Kemsei István

Don Juan énekei

Goliard-dalok

A test énekei

[1]
Csapda minden szó: póz a
     tettnek, nem több ennél.
Csak hangzásban él, bevált
     szerep szerint eszmél,
rabja a mért időnek,
     éltetője rest vér,
s nem tudja még, hogy nincs szebb
     értelem a testnél.

[2]
Izzás izzást hord magán,
     fülembe így vetül
a kongó szó a fojtott,
     vad szenvedély mögül,
illatát nem hozza más
     gondolat itt belül
vissza, csak a szférák
     zenéjével az űr.

[3]
S hogy tavasz van, kit éltet
     az éneklő madár?
Mit átélek, az nekem
     az egyetlen morál,
a sajátom. Lehetne
     ez élvezet akár,
ha nem volna mindenhez
     az életem az ár.

[4]
Te tájat látsz, én a test
     hullámait lesem,
megismerés vezet, mit
     magába vonz a szem,
birtokolni, mi nem lesz
     sohase más, hiszen
egy változat bennem az
     igen, benne a nem.

[5]
Hanyatt, hason fekszik a
     hegy, érdekel? Az út
hozzá követ, s végtelen
     mélyű, akár a múlt.
Mellein ott a világ, s
     a kicsiben kigyúlt
égi fény a tomporán
     ragyog be kék azúrt.

[6]
Úgy nézni, hogy teljesen
     beszívja őt agyam,
megragadni szívének
     véletlenét, ha van,
érzékein, köldökén
     átláttatni olyan,
mint tükrének tükreként
     bámulni meg magam.

[7]
Amíg kitart életem,
     kalandozom vakon,
az én terem az idő,
     időzik egy hason,
combja résén virrad ki
     reggelenként napom:
ezt gondolom. Miközben
     a pusztulást: tudom.

[8]
Benne lenni, ameddig
     a lélegzet remeg,
fulladozva merengni
     az áldozat felett,
ki én vagyok, s kit végül
     a másikban lelek,
mindig hozzám hasonlít,
     nézheti, hogy mi lett.

[9]
Csak remegj, ész! Izgalom
     már nem lehet nagyobb,
irgalom sincs, annyi az
     óriásra nőtt titok,
és egyre nő körötte,
     mellette úgy vagyok,
mint régóta üszkülő,
     húsába forrt halott.

[10]
Nedveivel tisztítom
     le arcomat: sebét.
Rám teríti szerelmét,
     a szerelmünk felét
a mozdulat: fordítja
     így önmagát a lét:
ketten vagyunk, s kettőnkül
     kettéhasadt az ég.

A szenvedély énekei

[11]
A testemből élhetek,
     ennyi az én hazám,
szűkös börtön, sóvárog
     a másik test után,
nem léphet be magáig
     soha a hús falán.
Győzni lenne jó, a test
     csak rombolást kiván.
[12]
Nincs középút. Isten vagy
     idő: ki mit vezet?
Szenvedélyén át kinek
     ki nyújthat majd kezet?
Nagy kérdés ez, hiszen ha
     választanom lehet,
nem Isten lesz, helyébe
     pusztán időt lelek.

[13]
Szívem száraz, így izzik,
     a semmiben dobog,
szám szerint vesz mindent,
     mi másnak szent dolog,
neki élet, valóság:
     az nekem mind kopott
nyűg, rossz szokás vagy kaland,
     mit másoktól lopott.

[14]
Eredményes akartam
     lenni mindig, merész
hódító, kit két dolog
     tüzel csupán, az ész
álma, tudat varázsa,
     ki hódítást lenéz,
s nagyon szabad, ha testen
     túl lévő test igéz.

[15]
Szeretkezés és halál:
     a körforgás örök.
Hajt előre, egyszer ez,
     másszor amaz a több.
Nincs egyensúly soha, csak
     a naptárlap pörög,
hol lesz holnap szerelmem,
     kihez időm ma köt?

[16]
Egész lényem szerethet,
     folytonosan, ha én
ekképp döntök, s miért ne?
     Mindegyik szép, szegény,
akit vétlen alkalom
     rosszkedve hord elém,
s hogy megválthat magamtól:
     már arra sincs remény.

[17]
Mit reméljek? Helyzetem
     végérvényes, adott.
Így kell élnem halálig,
     bármit is mond az ott:
kósza, nevem viselő,
     kinek e sors jutott,
mégse lesz más soha, csak
     az, ki végül: vagyok.

[18]
Határokat én szabok,
     mivel engem sodor
ezerfelé egyedül
     a rám szabott pokol,
én szóródom védtelen,
     én, a hát és az orr:
a színe és visszája,
     Janus-arcú szobor.

[19]
Úrrá lenni gyötrető,
     örök csömör felett,
hogy naponta éljem, mit
     rám bíztak az egek,
míg kívánok, s szerelmem
     új tárgyára lelek,
szívemben a vágy őrzi
     a hamvadó tüzet.

[20]
Szenvedély nincs harc nélkül,
     és győztes sincs soha,
át a gáton özönlik
     a vesztesek sora.
Szerelmünk úgy örök, mint
     halálunk egy oka,
életünk más, fesztelen
     felégető csoda.