Tojáséj

Versek a hagyatékból. Egy kötetnyi költemény. Labirintus: bolyongunk, eltévedünk, valahová megérkezünk.

 

Előbb a part fogyott el,

aztán az éj,

aztán az üresség

s ami eztán volt, ott kezdődött.

 

Weöres Sándor ül a titok tengere szélén, és belelógatja a lábát.

A csillagokban alszik, valaki meglengeti érte a levegő lábait.

Barangolunk az életműben.

Jövünk az erdőből, ahol sose voltunk. Kerülünk egy erdőt, pedig benne vagyunk. Megyünk egy erdőbe, ahová sose érünk.

És ha kezünkbe fogunk egy darab sötétséget, és letörjük a sarkát – állítja Weöres Sándor –, máris átjutunk a másik teremtésbe, amely talán nincs; de mi van, ha van?

Meg tudunk fogni egy darab sötétséget? Le tudjuk törni a sarkát, hogy átjussunk abba a másik teremtésbe?

Éltünk, élünk; de láttunk valamit, tudunk valamit?

Látjuk magunk körül az erdőt, amelyben vagyunk? Merjük messziről szemügyre venni azt az erdőt, amelyben éppen eltévedtünk?

Weöres Sándor alszik helyettünk a csillagokban, amikor mi nem ülünk a titok tengere szélén, és nem lógatjuk lábunkat a titok tengerébe?

Vagy Weöres Sándor a titok tengere?

Mondták: süllyed a hajója!

Mondták: egy manónak nincs hajója!

Ő meg mosolygott, naphosszat verseket fabrikált, doromboló cicáját cirógatta, lelkét kölcsönadta élőknek, holtaknak, nőknek, férfiaknak, összegereblyézte a hajdani magyar poéták emlékezetünkből kihullott verstörmelékeit, magyar nyelvre hangszerelte a világirodalmat, szavakból horgolt magának talárt, csörgősipkát, tiarát, aztán csinált egy papírcsónakot, beleült, azt kiáltotta: Mántikaténi katá… és tucat éve, 1989. január 22-én – a Magyar Kultúra Napján, Kölcsey Ferenc Himnusza, nemzeti imánk született e napon – Weöres Sándor elhajózott az Óperenciás-tenger túlsó partjára.

Mi meg itt maradtunk, és próbálunk kezünkbe fogni egy darab sötétséget, hátha nekünk is sikerül letörni a sarkát.

 

Szigethy Gábor