Tüskés Tibor

Kodolányi János nyelvi tudatossága

Nem vagyok nyelvész. Nem vagyok valamely nyelvtudományi irány vagy iskola követője. Nem vagyok egyetlen módszer, sem a funkcionális stilisztika, sem a szövegnyelvészet, sem a kognitív nyelvészet híve. A nyelv mint az irodalmi mű anyaga, mint kifejezőeszköz, mint az esztétikai érték hordozója érdekel. A nyelv vizsgálata számomra az esztétikai szempontú műelemzés része.

Választott témánkat a fenti korlátozással sem tudjuk kimeríteni. Célunk sokkal inkább a figyelemfölhívás. Ez pedig már csak azért is szükségesnek látszik, mert mind ez ideig kísérlet sem történt arra, hogy Kodolányi és a magyar nyelv kapcsolatát, illetve Kodolányi műveinek nyelvi megformáltságát valaki részletesen föltárja. Az MTA Stilisztikai és Verstani Munkabizottsága által 1970-ben Szegeden megrendezett novellaelemző konferencián huszonkilenc előadás hangzott el, de a vitaülésen csupán négy huszadik századi magyar prózaíró egy-egy írásának (Kosztolányi Dezső: Caligula, Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, Móricz Zsigmond: Barbárok, Nagy Lajos: Január) stilisztikai szempontú elemzése szerepelt.1 Ugyancsak hiányzik Kodolányi János neve abból a közelmúltban megjelent gyűjteményes kötetből, amely huszonöt szerző huszonöt tanulmányát tartalmazza, s melyet az Eötvös Loránd Tudományegyetem mai magyar nyelvészeti tanszékei mellett működő stíluskutató csoport vezetője szerkesztett kötetbe.2 Holott nyilvánvaló – előlegezzünk bizalmat az állításnak még a bizonyítás előtt –, hogy a huszadik század magyar prózaírói közül az egyik legtöbb tanulsággal éppen Kodolányi János nyelvének a vizsgálata járhat.

Kodolányi és a magyar nyelv kapcsolatának elemzését két idézettel kezdjük!

„December volt.

Sápadtan, sárgán és kanyargó füstoszlopot eresztve imbolygott a mécsláng, a két kis ablakon zörgött a szél, s hosszú árnyékok és fojtó párák csapódtak a gerendás mennyezetre. […]

A menyecske beszélt.

– Mári néném – mondta, és vékony, barna arcát a vén szomszédasszony felé fordítva halkan és rövideket köhécselt, de ujjai szüntelen fürgeséggel tovább eresztették a fonalat –, én csak aszondom, megveri az Isten, aki megteszi. Biza megveri. Lá, akkor is azt mondtam: nem élök fön többet, hogyhát azomba meghalok, mikor az az átkozott vén banya megkúrát. Akkor fönfogadtam: én nem. Ha tizenkettőt ád az Isten, azt se bánom, maj fönneveködnek. De én többet nem. Egy nyommá se mehessek ennen, ha megteszöm.”

Az idézet Kodolányi Sötétség című, a Nyugatban 1922-ben megjelent, Móricz Zsigmondnak ajánlott elbeszéléséből való. Kodolányi később ennek az írásának a megjelenésétől számította írói pályáját, ezt az írását vallotta teljesen a magáénak. Próbáljuk elképzelni a pillanatot, amikor Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, ez a pesti, „kávéházi embernek” mondott irodalmár először kezébe vette az ismeretlen szerzőtől származó, az ormánsági tájnyelv ízeivel, ö-zéssel, nyelvjárási kifejezésekkel megtűzdelt szöveget. A közlés ténye egyfelől Osvát szerkesztői toleranciáját, saját ízlésén felülemelkedni tudó türelmét bizonyítja. Másfelől az elbeszélés Kodolányi bátorságát jelzi, aki nem félt attól, hogy 1922-ben egy tájnyelvi elemekkel átszőtt, alakjait ormánsági dialektusban beszéltető írással jelentkezzék a Nyugatnál. Gondoljuk el, ha ma is van kritikus, aki például Móricz Zsigmond Rózsa Sándorában a regionális nyelv jelenlétét „a népiesség stílmanírba hajló vadhajtásának” nevezi, milyen előítélettel forgathatja Kodolányi könyveit! Ezt az előítéletet semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha Kodolányi nyelvéről beszélünk. Egyszersmind azt is látni kell, hogy valóban csak puszta előítéletről van szó, hiszen manapság a világirodalom legkülönbözőbb területein a regionális nyelv használatát, sőt előretörését figyelhetjük meg: például Svájcban és Németországban néhány száz ember által használt nyelvjárásban, nyelvi változatban jelennek meg – persze sokszor igen kis példányszámban – szépirodalmi alkotások.

A másik idézetet Kodolányi 1956-ban megjelent regényéből, a Boldog békeidők első oldalairól választottam.

„Amikor a gyermekek először álltak az elbűvölő kerti ház bejáratánál, barátságos, jókedvű hang dörmögött rájuk. Megfordultak: Szepi bácsi volt, az irodaszolga, kertész, postás és faraktárőr. Csapzott bajusza vidáman vigyorgott. Olyan nyelven beszélt, hogy alig lehetett megérteni.

– Hád, tyerekek, te fagy a Laciga, te meg fagy asztat az Iluga? – kérdezte, s egészen lehajolt hozzájuk, mintha medve módjára meg akarta volna őket szaglászni… – Hád foktog szeretni Szepi pátsi ety kicsin? Ja? Akkor mutadok fokok negtek ety mattár, de szép mattár! Nattyon szép mattár, szépen fütyöl asztat a mattár!”

Egy észak-baranyai, félig katolikus, félig református, félig magyar, félig sváb mezővárosban vagyunk (a helyszín Pécsváraddal azonosítható), ahová – új állomáshelyére – megérkezik Németh erdőfőtanácsos úr feleségével és két kisgyermekével. Kodolányi mindkét idézetben a leírásban, az írói narrációban hibátlanul, nagy pontossággal és szabatossággal, árnyaltan és képszerűen használja az irodalmi nyelvet. De míg a Sötétségben a szereplők beszédében a magyar tájnyelv sajátos ízei jelennek meg, a Boldog békeidők Szepi bácsija a betelepült németség, a baranyai „svábok” ajkán eltorzult magyar nyelvet beszéli. Kodolányi nyelvi tájékozódásának jellemzője, hogy mielőtt bármely idegen nyelvvel találkozott volna, már gyermekkorában tökéletesen megtanulta az ormánsági magyarok és a baranyai svábok dialektusát. Talán azt is föltételezhetjük, hogy Kodolányi később azért fordult olyan heves érdeklődéssel a magyar nyelv sajátosságai felé, s azért használta – nemcsak ormánsági tárgyú, hanem történelmi témájú műveiben is – az ormánsági tájnyelv jellegzetességeit, mert azokat már gyermekkorában, nyelvi eszmélése idején egy, attól erősen elütő magyar nyelvi idiómával kellett szembesítenie. „A Dráva-szél népe tanított meg anyanyelvemre, azóta tudok magyarul” – vallotta az író.

 

Kodolányi 1925-ben közös kritikát írt Móricz Zsigmond két művéről, a Tündérkertről és a Pillangóról.3 Itt olvassuk: „nagyon érdekes megfigyelni, hogy a debreceni nyelv édességének és ritmusának ez az utolérhetetlen ismerője, sőt vérében hordozója milyen önkényesen bánik a nyelvvel. Nincsenek skrupulusai. Nem ismer nyelvtant és szabályokat. Belső törvénye szerint kezeli a nyelvet, ezek előtt a belső törvények előtt nem adatik számára szentség. […] Móricz Zsigmond éppen azzal teszi nyelvét szuggesztívvé, éppen azáltal kelti az erő benyomását, hogy megkérgesedett nyelvformáinkat szuverén gondatlansággal és oda-sem-hederítéssel halomra dönti.” Itt van például – tehetjük hozzá – a „volt” és a „van” használata. A magyar nyelv minden tanára azt tanította, hogy ezek jellegtelen szavak, kerüljük sűrű használatukat. Változatos igékkel éljünk! És akkor lássunk egyetlen mondatot a Bál egyik oldaláról: „Csapodi frissen volt borotválva, kis bajusza hegyesre volt kicsípve hegyes orra alatt. Dagadt feje volt, nem nagy fej, de dagadt.” Három sorban három „volt”. Kodolányi Móricz nyelvéről szólva az író nyelvi szabadsága, nyelvteremtő szuverenitása, önállósága és eredetisége mellett tört lándzsát. Azt hangoztatta, amit Kazinczy óta tudunk: az író nem követi, hanem teremti a nyelvi szabályt. Az iskola törvénye „a szolgai tompa szokás”. „Járj szabadon, ne remegj!” – ezt mondja az aesthesis. „S a genie pártázott fővel jő, s szankcionálja, / Amit az iskola tilt, amit az aesthesis hágy.” (Az iskola törvényei) Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy amennyire Móricz „önkényesen bánik a nyelvvel”, Kodolányinak bezzeg épp annyira megvoltak a maga nyelvi „skrupulusai”, nagyon is jól ismerte a „nyelvtant és szabályokat”, bár ő is „a belső törvénye” szerint kezelte a nyelvet.

Kodolányi érdeklődése a nyelv kérdései iránt egész pályáján megfigyelhető. Az idő hátom különböző rétegéből veszünk mintát.

1936-ban volt Budenz József, a német származású magyar nyelvtudós, egyetemi tanár, a finnugor összehasonlító nyelvtudomány kiváló művelője születésének századik évfordulója. Kodolányi ebből az alkalomból Budenz, az igazi Ankerschmidt lovag címmel cikket írt.4 Bírálja Kazinczy és a nyelvújítás mozgalmát, ámde Budenz pályáját Jókai hősének, Az új földesúr hősének csodálatos átalakulásához hasonlítja. Ankerschmidt lovag a földön, a birtokon keresztül, Budenz „a magyar nyelv lelkén át lett magyarrá”.

Keresztury Dezső 1943-ban cikket közölt a Magyar Csillagban: A mellékmondat védelmében.5 A kissé pedáns, tanáros, pedagógiai ízű dolgozat abból indul ki, hogy a „tőmondatos stílus” Gárdonyinál jó, helyénvaló, de bűn lenne kötelező ízléselvvé tenni. A mellérendelés propagátorait támadja. (Itt elsősorban Karácsony Sándorra gondolhattak a kor olvasói.) Keresztury a mellérendelő szemlélet veszélyeire figyelmeztet. „A csak mellérendeléssel élő stílus laza, fegyelmezetlen, az impresszionista, az iskolázott gondolkodásban járatlan emberek sajátja.” A gondolat árnyalt, hajlékony kifejezésére az alárendelői összetett mondatra szükség van, vallja, azért is, mert ez a mondattípus igen sokféle lehet. Továbbá „a képes beszéd mérték nélküli kultusza” ellen, a metaforikus esszéstílus ellen emeli föl szavát: olvasói itt elsősorban Németh László és Cs. Szabó László burkolt kritikájára ismerhettek.

Kodolányi a Vigiliában válaszol Keresztury írására, és többek között kifejti gondolatait a magyar írói nyelvről.6 A magyar nyelv szelleme nem tagadja a mellékmondat létjogosultságát – hangsúlyozza. Megvédi Karácsony Sándort: ne varrjanak olyan nézetet a nyakába, amit nem hirdet. A magyar lelki alkat egyszerű, de ez nem tagadása a bonyolultnak. Igazat ad Kereszturynak abban, hogy a csak mellérendelő fogalmazás laza, fegyelmezetlen, ám hozzáfűzi: az alárendelés is az, ha „laza lélek” nyilatkozik meg benne. Kodolányi a nyelvi megformálásban a szellem megnyilatkozását látja, a lelki adottságok fontosságát hangúlyozza, a magyar lelki alkatot védi. Aprólékos nyelvtani (mondattani) tanácsot is ad: az alárendelő összetett mondatban a vonatkozószó mellett meg kell lennie a rámutatószónak is. A zavaros alárendelő mondatokat bírálja. A baj az, hogy rosszak a magyar alárendelő összetett mondatok. A cél az, hogy helyes alárendelő összetett mondatot szerkesszünk.

Kodolányi nyelvi tudatosságának igazolására a harmadik adatom írói pályájának derekáról, 1955-ből való.7 Ekkoriban (1954-ben) készült el az új helyesírási szabályzat szójegyzéke, s Kodolányi arról olvasott, „hogy az új helyesírási szabályok megszerkesztésénél a tudósokat az egyszerűség elve vezette”. A hír hosszabb glossza írására ingerelte. A helyesírási szabályok túlzott leegyszerűsítése, a lélektelen nyelv, a tartalmatlan helyesírás, a szóformalizmus ellen emeli föl a szavát. A valódi és természetes egyszerűség eléréséhez nagyon sok testi-lelki gyakorlatra, próbára van szükség – írja. De a nyelvi egyszerűsítés hibás elv, „ellenkezik a lélektan törvényeivel s a tapasztalattal. Ellenkezik a valósággal.” Az etimológiai helyesírás törvényeit, azaz a nyelv belső logikáját védi: például a szaggat írása helyett a szak-gat, a faggat helyett a fak-gat, az aggat helyett az ak-gat formát. „A helyesírás célja tehát nem az, hogy »egyszerű« legyen, hanem hogy kifejezze a nyelv lelkét, azaz a logikáját s egyben a nyelv történetiségét is.” A helyesírással kapcsolatban még egy megjegyzése van: a nyílt és a zárt e hang megkülönböztetett jelölése mellett száll síkra. Óhaja Kodályéval rokon: a zeneszerző megkívánta, hogy kottáin a hangjegyek alatt szereplő magyar nyelvű, népköltészeti szövegben a kétféle e hangot különbözőképpen jelöljék. Csak éppen Kodály a kétpontos e írását használta, Kodolányi viszont – a finn példa nyomán – a kétpontos a írását javasolja. (Az Akadémia Helyesírási Bizottsága persze nem vette figyelembe Kodolányi kívánságait.) Ugyanebben a jegyzetében Kodolányi szinte himnikus szavakkal szól az anyanyelv szépségéről, a nyelvi gazdagságról: „Hányféle módon lehet formába önteni a gondolatot, az érzést a főnevek, igék, viszonyszavak, névmások, ragok, képzők, idők alakjainak segítségével, s hány ezer meg tízezer elemből áll a nyelv, méghozzá nem futószalagon megmunkált, mindenüvé beillő nyelv-alkatrészekből, hanem eleven, mozgékony, szinte megfoghatatlan finomságú lelki- és hangulatelemekből!”

Kodolányi nyelvi tudatosságával kapcsolatban személyes emlékem is van. A hatvanas évek elején egy alkalommal meglátogattam Balatonakarattyán. Kanizsa felől vonattal mentem, és Szabadbattyánban akartam átszállni a Budapest és Tapolca között közlekedő vonatra. Ámde vonatunk késett, és a Tapolca felé közlekedő szerelvény nem várta meg a csatlakozást. – Éppen akkor húzott ki a tapolcai szerelvény, amikor leszálltam a kanizsai vonatról – magyarázkodtam, amikor a megbeszélt időnél jóval később megérkeztem az akarattyai villába. Kodolányit nem a késés oka érdekelte, azonnal rám villantotta szemét. – Micsoda förtelmes germanizmus – horkant föl. – „Akkor huzott ki a vonat”! Hogyan lehet ilyet mondani magyar embernek! – A nyelvi tudatosságnak, a nyelvvédelemnek, a helyes fogalmazásnak, a nyelvi skrupulózusságnak és pedantériának ekkora mértékével és igényével a kortársak közül csak Fülep Lajosnál találkoztam. Kodolányit nem érdekelte védekezésem: – Apám vasutas volt, vasút mellett nőttem föl. Ott, a vasútállomáson hallottam ilyen szavakat, kifejezéseket: A gép átáll… A vonat előrehúz… A gyors elverte a személyt… Ott olvastam a hivatali ajtókon ilyen szavakat: Átmenesztők, Lámpázók… Ezek, ha magyartalanok is, szaknyelvi kifejezések, a rétegnyelv szavai… – Kodolányi kérlelhetetlen volt: – Kerüljed a magyartalanságokat, a hibás kifejezéseket. A vasutas se húzza a fizetését, hanem kapja. A vonat is megy, halad, fut, gyorsít, lassít, fékez, és nem előrehúz…

 

A nyelvi archaizálás kérdése az a probléma, amely Kodolányi magyar történelmi tárgyú regényeivel, elsősorban a tatárjárás kori regénytrilógiájával kapcsolatban fölvetődött. (A regények első megjelenési évét adjuk meg: A vas fiai, 1936; Boldog Margit, 1937; Julianus barát, 1938.) Mészöly Gedeon nyelvész, a szegedi egyetem tanára az általa szerkesztett Nép és Nyelv című folyóiratban 1941-ben, három folytatásban közölt dolgozatában megtámadta az írót.8 Jellemző dolgozatának címe: Kodolányi János olyat mond, ami nincs. Mészöly nyelvtörténeti szempontokat alkalmaz, s Kodolányi történeti regényeinek nyelvét az anakronizmus, a történelmietlen nyelvhasználat vádjával marasztalja el. Kodolányi Mészöly Gedeonnak a történelmi regények nyelvéről írott bírálatára azonnal válaszolt.9 A nyelvészeti vita a közvélemény érdeklődését is fölkeltette, és a korabeli sajtó több cikkben foglalkozott vele.10 A vita a következő évben sem ült el: előbb Kodolányi bírálja a nyelvész nézeteit,11 majd Mészöly Gedeon válaszol az írónak.12

A vád, amely Kodolányit történeti tárgyú regényeinek nyelve miatt a nyelvtudós, a nyelvtudomány oldaláról érte, egész pályáján foglalkoztatta. Amikor az ötvenes évek végén a Magvető Könyvkiadó megindítja az életműkiadást, Kodolányi régi könyveit utószóval látja el. A vas fiai 1961-ben jelent meg ismét. Az új kiadáshoz „néhány megjegyzést” fűz, „mégpedig a mű nyelvezete védelmében”. Itt olvassuk: „Sokan a fejemre olvasták, hogy ez a nyelv nem a XIII. század nyelve. Nos, ez igaz. Ámde a XIII. század nyelvét híven rekonstruálni többé nem lehet. A szerző célja és szándéka csupán az volt, hogy éreztesse az olvasóval az idő távolságait, dimenzióit, gyűrűzéseit. Hogy ne csak egy letűnt kor archeológiai, néprajzi, földrajzi stb. eszközökkel való rekonstruálását lássa, a tereket, ahová az embereket állíthatja, hanem az idő távolságait, rétegeződéseit is, amikben az emberek éltek. Nem nyelvészetileg pontos és tévedhetetlen rekonstrukciót akartam tehát végbevinni, hanem művészeti eszközökkel illúziót elővarázsolni, mintha az ábrázolt emberek s az elmondott események valamikor a XIII. században szerepelnének. Hiszen annak a kornak a nyelvét ma már néha képtelenek volnánk megérteni, azokat a hangokat kimondani. […] A nyelvtudomány lombikjából elővett nyelvvel tehát az író semmit sem kezdhet. Ez csupán holmi nyelvi naturalizmus. Művészi illúziót azonban nem kelt.”

Kodolányi irodalomtörténeti argumentumokkal is megtámogatja érvelését: „Kérek tehát mindenkit, ne folytassa a nyelvészeti bolhászkodást, amit e mű első megjelenése óta oly sokan, oly meddőn végeztek. Inkább tanuljanak mestereimtől, a magyarok közül Laczkó Gézától, Móricz Zsigmondtól, akik a barokk kor magyar nyelvét rekonstruálták csodálatos szépségében, bár tudományosan nem mindig helytálló módon. Laczkó Török áfiuma, Móricz hatalmas Erdély-trilógiája sem nyelvi naturalizmust műveltek, hanem a Thomas Mann-i »időkuliszszákat« állították fel az általuk teremtett világban, az általuk elképzelt, megélt s ábrázolt emberek köré – vagy ha így jobban tetszik: a tér koordinátái mellé az idő koordinátáit, hogy világuk teljes kerek világ legyen, s az ábrázolt élet halhatatlan.”

A szerző a tatárjárás kori regénytrilógia további két darabjához is – az újbóli kiadás alkalmával – néhány megjegyzést fűz. A Julianus barát utószava 1962 márciusában kelt. „A könyv stílusáról itt is csak annyit, amennyit A vas fiai utószavában írtam” – mondja Kodolányi. Amikor a Boldog Margit az életműsorozatban 1963-ban megjelent, ezt jegyzi meg az író a mű nyelvéről: „ismét leszögezem olvasóim és az irodalomtörténet számára, hogy a Boldog Margit szövegén nem változtattam lényegeset, csupán néhány apró tévedést, nyelvi alakot, nyomdahibát vagy egy-egy drasztikusabb jelzőt. Tehát ezt a régebbi művemet sem »erősen átdolgozott formában« teszem közzé.”

Kodolányi számára a nyelvi archaizálás legfőbb forrása magyar történeti tárgyú regényeiben a század eleji ormánsági tájnyelv. Ennek sajátos ízeit ülteti át a középkori környezetbe, adja a XIII. században élt alakjainak szájába. Egyrészt az ö-ző nyelvjárás hangtani sajátosságaival él (például szeretitök, röndölhet, igön, veszödelöm, Pétör), másrészt az igeragozás sajátos formáit használja (például látálak, megnövél, hitelj, megrokkana, aszondi).

A nyelvi archaizálás korfestő eszközével Kodolányinak nemcsak a magyar múltban játszódó regényeiben találkozunk. Én vagyok című Jézus-regényében például a vala és a -ván, -vén régies, a Károli-féle bibliafordításban még meglevő igeragozási forma használatával idézi meg az újszövetségi időket (megy vala, köszöntvén, megcsókolván, leszállván). Ugyanebben a művében a fordított archaizálás, pontosabban a nyelvi „modernizálás”, a „neologizálás” eszközeivel is él, amikor a mai nyelvi zsargonban meglévő, jobbára héber nyelvi eredetű szókincsből merít, s efféle szavakkal beszélteti alakjait: zri, báresz, bunyó, pasas, muki, stikába.

A nyelvész és az író, a tudós és a művész között zajló vitát mára lezárhatjuk. Kodolányi nem nyelvtörténészek számára preparálható szövegeket állított elő, hanem regényt, műalkotást hozott létre. Ignotus mondta: „A művészet szuverén, mindent meg szabad csinálni, amit az író meg tud csinálni.” (Osvát is ehhez az elvhez tartotta magát, amikor a Sötétséget közölte a Nyugatban.) Kodolányinál a folklorizálás, az archaizálás esztétikai célt szolgáló, funkcionális nyelvi eszköz. Használata „legális”, legföljebb mértéke vitatható. Hogy a nyelvi archaizálás az irodalmi mű megformálásának, az esztétikai élmény fölkeltésének milyen fontos eszköze nemcsak Kodolányinál, hanem a mai magyar irodalomban is, legyen elég Csanádi Imre versciklusára, az Írott képek több, a magyar múltat idéző darabjára hivatkozni (például Lovas vezér, arany korsón, Gyámkő-fejecske). Csanádi például ilyen szavakat foglal mai versbe: magyeri, tombjunk!, emelintve, lőn, kifittyen stb., s gyakran él régies, a köznyelvtől eltérő mondatszerkezettel is. Például: a „Hogy a magyarokkal merre, mi történt, azt a krónikákban képecskék követik a kezdetektől kezdve…” mondat helyett ezt olvassuk: „Krónika nagy könyvét, magyarokkal merre, mi történt, / képecskék követik, kezdve a kezdeteken.”

 

Egy rádióbeszélgetés alkalmával13 Weöres Sándor egyetértéssel idézte Mallarmét, aki azt vallotta, hogy a költészet szavakból áll. „Nem gondolatokkal ír az ember verseket, hanem szavakkal és szavakból, és azok a szavak mégis élményekké, gondolatokká állnak össze” – mondta Weöres. Ha a vers szavakból áll, akkor a széppróza mondatokból – fordíthatjuk át Mallarmé, illetve Weöres gondolatát. Pontosabban: a prózai mű nyelvi anyagának – és a nyelvi anyag vizsgálatának – alapeleme, legfontosabb periódusa a mondat.

Lássunk néhány jellegzetes Kodolányi-mondatot! Önéletrajzi munkájának, a Süllyedő világnak az elején olvassuk: „A gügyögő, duruzsoló asszony könnyedén, óvatosan kiemel a vízből, s puha kendőkbe burkol. Ülök a karján, a puha kendő simogatóan körülölel. Könnyű vagyok, arcomról, hajamról csurog a víz. A gügyögő, duruzsoló asszony odaszorítja sima arcát az én vizes arcomhoz, megcsókol. Kéjes nyugalom árad el bennem, biztonságban vagyok, magasan a föld fölött. Visznek egy másik helyiségbe… Aztán az egész képre leszáll a sötétség.” A rövid bekezdést hat, ponttal elválasztott mondat alkotja. Ezek a mondatok két-két összetett, egymással mellérendelő vizsonyban álló tagmondatból épülnek föl. A mondatok meghatározó elemei az egymással párban álló és a szöveg mozgalmasságát keltő igei állítmányok: kiemel – burkol, ülök – körülölel, vagyok – csurog, odaszorítja – megcsókol, árad – vagyok, visznek – leszáll. A hat mondatban tizenkét jelen idejű igét találunk. A mondatok másik jellegzetessége, hogy a bővítmények, a jelzők és a határozók is többnyire párosával és egymással mellérendelő viszonyban szerepelnek: gügyögő – duruzsoló, könnyedén – óvatosan, arcomról – hajamról.

A fentiek alapján megállapítható, hogy Kodolányi stílusának uralkodó eleme a mellérendelő szemlélet. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy az író ezt a nyelvi építkezést egyeduralkodóvá, kizárólagossá tette volna műveiben. Ahogy a Kereszturyval folytatott vitában említette, Kodolányi nem zárta ki az alárendelő összetett mondatok használatát, az alárendelő nyelvi szemlélet és gondolkodásmód alkalmazását. A Julianus barát egyik oldaláról idézem: „Amikor mindnyájan leültek, s várakozóan tekintettek rá, szokása szerint megvakargatta szakálla tövét, megköszörülte torkát, s csak nehezen szánta rá magát a szólásra.” Itt az összetett mondat öt tagmondatból áll. Két, egymással mellérendelő viszonyban álló, időhatározói alárendelő mellékmondatot követi a három, egymással ugyancsak mellérendelő és kapcsolatos viszonyban álló főmondat. Kodolányi tehát természetes módon él az alárendelő mondattípussal is, de mondatainak, még az alárendelő összetett mondatainak is meghatározó vonása a mellérendelés.

Említettük, hogy Kodolányi mondatainak legfontosabb mondatrésze az igei állítmány. Ezzel éppúgy tudja a mozgalmasságot érzékeltetni, mint ahogy föl tudja használni a mozdulatlanság kifejezésére. Mindkét idézet az Én vagyok-ból való. Az elsőben a tizenegy ige az események gyors pergését és a hős (Júdás) feszült lelkivilágát érzékelteti: „A fogadóban, ahol megszálltunk, igyekeztem elkülönülni mindenkitől. Nem akartam találkozni a régiek közül senkivel. Ismét hallottam volna, hogy ez meghalt, az beteg, emez férjhez ment, amaz megnősült, eltűnt, fogságba került, tönkrement. Féltem…” A másik idézetben a hét ige a statikusság, a mozdulatlanság, az ijedtség, a rémület hatását kelti: „Jehuda azonban nem tudott mozdulni. Szédelegve állt a többiek között, kábultan nézte, hogy a két testvér remegő kézzel, sietve leoldozza Eleázár kezéről-lábáról a kötelékeket, leveszi, s a földre dobja a halotti kendőt. Gondolatai dermedten megálltak.”

A mellérendelő nyelvszemlélet és gondolkodásmód elméletét Karácsony Sándor fejtette ki a legrészletesebben A magyar észjárás (1939) című munkájában. Ő volt az, aki a sajátos társas lélektani módszert kidolgozta, és a művészet belső törvényeit és társas-lelki funkcióját vizsgálva a mellérendelő szemléletet a magyar gondolkodásmód és észjárás sajátjának, a magyar lélek természetéből következő jellegzetességnek mondta. Meglátását tanítványai más területekre is kiterjesztették. Lükő Gábor például A magyar lélek formáiban (1942) a magyar népköltészetben és a magyar népművészetben, a tárgyi kultúrában fedezte föl jelenlétét. A mellérendelést, a párhuzamosságot a népköltészetben a népdalküszöbbel bizonyította, a népzenében a kvintváltó szerkezeti formában fedezte föl, és a népi építkezésben a horizontális, mellérendelő szemlélet érvényesülésében látta.

A magyar irodalomban a mellérendelő nyelvhasználat és mondatépítkezés kialakulására van egy hipotetikus elképzelésem is. Magam ugyanis a mellérendelő mondat és a magyar gondolkodásmód összekapcsolásában a protestáns kulturális hatás egyik megnyilvánulását látom.

Évekkel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, az erődtemplomban egy többórás református istentiszteleten vettem részt. Magam, aki katolikus vagyok, szerzetesi iskolában nevelkedtem, itt döbbentem rá (és ezt azóta más református lelkipásztorok igehirdetése is megerősítette bennem), hogy a hagyományos katolikus és a protestáns igehidető pozíciója mennyire különböző, egymástól eltérő. A protestáns prédikátor attitűdje az igehirdetőé: „általam szól az Úr”. Ez az attitűd már az Ige, a textus megválasztásában, majd annak értelmezésében a Szentírást sugalmazó Istennel valamiféle belső azonosulást tételez föl, valamiféle „transz”-helyzetet teremt, ami a gondolatot és a kifejezést törvényszerűen fölsorolásképp, párhuzamosan, mellérendelő viszonyban rendezi el, s az érzelmi hatású megnyilatkozás kialakulását segíti. A katolikus pap: prédikál, értelmez, kifejt, érvel, meggyőz, bizonyít és cáfol, „hasogatja az Igét”. A meghatározott evangéliumi szakaszt a pap megmagyarázza, „lefordítja” a laikusok számára. Ez az értelmező, kifejtő, magyarázó megközelítés szükségképpen – az érzelmi helyett – logikai hatásra törekszik, s ennek az alárendelő mondatszerkezet felel meg.

Bizonyítékul Pázmány Pétert idézem, Az Isten igéjének gyümölcsös meghallgatásáról szóló prédikációjának egyik részletét, egyetlen körmondatát. Figyeljük meg, hogy a fő közlést tartalmazó utolsó tagmondatot, a főmondatot hogyan előzi meg a hasonlatok, valamint az okhatározó, a feltételes és az alanyi alárendelő mondatok egész sora, valóságos füzére. Itt is van párhuzamosság, mellérendelés a tagmondatok között, de a mondatszerkezet meghatározó sajátossága a bonyolult, alárendelő szerkezet. A mondatszerkezet vizuális érzékeltetésére a mondatot tagmondatokra bontva, tagolva másolom le, hogy a tördeléssel külön is hangsúlyozzuk a körmondat nyelvi-szerkezeti fölépítését.

 

„Az Isten igéje azért neveztetik magnak és orvosságnak,
      mert miképpen a mag ki nem kél,
          ha földbe nem rejtik,
          és [ha] ideje nincsen a gyökerezéshez,
     [mert miképpen] az orvosság és flastrom nem segít,
          ha bizonyos ideig nálunk nem marad,
      úgy az Isten igéjét
          ha szüvedbe nem rejted,
          ha Boldogasszonyt nem követed,
              ki az Isten szavait lelkében tartotta és megfontolta,
nem veheted üdvösséges hasznát az Isten szavának.”

 

Fölvetődik a kérdés: nincs-e igazuk azoknak, akik a magyar írott irodalom kialakulásában az élőbeszéd hatását, az oráció fontosságát hangsúlyozzák? Gondoljuk el, első összefüggő írásos nyelvemlékünk a Halotti Beszéd. Az írásos irodalmat a középkorban és az újkor kezdetén katolikus papok, szerzetesek, protestáns prédikátorok művelték. A reformkor írói közül sokan jogászok, megyegyűlésen, országgyűlésen fölszólaló, beszédet mondó emberek voltak. Az újabb magyar elbeszélő irodalom kialakulásában jelentős szerepet játszott az étkezéshez-italozáshoz kötődő adoma és anekdota. Ha pedig így van, akkor talán nem egészen légből kapott elképzelés, ha feltételezzük, hogy a művelődési-nyelvi sajátosságok, a mondatszerkesztés formáinak kialakulásában az egymástól eltérő katolikus és protestáns kulturális hatás jelenléte szerepet játszott. (Zárójelben jegyezzük meg: talán érdemes volna egyszer a Károli- és a Káldi-féle bibliafordításokat a mondatszerkezetek típusa szempontjából összehasonlítani.)

De térjünk vissza Kodolányihoz! Köztudomású, hogy az író katolikusnak született, majd – főképpen Csikesz Sándor csányoszrói lelkész hatására – áttért a református hitre (majd élete végén ismét visszatért a katolikus egyházba), s műveltségének alapjait a protestáns kultúra adta meg. Karácsony Sándor is, Lükő Gábor is, a magyar mellérendelő szemlélet hirdetői reformátusok, sőt teológiai képzettségű, egy ideig pedagógiai, illetve lelkészi gyakorlatot is végző tudósok voltak. Amikor Kodolányi a mellérendelő mondattípus, a nyelvi paralelizmus mellett „döntött”, a protestáns művelődésben, a református prédikátori hagyományokban gyökerező, „magyarnak” és „nemzetinek” mondott szépírói előadásmódot választotta.

Természetesen hipotézisünk nem arra szolgál, hogy bárkinek azt tanácsoljuk: az írók stílusát felekezeti hovatartozásuk alapján vizsgálja, értelmezze és minősítse. Kodolányi stílusának vizsgálata csupán arra példa, hogy fölhívjuk a figyelmet: a magyar irodalmi nyelvben előforduló kétféle összetett mondat, a mellérendelő, illetve az alárendelő szerkezetekből fölépített körmondat kialakulásában és elterjedésében a történelem során talán a kétféle beszédhelyzet, az élőbeszéd két változata, az igehirdető (protestáns) és prédikáló (katolikus) magatartás is szerepet játszott.

 

Kodolányi nyelvének van még két további vonása. Az egyik a zeneiség, e nyelv versszerű jellege. Most nem a műveiben betétként szereplő valódi versekre gondolunk, hanem szépprózai stílusának a szabad versekre emlékeztető, ritmizálható, zenei periódusokra bontható tulajdonságára. Már Németh László megfigyelte egyik korai, a Sötétség és a Küszöb című kötetekről szóló kritikájában:14 „Kodolányi János új novelláiban kevesebb a kellékestári holmi és több a költészet. […] az ábrázolt élet mögül költői jelentés sugárzik, vers bujkál a tárgyilagos mondatok közt, néhol ki is szökik a novellából, mint a Böbék Samu búcsúja végén, ahol a fösvény, családját sanyargató, szélütött ember fölgyújtja maga mögött a házat, belecsap az üggyel-bajjal felszerszámozott lovak közé, s a megdicsőült önzés Illés-szekerén vágtat neki a Drávának vagy a – Pokolnak.” A szóismétlések és halmozások, a fölsorolások, a párhuzamok és ellentétek áradó bősége, a mellérendelő mondatszerkezet periodikus váltakozása és visszatérése szinte zenei ritmust ad nyelvének. A novella utolsó bekezdését, a magyaros tagolás szerint ütemezhető néhány sorát tipográfiailag is feltüntetjük:

 

„Időtlen rohanás volt ez,
a fénynyalábok egyre halványodtak az úton,
de a kocsi csak rohant s döbörgött tovább.
Már nagyon távolról hallatszott a harangkongás is.
A nyárfasor fekete glédája megszűnt,
szanaszét alvó fák guggoltak a legelőn,
s a dűlőút végén
finom, ezüstös csillogással bukkant fel a Dráva.
Itt a lejárat a révhez.
Böbék Samu elvesztette a gyeplőt.
Görcsösen kapaszkodott a lőcsbe.
Előremeredt a folyóra, a sötét partra,
s egyszerre visszanyerte öntudatát,
szinte nyugodt lett s elszánt.
Megtörölte sáros arcát, meztelen fejét.
Kék szemén megcsillant a tűzfény,
amint utoljára nézett vissza
az éjszakába zuhanó tájra.”

 

Kodolányi szépprózai műveiben egy másik vonást is megfigyelhetünk, ez nyelvének líraisága. Ne feledjük, Kodolányi költőként kezdte pályáját, bár első három verseskönyvét később megtagadta, s írói munkásságát a Sötétség megjelenésétől számította. Stílusának líraiságát mindenekelőtt eredeti képei, hasonlatai, metaforái adják: ezek teszik nyelvét szemléletessé és költőivé. Az Én vagyok-ból idézzük: „nyugtalan lettem, mint a vőlegény az ágyasház küszöbén”; „arca elsápadt, szürkévé vált, mint a hamu”; „az ének kizúdult az ablakon, mint a vízesés”. Ebben a művében van olyan hely, ahol két nyomtatott oldalon tizenkétszer használja a „mint” és a „mintha” kötőszót.

Főként ma, egy olyan korban, amikor az irodalmi művekben a roncsolt, a lepusztult nyelvi ideál szerinti beszédmód egyre elterjedtebbé válik, érdemes újra figyelemmel lennünk elődeink nyelvhasználatára, akik között Kodolányi János kiemelkedő példa lehet.

 

 

 

 

1A konferencia anyaga könyv formájában is megjelent: A novellaelemzés új módszerei. Akadémiai Kiadó, Bp., 1971.

2Stilisztika és gyakorlat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.

3Nyugat, 1925. aug. 1. 171–177. Újra kiadva: Kodolányi János: Szív és pohár. Magvető Kiadó, Bp., 1977. 7–18.

4Magyarország, 1936. márc. 11. 59. sz.

5Magyar Csillag, 1943. márc. 15. 358–364.

6Vigilia, 1943. 241–246.

7Egyszerűsítés, vagy logikátlanság? Dunántúl, 1955. 2. sz. 85–87.

8Nép és Nyelv, 1941. 110–115., 148–151., 182–184.

9Magyar Élet, 1941. 4. sz. 1–6.

10Kodolányi, a „kreszty” író. Népszava, 1941. aug. 28. 194. sz. 5. – Mi van a tudós fölénye mögött? Földindulás Mészöly Gedeon és Kodolányi János körül. Magyarország Útja, 1941. aug. 29. 35. sz. 2. – [Lendvai István] „Nomád levele” mint zárszó. Magyar Nemzet, 1941. szept. 4. 201. sz. 5.

11Magyar Élet, 1942. jan. 2.

12Nép és Nyelv, 1942. jan.–szept. 1–9. sz. 180–182.

13Tanárikari karika. Beszélgetés Weöres Sándor Ének a határtalanról c. kötetéről. Tiszatáj, 1983. jún. 38–51.

14Tanú, 1933. 6. sz. Újra kiadva: Németh László: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.,1970. 533–535.