N. Pál József

Hajrá, magyarok!

Olimpia után, olimpia előtt

Kozák Péternek, az olimpiatörténet kiváló krónikásának, köszönettel

Vajon eszébe jut-e valakinek, hogy a mögöttünk hagyott száz esztendőt a sport – vagy éppen az olimpia – évszázadának nevezze el? Mert ha a huszadik század lehet, teszem azt, az autóé, a repülésé, a mozié, a szuperszonikusra gyorsult hírközlésé, az orvos- (és egyéb) tudományoké, a fegyvereké, a nagy háborúké, sőt – mint Ellen Kay remélte 1900-ban – még a gyermeké is, akkor miért éppen a sporté ne lehetne, elvégre a földgolyót átkaroló szervezett versengés világában is szinte minden megtörtént, ami másutt megesett. Ami bizonyos: valamiféle bódult biztonságérzet és ugyanilyen letörhetetlen – már-már öntelt – nagyságtudat jegyében élt az emberiség magát civilizáltnak tudó része az előző századfordulón, majd a „minden egész eltörött” rémületét is meg kellett tapasztalnia hamarosan. Nevezetes sorát Ady már 1909-ben leírta, a Titanic – a technikacsodálatról és az elpusztíthatatlanság hitének gőgjéről együtt tanúskodó szimbóluma a kornak – rá három évre tűnt el a jeges vízben több mint másfél ezer emberrel a fedélzetén, nem sokkal ezután pedig lángra lobbant az az Európa is, amelyben tombolt akkor az életöröm, s – két konferencia határozatai bizonyítják – a háború lehetőségével még csak nem is számolt senki emberfia. Soha korábban nem kísérték ekkora remények és ekkora kiábrándulások az életet, mintha arra szegődött volna az idő, hogy a rációba és az ember nagyságába vetett hitek egyik pillanatról a másikra csúfoltassanak meg végérvényesen. Gondoljuk meg: szinte minden ellenünkre (is!) fordult, ami – a jó szándékok szerint – értünk teremtetett egykoron. Az automobilból oxigént pusztító hatalmi szimbólum, a repülés mámorából csillagháborús fenyegetés, a Heltai Jenő elkeresztelte moziból agresszióra szólító „magasiskola”, az uránércből atombomba, Marconi drót nélküli távírójából az élet legintimebb pillanatait büntetlenül kifecsegő internet is (!) lett idővel; s a minap már azt is olvashattam egy pletykalapban, hogy – az orvostudomány dicsőségére természetesen – a Dolly birka után akár még a nagy Vlagyimir Iljics is „reprodukálható” lenne (kész szerencse, hogy Hitlert elégették), az meg mindenki előtt ismert, hogy soha annyi embert nem öltek meg, és soha annyi gyermek nem halt éhen, mint e haladásba vetett hittől megkergült huszadik században. Miért éppen a sport maradt volna ki hát e brutálisan dupla fenekű folyamatból, főleg, hogy időközben amúgy is visszavonhatatlanul összefonódott e megállíthatatlan „fejlődés” szinte valamennyi „ágazatával”.

Igen, a sport, kivált az olimpia persze, a szervezett versengés leginkább szakralizálódott – a görög kultúra ma már meghaladhatatlannak hitt embereszményének emlékezetét őrző – sűrítménye, ami négyévente valamiféle tébolyult áhítatba rántja a világ sportot imádó részét, sőt, még azokat is figyelemre szólítja, akik más időben kutyába sem veszik az efféle eseményeket. Jómagam – gyermekkorom óta „bolondulok” a sportért – a labdarúgó-világbajnokságok idején például még teljesen normális vagyok, az is előfordul, hogy egy-egy meccset gond nélkül kihagyok, de ha elérkezik a megnyitó napja, garantáltan koncentrált kómába esem. Kimozdulni a lakásból legfeljebb (sport)újságért vagyok hajlandó, evés közben is a tévét bámulom, amikor a versenyzők alszanak, én esélyeket latolgatok, részidőket, pontokat számítgatok, vagy a múlt olimpiáinak adattárait forgatom. Tizenhat napon át másról, mint sportról, még beszélgetni sem nagyon tudok; egyáltalán, használhatatlanná válok bármire, s a jó két hetet napi két-három órányi alvással is kibírom. Rajongóvá azonban – legalábbis ahogy a „művészvilágban” használatos a szó – nem lettem. Nem vagyok autogramvadász, képeket, ereklyéket nem gyűjtök, a bajnokokat „megérinteni” nem óhajtom, még a velük való személyes találkozás alkalmát sem kerestem soha, azt azonban, hogy ne tudjak róla: milyen idővel fordult száznál – mondjuk – Kovács Ági egy felkészülési versenyen, elképzelni sem tudom (sajnos, a Nemzeti Sport – legyen „örök szégyene” – ezt nem szokta megírni). Embertársaim többségénél bizonnyal fertőzöttebb vagyok, de tudom, hogy az én ütődöttségem nem egészen egyedi, hiszen ez a feszült várakozással kevert áhítat – a sport és a közösen átélhető győzelem misztériumát valami rejtélyes okból „fölfogni” képtelen és sajnálatosan gyógyíthatatlan „lelki rokkantak” kivételével természetesen – többé-kevésbé majd mindannyiunkon úrrá lesz a játékok idején. Mondhatnám: van valami felemelően gyermeki – az embert a legnemesebb tartalmaira is emlékeztető – mozzanat e rendre reánk telepedő együgyű csodálatunkban, hiszen tudván tudhatjuk, hogy „át vagyunk verve” mi már régóta. Mert a csodák ugyan csodák (is!) ott a sportpályákon, mámoros örömeink, keserű csalódásaink is őszinték talán, de a sport – és bizony az olimpia – már régen nem az, aminek mi látni szeretnénk.

Hogy az volt-e valaha? Pierre de Coubertin és Kemény Ferenc – kevesen tudják, hogy a játékok újjáélesztésében a magyar pedagógus szerepe majd akkora volt, mint legendás barátjáé – szándékaiban bizonnyal igen, de a célnál esendőbb lett a valóság: részrehajlásra, nyerészkedésre, sőt csalásokra már a „hősi időkben” is akadt példa bőven. Volt, aki a maratoni futás során kocsin vágott a többiek elé; láthattak ökölvívót, aki Tyson módján harapdálta ellenfelét; a mi Halmay Zoltánunk ötvenyardos versenye után – vitatván a győztes személyét – összeverekedtek az érdekeltek; a bírákkal már akkor is mindig baj volt a vívás során;  megesett, hogy az amerikaiak saját – fekete bőrű – társukat bezárták, hogy ne indulhasson a futódöntőn; a párizsi (1900) szereplők jó része azt sem tudta, hogy ő olimpián vett részt – ekkor és 1904-ben egyébként is szinte áttekinthetetlen cirkusszá vált az egész –, az meg igen gyorsan bebizonyosodott, hogy dőreség az a hit, ami szerint a játékok idejére elhallgatnak majd a fegyverek. A szent cél, amit a francia báró ódában is megfogalmazott – az álnéven beküldött vers (Óda a sporthoz) aranyérmes lett a stockholmi (1912) olimpia művészeti versenyén –, szinte lajstromba szedve is olvasható volt, de ez már akkor sem mindenkit érdekelt. Szépségről, igazságról, bátorságról, tisztességről, örömről, haladásról meg persze békéről beszélt a költemény, „Istenek ajándékának” tudta a sportot, amely „megnemesíti az emberi fajt”. A szerző mintha az angolszász „fair play”, az „izmos kereszténység” és a görög kalokagathia – a szépség és a jóság, vagyis az esztétikum és az etikum összetartozásának – eszményét próbálta volna meg belepréselni szárnyaló soraiba, a korábbi idő romanticizmusának és utópizmusának jegyeit is magán viselő ideát azonban hamarosan felőrölte az új évszázad. „Kezelni” a felnövő társadalmi és nemzeti feszültségeket, az elhatalmasodó érdekellentéteket a sokat emlegetett olimpiai eszme őrzői csak nagyon ritkán tudták, a hatalom- és az önérvényesítési vágy rendre legyűrte az ember nevelhetőségéről szőtt álmokat. Ethelbert Talbot püspök gondolata pedig – amit az angol–amerikai veszekedést (ti. csak a győzelmeket kell-e számon tartani, avagy a helyezéseket is?) feloldandó mondott ki 1908-ban egy istentiszteleten – a mozgalom egyik jelmondatává lett ugyan, de tudvalévő, hogy a győzelmet már akkor is majd mindenki többre becsülte a részvételnél. Szemforgatós hatalmi döntések születtek, dúlt az „amatőrizmus” körüli álvita, az izmosodó sajtó és rádió bálványok gyártásába kezdett, s egyre fontosabb lett az elért siker gazdagságra váltása is. A háborút elvesztett nemzeteket az 1920-as játékokból kirekesztették, négy év múlva a teniszt parancsolták le a műsorról, a korszak talán legcsodálatosabb sportolójának – az atléta Jim Thorpe-nak – „bort ivó, vizet prédikáló” hatalmasságok tették tönkre az életét már korábban, Nurmit – 1932-ben – a tizedik aranyéremtől fosztották meg talán, Johnny Weissmüller vagy Sonja Henie a filmvásznon csillogtatta igencsak kezdetleges színészi képességét, a harmincas évektől pedig úgy nyomult be az ideológia és a politika a sportba – a berlini olimpián elsősorban –, hogy némely náció máig foglyává lett az akkor gyökeret vert módinak. A folyamatnak messze nem volt még vége, de a játékok históriája emberi önmagunk – mondhatnám: közös történelmünk – tükrévé vált visszavonhatatlanul; ebben a történelem legnagyobb mozgalmává lett csodában legjobb és legrosszabb hajlamaink kavarognak azóta is. Az olimpia – illetve mindaz, ami bennünket hozzáfűz – legyűrhetetlen vágyaink, reményeink, balekságunk és rászedhetőségünk tanúságává, a siker-, a hatalomvágy meg a lelkek mélyén őrzött isteni idea folytonos küzdelmének demonstrációjává vált időközben, meg egy föladhatatlan utóvédharccá is persze. Utóvédharccá, amelyben az értéket óvó erő és elszántság igencsak megtört a „korszerűség” követelményeinek pörölycsapásai alatt, de az áruvá csúfított szent láng azért egyet-egyet lobban még, tán azért, hogy e fénycsapdába esett, tébolyodottan kerengő – és nem kevésbé szent – őrülteket soha többé el ne engedje. Hiába tudjuk, hogy másról szól itt a mese, mint szeretnénk, s hogy amit látunk, az nagyrészt csalás ma már, ahhoz, ami e reánk borult hazugságon – akár vér a kötésen – is át-átüt néha, muszáj ragaszkodnunk.

Nekünk, magyaroknak – úgy látszik – különösen muszáj. „Nagyhatalom” vagyunk mi a sportban – ezt a fordulatot a svéd trónörökös ejtette ki a száján 1922-ben, amikor a csehek tiltakoztak, hogy olyan kicsi országnak, mint a magyar (bizony, már két éve „kicsik” voltunk) egyszerre két NOB-tagja is lehessen –, az egy főre jutó aranyak számát tekintve igen-igen előkelő a helyezésünk – egyértelműen jobban, köszönhetően a téli játékoknak, talán csak a skandinávok állnak –, minden idők (nyári) éremtáblázatán még ma is a nyolcadik hely a miénk (most vágtak elénk – eggyel – a százötven aranynál tartó olaszok), nem lehet kérdéses: mi e nagy családnak nem akármilyen tagja vagyunk, érdemünk e „szentség” továbbörökítésében elvitathatatlan, jussunk is az kell hogy legyen tehát, s hisszük, hogy a rendezés jogát például már réges-régen kiérdemeltük, álmunk – és álmodozásunk – a magyarországi olimpiáról a történettel egyidős. A civakodó görög politikusokat Coubertin a budapesti rendezés lehetőségének emlegetésével térítette észhez 1894–95 fordulóján – azóta is szeretjük hinni: csak hajszálon múlt, hogy az úttörés dicsősége nem a miénk lett –, aligha közismert, hogy összesen hét (!) alkalommal jelentkeztünk a játékokra, többnyire fölöslegesen persze, igaz, egyszer – 1914-ben, a NOB párizsi ülésszakán – megnyertük a vita hevében nagy hirtelen megejtett „szimpátiaszavazást”, hogy aztán a megcélzott 1920-as olimpiára még csak el se juthassunk. (Különböző kvízjátékokban ma is gyakori – és téves felfogáson alapuló – kérdés: melyik olimpia rendezésének jogát nyerte el Budapest? A helyes válasz: „de facto” egyikét sem.) Legutóbb a helsinki aranyeső után próbálkoztunk – igen büszkék voltunk akkor az 1953-ban fölavatott, ma már tökéletesen korszerűtlennek számító Népstadionunkra –, de aztán Róma lett a befutó. Későbben – a hetvenes évek elején – az olimpiai szellem tán leghitelesebb magyarországi apostola, Keresztényi József latolgatta az esélyeket többek között – írása szerint az 1988-as olimpiára gondolt –, de időközben úgy megbolydult minden idehaza és a nagyvilágban, hogy már maga a kérdés fölvetése is nevetséges lett volna.

2000 októberében aztán megint terítékre került az ügy. Orbán Viktor szíve – róla igazán köztudomású, hogy odavan a sportért – bizonyosan nagyon átmelegedhetett ott, a viharossá lett Penrith-tó partján (volt miért lelkesednie persze, hiszen az utolsó napon négy aranyat nyertünk), s hazatérve a maga álmát – s állítom, hogy még nagyon sokakét – hangosan is kimondta: miért ne pályázhatná meg Magyarország a 2016-os olimpia rendezésének a jogát, sőt, akár már a 2012-esét is. Talajtalan fantáziálásnak vagy egetverő marhaságnak is tűnhetett a miniszterelnök kijelentése első hallásra, különösen azok számára, akik valamennyire is tisztában vannak a játékok utóbbi néhány évtizedét körüllengő elvárásokkal, követelményekkel és hatalmi érdekekkel. Hiszen milliárdokról van szó – dollárban számolva természetesen –, ha más nem, az Atlantának ítélt „aranyolimpia” a bizonyság rá, hogy nincsen itt se „szellem”, se kegyelem, mi meg igen-igen kicsinyke pont vagyunk a térképen, a fenekünk is kilóg a nadrágból egyelőre, ne tegyük hát magunkat nevetségessé. Aztán meg: kell-e nekünk az az olimpia, amelyet már rég magába szippantott ez a karrierépítésre és hatalomkoncentrációra irányt vevő globalizációs világ, éppen akkor, amikor morálisan és tudatilag amúgy is roppant esendőek vagyunk mi, mai magyarok? Kell (kellene) hát, mondom én, és nem csupán azért, mert jómagam is szoktam álmodozni, s nem is csak ama sokat emlegetett életigazság (?) okán, hogy az ember – ha ad magára – merjen nagyot akarni. Attól én ugyan nemigen tartok, hogy megérem azt a napot, amikor a Népstadion helyén fölhúzott százezres „ékszerdobozban” fellobban a láng, de azt vallom, hogy a gondolattal nagyon is foglalkoznunk illenék, avagy: éljünk, készüljünk – és nem csupán az olimpiára! – avval a hittel és igényességgel, hogy lehetségessé válhat még az is, ami – a józan számítások szerint – valójában elérhetetlen. Átgondolni mindazt, ami a rohanásba kezdett világ és az olimpia – tágabb értelemben a sport – összefüggésrendszerében, összefonódottságában átgondolható, még akkor is elemi kötelességünk, ha a bármikori magyar államfő esélye ama mondat kimondására igencsak vékonyka lesz a következő évtizedekben. Alapos lecke lehet ez nekünk, mert a fáradalmas – rögzült tudati reflexeinket jócskán megpróbáló – „út” során akár még sorsunkat, közös emberi történelmünket és a számunkra megmaradt, kiszabott (élet)esélyeket is megérthetjük, s rádöbbenhetünk arra is: az előttünk álló végeznivalók közül nem csak (!) a „dolog” (és az ország!) financiális állapotának a gatyába rázása lenne a fontos, sőt, hogy – bár elengedhetetlen – talán nem is ez a legfontosabb. 

Tanórákon, baráti beszélgetéseken nem győzöm elmondani – leírni is megpróbáltam már –, hogy körülbelül a hatvanas–hetvenes évtized fordulója óta a világban „minden másképp van”, még akkor is, ha e „másképpen levésnek” az igazán brutális jegyei csak az utóbbi évtizedben ömlöttek reánk mindenestül. Miért éppen a sport – e monumentális pénzgyár – maradt volna ment ettől a folyamattól? Az, hogy mikor kezdődött – mert az is lehet, hogy csak a már meglévő tendenciák radikalizálódtak hirtelen – ez az újmódi „rohanhatnék”, pontosan persze nem tudható, de szerintem úgy igaz, hogy az ötvenes és a hatvanas esztendők világa és értékeszményei (nem a béketáborban persze, és főleg nem a forradalmat átélt Magyarországon) még közelebb estek egymáshoz, mint a hatvanasoké a hetvenesekéhez. Az utolsó értékelvű – és, ha tetszik, némileg még teleologikus – világképek ideje a hatvanas esztendőkre esett, bármilyenek is voltak azok (lásd a beatkorszakot, az újbaloldaliság válfajait, az „emberarcú szocializmusban” való hitet és egyebeket), amelyek aztán gyorsan porladtak széjjel. Hogy e folyamatban mennyire lehet szimbolikus évszám 1968, azt most nem firtatnám, de tény, hogy ezt követően megroggyantak a korábban oly radikális remények, öltönybe bújtak – és gazdagodni kezdtek – az újbaloldal meg a hippikultúra papjai (nem mindegyikük persze), az egykor hazugságnak tudott konzumlét ellen föllázadt zenészek (vagy utódaik) pedig a legteljesebb konzumlétben kötöttek ki, ahol aztán máig nagyon jól érzik magukat. A kapitalizmus saját életformaválságán győzelmesen lett úrrá, a „létező szocializmus” meg haldoklott még vagy húsz esztendeig, de a régi-új urunk – a pénz – lényegében ellenfél nélkül maradt a porondon. Az egészre tekintő és etikaelvű világképek szinte parancsszóra omlottak össze, valami posztmodernnek nevezett „állapotba” kerültünk – a folyamatot teoretikusan először diagnosztizáló Jean-François Lyotard könyve 1979-ben jelent meg –, egyre gyakrabban állítottuk, hogy a világ valójában értelmezhetetlen, meg hogy igazság nincsen, legföljebb „igazságok” vannak. Ez az utóbbi találmány aztán tökéletesen megfelelt mindazoknak, akik az egymás mellett élő vélemények (és persze hatalmi centrumok) közötti toleranciáról papolva saját érinthetetlenségüket hirdetik és őrzik valójában, meg azoknak is, akik az erkölcsi kérdésfelvetést terméketlen – és haszontalan – moralizálásnak tudják ebben az értékrelativizmusra fölesküdött korban. E ránk virradt szép új világban az egykor áhítattal szemlélt Ember egyetlen mércéje a személyes – természetesen anyagiakban mérhető – sikeresség lett, az élet pőrén materiális szemlélete, amely napra nap kénytelen új és új célokat kitűzni maga elé, hiszen e fölfogás lényege, hogy az éppen elért cél boldoggá – az élet teljességének akár metafizikai átélésére képessé – nem, legföljebb elégedetté (önelégültté inkább) tudja tenni az „embert” – de azt is csak az újabb cél (megszerezhető üzlet, pozíció stb.) megpillantásáig. Ez a módi a sportot magától értetődő módon falta fel, a sikeresség szimbólumává züllesztette szinte, avagy az elérni remélt gazdagság felé röpítő „ugródeszkává” inkább. (Figyeljük meg: a sportolók jó része, ha teheti, rögvest kocsmát vagy éttermet nyit, ha meg tanulásra adja a fejét, akkor – tisztelet a kivételnek – „business school”-ba akar menni okvetlenül, csakis a tengerentúlon persze.)

Ma minden, ami a sport körül van – bevallottan vagy bevallatlanul –, e cél szolgálatára szegődött, az információs robbanás és a média csakúgy, mint az orvostudomány. Győzni kell, más nem érdekes, meg eladni a produkciót mindenáron; óriási mennyiségű pénzt ölnek abba, hogy az „eredmény” (amelynek ma már csak egy kicsi része születik a pályán) még több pénzt fialjon. Ez a folyamat, ilyen méretekben, valamikor harminc-harmincöt éve kezdődött, s aztán egyre csak gyorsult. Jelenségek, amik erre mutattak – mint említettem – korábban is voltak természetesen, a sportolók egy része sem volt mindig ma született bárány, de azért – összevetve a mával – volt némi különbség. Hősöket – akik egyek velünk, hiszen önmagunk és közösségünk reményeit példázzák valamiképpen – csak a teljes világképet legalább nyomaiban még őrző korok teremthetnek, a széthullt evidenciák ideje az ilyesmire alkalmatlan. Az utóbbi a gondosan „fölépített” sztárok kora. A sztár egy elénk vetített vonzó vágykép csupán, amit az imádó szeretne „megérinteni”, de azonos sohasem lehet vele, hiszen – ellentétben a hőssel – nem belőle „nőtt ki”. A hős mindig egy adott közösségé, a sztárnak még nemzetisége „sincsen”, csak rajongói vannak. A hőshöz való viszony morális értelemben is lehet értékképző, a sztárhoz való vonzalomnak ilyen szerepe nincs, lényege az illúzió keltése és fenntartása. A hős létezési formája azt üzeni, hogy mi egyek vagyunk, s „velünk az erő”, a sztáré azt, hogy akár te is sikeres lehetsz – ami persze hazugság. A hős „terem” szinte, a hozzá való vonzódás kitágítja a személyiséget, és nemes igényeket ébreszt; a sztárt „csinálják”, csodálata függővé tesz, és agresszív önérvényesítésre szólít inkább. Jesse Owens, Papp László vagy Balczó András hősök voltak még, Muhammad Ali a két minőség metszéspontján állt, a kilencszeres bajnok Mark Spitz már csak sztár lehetett, az utána következők többségéről nem is beszélve. Avval a fordulattal, ami a hatvanas éve vége felé az egyértelmű sikerhajhászásra berendezkedő sportban is bekövetkezett, a hatvannégy foggal vigyorgó, nyilatkozni megtanult (megtanított), rendszerint jó nagyokat mondó (e követelménynek a profi ökölvívók felelnek meg a legjobban) sztárok kora jött el, amelyben egyetlen dolog a fontos: mennél többen nézzék őket, emberi és sportolói értékeiktől függetlenül. Erről szól az olimpia is ma már, a műsort az elképzelt – és persze megfelelően „előnevelt” – (amerikai?) néző vélt igényeihez igazítják egyre inkább.

Ez a – többek között sporttörténeti – „paradigmaváltás” nemcsak az eredménylistákat, hanem a már régóta ingadozó esélyegyenlőséget is alaposan átrendezte. Minden nemzedék a maga eszmélésének korát tekinti mércének természetesen, de a „hősi időkre” emlékezők érteni fogják, hogy miről beszélek. Azok az eredmények, amelyek az ötvenes és a hatvanas években nemcsak csodálatosak, de beláthatóan „emberszabásúak” is voltak még, szinte egyik pillanatról a másikra kezdtek rémisztőekké válni, főleg a nők versenyszámaiban. Elismerem persze, hogy fejlettebb lett az edzéselmélet, a tudományos háttér meg az orvosi bázis (naná, hogy az fejlettebb lett!), de ami történt, az mégis meghökkentőnek tűnt már akkor is. Például: a százméteres női gyorsúszás világcsúcsát a legendás Down Fraser 1962-ben szorította egy perc alá, ez a lélektani határ még tíz esztendő múlva is valamiféle etalonnak számított, aztán jött Kornelia Ender, és 55,65 másodpercet úszott a montreáli (1976) olimpián. Pár év alatt több mint három másodperces fejlődést „regisztrálhattunk”, ami úgy öt-hat méternyi gyorsulást jelent. Ezt az összevetést több szám esetében is elvégezhetnénk, aki akar, nyugodtan utánanézhet az egésznek. Példátlan „fejlődésnek” indult a női atlétika, de szemlátomást „megizmosodtak” a férfi dobók is – a gerely súlypontján nemsokára módosítani kellett, mert 1984-ben a csak béketáborbeliek számára rendezett „olimpiapótlékon” (nyilván alapos doppingkontroll mellett!) Uwe Hohn, egy bárgyú tekintetű NDK-s óriás a szert majd kidobta a stadionból –, a szovjet és a bolgár súlyemelők szárnyalásáról pedig jobb, ha nem is beszélünk: „kedves nézőink, hát ez csodálatos, ahány gyakorlat, annyi világcsúcs” – ilyenformán lelkendezett a szegény jó Szőnyi János, aki minden labdarúgó-mérkőzésen mindig mindenkit mindenkivel összekevert. A torna hajlottabb korú rajongóinak aligha kell elmagyarázni, hogy mi volt a különbség a nőként is gyönyörű Vera yaslavská, Ludmila Turiscseva meg az őket pár év múltán követő százharminc centis, huszonöt kilós, a természetes félelmet még csak hírből sem ismerő, gyermeklánnyá zsugorított versenyzők között, a fogait éppen váltó – de állítólag már tizenöt éves – kínai csöppséget is beleértve, de szóba hozhatnánk a műkorcsolyát, a gyorskorcsolyát és más egyebeket is. Ami ott történt, az nemcsak a sokat szidott NDK – meg a „szocializmus dicsőségéért” is küzdő tábor többi tagjának  – a sara természetesen (e rendszerek bűnös felelőssége megvan persze), hiszen a világ többi része is magára talált hamarosan: alighanem ott is jól értették a szakmát az orvosok.

Mert ebben a folyamatban ők aztán igen-igen fontosakká lettek. Nem akarom én most fölsorolni, hogy e sorsfordító esztendők magyar súlyemelői és dobóatlétái közül kik azok, akik ma már halottak (ötven körül mentek el mindannyian), de azt muszáj elmondani, hogy a szervezett formában való orvosi „segítség” is ez idő tájt ömlött rá a sportra, sokszor a legelemibb tudományos kontroll nélkül. Münchenben (1972) kizártak egy – elsőként célba ért – amerikai gyorsúszót, négy év múlva a bolgár súlyemelők már úgy hulltak, akár a legyek, később is sorra jöttek a lebukások – Ben Johnsoné szólt a legnagyobbat 1988-ban –, mi is megégettük magunkat egyszer-kétszer; egyáltalán, sok minden megesett e tárgykörben, csak egyetlen dolog nem: az olimpiát éppen rendező ország versenyzője még nem bukott le soha (1996-ban – amikor Michael Johnson a kétszáz méteres síkfutásban alig indult el, már célba is ért, mint ama rajzfilmbéli gyalogkakukk – én például hosszú percekig igen bután néztem a képernyőt; éppen ezen a tapasztalaton edződve mertem volna fogadni jelentősebb összegben is arra, hogy a sydneyi uszodában – ez a verseny a házigazdáknak nagyon fontos volt – potyogni fognak majd a világcsúcsok – mit ad isten, tényleg potyogtak). Hiába, a győzelem ígéretéért, úgy látszik, ma már semmi sem drága, egy amerikai fölmérés szerint az emberek többsége a sikerért cserébe akár még a néhány év múlva bekövetkező halált is vállalná. Aki a kor parancsait figyelmen kívül hagyja, menthetetlenül lemarad, néha arra ébredek, hogy magam is elhiszem, amit racionálisabb agyú barátaim már évek óta hajtogatnak: „doppingérzékeny” sportágakban a „tiszta versenyző” ma olyan, mint a tiszta fegyver vagy a tiszta bakancs a hadseregben – elméleti fogalom. A még emberszabásúnak tetsző arányok végképp odalettek, s minden – a média, a tudomány meg ez az újabb keletű sikervágy – együtt van már ahhoz, hogy a játékok egykori kiötlői előtt úgy tisztelegjünk, hogy az eredeti gondolathoz ragaszkodókat élhetetlen és szánni való bolondoknak is nézhessük.

Talpon maradni nekünk ebben a rohanásban kéne, ami – bevalljuk vagy sem – egyre nehezebb. Tudott, hogy labdarúgásunkat az e fordulat diktálta kényszer – karöltve a honi szakmai és etikai viszonyok elmaszatolódásával – végképp felőrölte a múló évek során, de olimpiai szereplésünk állja még a sarat – kérdés, hogy meddig. Tény, hogy az a morális romlás, ami a levert forradalom után – az „áldásként” reánk borított konszolidáció közepette –, úgy a hatvanas évek elejétől bekövetkezett, a kicsi műhelyeket kevésbé érintette, s – némi hullámzás után – ezeknek gyümölcse Szöulban (1988) beérett, és a lendület Barcelonáig (1992) kitartott. Ez a két, szinte logikátlannak tetsző eredmény (tizenegy-tizenegy aranyérem) – a Darnyi Tamás- és Egerszegi Krisztina-szerű csodalények akár történelmi véletlennek is nevezhető felbukkanásán túl – valójában a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától végképp teret nyert – amúgy „szocialistásan kapitalista” – haszonelvűen pragmatista életfelfogásnak volt a szerencsés, de roppant rövid lejáratú következménye (a győztesek – és edzőik – érdeméből ez természetesen semmit sem von le), azóta már sokkal nehezebb lett a helyzet. A nagyvilág könyörtelenül sikert parancsoló tendenciái e sikeresség föltételei nélkül „gyűrűztek be” hozzánk a rendszerváltozás után, vágyaink és adottságaink egyre távolodni kezdtek egymástól. Aranyérmeink többségét az „eladhatatlan” sportágakban szerezzük rendre, az „előzetes elvárások” egyre visszafogottabbak lettek (legutóbb már maga Schmitt Pál is csak hat aranyra mert tippelni), az éremtáblázaton lassan, de biztosan csúszunk lejjebb, a „nem hivatalos” pontversenyről már nem is beszélve. Sportvezetőink a bizonyítványt mindig remekre magyarázzák persze – ez nem csoda, hiszen a saját jövőjükről van szó többek között –, de én most mégis elmondom, hogy az a pontszám (135), amit Sydneyben elértünk, 1936 (!) óta messze a legkevesebb! Aranyérmeink felét, érmeink majd harmadát, pontjaink több mint harmadát – valószínűleg a körülmények szerencsés alakulásának köszönhetően is – olyan sportágban (kajak-kenu) szereztük, amelyre a televízió sohasem volt kíváncsi, miközben e remek emberek hazai edzés- és életföltételei egyenesen botrányosak. A sikert hozott sportágak többsége – talán az öttusa, a kajak-kenu és vízilabda kivételével – nagyon ingatag talajon áll, merítési bázisuk kicsi, gyakori helyzet, hogy az összességében siralmas képet egy-egy jobb eredmény elfödi. Így van ez a tornában, a birkózásban és sajnos ma már a vívásban vagy az úszásban is. Tisztelet és főhajtás jár a győzőknek persze – miként az egész csapatnak is, amely még mindig messze az ország pillanatnyi adottságai és lehetőségei fölött teljesített! –, de azokra a jelenségekre sem árt figyelmeztetni önmagunkat, amelyeknek eredményeképp oda juthatunk, hogy rettegve szurkolunk majd: ki nyeri meg végre azt az egyetlen aranyat.

Szomorúan mondom, de mi, magyarok mintha csak az emlegetett világtendencia vadhajtásait akarnánk átvenni, ám azokat egyre gyorsabban. Ehhez persze remek talajt adott a ma leginkább nosztalgiával szemlélt kádári kor kaparj kurta „etikája”, amelynek lenyomata ott van a honi „profizmus” szinte minden mozzanatában, sajnos, nem csak a labdarúgóknál. Elismerem, hogy a magyar sport intézményi, gazdasági föltételei roppant szegényesek a gazdagabb országokéihoz mérten, de az is föltűnt nekem, hogy a játékokat követő szakvezetői magyarázkodások során az etikai problémák milyen gyakran kerültek szóba. A birkózók búcsúzó kapitánya csakúgy a morális hiányosságokat, a csapategység gyengeségét emlegette, mint a székébe görcsösen kapaszkodni látszó vívóké, ami pedig az atlétáknál történt, az egyenesen elképesztő. Az, hogy – két évvel a méltán nagy sikerű, bravúrosan megrendezett Európa-bajnokság után, először az olimpiák történetében – még csak pontot sem voltunk képesek szerezni, talán még magyarázható lenne, de e kapitális kudarchoz vezető út némely erkölcsi összetevője már nehezen. Mert mit szóljunk azokhoz az olimpikonokhoz, akik szerencsétlen csapattársuk szerelmi légyottját – a férfi résztvevő beleegyezésével – titokban filmre veszik, majd a fölvételt viháncolva mutogatják másoknak is, s mit ahhoz a nagyszerű edzőhöz, aki tud minderről, de lépni nem mer, hiszen a várható siker mindennél fontosabb? Vagy ott van a Kőbán Rita „problémája”. (Eszébe ne jusson valakinek, hogy a két „esetet” azonos mércével mérje!) Minden idők legeredményesebb magyar kajakosa pár perccel a célba érés után – második lett a magyar négyes – fáradt és elkeseredett állapotban olyasmit is kiejtett a száján, amit – könnyű belátni utólag – nem kellett volna. (Lényegében arra utalt, hogy ő bírta volna még, de társai nem hajtottak eléggé, ezért veszett el a verseny.) Nem volt ez botrányos önmagában, inkább csak ügyetlenség. Az azonban már elgondolkoztató, hogy a roppant öntudatos versenyző még hetekkel a történtek után is mennyire képtelen volt belátni, hogy ő ott a nagy-nagy győzni akarásában egy morális vétket követett el, ami igen-igen könnyen helyrehozható. Oda kell állni a másik három lány elé, és annyit mondani, hogy „ne haragudjatok”. Állítom: ha Kőbán Rita mindezt a szívéből teszi, akkor nemcsak társai, de mindenki azonnal meg fog neki bocsátani, a sportolói nagyságok sorában menten arra a helyre kerül, ami őt megilleti, aztán már hosszú monológját is nyugodtan elmondhatja, hiszen még az is meglehet, hogy pszichológiailag vagy szakmailag  – mindabban, amit Gyárfás Tamásnak előadott a tévében – igaza volt az utolsó szóig. Mindezt azért mondtam el ily részletesen, mert a Sport + című hetilap egyik számát forgatván leesett az állam. A Heti Hetes egyik ügyeletes sztárja kedvenc magyar sportolójaként őt nevezte meg, méghozzá éppen e szerencsétlen kifakadása miatt. „Ez számomra egy igazi sportember megnyilvánulása volt” – mondta Havas Henrik, majd letolta az egész magyar közéletet, mivel az nem becsüli eléggé az ilyen típusú öntelt agresszivitást, néhány héttel később pedig még az olimpia legkellemesebb meglepetése címet is az emlegetett hölgynek adta (valószínű, hogy ekkor sem az egyéniben elért hatodik helyezésére gondolt). A sikerembereknek ezek szerint minden megengedett, ha szavaikból csak a „győzni akarás” süt, s nyilvánvalóan hatökör vagy elmaradott ember, aki minderről másként vélekedik.

Ez a mozzanat akár az egész előadott históriát is példázhatná. Így nézi, szemléli ma a játékokat a magyar és a nemzetközi „posztmodern elit”, amitől – hiszen részei ennek – az olimpia szervezői, irányítói és hasznosítói sem akarnak elmaradni. Akarjuk-e magunknak ezt a világot? Hajlanék arra, hogy én nem kérek belőle, ha nem tudnám, hogy az az emlegetett utóvédharc emberi arcunk megőrzéséért is folyik, s ebben még e világot átkaroló négyesztendei látványosságnak is része lehet. Tudom, hogy a sport már rég az ördögé lett, de reménykedem, hogy az olimpia azért mégsem teljesen. Mert alighanem megint egy világméretű bódítást láttunk tizenhat napon át, amin sokan meggazdagodtak, vagy még gazdagabbá lettek, de láthattuk a dobogón például Kovács Ágnest vagy Kökény Beatrixot is, akik számomra azokban a percekben a már rég letűnt hősöket idézték. Tán önmaga félelmeit és kishitűségét is legyűrve, roppant fegyelmezett versenyzéssel győzött az egyik, társaival együtt egy már megnyert aranyat – igen bután – veszített el a másik, de mindkettőjüket egyformán rázta a zokogás, vélem, azért, mert – ott belül talán – megérezték az életnek azt a misztériumát, amivel a földi halandó csak a kivételes pillanatokban érintkezhet. Amit tettek, érdekek és számítgatások nélkül tették, egész lett számukra a világ ott a dobogón, amelynek az öröm éppúgy része, miként a tragikum, ahogy azt a régi bolondos görögök – az olimpia egykori kitalálói – mindannyiunknál jobban tudták. Ez a két – végletesen ellentétesnek tetsző, de paradox módon egy irányba mutató – pillanat volt számomra az igazi olimpia, a csoda és az esendőség foglalata egyszerre, amit mint eszményt soha föl nem adhatunk. Kicsi sziget, bevehetetlen hadállás ez, a még pislákoló erkölcs, az áhítat és az emberség sűrítménye az embertelenségben – ami rajta kívül van, az minden hazugság egy idő óta. Magyarhonba ezt kéne elhozni igazán, s ha csak a versengéssel együtt lehet, hát akkor nem bánom: pályázzuk meg azt is. Esélyünk az utóbbira nemigen van, de az tán vigasztaló, hogy az előbbivel való együttlét semmibe sem kerül – csak a jóindulaton, a szereteten meg a magunk emberségén múlik. Hajrá, magyarok!