Bagolai Polikárp

Érzések rakoncátlanja – egy vérbő kolorista

Németh Miklós művészetéről

Egy-egy képét látva nem akartam hinni a szememnek: ismeretlen művész ilyen jól nem festhet! Valamely posztimpresszionista utáni klasszikussal van dolgunk, aki úgy lépett ki Gauguin kertjéből, hogy Van Gogh őrületét is magával hozta? Vagy egy expresszionista lángolóval, aki nem röstell Rippl-Rónaiig is visszamenni, Toulouse-Lautrec bugyogós, netán bugyi nélküli kokottjaira ugyancsak pillantást vetve, hogy kikössön a magyar festészetet megújító őrülteknél, s azok bűvöletében, ám a csak rá jellemző „torzítással” kenje a vászonra, hullámpapírra, kartonra, szinte belefulladva a festékbe, öntörvényű látomásait?

De hát honnan jön, miféle több évtizedes közöny, meg nem értés burkát törve át lép teljes fegyverzetben elénk Németh Miklós? Sok ezer festményt számláló életművén belül az a kikristályosodott pár száz darab miként maradhatott a szakma és a közönség körében ennyire ismeretlen akkor, amikor féltehetségek, negyedkirályok s a palettát még csak nem is ismerők (ma már úribb módi, az installáció járja) ágálnak, többnyire sikerrel, elismerésük érdekében?

A művész visszahúzódása, fölfokozott érzékenysége, már-már gyermeki lelke s legkivált naivitása – a mű majd kivívja a rangját – némiképp magyarázhatja a méltatlan helyzetet. Azonban hatvanhét évesen, ami a menedzsmentet illeti, aligha lehet mindent elölről kezdeni. Ha eddig elég volt, tán ezután is elég lesz a Márffy Ödön akadémiáján megszerzett tudás s a mesterektől – Ilosvai Varga Istvántól és Tóth Menyhérttől – ellesett megannyi fogás s a körükben szerzett tapasztalat. És ott lesz, mint ahogy eddig mindig ott volt, a művész és barát Deim Pál óvó s egyben bátorító tekintete – a húsz év előtti, műcsarnokbeli kamarakiállítás megszervezése ugyancsak az ő érdeme –, s nem utolsósorban az az értékösszegző munka (az utóbbi évek ajándéka), amit egy valódi gyűjtemény megteremtésével-gondozásával Kornai Péter végez.

Ám hogy Németh Miklós titkaihoz közelebb jussunk, messzibbről kell kezdenünk.

A nagy, a rendet és az összes formalitást széttörő álmodók – Csontvárytól Tóth Menyhértig – egyvalamiben közösek. Nem csupán a képfelület megdolgozásával készítették elő a „robbanást”, zseniségükkel indulati lökést adván az elrajzoltságuk mellett is tüneményes formáknak, hanem azzal is, hogy minduntalan áthágták a „jó ízlés” határait. Pontosabban: magánmitológiájukat, amelyben az én tudatos – tudományosnak hitt – fölnövesztésével egyetemben ott volt a „látszólagos infantilitás és kezdetlegesség” is, szembeállították a közízléssel, illetve a sémákban gondolkodó ítészek értékorientációjával.

Ahogyan – Kállai Ernőtől tudjuk – a fiatal Czóbel Béla piktúrájának ugyancsak legrokonszenvesebb jellemvonása a fönt említett látszólagos gyerekesség és kezdetlegesség (amellyel a művész „egészen meghitt viszonyt teremt ember és természet között”), úgy a valamennyire, legalábbis motívumaiban őt folytató Németh Miklósra is többé-kevésbé érvényes ez a megállapítás. Sőt, az élet örömeiben való tobzódást mítosszá emelő képvilága – egy vérbő kolorista áldozik itt a természetnek, a testiségnek – oly rendhagyó, olyannyira eredeti, hogy hajlunk arra: közeli rokona ő mindazon álmodóknak, akik a szabályokat szétrúgva hoztak létre karakteres életművet. Az izmusok közötti kacskaringókat kikerülve, az avantgárd programokhoz – hiszen valódi úttörők voltak ők is – sohasem igazodva.

Némethnél a képszerkezet – egy kis megengedéssel: a furcsa erők egyensúlya – nem spekulációs mértani rendezettség, hanem a sík felületét teljesen kitöltő tárgyak, figurák s a fura nézőpontú, az indulati s érzelmi elemeket karakterré nemesítő gyönyörűséges gólemek (persze legtöbbször nőalakot formáznak az isteni „szobrok”) közötti dinamikából ered. Ha többalakos a kompozíció, a test és test közötti viszonylatokból. A teret perspektivikusan ritkán rögzíti, inkább „átlátja”, mintha a sok ezer éves fogásoknak (például a rövidülés keltette monumentalitásnak s az így keletkezett pszichikai többletnek) nem volna különösebb jelentősége. Az ötletet törvényerőre emelő pillanat nála látszólag rögtönzöttségnek hat – némelykor az is –, de ennél sokkal lényegesebb, hogy ebben az esetlegességben ott munkál a művész arány- és szépérzéke, a képein az ember nélküli természetben is bujaságot felkeltő foltok, az egymásba harapó élénkpirosak, zöldek, sárgák és kékek színdinamikája (Vöröslő ősz piros kutyával, 1990).

A festőművész a lírai absztraktig elmenő kompozíciójával – tudja vagy sem – Máttis Teutsch János közelébe kerül; de se a Szivárványhíd – Aborigin mítosz (1973) című munkája, se a figuratív, szintén az előbbi lélegzetvételére utaló, a színpászmák egymás mellé rakásával túlontúl dekoratív portréja, a Szivárványos nő (1988) nem sorolható legjobb művei közé. Viszont ami egyedien csak az övé, azzal sodor. Akkor a legerőteljesebb, amikor alkotás közben szabadjára engedi a barbár szépségeszményben fogant indulatot.

A gyorsan, szinte önkívületben alakuló kép szülője az erotika vagy még inkább a fölfokozott nemiség – a fű hegyén, a kert buja tenyészetében és a jégen táncoló megfeszítettek legelemibb mozdulatában is ott a szexualitás. S ez a teremtőerőt magában foglaló ihlet lendíti ecsetjét, nyit utat fantáziájának, hűti vagy forrósítja színvilágát, határozza meg a kompozíciós rendet, jelöli ki a festő nézőpontját (a figurák ábrázolásának ilyes kevertsége talán leginkább a Sütkérezők – 1962 – című temperán lesz izgalmas), s nem utolsósorban szab határt az ecsettel való elrajzolás-torzítás (vázlat sosincs!) mértékének. A Németh Miklós-i „vágyakozás” nem a szép javak, kecses fordulatok leltára, hanem valamilyen örök kielégíthetetlenség: a teremtésmítoszra utaló, szimbólumértékű Föld-éhség, Nap-szomjúhozás; vagyis a létezés élményét színben-formában megjelenítő és szinte a kozmosszal birokra kelő ember-művész mindenségáhítata. Bárhogyan is látszódik kívülről, drámai ez a küzdelem. S addig nincs eldöntve semmi, amíg készre nem festődik a kép, az indulat, az érzés valahogyan nem tárgyiasul.

Megnyugvást valamennyire csupán ez hozhat: az anyagon való fölülkerekedés; vagyis amikor már jól érzékelni, hogy a „torzításnak” funkciója van. Ekkor a síkba hozott, a tér arányaira mit sem adó, furcsa pózba helyezett test statikusságában is lebegni kezd (Verset olvasó meztelen nő, 1979), s az anatómia leckeszerű fölmondása-alkalmazása helyett az érzelemkivetülések szabta egyensúlyhelyzetek (Táncra készülődők, 1962; Vágyakozók, 1967), a végtagok valószínűtlen rajza, az érzéki vágyat fölkeltő diszharmóniája (Asszonyok virágok közt – Bujaság, 1968), a csípő torzítás általi megnagyobbítása (Fiatal lány, 1968), vagyis a sutaságnak tetsző, ám a szerkezetben feszültséget indukáló festői fogások kezdenek hatni.

Ez az ízig-vérig festő szinte ránk erőlteti dionüszoszi kertjének mértanát, mintha csak így lehetne – érzésbe, festékbe belefulladva – alkotni, mintha csupán az ő optikáján keresztül lehetne látni. A technika (alig van ilyen témájú képe) nem érdekli, de sokkal fokozottabban az indázó növényzet, a virágok, levelek, szirmok, bibék, kacsok érzéki, e táncba az embert is bevonó hullámzása. „Frízszerű” festményei az ember és természet vad, már-már orgiának tetsző egybefonódásáról tanúskodnak.

De Németh Miklós Édene igazán attól forró, hogy közepében lakik a Nő. Akinek a teste ezer pózban meg van idézve. S mert vérbő kolorista, s az érzések rakoncátlanja álmodik ezeken a képeken, álmai meghökkentően színes álmok. Remekművek már évtizedek előtt is kikerültek a keze alól (Táncjelenet, 1967), s bizony mondom, azóta sem felejtett el festeni.