Szakolczay Lajos

Erdélyi Zsuzsanna varázslatai

Hegyet hágék, lőtőt lépék

Nem akarok hinni a szememnek: előttem a Hegyet hágék, lőtőt lépék harmadik, megint bővített, ezúttal Pozsonyból érkezett kiadása. Gyönyörű könyv. Teste van, akárcsak a Bibliának – a korábbi kiadások szövegeinek száma 137-ről, illetve 251-ről mostanra 321-re nőtt –, ám forgatásakor, az archaizáló, szép külső ellenére, elsőbben a szelleme ragad meg. Az a megtisztító erő, amit az Erdélyi Zsuzsanna által föltámasztott kései középkor sugall.

Ha nincs vagy kevés az írásos emlék, akkor életre keltve egy sosem volt régiséget, szóljon a szóló száj, öreg mámikáink, búcsújáró öregjeink sok nemzedék kincsét őrző pogány-keresztény imája-zsolozsmája! Amely nemcsak a torokfájásra, hideglelésre, hályogra, ijedségre stb. lehet hasznos ima, hanem a Jézus Krisztust megidéző szenvedéstörténet költőileg átélt mozzanataival az ember háborgó, a valóságban ugyancsak sokat szenvedő lelkére is.

A szenvedővel való azonosulás magában hordja a megtisztulás reményét. A féltve őrzött, az emlékezet ki tudja milyen mélységéből előkerült imák, amelyek gyakran a templom falain kívül rekedtek, ezért némelykor bibliapótlékként is hatnak. Hogy egyikük-másikuk elmondásával a hét halálos bűn megbocsáttatik-e, kérdéses, de a verssel fölérő, nemegyszer poétikai magaslatokba szökő zsolozsmák-bájolók megszólaltatói hittek a varázslatban. Nyomorúságos életük fölött mindig ott volt egy égi út – a képzelet. Ha itt lent szorított valami, akkor a megfoghatatlanságában is sugallatos ösvény jelentette számukra a szabadságot.

A moldvai Diószénről származó, szárászi (Tolna megye) Benke Jánosné Benedek Rozália könyvcímmé emelt, mára klasszikussá váló verses látománya beavat a lélek emez intimitásába. „Hegyet hágék, / Lőtőt lépék, / Kőkápolnicskát láték, / Bellől arannyas, / Küel irgalmas, / Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala, / Aranhajával leeresztvel, / Arankönyveivel kicsordulva, / És aranszekállával kitépvel. / Eljöve Szent Világ Úristen és megkérdeztén: / Mié’t ülsz itt, Szent Világ Úrjézus Krisztus, / Aranhajadval leersztvel, / Arankönyveidvel kicsordulva, / És aranszekálladval kitépvel? / Azér ülök itt, Szent Világ Úristen, / Várom a harangokat, megkonduljanak, / A bűnösök ide folyamoggyanak, / Bűnbánatot tarcsanak, / Szent asztalomról táplálkoggyanak, / Hogy örök életet éljenek. / Aki esztet elmongya eszte lefektibe, / Reggel felkeltibe, / Testye beteg, / Lelke készül, / Boldog mennyország ajtaja nyitul’, áment.”

A kozmikussá tágított képben, melyet a kőkáplonicska, az adatközlőben a történelem és a lélek viharait egyként lecsendesítő kápolnácska indított el, az Úristen legszegényebb jobbágyaiként számon tartott csángók szenvedésélménye biblikus – a megidvezüléshez segítő, azt ösztönző – távlatot kap. Az énekmondó a lelkében leledzett igazsággal megteremti azt az állapotot, ami egy sosem volt misztériumjáték legsajátjabbja: mindnyájan tudjuk, de csupán a beavatottak érzik eme különleges létpanasz fájdalmát, boldog keserveit.

Amikor Erdélyi Zsuzsanna arról beszél, hogy „a középkor bizarr arculatát meglehetősen élénken rajzolja meg az imádságműfaj”, hiszen a csiszolt költői formában „pogány hiedelemmozzanatok, krisztusi pecséttel hitelesített szoláris képzetek keverednek a középkori egyházi költészet töredékes roncsaival, misztikus víziókkal és a burjánzó, nem kanonizált szövegek színes fordulataival”, arra is figyelmeztet, hogy ebben az összeolvadásban az egymással szemben álló „sarkok”: igaz – hamis, törvényes – törvénytelen, kánoni szűkszavúság – apokrif bőség, evilág – túlvilág stb. avatódnak poétikummá. Számunkra esztétikai értéket hordozó költészetté.

Kelet vagy Nyugat? Mezopotámiai agyagtáblák bűvös igéi vagy a német gyógy- és varázskönyvek imaszövegei? Középkori pokoljárók vagy oda magukat visszaálmodó moldvai, kibédi, somogyi, bucsuszentlászlói asszonyok? (Akik, mint a zoboraljai Pintér Józsefné vagy az ugyancsak odavaló Puchovszkyné Sipos Anna, kimenvén ajtajuk elejébe az „apró madárkákban”szárnyas angyalkákot láttak.)

Mind együtt – siratóstul, bibliástul, imáccságostul!

Ebben az égi és földi kazalban, századok hűsében őrizve a hőst, ott szunnyad a teremtőerő megannyi formája. S aki közelebb hajol hozzá, és van türelme az aranyat is rejtő szálakat szétszálazni, egyúttal rá is lel e csodálatos folyamat működésére. „A századokon át elhullajtott szellemi morzsákból a csipegető koldusnép költői tehetsége varázskovászával erőt adó kenyeret sütött. Más szóval: úgy tűnik, hogy a költészetté válás folyamatában ez az anyag fel tudta szítani a népi alkotóösztön míves közreműködését igénylő belső tüzet. Enélkül aligha keletkezhettek volna e sodró líra villanó képei, változó lüktetésű sorai, amelyek Arany Áther vagy Louhi világába is visszalendítenek, de Fülöp, a Kancellár szekvenciái szellemét is árasztják. Ősvallási genezismotívumok kozmikus jegyei kapcsolódnak Mária születéséhez, totemisztikus képzetei Krisztus származtatásához, szoláris hagyományai Istenhez (»bejön hozzám Szent Úristen világosító«, »eljöve Szent Világ Úristen«) vagy Krisztus-Világ anyjához (»én leszek tenéked Napbúlátó anya«). Samanisztikus mozzanatok elködösödött emléke kísért, vogul imádság Nap-hívó könyörgését visszhangozzák, medveénekek hangulatát idézik a »letérgyepül térdre, térdig való vérbe” vagy a »halnék halálodé’, ha halhatnék«, a »lépj ki lépést, lépj ajtódon« betűrímei. S mindez eggyé olvad a »Simeon-hegyi kápolná«-val, a »boldog aranykakaskák«-kal vagy a »kisleányzó« Mária álmával, »angyalok tiszta fejér kötényé«-vel… Enélkül aligha tudnánk meg a »sárbodor szép haját leeresztő« Máriáról, hogy »világ zsoltárkönyvét olvassa«, sem az Istenfiú halálát – »talpig sebesen, könyökig könnyben, hetedízig való sebben« – nem fogalmazná meg egy kánoni irat sem az ősköltészet gondolatritmusának bőségével: »testi szállong, véri hullong«, »száll a húsa szakadván, piros vére csordulván«, »az ő szíve vetömödött, piros véri futamodott«, »szíve teteje meghasadt, piros vére szétszaladt« stb.

Emez izzás nélkül e költészet csak szó- és motívumgyűjtemény lenne, melyből hiányozna a szentséges és a valóságos természetes egysége. Nem ötvöződne eggyé a »főszállott a kokas a kapufélfára«, a »fogadj Isten, Szent Lukács evangélista« hétköznapisága a »Szent Engelice«, »Szent Kotron« és az isteni ige »szent szakramentoma« miszticitásával.

A népköltés új műfajaként jelentkező líra – amint láttuk – nemcsak a magyar barokkhoz vagy a keresztény középkorhoz kötődik, hanem sokkal messzebbre utal. Összességében villant fel vonásokat a magyarság lelki-szellemi arculatából, melyen egymást váltó áramlatok szükségszerűen módosítottak, de alapjegyeit eltüntetni nem tudták. E különböző korok szívverését, gondolati ritmusát s a mögöttes tudattartalmakat kivetítő költészetet talán így summázhatnám: régi és új, távoli és jelenvaló. Csak viszonyítás kérdése, hogy személyes vagy személytelen, hogy alanyi vagy tárgyi. Szubjektív elemei ellenére könnyen objektiválható. Végsőkig leegyszerűsített és végletekig bonyolult. Egyszerre megbékélt és robbanó, zárt és kitárulkozó. Túlfűtött – megríkat, és bizarr – megnevettet. Egyéni hangú, közösségi élménytartalmú. Bár magyar, de Európát, sőt Ázsiát is kivetíti. Nomád természetközpontúsága nem akadályozza meg, hogy a középkori latinitás égre tekintő szemléletével láttasson.”

Erdélyi Zsuzsannának, a gyűjtést és az értelmezést szinte költészetté avató, ma már díjakkal is megbecsült tudósnak volt – nem füle! – lelke eme szépségek meghallására. Ő adott nevet – műfaji besorolást – a fölgyűjtött anyagnak: archaikus népi imádságok. Az ő három évtizedes, szívósságot és kemény akaratot követelő munkája teremtette meg azt a légkört, amelyben a rendszerezett szövegek új tudományágat követeltek maguknak.

Irodalom, nyelvészet, néprajz, vallás, lélektan, misztérium – mind-mind ott lakoznak e szent őrületben. És Erdélyi Zsuzsanna varázslatai attól csak még elementárisabbak, hogy gyűjtőútjain, levetvén tudósi talárját, maga is Édenné bájolta a sokszor csaknem sivatagi környezetet. Szinte nem volt olyan sanyarú helyzet – még a Securitate, a román titkosrendőrség zaklatásait is ideértve (Csíksomlyó, búcsú, 1978) –, hogy mindent a cél szolgálatába állító rejtezéssel, angyali türelemmel „jegyzetelgetve” ne nőtt volna föl adatközlőihez.

Ebben az emelkedésben ott az együttérző ember szárnyalása, vagyis az a meghosszabbított pillanat, amikor a tudós a szenvedéstörténet mozzanatait átélve alanyaival lélekben eggyé válik. Gazdagodik is? Minden bizonnyal. Hiszen a „lelküket az égi magasokig szárnyaltató szent öregeink harmatoztatják a hit, a szeretet, a szépség harmatát ránk, mindnyájunkra”! „Menj el, Asszonyom, Szűz Mária, / Lépjél öt mélységes lépést, / Ejts el három véres könnyet, / Tekints föl a magas Kálvária-hegyre, a magas keresztfára, / Meglátod a te áldott Szent Fiadot felfeszítve…” A gyergyószárhegyi Raduly Jánosné Móna Margit vallott így a csíksomlyói búcsúban a Fiát kereső Máriáról.

Aki sohasem volt Csíksomlyón, és a több százezres tömegből föltekintve nem érzékelte a haragos, sötétszürke égből aláhulló áldást és a felhők mögül áttörő fény misztériumát, annak is vers értékű, mert szimbólumot hordoz a kereső „öt mélységes lépése”. A szakrális néprajz poétája mindig, minden esetben megtette, evvel is adózva Mária útjának, azokat a bizonyos lépéseket. Csak az előttünk általa kifeszített földabrosz bizonyíthatja, hogy mennyire mélységesek voltak ezek a lépések. Zselicszentpál, Lészped, Felsőháza, Csíkbánfalva, Osztopán, Töröcske, Mekényes, Bükkszentdomokos, Zsére, Bucsuszentlászló, Kakasd, Csörnyeföld, Pötréte, Csököly, Kányavár, Erdőd, Kapuszina – zenélnek a földrajzi nevek. Az adatközlőkhöz kötődők, a gyűjtőutakkal meghódítottak, s nem kevésbé azok, amelyeket a Hegyet hágék, lőtőt lépék szerzője valamelyik, könyvében tudatosan szerepeltetett „vendégszöveg” tulajdonosától kölcsönzött.

Mert Erdélyi Zsuzsanna az ég imádatát közösségi ügyként fogja föl. Értékkereső kutatásait is így végzi – alázattal. Nem féltékeny mások munkájára, sohasem sajátít ki egyetlen adatközlőt sem. Sőt, ha úgy érzi, hogy itthoni és külhoni társai az övénél érvényesebb, egy-egy motívumot tekintve érdekesebb szövegre találtak, bátran közli antológiájában. A néprajz, a zene stb. klasszikusait is – így többek között Kálmány Lajost, Bálint Sándort, Lajtha Lászlót, Vargyas Lajost – azért idézi egy-egy általuk fölgyűjtött verssel oly sűrűen, hogy láthatóvá váljék teljes nagyságában az értékek köztársasága. A kötet legújabb része szép számban hoz példát erdélyi (Tánczos Vilmos, Kallós Zoltán, Ráduly János) és délvidéki (Silling István, Jung Károly) gyűjtők-tudósok anyagából is. Mert újdonságukhoz kétség sem fér, s nem kevésszer azért, mert egy-egy változattal valamely ismert motívumról vagy történésről való tudásunk gazdagszik.

Csak a mostani, 1100 oldalas kötetet böngészve látni igazán, hogy a harminc évvel ezelőtt megtalált kincsnek mekkora a súlya, milyen nagy a hatósugara, és mennyire sok égtáj felől való, vagyis egyetemes az értéke. A zalai Bucsuszentlászló és Oxford (itt fedezett föl Jankovics József egy 1653-as imádságot valamely bibliamagyarázó könyv kötéstáblájában), nem szólva a Hegyet hágék, lőtőt lépék-ben oly sűrűn szereplő somogyi helységekről, úgy köttetik össze, hogy világosan látni: az archaikus népi imádságok, tájaktól, országoktól függetlenül, egy különleges érzésvilágot reprezentálnak. Legtöbbször vers értékű megszólalásban, művészi erővel.

Erdélyi Zsuzsanna újabb tanulmányútjai (Olaszország, Lengyelország) és a hazai (szerb, horvát, szlovén, szlovák, sváb) nemzetiségek között végzett kutatásai meggyőzően bizonyították, hogy bájolóink, ráolvasásaink és imaszövegeink, nemegyszer a Grál-jegyek jelenlétét megerősítve, nem állnak egymagukban. Részei – sokszor pillérei – annak az európai szellemiségnek, amely sosem törölheti ki magából a magyar vonásokat.

A néprajz poétájának hajlékony az esszényelve, változatos a stílusa, ezért is olvashatni izgalommal értelmező-megvilágító tanulmányait. Abban, hogy prózája nem csupán a tudományra, de a „szájrú szájra ment” imádságokra is épül, van valami konfessziószerű. Ezáltal mintha egy égi lény közölné bölcs meglátását: nincs elveszve az ember, és botorkáló korunk sem, ha érzékenyen figyel az „egísz níp” századok alatt nemesedett tiszta hangjára. (Kalligram, 1999)