Csiki László

Vázlat egy álomról

Írtam már, sok évvel ezelőtt, egy édesbús eszmefuttatást ezen a címen, és benne nagyjából azt, hogy Erdély egy, a hegyek zugába feltorlódott kis Közép-Európa, annak összes szépségével és nyomorúságával. Mindenki kisebbségi benne valamiképpen (nemzetileg, gazdaságilag vagy akár nemileg); végül is egymás kisebbségei vagyunk eme kiszabott földi téreken. Sok mindenről szóltam akkoriban, és főként Erdély dicséretére: nemzetközi hallgatósággal igyekeztem megértetni ugyanis, hogyan szorítják ki belőle – s belőlük – a kényszerek a világnagy gondolatokat. Magyarán, tehát röviden: ha mindenfelől szorongatnak, csak a magasság felé van út. Ezért is kezdtem a szellemről, a művészetekről beszélni nekik.

Most is erről szólnék. Most azonban egymás között vagyunk. És megtörténhet, hogy belülről nem vagyunk olyan szépek, mint kívülről. Egymás között is úgy vagyunk, hogy én például postacímemet tekintve jó ideje egy másik országban élek. Anyaország az, ha igaz. De Wass Albert már idegen „új világban” volt s marad erdélyi. Mások másutt. Tamási Áron azt írta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az úton-útfélen ezt idézők figyelmét halkan felhívom arra a „valaholra”.

Erdély eszerint nem puszta földrajzi hely vagy kategória.

Könnyű lenne következtetésként hevenyén azt állítani: Erdély egy szellemiség neve. Igen ám, de ezzel mintegy feladnánk a valóságot, mely ezt a szellemiséget magasra indította; meglehet, olyan éteri-intellektuális szférába szállnánk, hogy talán már nem is látszana a föld és annak nemzetiségét, állapotát tekintve sokféle embere; csupán újabb bölcseleti mítosszal szaporítanánk az eddigieket, melyeket a legjobb szándékkal terjesztettünk világszerte, akár adatok és tények helyett is (azokhoz különben sem férhettünk hozzá). A cél nyilván az volt, hogy politikai figyelemre, sőt tettre buzdítsuk ama világbíró hatalmakat. Mítoszokkal, versekkel próbáltunk történelmi döntéseket kicsikarni. Ez enyhén szólva illúzió, ugyanakkor szép és némileg öncsaló paradoxon. Jellemző ugyanakkor az erdélyiekre – már amennyiben mindannyian művészek lennének. Magyarázata persze rengeteg akad, első helyen az, hogy más eszköz, mód nem volt szülőhelyünk ügyét a világ elé vinni.

Elmondtuk tehát, hogy ez a tolerencia és a hagyomány földje – mutogatták is jó néhányan a romló székelykapuk képeit, a népviselet ládafiából elővett csodáit –, szellemében pedig (idézem) valamiféle „eggyé lényegülése” embernek és földnek.

Szép lenne ez így – csakhogy több emberöltő, kivándorló embertömeg és emberhalál bizonyossága mást mutat. A világ más részein, a tetejébe, nem igazán értik kiművelt szóhasználatunkat. Azt az elszigeteltség, ha nem éppenséggel a belterjesség szülte, bizonyára. Mintha egymásnak mondtuk volna, amit amúgy is tudtunk. Összezárt az, amit „önmegtartásnak” neveztünk, és annyi erőt fordítottunk közben a túlélésre, hogy életre már alig futotta belőle.

Meséinket és szavainkat csakis a miénkhez hasonló gondokkal küszködő közeli szomszédaink és „az együtt élő népek” érthették volna – már ha nem ellenérdekeltek, következésképpen nem ellenmítoszokkal fogalmazzák meg önmagukat. A tolerancia és a hagyomány szép eszme, de a gyakorlatban, úgy látszik, a kölcsönös toleranciák, a közösnek nevezett hagyományok éppenséggel kioltják egymást, nemhogy erősítenék. Az eszményi Erdély-kép olyannyira megcsonkult emiatt, hogy jó ideje már arra az alaptételre biztatják egymást a különféle nemzetek szószólói: ismerjük meg egymást! Eszerint ehhez nem volt elég ezer év.

 

A művészetről, a szellem tartományáról, ezen belül is az irodalomról beszélek, a gyönyörű hitekről, elméletekről – és megcsalattatásukról. Úgy látom, a köznép, amelynek – és nem annyira amelyről – a versek, regények szóltak, másként élte meg a sorsát, mint önkéntes és gyakran hősies szószólói. Ismerte a más nemzetbeli telekszomszédját, hozzáadta a lányát, és még annak halottját is elsiratta. Vagy máshová vitte tudását, erejét, és hagyta a földjét. Nem identitásról, eszméről beszélt, hanem az anyanyelvén. Ismerjük el: azt is rongálta közben. Lassan már nem is az anyjától, hanem az irodalomból tanulta – már ha olvasott. Ez a tény már elég lenne ahhoz, hogy az erdélyi irodalmat, melynek sem földrajzi, sem szellemi határait nem ismerjük igazán, önvizsgálatra késztesse.

Jórészt megtették ezt máris a fiataljai, már a puszta jelenlétükkel is. Az erdélyi irodalomra jellemző ugyanakkor, hogy vannak – minthogy mindig is voltak – ragyogó ifjai. Köztük olyanok, akik nem vállalják. Mi több, lázadnak ellene. A hősies hiányai, a bátor egyoldalúsága ellen – mondhatnám. De hát, tudjuk, szülőjével szemben lázad legőszintébben a gyerek. Írt erről, már régen, a maga fiatal korában Farkas Árpád is.

Tétován mondom, mégis igaz lehet, hogy Erdély vívódó meg-megújulásának vagyunk tanúi újra az irodalomban, és hogy nincsenek erdélyibbek azoknál, akik ostorozzák vagy idegenkednek tőle. Nem tudják-vallják talán, de ugyanannak a szellemiségnek a szülöttei, amellyel ellenkeznek. Az állandó nyugtalanság, újrakezdés, mást akarás indulatával teszik ezt, egy olyan vidéken, ahol már vallást is megreformáltak, új, világértelmező matematikát is kiműveltek.

Talán arról van szó, hogy nem akarnak kisebbségiek lenni ezek a mi fiataljaink. Önmaguk akarnak lenni. Ami persze közhely – de ilyeténként maga az élet.

Én jó ideje távolról, talán mégsem kívülről, boldog irigységgel figyelem őket. Felismerhető a sajátos, művek szerkezetét és mondatokat alakító észjárásuk – főként a költészetben. Ez egyre személyesebb, „alanyibb” – talán a világdivat ellenében is, szerencsére. Megtörténhet, hogy éppen ezért legerősebb megnyilvánulása az erdélyi irodalomnak a költészet. A felszabadult önvallomás. Közszolgálati szerepét végre-valahára meglévő, habár még csak úgy-ahogy működő intézményekre hagyva, a vers gáttalanul, sőt gátlástalanul mondhatja a magáét, akár az illető intézmények ellenében.

Nem erre vágytunk volna, öregedőfélben lévő pályatársaim? Azt se feledjük, hogy ezek az „új undokak” a mi gyerekeink.

Búsonghatnék azért itt egy sort, hogy halványult némileg az erdélyi líra nyelvi sajátossága, metaforikus irálya, a transzcendens iránya. De gondoljunk bele, a magyar nyelv még egy évtizeddel ezelőtt is legalább annyira a nemzeti identitás kinyilvánításának az eszköze volt, mint amennyire kommunikációs eszköz, gyakran még a költészet is használta csupán, élt vele. A költészet pedig a nyelv gyönyörűsége, a nyelv maga, nem vele, hanem benne él.

Kortárs utódaink viszont már úgy érezhetik, önazonosságuk olyannyira magától értetődő, megélhető: nem kell szót vesztegetni rá. Nem a szót kell vesztegetni rá. A magyarul írás még nem feltétlenül költészet; de mostanában, egyéb kényszerű szerepétől megtisztulva, a köznyelvet jobban követve – és nem csupán művelve – vállalja, hogy nem mindennap jár ünneplőben, hanem – otthonosan, magabiztosan – pongyola lehet, ha úgy érzi jól, szabadnak magát.

Bevallom, én úgy érzem néha, veszítettünk is valamit, miközben a nyelv levetette népviseletét – de nyertünk talán hajlékonyságban, természetességben; a hitelességben, a szabadságban éppenséggel.

 

Itt jutottam el mondandóm velejéhez.

Volt egy nyomasztóan hosszú, ám remekműveket kisajtoló korszaka az önmagában is paradox kisebbségi létezésnek, melyet leginkább a „sajátosság méltósága” szlogennel jellemezhetnék. Reményeim szerint a sajátosság természetességének kora is elkövetkezik.

A sajátosság méltósága – a maga dacos fennköltségében – a megmaradást, az őrzést, a felszegett fejtartást jelentette. Megtartó és egyúttal védekező álláspontot fejezett ki. Erőt, jellemet arra mozgósított, hogy rendületlenül helytálljon. Hogy a sajátosság (vagyis a magyar identitás) kinyilvánításán túl méltósággal viseljük a nyomort, a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot; mi több, értékké tegyük mindezek tűrését. Némelyek szerint a reménytelenség filozófiája ez, következményeit tekintve pedig a fennálló állapotok elfogadása. A szenvedés foka már-már értékmérő lett, a fájdalom mindig magasztos, a puszta megszólalás már hősies. A magyar mivolt önmagában is minőségnek tetszett – noha tudjuk, hogy aki nem jó magyarnak, embernek sem alkalmas. Védtük tehát saját ostobáinkat, dilettánsainkat is. Árulónak nem azt neveztük, aki a diktatórikus hatalom szolgálatába szegődött, hanem aki magyarként állt oda; vagy aki mást vallott, mint amit azzal szemben egyedül üdvözítőnek hittek jó néhányan. Ismerjük el, utólag legalább: gyakran elzárkóztunk másoktól, még a más nemzetbeli barátainktól is, és gyakran zártuk ki egymást ugyanegy életből, szellemből, azzal, hogy egységben az erő, és azt egyöntetűen kell kifelé, a védekezésre fordítani. A tetejébe úgy látszott, mintha a többségbe tartozó ember eleve pártkatona lett volna, a kisebbségi pedig eleve ellenzéki.

Őszintén szólva sokáig számomra is egyszerűbbé tette a világot az effajta megítélés. Megnyugtatott, már-már megvigasztalt, hogy ez a világ sora, és annak én születésemtől fogva a jobbik feléhez tartozom, noha sorstársaim sem mindig hagyják, hogy részt is vállaljak belőle. Fájt-sajgott-rángott eközben minden ízem, alig-alig merészeltem vidám rímeket írni.

Egy kevéssé ismert román írótól, Mauriciu Blechertől kölcsönözve a példát, aki rövid felnőttéletét, mintegy tíz évet gipszágyban szenvedett végig: a fájdalmat úgy lehet leginkább elviselni, ha nem ellenkezik vele az ember, teljességgel átadja magát neki, sőt, a vele való egyesülésben a végletekig felkorbácsolja. Akkor már élvezni is lehet.

Nagy felismerés ez, de csak a halál árnyékában.

 

1988-ban egy másik, ezúttal egy alkalmilag betiltott író, Mircea Dinescu bátor-botrányos megnyilatkozása kapcsán jutott eszembe először, hogy a sajátosság természetességét kellene elérnünk. Azt jelenti ez: eleve és elvből nem fogadjuk el, hogy nemzetiségünk vagy akár földrajzi, anyagi helyzetünk szerint kisebbségiek vagyunk, és ha mégis azok lennénk, azt természetes állapotunkként kellene megélnünk. Egyik – de csakis az egyik – eleme sorsunknak a helyzetünk, de nem a jellemvonásunk. Ne tegyük azzá, ha rajtunk múlik, és akkor sem, ha másokon.

De hát azonkívül, hogy kisebbségiek vagyunk – és maradhatunk bármely országban –, vagyunk még szerelmesek, apák, fiúk, lányok, anyák, szőkék, barnák, istenhívők és rablógyilkosok is. A legszebb közhellyel szólva: emberek vagyunk.

Jönne bár – mondom –, hoznánk el mi magunknak azt az időt, amikor sajátosságunk kinyilvánításáért nem kell többletenergiát elvonnunk a munkánktól, a szerelmünktől, a családunktól, de még az ellenségeinktől sem. Hadd legyen az természetes, adott és magától értetődő – úgy, hogy mások is értsék persze. Egyetlenegy kényszert kellene elfogadni akkor: a saját képünket, olyannak, amilyen. Ez is lehet annyira nehéz, mint ha kifáradásig másokkal néznénk farkasszemet.

Tudom, de nem hiszem mégsem, hogy politikai alkukon, határrendezéseken múlik a kisebbségi lét, és végképp nem fogadom el, hogy a hatalom kegyéből adható, visszavehető az identitásom. Nem is harcolni akarok érte, hanem élni vele.

Mondják, jön az egységes, egynemű Európa. Abban aztán kisebbségiek lesznek a mostani államalkotó nemzetek éppúgy, mint a kisebbségiek – vagy nem lesznek egyáltalán. Egymás kisebbségei leszünk, merthogy mindig is azok voltunk. Gondoljunk bele… de azért ne facsarodjon el túlságosan a szívünk. Lehet, hogy mindent elölről kell kezdenünk.