Pósfai György

Gőzös Cipó

Szokásomhoz híven a hidegtől a meleg felé tartottam.

Fanyar füstkígyó tekergett a fák között, a napon még sütkérezni lehetett, az árnyékban már csípett az őszi levegő.

Kezdtem az ötvenméteres medencével. Fejesemmel én törtem meg a víztükröt – egyedül voltam. Egyenletesen szeltem a habokat, kilégzéskor a szétprüszkölt víz apró golyócskákban szaladt előre a felszínen, bőrömről bizsergető mikroörvények váltak le, s egyesültek nagyobb tölcsérekké sikló testhatárom mentén. Elég lassan közeledett a medence túlsó vége – hiába, jó néhány éve már, hogy olimpiát nyertem! Nemrégiben amputáltattam az egyik karomat, ez is jelentősen lelassított. (Meg az is igaz, hogy nem valami úszószámban nyertem az aranyérmet, hanem szalonnasütésben.)

Pelenkafehér felhőrongyok úszkáltak a képeslapkék égen, a feszített víztükör apró hullámain napfény-üvegcserepek villództak.

Zihálva, de energikusan kimásztam a medence végén, és áthengeredtem a következő fokozatba, a féllangyos pocakáztatóba. Három gyerek játszott fröcskölődve, sikongatásuk elhalt a fenyők lombjában. Épp csak keresztülgázoltam a medencén, s átcsobbantam a meleg dagonyába. Jólesően szétterültem, hagytam, hogy kültakarómat átjárja a hő. Ahogy azonban az úszás hatása múlni kezdett, a hőfok mind kevésbé tűnt kielégítőnek, nem akart csontig hatolni a meleg.

A megmozduló levegő áramában teljesen halott levelek zizegtek végig a betonon, majd hangtalanul a vízre hullottak.

Irány a forró víz! A termálmedencék felülről nyitott terét háromszög alakban sima, csupa üveg épületszárnyak vették körül. A háromszög egyik csúcsán kapu nyílt, itt lehetett besétálni a strand felől. Nagy volt a kontraszt: kint a szinte kihalt strand, csöndes medencék, elhagyott nyugágyak, éles, üres levegő, bent sűrű, meleg gőzpára, a vízben csont-bőr-hús embertömeg, egységes zsivajmorajjá egyesülő sok-sok individuális beszélgetés. Szemben az épületből alagútszerű kifutó vezetett a vízbe, a végén lógó vastag fóliacsíkokat időnként félrelebbentették: újabb emberegység érkezett, hogy beleolvadjon a termáltömegbe. Csupa meglettebb ember mindenhol; sűrű rajokban gubbasztottak a medencék csempézett padkáin, nem tartottak távolságot, egymáshoz préselődtek, itt mindenki feloldódott a nagy, terápiás közösségben.

Nem a legszebb emberpéldányok járnak ide: lógó hasak, szőrös hátak, megereszkedett, löttyedt bőrhurkák, kopasz tarkók ernyedeztek a kiázott testnedvekkel dúsított termálvízben. Oldalt tolókocsis sánták és bénák várták türelemmel a sorukat, hogy a gondozó a lejtős rámpán a vízbe segítse őket.

Beléptem a derékmély medencébe, és nyakig a sűrű, közös magzatvízbe ereszkedve, lebegő törpejárással felfedezőútra indultam a padkák labirintusában. Kerülgetnem kellett a víz alatti, kusza végtagnyúlványokat, itt-ott meg különösen nagy volt az emberkoncentráció: gejzírbuzgárok törtek itt fel a fenékről, alulról fújták be a levegővel kevert forró vizet. Hárman-négyen csaptak le egy-egy működésbe lépő buzgárra, hátukat-ülepüket egymásnak vetve élvezték a kéjes altesti dögönyözést. Némelyek nem is háttal, hanem szemben álltak, hasuk-mellük összetapadt, fejüket kénytelenek voltak oldalt fordítani, hogy ne egymás szájába beszéljenek.

A legforróbb beáramlási pont felé közeledtem, amikor a felszálló és megnyíló gőzfátylak között megpillantottam, akit kerestem: Cipót. Különös módon egyedül birtokolt egy buzgárt, a tömeg egy tisztességes sugarú körben üresen hagyta körülötte a medencét. Én ezen nagyon nem csodálkoztam, Cipó körül mindig különös dolgok történnek. Ő az, aki alatt leszakadt a londoni híd, és egyszer őmiatta késett két hetet a cukorrépa betakarítása. Régen láttam már, erősen megnőtt a haja, egészen a vállára omlott, és rövid szakállat is növesztett. Oldalazó mozdulatokkal megközelítettem, ő helyet adott, és most már ketten bizsergettettük magunkat a feltörő buborékokkal.

Az ég ki-kinyílt felettünk, „ang-ang” – hallatszott le hozzánk áttörve a tömegmormogáson: vonuló vadlibák kiáltoztak a magasban.

„A meleg víz jót tesz a gondolkodásnak” – jegyezte meg Cipó. Ráhagyólag bólintottam, valóban, ami jó a testnek, nyilván a szellemnek is előnyös. Vártam, mit akar mondani, és közben a buzgár fölé úsztattam a horpaszomat.

„Szerinted kicsoda Jézus Krisztus? Kinek tartják az emberek?” – szegezte nekem a kérdést. Meghökkenve kapirgáltam gondolataim között – tudtam, hogy nem elégszik meg valami szimpla válasszal –, próbáltam felidézni, mit is mondtak Szent Péterék.

„Illés? Jeremiás? Valami próféta?”

„Hideg, hideg” – rázta fejét Cipó.

„A Messiás? A második személy?”

„Langyos, langyos, melegszik!”

„Az Emberfia?”

„Meleg, meleg! – csapott a szóra Cipó –, de még nem tűz!”

„Hát akkor szerinted kicsoda Jézus Krisztus?” – tettem föl az obligát kérdést.

„Én vagyok Jézus Krisztus” – válaszolta Cipó nemes egyszerűséggel. Látva újabb meghökkenésemet, így folytatta:

„Pontosabban: része vagyok, belőle épülök, bennem van…” Hirtelen eltorzult az arca, torkához kapott, és elliluló képpel köhögni-öklendezni kezdett. Hosszú másodpercekig tartott a roham, s végül úgy tűnt, valami irtózatos csomagot sikerült felharákolnia torka mélyéből. Ott állt kimeredt szemmel, kidülledt pofazacskóval, és száját összeszorítva, kétségbeesetten nézett körül, hogyan szabaduljon meg a kínos tartalomtól. Ránézett a vízre – az embergyűrű körülöttünk még hátrébb hőkölt –, aztán keserves fintorok közepette nagyot nyelt, és visszacsúsztatta eredeti helyére a szörnyű gombócot.

„Mi van veled?” – néztem rá rémülten.

„Á, semmi – legyintett Cipó –, csak nagyon közel merészkedtek már” – és vállával a húsgyűrű felé bökött.

Felvetette fejét: a mélykék égen egymást érték a vadlibák V betűi, szólongató-kereső kiáltozásuk lehullott közénk. Néhány helyben úszó mozdulatot tettem.

„Réges-rég, egy távoli városban, kisgyerek képében ott ültem egy öreg templom sötét sekrestyéjében – révedt a gőzbe Cipó. – Sárga, gyertya alakú lámpák világítottak, a magas terem felsőbb régiói homályba vesztek. A fal mentén hatalmas, sötétbarna szekrény húzódott, benne frissen mosott, mégis dohos miseruhák, ministránslebernyegek lapultak. A káplán magyarázott, és valahányszor Krisztus nevét mondta, a szekrény fölött a falra szegezett fakorpuszra mutatott. Nem éreztem közösséget a szoborral. Egy idegen, rideg, ébenfekete alak lógott a sötétbe vesző magasban, egyszer még ránk zuhan, és nyakunkat töri. Hol volt a mosolygós tekintetű, fiatal férfi, a puha porban mezítláb bandukoló tanítványok, a szelíd galileai dombok, a kerek kövekre kifekvő hullámok, a halászok lágyan sikló csónakja?

A sötét sekrestye helyett szívesebben keresgéltünk a toronyban – a káplán ideadta a kulcsot –, találtunk is csókafészket kék szemű fiókákkal, kimásztunk a toronypárkányra, törött karú kőszent mögül lestük lent a játékvillamost, a hangyaembereket. Mi is aprók voltunk, ránk borult az ég, a domború föld szétszaladt alattunk, s rajta kapaszkodott a város, lüktető, sűrű közepétől a rojtos szélekig, ahol az elfogyó házak közül utak futottak ki a napfényben fürdő dombok közé.

Igen, kicsi voltam, a mustármagnál is kisebb, a semminél is kevesebb, de kinyílt fenn a szemem, és megszületett bennem a világ. Messzire láttam, de befelé néztem. Rájöttem, hogy egylényegű vagyok, és minden általam lesz. Ha akarom, semmi sincs, és ha akarom, minden van. Lenéztem, és megteremtettem a szememmel a várost, az utakat, a dombokat, a levegőt, az eget, eligazgattam az embereket, és azóta is folyton megkönyörülök rajtuk, vesződöm velük, teremtek és megváltok és lelkesítek…”

„Jó, jó – szóltam közbe –, és velem mi lesz, én is részesülök, tudok teremteni, és Megváltó is vagyok?”

„Persze, mind azok vagyunk” – legyintett Cipó.

„Ők is?” – mutattam a lógó hasúakra. Cipó meghökkent, aztán vállat vont:

„Nyilván ők is.” Azzal – még elragadtatásának hatása alatt – egy pompás háti vízinyíllal a medence széléhez lökte magát, kiszállt a vízből, és a középen lévő, kerek, asztalforma szellőzőnyílás tetejére lépett fel, hogy megtörülközzön.

És ekkor különös dolog történt. Miközben Cipó fürdőlepedőjét magára csavarta, zúgás támadt az égből, és vizet kereső, összevissza kiáltozó vadlibacsapat ereszkedett le az épületszárnyak közé. Egyre lejjebb szálltak a madarak, a gőzfelhők között tájékozódásukat vesztve, zavarodottan repültek körbe-körbe, örvénylettek a nagy testek, ködöt kavaró szárnyak suhogtak, az üvegfalakról többszörösen visszaverődő madárkiáltások töltötték be a teret, és a vadlibák tölcséres örvénye közepén, a kavargó gőzből kiemelkedve ott állt, lebegett Cipó, átszellemült tekintetét az égre vetette, két karját előre-felfelé nyújtotta, a fehér fürdőlepedő könyökéig csúszott vissza – mindenki őt nézte döbbenten, a röpködő, suhogó madaraktól, kavargó gőztől, lebegő Cipótól zavarodottan sokan felálltak a vízben, egy béna felegyenesedett tolószékéből, egy reszketeg lépést tett Cipó felé, karját előrenyújtotta…

Aztán valami huzat félrelebbentette a gőzködöt, a vadlibák felismerték tévedésüket, és néhány erőteljes szárnycsapással visszaemelkedtek a magasba, a béna megkapaszkodott a korlátban, és visszarogyott a tolószékbe, fokozatosan újra kezdődött és normál szintre erősödött a zsivajmoraj, Cipó pedig lehajolt, belebújt papucsába, majd leugrott, és kisétált a medencék között a kapu felé, eltávozott a strand irányába.

Még egypár pillanatig az események hatása alatt voltam, de aztán irtózatos torokköszörülésbe-harákolásba kezdtem, mert egy újonnan érkezett terapeuta lebegő törpejárásban éppen az én buzgáromat vette célba.