Deim Pál

A szív és lélek anatómiája

Németh Miklós festőművészről

Cézanne azt mondta: le kell rombolni minden iskolát, de mindet! Ám hozzá kell tenni: az ítészi iskolákat is, mert ők ráadásul mindig késve érkeznek, késve mozdulnak. Gondoljunk csak Csontváryra, Tóth Menyhértre, Román Györgyre.

A hetvenéves Tóth Menyhért műcsarnoki nagy bemutatkozásán az ítészek – de a művészek egy része is – zavart arccal járkáltak: ez valóban jó? – kérdezgették. Egy kritikus sajnálkozva mondta: szegény Tóth Menyhértnek éppen Klee szomszédságában kellett kiállítania.

Szegény Klee, gondoltam én, egy kicsit összezsugorodott Tóth Menyhért mellett. Minden új művész új megközelítést kíván! Ez Németh Miklósra is vonatkozik.

Mikor hazai művészetünket provinciálisnak titulálják, eszembe jut, hogy Andy Warhol és az amerikai avantgárd akkor lett igazán jó, amikor elszakadtak Európától, és vállalták saját provinciális életüket, illetve annak kifejezését. Hála nekik, megszületett a provinciális Amerikai Művészet. Ekkor lettek világhírűek. Ugyanakkor a provinciális Tóth Menyhért – aki szintén jelentős művészetet hozott létre Miskén, ugyanúgy, mint Andy Warhol New Yorkban – nem lett világhírű. És Miskét sem emlegetik úgy, mint New Yorkot. Ennyit a mi kishitűségünkről és ítészeink tévhitéről.

A 60-as években indult a szocreált bomlasztó avantgárd. Ezzel párhuzamosan, a művészeti harci zajtól messze már működött Németh Miklós is. Minden avantgárdon kívül, saját törvényeivel, erős provinciális kötődéssel, a lélek anatómiája szerint, nagyszerű tehetséggel indult el egyedül egy dionüszoszi úton.

Németh Miklóst először közel fél évszázada láttam, Szalatnyay József festőművész szakkörvezető mutatta be. Akkor húszéves lehetett, jómagam úgy huszonkettő körül. Szepi bácsi azt mondta: ez egy nagyon tehetséges gyerek, már stílusa is van. Akkor még nem dívott, hogy öntörvényű. Már első képei a csak rá jellemző komponálási módon és színvilágban készültek, de a festék felrakásának intenzitása is a mait idézte.

Nagyszerű koloristának született. Nem emlékszem, hogy zsűrizéskor egyszer is rossz színezés miatt kimaradt volna képe. Úgy hiszem, abszolút színhallása van. Az anatómiai pontosság helyett a szív és lélek anatómiájára figyel; de nem is kell figyelnie erre, mert úgy van benne, mint virágban az illat. Művei spekulációmentesek, erős érzelmi közvetítők, időtlenek. Figurái esendőek, törékenyek, az élet szeretete hatja át őket, a szív festészete. Ez nem avantgárd program.

Egy filmrendező szerint a pátosz és ethosz egyaránt jellemzi képeit. Fiait szívesen állítja a festmények elé: ilyen az élet, ilyen lehetne az élet. Nincs jelen depresszió, nyomasztó szürrealizmus, torz démonok; Némethet szörnyek nem üldözik, mint választott példaképét, Goyát. (Már fiatalon növeszti pajeszát, hogy rá hasonlítson. Turay G. Kamil: a pajesz lélekjelkép.)

Hogyan fest Németh Miklós? Egy alkalommal meghívtam műtermembe – helyesebben az udvaromba – festeni (műterembe, lakásba Miklóst beengedni életveszélyes, minden összekenődik körülötte). Az udvaron egy nagy farostlemezt készítettem ki, hogy lássam, egy nagyméretű felülettel mit kezd. Az előkészület abból állt, hogy öt-hat befőttesüvegben előre feloldott különböző színeket, hogy menet közben azzal már ne kelljen bíbelődni. Azt tudni kell, hogy Miklós egy ülésre festi meg képeit, mint Rippl-Rónai vagy Vaszary.

A munkának azonnal nekilátott. Előrajzolás nélkül festeni kezdett. Az egyik üveget a kezébe vette, és amíg egy csepp festék volt benne, le nem tette. A másik üveggel ugyanaz történt, az utolsó cseppig kifestette belőle a festéket. Mondanom sem kell, így ment ez az utolsó üvegig; majd bejelentette: kész a kép. És ha lett volna még két üveg? Miért éppen akkor lett kész a kép, ez számomra ma is rejtély.

Egyébként a mű is érdekes volt. Egy kb. 240 x 120-as méretű farostlemezre a metró mozgólépcsőjén le-föl nyüzsgő embereket festett; úgy vonaglottak, mint az ondósejtek a megtermékenyítés előtt. A kép közepén egy telt idomú, lengén öltözött nő, nagyon rövid ruhában. Kilátszódott mindene – az élet centruma, kapuja. Itt látható volt, hogy egy egyszerű téma a libidó révén hogyan válik látomássá, akár misztériumjátékká. Mindez oly természetességgel, nagyvonalúan előadva, hogy nyoma sincs a mesterkéltségnek.

Gyakori témája az összekapaszkodó emberpár. Ez mottója is lehetne életművének. Jelkép, amit kozmikus elemmel is gyakran kiegészít, a Hold és Nap megjelenítésével. Ezáltal az összetartozás hétköznapi élményét egyetemes magasságba emeli, éreztetve, hogy magasabb erőktől is függünk. Ez a hétköznapi transzcendencia teszi különössé Németh Miklós művészetét. Amiről képei beszélnek, az hiányzik a mai művészetből. Ő az élet természetes vágyállapotát nyújtja felénk.

Provinciája Pasarét, ahol született, és fiatal éveit töltötte, valamint Csepel, ahová huszonöt évig járt képzőművészeti szakkörökbe, s ahol Tóth Menyhért és Ilosvai Varga István igazgatta pályáját. Itt ismerkedett meg Ilonkával, a festőtárssal, aki élettársa, felesége, gyermekei anyja lett. Egy megható, szép kép idézi emlékezetünkbe asszonyát, amint a szakkörben, fiatal lányként, jellegzetes tartásban tevékenykedik a festőállvány előtt. Mindketten innen indultak, összetartozásuk az egymást segítés jelképe is.