965-ben megjelent Szabad-e énekelni kötetből való, tehát a költői pálya elején keletkezett; a második, a Földalattin a Nyugati után a Mivé lettél válogatott kötet utolsó ciklusában, a Valami előszobájában található. A két vers keletkezése között legalább harminc év telt el, s korántsem idegen anyagként szerepelnek az életműben, hiszen Ágh egyik középponti problémáját, az ember értékválságos állapotát, az értékvesztés folyamatát hangsúlyozzák. A Kőbánya így indul:

 

Errefelé a villamos elárvul.

Padjaiból az emberi meleg

elpárolog. Áthűl széltől, magánytól.

Ablakai zöld, déreres szemek.

 

A Földalattin a Nyugati után pedig így:

 

Újpest felé az utasok megvénülnek,

arcuk kilátástalan ablakban tükröződik,

idegenek, bár ismerősek valahonnan,

mint ez a nő, a piactéren szállt be,

majdnem kihúzzák sovány testét a kabátjából

a zöldségfarkú bevásárlószatyrok…

 

Világosan látható, hogy a két vers induló motívumai közeli rokonságban vannak, szinte „átköszönnek” egymásnak a harmincévi távlatból. Látszatra pusztán annyi a többlete a másodiknak, hogy megtölti emberrel az első üres magányát, ámde ettől az ábrázolt hiány nem szűnik meg. Valójában ez a többlet sokkal tragikusabb jelentést hordoz: az elárvulás véglegesen átköltözött az ember lelkébe. Ha még beljebb hatolunk a szövegekbe, akkor vehetjük csak észre igazán a motívumok azonosságát, illetve különbözőségét, akkor hallható ki a költő másutt már számtalanszor megfogalmazott summázata: az értékvesztés megállás nélkül zajlik, az idő megállt az értékek veszésének pillanatában. A Kőbánya című vers negyedik versszaka így kezdődik:

Akiket mindig meglel baj, öröm,

s föléli őket szerelem, család,

soványak lesznek lassan, szemükön

nagy lila lepke tündököl, a láz…

 

A Földalattin… negyedik versszaka pedig:

 

Rég túl vagyunk a hatvanas évek végén,

akkor még ez az alagút meg sem épült,

de ezek ilyen aprósággal nem törődnek,

mintha még most is házimuriba utaznának…

 

Az értékvesztés a Kőbánya soraiban még elkülönült, nem azonosítható a költőével: „másoké”, a Földalattin…-ban közös az áldozathozatal, együttes a vereség:

 

s akik lemondtunk életünkért az ifjuságról,

félve keressük arcunk egykori mását

ábrázatukban, azt a könnyelmű szabadságot,

melyet elvesztegettünk kedvességünkkel együtt.

 

Alig ír ma kritika a költők formaművészetéről, pedig volna mit írnia Ághéról és nemzedék-társaiéról. Vélem, a folytonos újdonságkeresésben nem jut erre (sem) a figyelemből. Pedig mennyire gazdag, mennyire változatos, mennyire célszerű az a formakezelés, aminek birtokában vannak! Az is kiderülhetne például, hogy az általam elsősorban népinek (nagyjából annyira népinek, mint, mondjuk, Illyés vagy Szabó Lőrinc) mondott Ágh verselésében mégis olyan, mintha a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozna. Kedvenc formája neki is, mint amazoknak volt, a mesterien kezelt magyar jambus, ettől csak ritkán tér el a szabad vers vagy más, kötöttebb formák kedvéért. Ha más formába rándul ki, akkor azt olyan formai bravúrokért teszi, mint amilyen az Istenháza „kétszeres” (Földi János nagyszerű szóhasználata) verselése, valójában gyönyörű magyaros formája, a négy trocheusból álló felező nyolcas:

 

míg a füst az űrt belengi,

hány oltárt kell még emelni

a Genezis mintájára,

néma zsoltárt hagyva hátra?

*

Egy nagy nemzedék klasszifikációja elmaradt (az ezredvégen hatvanadik életévüket betöltő költőkről nemigen készült értékelő monográfia, sokukról értékelő tanulmány is alig), vagy csak nagyon késik. Azt mégis sejteni lehet, hogy költői értékben, újdonságtartalomban semmiképpen sem maradnak el a Nyugat nagy reprezentánsaitól. Pusztán a tény, hogy a költészet más és más, eddig felfedezetlen tájait feltérképező, jelentős egyéniségek között élünk, ösztönözhetné az irodalomtörténet-írást arra, hogy figyelmet szenteljen végre – ha a beláthatatlan és megjósolhatatlan „jövőre” vetett tekintetét egy pillanatra a föld felé tudná irányítani – saját kora alkotóinak, másokkal egyetemben Ágh István életművének is. Ha egyáltalán fontos ez még valakinek.