História, história…

 

Nem sokkal a demokratikus fordulat után, 1991-ben írta nagy felháborodással a Pulitzer-díjas Szénási Sándor: „A tankönyvekben áthúzogatják a múltat, és újat írnak belé…”

Ha a kommunista kurzus hazugságait húzzák át, és igazat „írnak belé”, akkor nincs baj. De mit csináljunk akkor, ha az egyetlen konzervatív napilapunkban találkozunk zavaros, részben túlzó, részben a szocialista történelemoktatás hatását tükröző vagy akár hamis megállapításokkal? Ludwig Emilnek volt a Magyar Nemzetben egy sorozata (Magyarország évszázadai), melynek utolsó folytatásában (XX. század) hemzsegnek a téves, illetve hamis állítások, ugyanakkor sok fontos dolog kimaradt belőle. A korrigálásra viszont nem adott lehetőséget a lap.

E kolumnás cikk egyik rovata volt a Krónika, melyben a szerző felsorolta a század legfontosabb eseményeit. Persze az, hogy mi kerül bele egy ilyen krónikába, vitatható, de van, ami nem lehet vita tárgya. Kimaradt 1941-ből Teleki Pál figyelmeztető halálának megemlítése! Hiányzik az 1945-ös választások felidézése is, pedig ekkor – a Vörös Hadsereg ittléte ellenére – a magyar nép 83%-a a kommunizmus ellen szavazott, s a New York Times azt jósolta, hogy Magyarország a „demokrácia fellegvára” lesz, ha az akkori Kisgazdapárt meg tudja valósítani programját. Kimaradt 1947. február 25-e, vagyis Kovács Béla szovjetek általi elhurcolása, amit az tett szükségessé, hogy a „báb”-parlament megtagadta mentelmi jogának felfüggesztését. Pedig az első dátum a háború utáni magyar demokrácia kezdetét, a második pedig a végét jelezte. Nem véletlenül kérte Bibó István, hogy a fejfájára ezt írják: „Élt 1945-től 1948-ig”.

Néhány javítás: 1918. november 16-án Károlyiék nem köztársaságot, hanem népköztársaságot kiáltottak ki. 1919-ben a kommunisták puccsal kerültek hatalomra. Csapataink nem 1938-ban, hanem 1939-ben vonultak be Kárpátaljára. 1939-ben nem zsidótörvények, hanem a II. zsidótörvény lépett hatályba. 1944 decemberében nem „bábkormány” alakult Debrecenben, hanem ideiglenes nemzeti kormány. Igaz, szovjet ellenőrzés alatt, de a vesztes háború következtében – a győztes koalíció akaratának megfelelően – korlátozott hatáskörrel. De ez a „bábkormány” több tucat tiltakozást küldött (a SZEB-en keresztül) Csehszlovákiának a magyarok deportálása miatt, és előkészítette az 1945-ös demokratikus választásokat.

A térkép melletti szövegben ez áll: „… Ausztria javára ítélték (Trianonban) … Burgenlandot.” Burgenland csak 1920 óta létezik; amit elvettek hazánktól, az Nyugat-Magyarország volt. (S nekünk ma sem Burgenland, hanem Várvidék!) Mert ha Burgenland, akkor Szlovák-alföld, Cluj, Subotica stb.

A Két hosszú korszak című részben a szerző megteszi Horthyt a császár szárnysegédjének, pedig ő a királyé volt. Túlzás azt írni, hogy 1940-re hazánk a térség legdemokratikusabb országa lett. (Elég, ha a választás körülményeire, a cenzúrára és a zsidótörvényekre gondolunk.) Ugyanilyen túlzás azt állítani, hogy „az 1960-as évek végére megszelídült” a Kádár-rendszer. E „szelíd” egypárti diktatúrában még a 70-es évek végén is börtönben ültek a „közbűntényeseknek” minősített szabadságharcosok (több százan!), s Bibónak, aki két levélben is amnesztiát kért a pártfőtitkártól, a „szelíd” Kádár még csak nem is válaszolt. Egy Kádár Bibónak! Ludwig „anyagi biztonságról” ír. De hogy milyen volt az egészségügyiek vagy a pedagógusok „anyagi biztonsága”, azt ma is láthatjuk. Vagy miért kellett a parasztoknak a sikeres tsz-mezőgazdaságban háztájizni vagy a munkásoknak géemkázni, s napi 14-16 órai munka után még hétvégén is fusizni?

Magyarországon a népbíróságok „a Szövetséges Hatalmak által előírt módon” működtek (Schmidt Mária), de ne feledjük: vesztesek voltunk, s nyilas terror is volt a Horthy utáni időkben. Sok kritikát lehet mondani munkájukról, de – éppen a demokratikus pártoknak köszönhetően – nem hazánk volt negatíve az első. 1945 és 1948 között összesen 189 személyt végeztek ki népbírósági ítélet alapján, ugyanakkor a győztes Lengyelországban, ahol szóba sem jöhetett a nácikkal való együttműködés vagy a zsidók elleni atrocitás, mintegy 3000 végrehajtott halálos ítéletet tartanak nyilván ebben az időszakban. Igaz, ott nem volt szükség „fordulatra”, Bieruték voltak az urak eleitől kezdve.

Az egyik részből viszont megtudtam, hogy Gorbacsov Magyarországon tanult. Azt nem közölte a szerző, hogy melyik egyetemen folyt nálunk oroszul a tanítás.

A történetíráshoz nem elég a jó szándék, megbízható ismeretekre és kellő judíciumra is szükség van!

Török Bálint