Rónay László

„Ha volna hang…”

Csokits János: Egy hajótörött naplójából

Egy költő lelki alkatára, egyéniségére, mesterségéről kialakított véleményére a címadásaiból is következtethetünk. A hajótörött képzetét a magányossággal asszociálhatjuk, s talán nem ok nélkül. Csokits Jánost annak idején életkora, költői indulásának időpontja miatt sorolhattuk az akkori középnemzedék lírikusai közé, valójában többnyire távol tartotta magát a vele egyívásúak vállalkozásaitól, de rangot adott neki, hogy a legendás Kilenc költő című antológiában szerepelt, őt is Szabó Zoltán kalauzolta be abba az irodalmi közegbe, amelyet az érdeklődőnek illik ismernie. Pontosabban: illett volna! Hiszen ez a versgyűjtemény kevesek féltett, boldog tulajdona volt. Akárcsak a Külhoni Szövegtár egyetlen száma, amelyben ugyancsak jelen volt. De például hiába kerestük nevét az 1980-ban megjelent Nyugati magyar költők antológiájában, holott ott lett volna a helye a nyugati lírát reprezentáló gyűjteményben. S ha valaki versesköteteit kereste, meg kellett elégednie egy Bostonban kiadottal, a Látogatás egy égitesten-nel. Ez azonban már akkor (1988-ban) került az olvasók kezébe, amikor lassacskán megkezdődött az addig homogénnek vélt nyugati magyar irodalom eróziója, amely a rendszerváltás után olykor valóságos hegyomlássá változott: fogyatkozott az olvasóközönség, folyóiratok szűntek meg, az írók egy része hazatelepült, ám furcsa és megmagyarázhatatlan okokból legtöbbjük máig sem került be a hazai irodalom vérkeringésébe, köteteik ritkán jelennek meg, s akkor is kritikai visszhang, mérlegelés nélkül. Az átlagolvasó előbb szerezhetett tudomást Csokits János Pilinszkyhez fűződő kapcsolatáról, semmint verseit megismerhette volna.

A hajótöröttség állapota persze mást is jelent. Erre utalt Kemenes Géfin László az említett 1980-as antológia előszavában. Arra célozva, hogy a nyugati magyar líra nosztalgikus érzése nemcsak a szülőföld kényszerű elhagyásának fájdalmából ered, hanem mélyebb jelentése is van: szétfoszlott az ember metafizikai világképe, s az utolsó világmegváltó eszme is semmivé vált; „századunkban mondotta ki joggal a filozófus, hogy az emberi lét hajótöröttség, s ezután csak azoknak szava érdemel hitelt, akik ennek az állapotnak tudatában vannak”. Csokits János mindenesetre tudatában volt! Idézzük bizonyságul egy körülbelül harminc esztendeje született költeménye, a Kipillantás egy holdkráterből indító részét (maga a vers egyébként bármelyik antológia dísze lehetne):

 

Búcsúzni kell.
A hallgatás kéklő üvegén
kinéz a szív. A régi jel:
rebbenő arc a múlt egén.

Fehér mosoly. Barátaim,
egymás szemében eltününk,
idegek, sejtek rácsain
atomvilágba süllyedünk.

Ismertük egymást. Ennyi volt
a rövid találkozó.
Szavunk hűségén semmi folt:
az élet halálhozó.

Egy szó – és minden szerteszáll,
a tér, idő, tudat
a fényben egymásra talál.
A szív tudja az utat.

 

Ez az egyetlen idézet is igazolhatja, amit a költő önvallomásában ír: „Az öt évtizeden át egymást követő irodalmi elméletekre, izmusokra nem sok időt pazaroltam: érdeklődésem egészen más irányba, az eredethez, a Föld, az élővilág eredetével foglalkozó tudományokhoz vonzott.” Szerencsére. Soha nem születik igazán jelentős líra abból, hogy a költő különféle múlékony kordivatokhoz kötődik. A „tér”, az „idő” és a „tudat” adja igazi témáit, ezeket népesíti be, lényegíti át látomásaiban. S ha még a szívére is hagyatkozik, bizonyosan érdemes gondosan, ráhangolódva olvasni a hajótörött naplóját. Még akkor is, ha azt panaszolja, hogy „Hideg ez a föld // egyetlen sárga levél / csüng a fügefán” (Haiku), vagy közös sorsunkra, az elmúlásra készülődik.

Ősi tudást, a jelenségekkel való azonosulást jelképekké finomító és tágító elemeket bőven találhatunk Csokits János lírájában. A Kipillantás…-ban is, más verseiben is gyakran bukkan föl például a kék szín, amelyet a kötet címének sugallata szerint a tenger színével is azonosíthatunk, de mást is felidézhet, például a romantika korának szemléletét. Ott és akkor a kékség az éterivé finomodott vágyakra utalt, az eszményire, amelynek fényében a tér, idő, tudat valóban egymásra talált. Benne rejlett e színben a végtelenség, az elérhetetlen iránt érzett örök emberi vágyakozás, az az érzés, amelyet Kemenes Géfin László „veszélyeztetettnek” mondott idézett előszavában. A költő, ha komolyan veszi feladatát – és Csokits János ilyen költő –, e veszni látszó értékeket perli vissza fájdalmas egyértelműséggel vagy lebegő jelképiséggel, már-már szürreális ihletéssel.

Nem tanulságok nélküli figyelemmel kísérni a versek születésének időpontjait, szembesülni a költő belső érlelődésével, hangja, formálása és témái változásával. A rendkívül szigorúan megrostált versanyag hat ciklusra oszlik, az utolsó (Szürkület) már itthon született költői terméséből is ízelítőt ad. Nehéz feladat volna pályaívét megrajzolni, hiszen korai költészetében is rátalált már arra a hangra, amely máig jellemzi – legfeljebb kicsit játékosabb, fiatalosabb volt akkor –, és arra a formálásra is, amelynek lényege a látvány és a jelenségek mögé hatolás, egy mögöttes, a lélek tartományában épült világ feltérképezése. Mégis megfigyelhető a változás: a játék egyre komolyabbá válik, élet, halál a tétje, még akkor is, ha maga a vers nem a végső vagy az egzisztenciális kérdésekkel szembesít. Ám a szavak mögött érezni azt a szándékot, azt az eltökéltséget, ahogy a költő, akár Homo ludens című versének hőse, a „végtelennek akar kiáltani”, „tartós jeleket” hátrahagyva, s jóllehet érzi vállalkozása terhét, újra meg újra nekirugaszkodik, hogy minél mélyebbre hatoljon a lélek titkaiba és az anyagi világ szerkezetébe.

Tizen-egynéhány évvel ezelőtt Barta János rendkívül tanulságos képét rajzolta meg az akkori modern költészetnek. Az új költészet, írta, esztétikai kapcsolatokat teremt egy imaginárius térben és időben. A „régi” vers élményvilága „elhelyezhető az euklideszi térben és időben, az alapul szolgáló szituáció jelen van, vagy többé-kevésbé sejthető. A modern vers számára új, mágikus geometriát kell tételeznünk: tér- és időjelzései valami megfoghatatlan központra utalnak” (Ma, tegnap, tegnapelőtt). Persze azóta jócskán módosult a líra, ma már az a bizonyos központ nem megfoghatatlan, hanem nincs, esetleg több is létezik.

Csokits János lírájának központja azonban pontosan kitapintható: az ember keresi benne a hiteles megszólalási lehetőséget és helyzetet, amit azért nehéz megtalálnia, mert a természet, az egykori képsugalló, alapvetően megváltozott, a tudomány felismeréseinek vakító fényében új és új arcait mutatja, s gazdagsága még inkább saját kicsinységére, eszközei elégtelenségére eszmélteti a költőt:

 

Üveges fényben állok itt,
kéken tengeri zöld
tükrével kínoz, elvakít,
jéggel süt rám a Föld.

Sugárzó gömb! Hányféle ég,
könnyező, vérző anyag,
levegő, tenger, sarki jég
hideg gyémántja vagy?!

Delejes földi fényözön,
dermesztő acél sugár,
páncélodba öltözöm:
belülről nem sivár.

Kihűlt varázslat vesz körül,
szivacsos, ráncos szivek,
a szó hasztalan örül:
a kő nem hallja meg.

 

(Kipillantás egy holdkráterből)

 

Könyvet lehetne írni erről a megállapításról: „Kihűlt varázslat vesz körül”. Már Ady is azt panaszolta, hogy „minden egész eltörött”, s Kosztolányi impresszionistának mondott Őszi reggelijében megborzongat a „részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség”, de az egész, ha töredékeiben is, s a tökéletesség, ha magába fordult is, felismerhető volt, a költő rendelkezett azzal a képességgel, hogy olvasóját ráismertesse. De mi történik, ha a varázslatával ható, képekbe és hasonlatokba foglalható anyag „kihűlt”, ha a szívek szivacsossá, ráncossá aszalódtak, kővé váltak? Mi lesz akkor a költő örömének tárgyával, varázslóeszközével, a szóval?

Talán a világ rendje, amelyről oly magával ragadó hitelességgel írt József Attila és Szabó Lőrinc, még menedék lehet. De az ő rendjük még az anyag mozgásából, a sejtek életéből adódott. Csokits Jánosnál viszont már „jéghideg”, végső állapot eljövetelét sejtető:

 

Éjfélkor jéghideg a rend.
Kihúny a hold, a kristály meghasad,
pattogva zeng a porladó öböl:
vizének hűlt helyén az űr,
halott dűnák, tűnő csillagok.

(Később)

 

Ez a leírás Csokits János lírájának egyik vonzó sajátosságára utal: feszült figyelemmel, már-már önkínzó összeszedettséggel építi fel szavaiból a saját világát, ismételten szembesülve a modern lírát annyira jellemző kockázattal, amelyben ott rejlik a kudarc valószínűsége, a szavak hiábavalóságának torkot szorító félelme. „…megesik, hogy a lét összetör, s otthagy minket az útfélen – írta ezzel kapcsolatban Pierre Emmanuel. – Egyetlen hivatásának valóban tudatában lévő költő (és e »kritikus« tudat nélkül minden költészet kezdetleges marad), egyetlen szellemileg nagykorú költő sem utasítja el a kudarc kockázatát, aminek ez a hivatás a jele. Egyetlen módja van, hogy ne mondjunk csődöt a nyelvben: meggyőződésünkké tenni, éppen a nyelvben való hitünk által, hogy folyton hajlamosak vagyunk erre a csődre; hogy a legkisebb figyelmetlenség, a szavak iránti köteles tiszteletünk lazulása elég a csődhöz. A költészet vagy lelki jelenlét – vagy nem egyéb üres irodalomnál.”

A modern líra megértésének, a róla kialakítható értékítéletnek akár kánonja is lehetne ez a néhány mondat. Ha igaznak fogadjuk el – s aki az irodalomnak morális szerepet tulajdonít, feltétlenül azonosulni tud vele –, kimondhatjuk: Csokits János lírájában érezni e „lelki jelenlét” megnyilvánulásait, s ezek egyik legizgalmasabb jele, ahogy még a kőnek és a néma világnak is el akarja mondani üzenetét. A tapasztalatok sokaságával felvértezett költő gyakran szembesül a kihűlő világ félelmes látványával, a halott természettel, kiürülő világegyetemmel, az ember utáni vagy nélküli csenddel, a „semmi”-vel, amely aligha véletlenül lett fontos bölcseleti kategória. Még ebben a kihalt közegben is érzékeli azonban az élet jeleit, a megszólalás esélyét. Egyik megrendítően szép „képeslapján” (A hűlő Nap korából) így ír:

 

Szirtek között
üresen kanyargó meder
fövenyén a csönd
csillámai,
                        pávakék
láva üvegére kövült
szivárvány,
                           a Nap
sziklává higgadt
kérge most fagyos,
salakos lapály,

se Hold
se Föld.

Köröskörül
fekete égbolt,
gyémánt némaság.

*

Ha volna hang,
volna itt beszéd,
azt mondaná a kő:
Minden él,
a semmi is világ.

 

Az Örökre mottóját Illyés Gyulától választotta a költő („ami egyszer szép volt, az nem múlik el soha”), s ezt a gondolatot ismétli meg verse felütésében: „Ami egyszer szép volt, sosem múlik el”, ám a megállapításra egy időszerű kérdés következik: „de vajjon a rosszat felejteni kell?” Már csak azért is érdemes szembesülnünk Csokits János e költeményével, mert azon ritka kivételek egyike, amelyekben a poéta időszerű történelmi problémákkal vet számot, valós események uralják a versszöveget. Az olvasóban távoli asszociációként felötlik Márai Halotti beszéde, amelyben hasonlóan fájdalmas, önvizsgálatra késztető felvetések olvashatók. Csokits János is távlatos belső monológ formájában idézi a félmúlt szomorú emlékeket ébresztő szereplőit: „Rákosit, Sztálint, Révait, Zsdanovot”, s természetesen Hitlert meg a történelem elképesztő bukfenceit, amikor „Moszkva Berlinnel még szövetségben áll”… Csak „történelmi bazár” volna mindez, vagy az emberiség örök veszélyeztetettségének fájdalmas mementója? „Szuronyok közt ismered a veszélyt” – írja a költő, s ha széttekintünk a mai világban, csüggedten állapíthatjuk meg: a szuronyok eltűntek, de a veszély még fenyegetőbb, „a történő világ” új és új szörnyűségeket tartogat, s meglehet, nemcsak a „Föld és Hold” marad meg, hanem „volt, van, lesz” az emberiség ellen elkövetett bűnök sora is, s mintha igaza volna a költőnek: „haszontalan beszéd” felsorolni őket abban a balga hitben, hogy okulásunkra szolgálnak, olyan tanulságul, amely a tisztább élet felé segíthet. Vagy mégis van lehetősége a bűnök eltüntetésének? A vétkesek – így Csokits János – nem nyerhetnek „könnyelmű bocsánatot”, de a személy magában hordja a felejtés és vele a megigazulás esélyét:

 

Rejtsd el, bármivel gyötör az iszonyat,
mint kagyló a gyönggyel, vond be kínodat:
amit elviselsz, abból nő a vigasz,
nincsen igazság – ha bírsz, te légy igaz.

Az idő tér dolga. Földünkön a tett
mindig csak örökre történhetett,
s ami egyszer történt, a fényben a kép,
örökre szennyes, vagy örökre szép.

 

Nem túlságosan megnyugtató azzal a megállapítással szembesülni: „nincsen igazság”, csak önmagunkban, tetteink vagy gondolataink által birtokolhatjuk részleteit. Messzire vezetne, ha végiggondolnánk, mi is az az igazság, s történelmi tapasztalatainkkal szembesítenénk azt a kérdést, mennyire relativizálható, hamisítható meg. A tettek emlékezete valóban megmarad. Az egyén helytállásának, személyes igazságáért vívott küzdelmének emléke többnyire elhomályosul. De a sok kis személyes harc valóban folyammá szélesülhet, amely az utókor nézőpontjából „örökre szennyes, vagy örökre szép”. S azokat a „szennyes” emlékeket, amelyekkel a költő szembesít, talán megszépítik a bűntelenség fénylő példái, amelyek közül a legfényesebbek nem lehetnek mulandók. Mert az ember akkor is magában hordja személyes, „szép” igazsága megvalósításának esélyét, ha a tapintható valóság elemei „lisztes lávakővé” keményedtek. Az emlékezet ilyenkor is működik, számot vethetünk magunkkal, átvilágíthatjuk, megérthetjük tetteinket. A Hic et nunc fontos igazsága ez, s egyben Csokits János lírájának egyik legfeszítőbb ellentétére utal: a világ mulandóságán átütő emberi érzésekre, a reménytelenségben is tisztán világító gondolatra, s ezek reménységünk folyton megújuló forrásai lehetnek és lesznek:

 

Álomra semmi szükség.
Nyitott szívvel nézem az éjfélt,
hideg szemmel holtig tanulok.

 

(Tabula rasa)

 

Ez a gondolat több változatban is kísért. Csokits János is számot vet azzal a megoldással, amely az antikvitás korszaka óta vissza-visszatér, olykor nagyon is csábító formában. Kiszakadhat-e a gondolkodó ember a romlottnak mutatkozó valóságból? Elvonulhat-e magányos szigetre? A Béke Szigetén-ben a megcsömörlött Gullivernek dohos könyveiből is elege lesz. Robinsonnak álcázva magát tengerre száll. Átvizsgálják okmányait, hamis papírokkal igazolja magát, s a Béke Szigetén szenved hajótörést. „Amerre néz: / lakatlan, tiszta nyár. / Sehol egy ember. / Gulliver elégedett.” Elmaradottsága egyben a gondtalanság boldog nyugalmát ígéri.

Ám a modern világban nincsenek olyan szigetek, ahová ne érne el az ember. Gulliver szigetére egyre-másra érkeznek a palackba zárt üzenetek. „Beteg vagy? Duzzogsz? Álmodozol? / Hidd el, szükségünk volna rád” – így szól az első. Válaszol; igaz, homokra írja szavait: nincs szüksége senkire, semmire. De másnap ott az új palack:

 

Hasztalan bujdosol, szigetlakó.
Ahol a tér közös tulajdon,
idő sem lehet egyedül tiéd.
Amid van, kölcsön, öröklött holmi,
minden szó ablak és tükör:
a gondolat idegen gondot őriz.
Ne csald magad, nincs külön világ.

 

Tekintsünk el az esetleges önéletrajziságtól. A lényeg abban rejlik, hogy nincs külön világ, minden szó ablak és tükör, a magányos ember is átlátható, számvetésre késztethető. Az új és új levelek a világirodalom nagy utazóit, egyedüllétre vágyóit idézik: Ulisszeszt, athéni Timont Prosperónál – ugyan mi dolga lehet ott? –, a szülői háztól távol vegetáló tékozló fiút és természetesen Robinsont, aki az üzenők szerint „gyáva Jónás: / cethalban tölti rongyos életét”. Az volna a valóság, amit az utolsó kijelentés tartalmaz: „A fausti ember hajója megfeneklett”? Gulliver nem válaszol. Tűnődik, s arra a szomorú végkövetkeztetésre jut, hogy az emberiség történelmében nincs haladás, legfeljebb a gyilkolás és ellenségeskedés ősképe ismétlődik különböző változatokban: „Ábel juhok pásztora volt, / Káin földművelő.”

A gondolkodó ember, miközben a világ sorsán mereng, felteszi magának a kérdést: „Visszájára fordult a rend?” Valljuk meg, nem oktalan felvetés, s kivált akkor nem az, ha a költő úgy érzi, az űr magánya kövült rá:

 

Egem és földem odavan.
Fogamra fagy a szám.
Elektronzápor a szavam.
Minden égitest hazám.

 

(Kipillantás egy holdkráterből)

 

Ha ezt az önjellemzést összevetjük a Vázlat a költő portréjához önarcképével, első olvasatra nem tapasztalunk különbséget. A poéta lehangoló jellemzése („Álma kiszáradt. / Lírája nincs… / Tükörbe néz: üres arc / üres lapon”) azt a látszatot kelti, hogy a kihűlt, embertelen világban nincs miért fogalmaznia a reménység üzenetét. De a talányos befejezés („A fonnyadt szem / néha még / villan egyet.”) azt sejteti, hogy van még mondanivalója a felkavaró és megrázó számvetés után is. Bár azt írja önvallomásában, hogy csak azokra a szavakra emlékszik, amelyek számára fontosak, az olvasó mégis úgy véli, hogy ezeket a szavakat ismételten ki kell mondania. (Új Forrás Könyvek 34)