Horváth Csaba

Megfeszítés poharazgatással

Bogdán László: Öt korsó sör a Golgotában

„Jaj, mily sekély a mélység,
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság”

(Kosztolányi Dezső)

I. Az Öt korsó sör a Golgotában húsz év alatt különböző helyeken megjelent írásokból létrehozott, mégis önálló kötet. Húsz év az irodalomban is hosszú idő, számtalan klasszikus szerző pályája rövidebb ennél. Húsz év alatt nemcsak az író problémafeltevése, témakezelése, de stílusa, hangja is megváltozik, s így az ilyen gyűjteményeknek az a legnagyobb veszélyük, hogy a zenekiadásban elterjedt „Best of” albumokhoz lesznek hasonlatossá; a beválogatott írások elveszítik az eredeti kötetekben meglévő koherenciát. S a válogatással szemben támasztott legfontosabb kívánalom, hogy ne csupán kronológiai sorrendben mutassa be a szerző pályáját, hanem – egy prózaíró esetében – a változást is példázza, amelyet a kötet által felölelt húsz év alatt akár a prózapoétikai változások, akár a szöveg problémafelvetései hordoznak.

A magyar próza akkor marad élő, ha az őt meghatározó és egyszersmind általa meghatározott tradíciót képes folyamatosan megújítani. Ez az irodalomelméleti közhely az úgynevezett kisebbségi magyar irodalom esetében különösen fontos; nem tartjuk megkerülhetőnek azt, hogy Bogdán László erdélyi író. S ha a hagyomány a megőrzés és a megújítás egymást feltételező kettőssége, akkor az erdélyi irodalom újabb kettősséget jelent: az erdélyi író úgy része a magyar irodalomnak, hogy abban különálló részt képvisel. Így van ez Bethlen Miklóstól kezdve Kemény Zsigmondon át Bodor Ádámig. Ezt a kettősséget a hely szelleméhez való ragaszkodás és a kitekintő elszakadás igénye adja.

Bogdán magyar irodalmi hagyománya a modern magyar irodalomé. Az egész kötet Kosztolányi intellektuális pikareszkjét, az Esti Kornélt csakúgy idézi, mint Örkény egyperceseinek groteszkjét; sőt, e kettő össze is kapcsolódik a Hogyan nem tanultam meg ugatni című novellában. A Halál belovagolt Perzsiába Hajnóczyt parafrazeálja, a Képzelt riport a Szent Anna-tó körüli erdők égéséről vagy az Éjszaka a vadászkastélyban pedig a címadással Déryre, illetve Illyésre utal.

De csak a címek szintjén. Bogdán ugyanis különös eljárással él: narrációs technikája nem épít a nyelvre való rákérdezés, a kommunikáció elhiteltelenedésének problémájára. Miközben mindegyik írás a világ kiismerhetetlenségéről, a megismerés alapjául szolgáló adatok megbízhatatlanságáról szól, ez a kétség magát a kétséget megfogalmazó nyelvet nem érinti. Bogdán úgy viszonyul a tényekhez és a kételyt hordozó nyelvhez, ahogyan egyik novellájának (Képzelt riport a Szent Anna-tó körüli erdők égéséről) riportere szembesül az egykori erdőtűz eseményeinek rekonstruálhatatlanságával. „Íme, két, egymásnak feszülő vélemény az időponttal kapcsolatban. Mintha nem volna mindegy: negyvenötben volt-e a tűzvész, vagy negyvenhatban. Számunkra legfőképpen azt kellene tisztázniuk: nyáron-e vagy tavasszal, vagy éppenséggel ősszel lobbant fel ama tűz. Lévén mi bevallottan évszakpártiak.”

A hagyomány elfogadása és megújítása, az Esterházy előtti prózát idéző narrációs technikának és a posztmodern világkép töredezettségének kettőssége adja Bogdán novelláinak alapvető feszültségét.

II. Az Öt korsó sör a világirodalomból kijelöli saját epikai hagyományait. Elsőként a cseh prózát kell említenünk, hiszen maga a cím is hrabali asszociációkat sugall, sőt a címadó novella ajánlása is a cseh írónak szól.

A nyájas olvasó a cseh irodalomnak köszönheti, hogy Hašek óta a sörözés léthelyzet; amikor a világ megbolondul, egyedül a sörözők szintjéről láttatott történelem marad emberi, csakis a „kis narratíva” alulnézete a hiteles. A történelem nagy elbeszélése hazudik, hiszen vélt igazsága fensőbbségéből az ember méltóságát és egyéniségét számolja fel. Ez az alsó nézőpont csakis ironikus lehet, mivel nemcsak a világ egysége hiányzik belőle, hanem az egységnek még az illúziója is. Az Öt korsó sör a Golgotában erre a szemléletre épül.

Bogdán írásainak másik kitüntetett kapcsolata a világirodalommal a dél-amerikai próza. Maga a szerző Borges, Márquez, Cortazár nevével adja meg a viszonyítási pontokat.

Mi fűzi össze az Európa délkeleti részén fekvő Erdélyt és a kontinensnyi nagyságú, távoli Dél-Amerikát?

Dél-Amerika helyzete különös. Provincia; azzal kapcsolódott az európai kultúrához, hogy gyarmatosították. Saját kultúrája a kultúrák keveredéséből jött létre. Legelterjedtebb nyelve, a spanyol a világ egyik legnagyobb nyelve; Latin-Amerika irodalma mégis csak akkor lett jelentős, amikor saját hagyománya felé fordult. Ez az a kultúra, ahol nyilvánvaló az európai gondolkodást meghatározó centrum–periféria elmélet tarthatatlansága. Mintha az volna a dél-amerikai irodalom üzenete, hogy a centrumhoz és a perifériához tartozás ugyanannyira döntés és magatartás, mint földrajzi-politikai determináció kérdése.

Erdély a magyar kultúra speciális területe, földrajzilag a keleti széle. 1920 óta az elszakítottság még bonyolultabbá tette ezt a viszonyt. A magyar kultúra az európai kultúrának speciális területe, földrajzilag a keleti széle. A magyar történelem megannyi zivataros százada még bonyolultabbá tette ezt a viszonyt. Az európai kultúra a világ meghatározó kultúrája, de kérdéses, hogy az egyetlen, uralkodó kultúra-e.

Erre a helyzetre háromféleképpen lehet reagálni. Minden kultúra a kicsitől a nagy felé haladva elhitetheti magával, hogy helyzete centrális, s ezért szerepe meghatározó: Erdély az igazi magyar kultúra utolsó letéteményese, mondja az első szint; extra Hungariam non est vita (si est vita, non est ita), mondja a második; s az európai kultúra kizárólagosságát bizonyítja a harmadik. Kényelmes mindhárom megoldás, mint minden önáltatás; lélektanilag a kizárólagosság elfogadására s a beszűküléssel párhuzamosan a folyamatos önvizsgálat elutasítására épül. Hiszen az erdélyi tradíció valóban a magyar kultúra letéteményese, de együtt a magyar kultúra minden más területével; az „extra Hungariam…” nagyképűsége nem igaz, a „Bölcsőd az, s majdan sírod is” alázata igen. S számunkra akkor is az európai kultúra a meghatározó, ha már rég nem kizárólagos kultúrája a világnak, ahogy valószínűleg soha nem is volt az. A kultúra érvényét az adja, ha a beleszületők megtalálják benne önazonosságukat. Ennek viszont a rákérdezés, a hagyomány hitelesítése, esetleges átértékelése az alapja, nem pedig az elfogadás passzivitása. S ez a folyamat felborítja a hagyományos centrum–periféria elméletet.

A saját kultúráját elfogadó, abba belehelyezkedő ember az általa kijelölt világ centrumában áll. Aki idegennek érzi magát saját kultúrájában, akár mert nem érzi azt sajátjának, akár mert folyamatos rákérdezéssel nincs bátorsága valóban belehelyezkedni, az a perifériára szorul.

Ott van a világ közepe, ahol az ember belehelyezkedik saját tradíciójába. Azt tanulhatjuk meg a dél-amerikai prózából, hogy a dzsungelből kiszakított Macondo ugyanúgy lehet a világ közepe, mint New York vagy Párizs. S ugyanolyan fontos lehet a Székelyföld, mint mondjuk Berlin. De csak akkor, ha hiteles marad: ha nem áltatja és nem értékeli le magát, tehát elkerüli a kultúra elvesztésének mindkét csapdáját. Akkor képessé válik arra, hogy az emberi létet a maga teljességében ábrázolja, vagyis többnek a földrajz, a politika és a szociológia által felkínált meghatározottságoknál.

III. Bogdán kötete jól példázza ezt. Helyszínei, alakjai, ábrázolásmódja e meghatározottságoknál sokkal teljesebb világot hoznak létre. A szerzőnek van bátorsága és tehetsége a történelmi-politikai determináció szintje fölé emelni az emberit. Ez pedig csak látszólag egyszerű, hiszen ebben a megközelítésben, az erkölcs abszolútumában az emberi gyengeséget nem oldja fel és nem mentesíti a „történelem parancsa”. S elutasítja azt az önfelmentő felfogást is, miszerint a bűnöket mindig a másik fél követi el. A másik fél is mi vagyunk. Bogdán írásai nem kerülik ki a közelmúlt – vagy az önfelmentés miatt talán már nem is olyan közeli múlt – erkölcsi dilemmáit. Nem gondolja, hogy gyarlóságaink, gyávaságaink, hibáink ne tartoznának hozzánk. Az alulnézetből láttatott történelem szereplőit, a sörözők, a borbélyműhelyek fecsegő vendégeit nem pusztán a kisváros vagy a falu keretei tartják össze. Túl jól ismerik egymást ahhoz, hogy le tudnák tagadni közös múltjukat. Azt a múltat, ami beléjük épült, ami mindennapjaik része lett akkor is, ha bizonyos részeit jobb volna elfelejteni. De nem teszik. Mert tudják, hogy nem lehet.

A történelem alulnézetének éppen az a nyeresége, hogy a hétköznapokat nem lehet hazudni. A borbélyműhely székeiben, a söröző pultjánál feltűnőbb a hazugság, mint a szószékek mikrofonja mögött.

Heidegger szerint a fecsegés nem azonos a beszéddel, de nem azonos a hazugsággal sem. Aki fecseg, nem hazudik, de nem jut el a létet megérteni vágyó beszédig. Aki fecseg, a létéről nem beszélhet, de az életét mesélheti. Aki azonban az élete tényeit meghamisítja, az a létéről sem szólhat igazat. Ha megpróbálja, önmagát leplezi le. Ezt a kötetet nyitó novellaciklusában, a Töredékek egy vígeposzból három darabjában is világossá teszi a szerző. A Borbélyműhelyben, avagy Hutera Béla jelentései azt a közös múltat idézi fel, melynek a borbélymester és vendége is részese volt: az ötvenes években megalázott és megfenyegetett egykori elnyomott és elnyomó léte kölcsönösen feltételezi egymást. S az áldozat, a borbély is elszenvedi csupán a történelmet, nem lesz hőssé; a történelmet túl kell élni, és a túlélés nem a hősök jellemzője. Az igazsággal való szembenézés viszont az volna. Hutera Béla a XX. századi magyar irodalom legnépszerűbb álfordításaival, Faludy pszeudo-Villon-verseivel siratja elrontott életét (Bogdán ebben az írásban él legárnyaltabban az intertextualitás jellemábrázoló lehetőségével). A menekülés a felkínált szerep biztonságába megint az önáltatás problémáját veti fel. Az ötvenes évek párttitkára az élet tényeinek szintjén hazudik, Hutera pedig a léttel való szembenézés szintjén nem mond igazat.

Bogdán viszont igen: a narrációval is hitelesen mutatja be azt a világot, ahol klisék építik fel a nyelvet, ahol nincs igazi párbeszéd, s a monológok nem a gondolatok árnyaltságát, hanem az önigazolás konformitását hozzák létre.

A második novella, a Cirkusz a modern művészet egyik toposzához nyúl. Nemcsak Karinthy hegedűse vagy Watteau festménye jut az eszünkbe; a bohóc mint archetípus többször felbukkan az Öt korsó sör a Golgotában írásaiban, sőt az egyik ajánlás Fellinit tiszteli meg. Ezen várakozások felkeltése után a novella maga nem a porond artistáiról, hanem a nézőtér bohócairól szól; azokról, akik egy székely faluban létrehozták és végignézték az utolsó fél évszázad történelmének groteszk, egyszerre nevetséges és rémisztő előadását. A cirkusz nézői hasonló helyzetben vannak, mint a nyitó novella borbélyműhelyének beszélgetői: történeteik igazi tétje az, hogy megóvható-e az emberi méltóság a világ fenyegetéseitől. Vajon a szerelem, a barátság, a szeretet súlya helyrebillentheti-e ennek a létnek az elviselhetetlen könnyűségét?

A szirének éneke, avagy öt korsó sör a Golgotában a kötet címadó novellája. Itt teljesedik ki a borbélyműhely, a cirkusz, a söröző együttes jelképisége. A borbélyműhely nem az elmélyült beszélgetés helyszíne, hanem a fecsegésé. A cirkusz elsődlegesen nem a tudatra gyakorol hatást, jóllehet a bohóc ugyanúgy léthelyzetet modellez, mint a légtornász vagy az egyensúlyozó-művész. Mégsem a lét kiélezettsége, hanem lefokozottsága kapcsolja őket a kocsma toposzához. A alulnézet iróniájára leselkedő legfőbb veszély, ha hősiességet tulajdonít az iróniának. Hiába hívják Golgotának a sörözőt: a vendégek megfeszülhetnek ugyan a tér és idő keresztjén, mégis megválthatatlanok. A megváltáshoz túl kellene lépni ezen a mai kocsmán.

Erről beszél Bogdán. Hősei fecsegnek, és e fecsegésből ő beszédet épít. Hiszen – Wittgensteinnel szólva – „az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont”.

Mert az emberre leselkedő csábítás hazugsága mögött Bogdán minden novellájában felsejlik az elveszített valódi szépség: „lehunyja hát a szemét, s mire a bíbor karikák eszeveszett tánca szemhéja mögött megszűnik, és megint kinyitja, már nem látja sehol: volt, nincs” – írja a Bohócok végén. A lehunyt szemhéj alatt azonban ott marad az, amit a látó szem már elveszített, vagy ha látja is még, csak az irónia szemüvegén át.

Bogdán novelláinak az adja az erejét, hogy bennük az elveszített szépség emléke mellett maga az elveszített szépség is felidéződik. S az ezt láttató irónia pedig nem elfedi, hanem kiemeli „nevetséges, kizsarolt életünk” szépséges komikumát. A létezésnek a teljesség felé törekvése egyszerre foglalja magában a tragikust és a nevetségest, a komikust és a heroikust. Nem véletlen, hogy a kötet hátsó fedőlapja Kosztolányi Esti Kornéljára utal. Ebből a boldog, szomorú prózából az sugárzik, amit a mottóul választott Eliot-idézet is megfogalmaz: „és paradox módon még mindig jobb rosszat csinálni, mint semmit sem csinálni: akkor legalább létezünk”. (Kortárs, 2000)