Szappanos Gábor

Petőfi szelleme

Nem tudom, hogy mivé fejlődsz,

Hiszen csak embrió vagy még,

De szebb célod annál nem lehet,

Hogy idézd Petőfi szellemét.

 

Petőfit idézd, ki közöttünk járt

És ismerjük jellemét.

Példakép legyen ő nekünk,

Mi, késői nemzedék.

 

Petőfi itt járt közöttünk.

Talán éppen ebben a szobában

A haza sorsa felett

Vele együtt búsult valamelyik ősünk.

 

Vagy talán szépapánkat nézte

A róna közepébe,

Amint az nyugodt mozdulattal

A kaszáját fente.

 

De minden bizonnyal

A mi ükapánk és anyánk volt

Az a kiskapuban álló subás

Szőke legény, barna lány,

 

Akik az estéli harangszó után

Olyannyira egymásba feledkeztek,

Hogy magukon kívül

Senkit észre sem vettek.

 

Itt érett férfivá.

Több versében is emlékezik rá.

Ifjúsága nem volt virágos tavasz.

Hogy volt-e ifjúsága? Talán nem is igaz.

 

Százhúsz éve már,

Hogy e falon nézte

Pislákoló gyertyafénynél

Pipafüstje árnyát.

 

Most az Ő hajlokában összejőve,

Reá emlékezünk.

És, hogy emlékét megtartjuk,

Erre esküszünk!

 

Lelke lobog előtted

Világító fáklyaként,

És neked szebb célod nem lehet,

Mint az, hogy ápold emlékét!

 

Mikor a tanácselnök elszavalta a Petőfi Irodalmi és Múzeumi Társaság alakuló ülésére írott költeményét, a kissé bizonytalan taps után megilletődött, egyszersmind feszült csend ereszkedett a harminckilenc egybegyűltre az egykori nagyvendéglő ivójában.

Odakünn: fogvacogtató hideg, szélcsendes este – a holdsajka mozdulatlanul állni látszott az égbolt befagyott fekete óceánjában –, a miriád csillag mint megannyi apró szigony, amely jeges szúrásával az utcán bolygó lelkek arcát döfködte. A faluszéli tó túloldaláról, a nádas mögül kutyavonítás hallatszott, a főúton, a kanyarban pedig súlyos csizma alatt ropogott a hó: egy későn érkező meghívott közeledett a Petőfi-házhoz.

Idebenn: már nemcsak a két jól megrakott jancsikályha adta a meleget, hanem a vastag báránybőr kucsmák és a hitványabb fejfedők alól előkerült parasztfőkről fölszálló gőz is. A bekecsek már rég lekerültek az emberekről, s a legtöbben bordás mellényben vagy kardigánban és szigorúan nyakig gombolt, szigorúan nyakkendő nélküli fehér gyolcsingben ültek a helyükön, s várták, mi lesz most. Az ünnepi összejöveteleknek az a nehéz pillanata volt ez, amikor a beszédek elhangzása után a résztvevőktől mintegy elvárják – vagy egyenesen felszólítják őket –, hogy oldottabban folytassák az ünneplést.

A hosszú lócákon, az összetolt X-lábú asztalok előtt ülő szomszédok már épp fordultak volna egymás felé, hogy eleget tegyenek a kimondatlan felszólításnak, amikor egyszer csak olyasféle hang hallatszott, mintha egy láthatatlan kéz irdatlan pallost suhogtatna a fejük felett.

– Nyugodjanak meg kendtek, vagy hadd mondom inkább: barátim, nyugodjatok meg, ne nézzetek oly riadtan, ne tekingessetek a tetőgerendákra, még nem láthattok engemet, és ne tekingessetek egymásra sem, egyőtök sem hibbant meg, és hasbeszélő sincsen köztetek!… A nagy költő szelleme vagyok… Megidéztetek, hát megjelentem. Éppen a földgolyóbis túlsó felén, Ausztrália forró földjén jártam, kénytelen voltam oly távoli vidékre szállani, mert egy canberrai magyar étteremben is Petőfi Társaságot alapított néhány odaszakadt honfi és honleány, és elszavalták egyik versemet, de amikor meghallottam ezt a verselményt, e szánalmasan csikorgó klapanciákat, tüstént szedtem a sátorfámat, és hazaröppentem, tulajdon szemeimmel akartam látni a társaságot, melyben ily fülsértő zöngemény hangzik el, s jól kiosztani előadóját… De ahogy száguldék a hang után, s látom, hogy Magyarországról jő, közelebbről pedig a kiskunsági róna felől, azon belül is Szárazbabód falvából, jó szüléim hajlokából, ahol én száztizenkét verset írtam, rögtön megenyhült a szívem, s amikor a konyhai kürtőn besurrantam, már megrohantak emlékim, s hogy beléptem – vagyis libbentem – e helyiségbe, csordultig volt szívem örömmel, s ha élő volnék, még könnyeim is kibuggyantak volna!

Kedves babódi atyámfiai, hát itt vagyok! Tudom, nem vártatok ily ritka vendéget, de remélem, antul nagyobb a vígságtok!… Hisz úgy élek én százhúsz esztendeje a lelketekben, a ti hű lelketekben, mintha csak az imént távoztam volna a faluból, hogy felleghajtó köpönyegemben bármikor visszatérhessek közétek… No, lassan-lassan ti is láthattok engemet, hamarost én is láthatóvá válok számotokra… na most… végre… tudjátok, úgy van ez a dolog, hogy amikor repülök a tágas levegőégben, ennek a légnek a porszemeit összegyűjtöm, s ezekből szövök magamnak leheletfinom gúnyát, s formázom meg arcomat, s hogy ünnepetek – vagyis közös ünnepünk – fényét emeljem, derekamat még karddal is övezém, melyet a szállongó csillagporból raktam össze, s mely szintoly légiesen könnyű, mint ruhám s jómagam, s mint az üstökösnek csóvája, mi látszik ugyan, de végtelenül ritka és finom.

Hej, bátyám, be megszínám azt a csinos makrapipáját… kendét hát, ott az asztal végin! De szíja csak nyugodtan, köszönöm a kedves kínálást, nem tudok én kezdeni vele semmit sem, hisz magam sem vagyok több a füstnél... Hát, ha élnék, szívesen közétek telepednék, barátim, és hanyatt vágnám magam azon a takaros kis ládán ott a sarokban, szeretem az ilyen kis zugokat, előhúznám a pipámat, és én is rápöfékelnék, mint kend… hogy is híjják kendet?

– Mészáros József.

– Mészáros József?… Csak nem annak a Mészárosnak a leszármazottja, ki itt lakott épp a nagykocsma mellett?!

– De bizony annak, Sándorom, és te a szépapám lyányához, az én üköreganyámhoz írtad a Fa leszek, ha fának vagy virága című versedet.

A szellem nem válaszolt azonnal. Feltolulhattak emlékei – töprengést, megbánást, szégyent egyaránt le lehetett olvasni az arcáról. Mint százhúsz éve, most sem tudta leplezni érzelmeit. Egy darabig röpködött a tágas ivóban, besurrant a múzeum ünnepélyes megnyitására helyreállított kármentő lécei mögé, és elnézegette a hordókat, vesszőfonatos demizsonokat, takaros kis csobolyókat, hosszú nyakú zöld üvegeket, mindenféle butéliákat, lopótököt, majd az egyik asztalsor végén saját, fehér márványból készült mellszobrát szemlélte meg, amelyet magas állványzatra helyeztek, hogy mindenki szembenézhessen vele; a kissé idealizált fej láttán megbocsátó mosolyra húzódott a szája, aztán a pillantása a büszt mögé, a falra akasztott koszorúra vándorolt és az alatta kifeszített hatalmas, nemzetiszín lobogóra. Sokáig rajta felejtette a tekintetét, s a közelebb ülők közül némelyek valami csillogást véltek látni a szemében, később legalábbis váltig ezt állították. Aztán Sándor egy kissé megrázta magát, tovaröppent, és komótosan még háromszor körberepülte a helyiséget, a jancsikályhák fölött sebesebben suhant, s mintha a forró levegő fölött kicsit bizonytalanabbá, homályosabbá vált volna az alakja – a nagy költő életében annyira hozzászokhatott a szüntelen fagyoskodáshoz, hogy még szellemkorában sem szívelhette a túlzott meleget? Az oldalán csakugyan kard csüngött, lábbelije viszont ócska, letaposott sarkú csónak volt. Öltözete: vékony, zsinóros fekete atilla, szigorúan kihajtott inggallérral, valamint szürkésfekete pantalló.

A babódi atyafiak már azt hitték, sosem fog megszólalni, egyszer még szellemalakját is szem elől vesztették – talán a kormos mennyezetű konyhába röppent ki, hogy újra lássa, hol sütötte anyja a fekete kenyeret? –, úgyhogy kezdték előszedegetni a batyujukból az elemózsiát, amit az asszony csomagolt nekik odahaza, kitették az asztalra az üveg borokat, a pogácsát meg a kolbászt, és egyesek, jobb dolguk nem lévén, falatozni is nekiláttak.

– Jó étvágyat kívánok, barátim! Egyetek csak nyugodtan, nem szentbeszéd ez, amit hallotok. Körülnéztem kicsit a házban, mi minden változott meg, közben pedig azon törtem a fejem, megmondjam-e néktek az igazat, vagy hagyjalak meg benneteket a boldog hitben, miszerint Mészáros uram bájos leánykájához írtam a nevezetes verset. De aztán arra gondoltam, jobb, ha én fosztalak meg benneteket egy kedves legendától, mint ha valami jöttment irodalomtörténész teszi ezt, akihez semmi közötök sincsen. Éntőlem talán most szívesebben fogadjátok el az igazságot, mint később egy idegentől. Nos hát, mikor azon a nevezetes áprilisi napon, déltájban Mészáros uramék hamvas, cseresznyeszájú Zsófikája átszólott hozzánk a virágzó lilaakácfa alól, hogy Józsi bátyja térjen haza az én István öcsémtől, merthogy már asztalnál ül a család, én csakugyan épp mentem át az udvaron, és csakugyan elfogtam bűbájos szemének pillantását, egy minutára egészen meg is igézett, ámde a költeményt, sajna, mégsem Zsófikához írtam, hanem a Mednyánszky Berta kisasszonyhoz… Hiába, a szívnek nem lehet parancsolni, nincs olyan zabola, amely visszatarthatná. Bocsássatok meg, barátim, tudom, hogy az irántami szeretetetek miatt nehezen bírtátok elfogadni, hogy a lelkivilágomat itt-tartózkodásomkor egy ismeretlen úrikisasszony foglalkoztatta, ki ráadásul még ki is kosarazott, és tudom, hogy ugyane szeretet bocsátott fátyolt látásotokra, s ezért nem vettétek észre, hogy a vers alá az vagyon írva: „Szárazbabód, 1845. aug. 20–szept. 8. között”, úgyhogy a vers nem születhetett „közvetlen élmény hatása alatt”, mint hittétek. Augusztus végén nem virágzik az akácfa... Emlékitekben aligha össze nem keveredett a Fa leszek, ha…kezdetű költemény azzal a másikkal, a Zöld leveles, fehér-rel, melyben csakugyan az áll, hogy

 

Zöld leveles, fehér

Virágos akácfa,

Kék ruhában szőke

Kislyány van alatta;

Megeredt az eső,

Annak végét várja,

A pitvarajtóból

Kacsintgatok rája.

 

– De biz azt sem a Mészáros uram leánykájához írtam… – dünnyögte még alig hallhatóan a költő, majd ismét elhallgatott, s miközben tett egy lassú kört a menynyezet alatt – a mestergerendát olyan gondosan kerülte ki, mintha valóban az útját állná, nem pedig látványos, de fölösleges mutatványról volna szó –, szeme sarkából figyelte, hogyan fogadják bejelentését az egybegyűltek. Mészáros József, a tanácselnök és még néhányan megcsóválták fejüket, miközben karikázták a kolbászt, és takaros katonákat tömtek a szájukba, és csak egy-egy szégyenlős vagy sanda pillantást vetettek a mennyezet felé, meg hümmögtek. Sándor, mint aki mázsás súlytól szabadult meg, ezek után láthatóan vígabban rótta a köröket: bejelentése nem keltett általános felzúdulást.

– Telepedj közénk, Sándor, ne járj-kelj örökké, mint zsidóban a fájás – javasolta Mészáros József, és majdnem hozzátette, hogy „egyél velünk pár falatot”; tán úgy érezte, e kedves invitálással elsimíthatja a vers keletkezése körül esetleg még fennálló enyhe neheztelést.

– Nem nyughatik a lelkem, Józsi bátyám, meg egyébként is, minek tegyek úgy, mintha élő ember volnék? Üljek le, mint akinek teste van? Mikor éltem, akkor sem volt nyugovásom, nem sokat ültem meg egy helyen – legtöbbet tán mégis éppen itt, Babódon, hol oly nagy szeretettel vett körül a falu népe, s gyógyította zaklatott idegimet… Hanem, halljátok, csudálatos szépen helyreállítottátok ezt a nagy házat, s hogy még múzeumot is kialakítottatok benne…! Megható volt látnom a nipponországbóli, fura ákombákomokkal telerótt verseskötetemet meg azt a gyanús, elrozsdállt vasszerkentyűt, amit kineveztetek „Petőfi öngyújtójának”. Elmosolyodtam e jámbor tévedésen, hiszen akkor még nem is létezhetett öngyújtó! Feltűnés nélkül vegyétek be mielébb a tárlóbul, ne csúfoskodjatok vele! Hanem minden egyebet igen hasonlatossá tettetek eredeti állapotjához, kiváltképp a konyhát meg az én kis szobámat. Ahhoz képest, hogy tíz-egynéhány esztendeje még az összedőlés réme fenyegette az épületet, s hogy a szobámban uborkahalom magasodott…

– Honnan tudod te eztet, Sándor? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a téeszelnök, akinek majd a torkán akadt egy falat töpörtyűs pogácsa.

– Hát onnan, hogy 1952-ben egy ízben már jártam itten, hogy aztán tüstént odébb is álljak, mert gyalázatos kép fogadott. Az egész ház olyan szánalmas állapotban volt, akár a Kutyakaparó, ráadásul minden helyiségben vagy búzát, vagy más terményt tároltak, az én szobámban pedig, mint említettem, görbe, gutaütött uborkák halmára leltem, az ajtó mellett egy rozzant széken meg egy kövér, pökhendi, szivarozó férfiú ült. Gyorsan emberi alakot öltöttem, pesti literátornak adtam ki magamat, és megkérdeztem tőle, meddig szándokolják bitorolni sárga uborkáikkal a nagy költő egykori megszentelt hajlokát, és egyáltalán, kicsoda ő. Nem tetszett néki e nyers hang, és indulatosan felelte: „Én vagyok a Mezőgazdasági Értékesítő Központ helyi terménybegyűjtője!” Mód nélkül düllesztette a mellit a senkiházi. „Addig bitoroljuk, amíg itt uborkát termelnek, és azt át kell venni!” No hát, gondoltam magamban, akkor én sohanapján térek ide vissza, s azóta a tájára sem néztem Szárazbabódnak!

A szellem most összevissza röpködött a szobában, látszott, hogy az eset puszta felidézése is mélyen felzaklatta.

– Nyugodjál meg, Sándor, most már vigyázunk rá, hogy minden rendben legyen, azoknak a komisz időknek egyszer s mindenkorra vége – csitította a szellemet a kackiás bajuszú Karsai Mihály iskolaigazgató, aki a legtöbbet tette az épület helyreállításáért.

– Nem akarok ünneprontó lenni, barátim, de én vitába szállanék ezen hiedelemmel… Talán nem most is muszka iga alatt nyögtök, ha nem is oly keservesen, mint tizenhárom éve, mikor itt jártam, a kutya mindenit neki?!

– Jajaj, költő úr, ezt inkább ne feszegessük! – szólalt meg a népfront kákabélű embere, Gudmon Ferenc, és ijedten a tanácselnökre, az államhatalom helyi képviselőjére pislantott.

– Mordizomadta! Csak nem képzelik kendtek, hogy egy forradalmár szellem lakatot teszen a szájára?!… No, az bajos is lenne, ami azt illeti… Te, barátom, aki költőurazol engemet, mi voltál korábban?

– Cseléd…

– És te, kedves tanácselnök uram?

– Szegényparaszt…

– Igen? No, hát akkor nektek magyarázzam, mit jelent a szabadság? Alighogy odadták a parasztnak a földet, rögtön be is hajtották a közösbe minden jószágával együtt! Mire volt ez jó?! És még ti merészlitek állítani, hogy egyszer s mindenkorra vége a komisz időknek?! 1849-ben is a muszka fojtotta vérbe a magyar szabadságot, és száz évvel később is ugyanő fojtotta meg a népakaratot.

– De a kettő nem ugyanaz… – próbálkozott a lehetetlennel Gudmon, ám Sándor már mozdult is felé, és talán neki is ugrott volna, ha eszébe nem jut, hogy ez a kakaskodás meglehetősen hiú igyekezet lenne, és méltatlan is az alkalomhoz…

– No, oszt írtál-e új verseket, Sándor? – evezett el a veszélyes vizekről Karsai Mihály, de kérdését rögtön meg is bánta.

Azonban legnagyobb meglepetésére a kérdezett, aki időközben teljesen lehiggadt, és újra lassú köreit rótta a mennyezet alatt, a legnagyobb természetességgel válaszolt: – A halálom óta egyetlen új sor nem jutott eszembe, Miskám… Nemcsak írni nem tudok semmit sem, ami könnyen érthető, hanem kigondolni sem…Volt időm töprengeni a dolgon, aztán egyszer csak megvilágosodott az elmém: a jóisten nem engedi, hogy a holtak szellemei oly foglalatosságokat űzzenek, melyekkel beavatkozhatnak az élők dolgába. Nem alkothatunk, nem cselekedhetünk. Mikor halálom után hetekig a csataterek fölött bolyongtam, hol átkozódva, hol borongva sirattam az elvesztett szabadságot, aztán beláttam, hogy így vagyon ez jól… Minden szellem csak a múltjából és a múltjában él. Különben is, micsoda pokoli kín volna verselhetni, de le nem írhatni, meg nem mutathatni országnak-világnak, mit alkoték… a hatalmas Dante elméje is kevés lenne, hogy ehhez fogható gyötrelmet kitaláljon!… Nincs menny és nincs pokol, nincs semmi sem, csak az elégikus emlékezés… Miután kiszálltam derékig lemeztelenített, vérbe fagyott testemből, a hevenyészett fejéregyházi tömegsírból, én már semmit sem voltam képes a jövőn alakítni, aminthogy az én múltamon sem alakíthat senki semmit: nem vittek fogolynak a Ladoga-tó partjára, nincsen ott semmiféle „Kőrös” nevezetű község, mint errefelé híresztelték annak idején, nem sínylődtem szibériai ólombányában, nem muszka földben porladnak csontjaim, nem én voltam a Gőcs vidéki álruhás drótostót, és nem én voltam a Sarlai nevű téti takácslegény sem, mint túladunai, nemzetiszín pántlikás lelkületű szépasszonyok képzelték a szabadságharc leverése után, kiknek ajakán szent imádság volt a nevem, nem bujdostam a Bakonyban, nem bujdostam sehol az országban, mert odalenn a sírban rágtak a férgek…

– Ne haragudj, Sándor, hogy közbeszólok, nem szeretnék megint akadékoskodni, de az előbb azt méltóztattad mondani, hogy lelked a sírból szállt ki… Hát nem akkor szállt ki, amikor a gyalázatos kozák ledöfött a dzsidájával?

– Nem… Dehogyis haragszom én, Ferkém, kicsit lobbanékony vagyok, nézzétek el nékem… Igen, jussotok van megtudni a teljes igazságot… És ezért most mindőtöket arra kérem, tegye le a poharat, és nyelje le, mit a szájába vett, mert nem szeretném, ha miattam menne cigányútra a korty vagy a falat… Megköszönöm. Tehát: nem haltam meg azonnal, barátim, nesztek: élve dobtak a sírba! Élve dobták a sírba Petőfi Sándort!

Negyven magyar torokból szakadt ki egyszerre a fölháborodás e szörnyű, borzalmas, irtóztató gaztett hallatán. Sokféle ember gyűlt össze ezen az estén a Petőfi-házban: egykori nagygazda, zsírosparaszt, szegényparaszt, zsellér, cseléd – többen közülük az ántirendszerben kevésért is egymás torkának estek volna, és még most, a szocializmus mindent kiegyenlítő világában is úgy sisteregtek egymás ellen, mint a véletlenül a tűzforró sparheltre löttyentett víz, egy dologban viszont teljes volt köztük az egyetértés: a legnagyobb magyar költő szeretetében. A hatelemis parasztbácsi a mezőn, a cipész a műhelyben, a pék a kemence szájánál, Mészáros Józsefné a téeszirodán vagy a tizenkettes busz Szárazbabódról elszármazott fiatal sofőrje a székesfővárosban tucatjával-százával szavalta-mormolta-sírta-dalolta a Petőfi-verseket a maga és a világ gyönyörűségére.

Amikor a jóemberek kezdtek magukhoz térni a döbbenettől, és elcsitult a méltatlankodás hangzavara, a tanácselnök megrendülten kérdezte: – Hát hogyan esett meg ez a csúfság, drága Sándorunk?!

– A végső ütközet napján, július harmincegyedikén délután fél hat tájt már ott fetrengtem a véremben a Fejéregyházán túli kukoricás mellett, az országúton három vagy négy osztrák és muszka zsoldos között – hullarablók között, mondhatni, hisz ők azt hitték, halott vagyok… Lerángatták rólam jóféle vitorlavászon zubbonyomat meg a díszesen kivarrott finom ingemet, tudjátok, az ingemre, mikor már tehettem, mindig igen kényes voltam… merthogy polgári öltözékben menekültem, az utolsó napokban annyi időm sem volt, hogy katonaruhát csináltassak magamnak. Csak fekete pantallómat hagyták rajtam. Kiforgatták zsebeimet, és a számukra érdektelen, a hős katonáink kitüntetésére szánt dekorációkat, miket ott leltek, széjjelhajigálták, valamint a Kemény Farkasnak a csapatai állásáról szóló jelentését Bemhez, mit ugyancsak én szállíték. Mikor megszedték magukat, én már embertelen fájdalmaimtól eszméletem vesztettem, és hagymázas rémlátományok gyötörtek, s csak akkor tértem magamhoz, mikor valami osztrák tiszt fölém hajolt, és a képem vizslatta. Láttam ábrázatán, hogy ő is halottnak néz, akkor már kezdett leszállani az alkony, nem láthatta, hogy pillám még meg-megrebben – hang már nem hagyta el taplószáraz, alvadt vérrel teli torkomat –, felszedte a pantallómra a hullarablók által visszahajított, vérrel összemocskolódott jelentést, vetett még reám néhány pillantást, és távozott...

Az egyik kályhában ekkor nagyot durrant az égő fa, ami a hirtelen támadt csendben olybá hatott, mint a puskalövés – a hallgatóság egy emberként rezzent össze, és fordította fejét a még utolszor szilajul fellobbanó lángok irányába.

– Mikor a tiszt elment – folytatta Sándor –, én visszazuhantam félholt állapotomba, s csak másnap, vagy tudj’ isten, mikor tértem magamhoz ismét, életemben utoljára. Oláh és német szót hallék, és erős kezeket éreztem, amint megfognak, és visznek valameddig, majd belehajítanak, akár egy zsákot, egy emberekkel teli, mély gödörbe… Sokáig feküdtem ottan az egymásra hányt hullákon, reám is került keresztbe egy vén honvéd lába, arcomra pedig aszott karja… nem volt nehéz szegény… már nem fájt semmim, belül ríttam csak, a lelkem rítt, a könnyeim már rég elapadtak… vártam, mikor dobják rám a következő hullát, vagy kezdik hányni a földet, s ekkor halk nyöszörgést hallottam jobb felől: „Ki vagy, bajtárs?” „Petőfi Sándor – feleltem reszelősen, miután kiköptem a számbul egy darab kemény vérrögöt. – És te?” „Orosz Ferenc honvéd. Ó, ha te is itt vagy, elhagyott bennünket az Isten, meghalt a magyar szabadság.” Aztán bal felől hallottam valami mozgást, és fejem kissé megemelkedett. „Az én térdem az, Petőfi.” „Te meg ki vagy?” – kérdeztem. „Az mindegy. A hozzád hasonlók miatt jutottunk ide…” „Nem szégyenled magadat, te bitang, ilyet mondani?!” – rótta meg a láthatatlan gyalázkodót Orosz. Ekkor valami mocskos lét loccsantottak ránk a gödör szélirül, és azt ordították hozzá, hogy „Trinkt, Schächer!” „Mit mond?” – suttogta Orosz. „Igyatok, latrok!” – fordítottam neki az undok vezényszót, s ekkor feketedett el örökre előttem a világ… Újabb holttestet dobtak rám, elfogá előlem az éltető levegőt, és nemsokára megfulladtam… A többit már tudjátok, barátim.

A lehajtott fejű babódi atyafiak sokáig, nagyon sokáig nem szóltak semmit, aztán lassan felpillantottak, és ahogy Petőfi végignézett népén, nemigen láthatott szárazon maradt orcát. Minden szemből fénylő csík futott le a bajuszig és tovább… A kályákban a tűz már csak szomorúan libbent-lobbant, s valahonnan alulról – talán valamelyik ajtó résén – hideg fuvallat szökött az ivóba, amelyet megérzett minden öreg láb és rossz könyök.

– Most el kell mennem, hívnak másutt is… De ne sírjatok, veletek voltam százhúsz esztendeig, és az idők végezetéig veletek maradok, mert ismertek, szerettek és olvastok – vigasztalta népét Petőfi. – Támadnak majd később új meg új bálványok, de ti tudni fogjátok, hogy azok csak bálványok, és nem fogjátok imádni őket. Isten véletek, barátim, Isten legyen véletek…!

Miután a szellem elhallgatott, két karját oldalt kiterjesztette, mintha búcsúzóul egyszerre áldaná és ölelné meg a babódi atyafiakat, majd alakját egy pillanatra vakító égi fényesség izzította át, aztán rögtön szerte is foszlott, mint hajnali köd a rónán a nap első mérges sugarára.