Kántor Lajos

Kós Károly, az erdélyi polgár

Ki volt Kós Károly?

Sokféle válasz adható a kérdésre: építész, író, a transzszilvanizmus világgá kiáltója, politikus, egyházi főgondnok, tanár, könyvkiadó, grafikus. Nem valószínű azonban, hogy valaki is így felelne: az erdélyi polgár. Pedig ha végiggondoljuk ezt a csaknem évszázadnyi életpályát, alighanem ez a leglogikusabb, legátfogóbb és legigazibb válasz. Ő maga 1946-ban, a Romániai Magyar Népi Szövetség képviselőjelöltjeként a kolozsvári Világosságban ezt az önjellemzést adta: „Magam választotta tanult mesterségem: építészmérnök vagyok, de Isten kegyelméből valamennyire író is. A magam akaratából immár harminc éve falusi földműves is, és a sors parancsából elejétől fogva máig pusztán munkájából élő erdélyi és magyar. Ez a – csupán látszólagosan – sokféle foglalkozásom azonban a valóságban legfeljebb az adókivető bizottságot hozta komolyan zavarba, de bennem soha nem ütközött össze a technikus a művésszel, az író a földművessel, a szellemi munkás a testi munkással, és soha egy pillanatig sem kívántam más lenni, mint dolgozó tagja az erdélyi magyarságnak.”

1946-ban nem lett volna célszerű a polgár voltot hangsúlyozni – különben sosem is volt Kós oly életprogramba fogalmazottan, elkülönítően polgár, mint például Márai –, valójában azonban az ő erdélyi magyarsága, e magyarság „dolgozó tagja” cím vállalása polgári programot jelentett a feudális hagyományokkal küszködő, majd nemsokára diktatúrába torkolló kollektivizmus, újfajta alávetettség Erdélyében. 1921-ben, a Kiáltó Szó fogalmazásakor természetesen Erdély, a Bánság, a Körös-vidék és Máramaros magyarságát szólította meg az új élethelyzetben, Trianon után, de érdemes a híres kiáltvány e szövegrészére is figyelni: „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának.” És noha a hangsúlyozott kétmillió itt állampolgári értelemben szerepel, mint az autonómia követelője, későbbi Kós-szövegek ismeretében talán nem mondható esetlegesnek, hogy visszatérően a polgár, polgárság kifejezést (is) használja, a következőképpen: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.”

A transzszilvanizmust némely magyarázók a talajvesztett polgári középrétegek nemzetmentő ideológiájának minősítik. Alighanem túlzón szociologizáló ez a magyarázat, sokkal gazdagabb a transzszilvanizmus jelentéstartalma, hogysem leegyszerűsíthető volna egy adott történelmi-politikai pillanat (időszelet) bizonyos társadalmi rétegének erkölcsi szükségletét kielégítő elméletre. Ugyanakkor a regionalizmusnak ez a XX. század eleji megnyilvánulása nem szűkíthető le a természeti táj, a rurális élet teóriaalakító erejére: az erdélyi városok, a különböző nemzetiségű (elsősorban magyar és szász) városlakók történelme és jelenkora is formálta a Kós Károly és kortársai által képviselt transzszilvanizmust.

Szászrégeni, strasbourgi és bécsi nagyszülők unokája, postai tisztviselő fia, Kós (fiatal korában: Kosch) Károly négy városhoz kötődött hosszú élete során: Temesvárt született, négy és fél éves volt, amikor apját áthelyezték Nagyszebenbe, újabb négy év múltán került a család Kolozsvárra. Kolozsvári lakos maradt, némi megszakításokkal, 1977 augusztusában bekövetkezett haláláig. Ezt a több mint nyolc évtizedet – noha látványos építészi sikerekkel – csak színezte a budapesti műegyetemi felkészülésre következő fővárosi időszak. (A négy város mellett ötödikként említendő Isztambul, az 1917–18-as tanulmányút okán. És egy kis kalotaszegi falut, Sztánát kell még föltétlenül megnevezni a Kós-életrajzban; ma is áll itt a híres Varjúvár, a Kós Károly építette egykori családi otthon és alkotóműhely.) Az „én városom” azonban örökre Kolozsvár maradt. Kolozsvár, amelyről részletes Életrajzában fontosnak vélte hangsúlyozni, hogy „mindenkori építői és formálói – néhány kivételtől eltekintve – a XIX. század végéig a város polgárai voltak. Az ő szellemiségük nyilvánult meg a város középkori – megfelelő méreteivel és arányaival, célszerű elrendezésével ma is szinte kifogástalanul korszerű – tér- és utcahálózatában, melyre – a vele egykorú s általában zárkózottabb, zsúfoltabb, nyugtalanabb, fülledtebb német városoktól eltérően – fel tudta építeni a maga nyíltabb, derűsebb, levegősebb, nyugodt gótikáját, s azután minden különösebb nehézség nélkül meg tudta azt fiatalítani az új, életesebb reneszánsz formákkal és arányokkal, s a meghonosodott helyi reneszánszba annak megrontása nélkül be tudta építeni a leegyszerűsített barokkot is. De szinte a viszontlátás örömével üdvözölte végül az újklasszikának a maga józan, puritán polgári szellemével egyező, egyszerű, nagyvonalú formáit.”

Ez a Kolozsvár, „kézmíveseknek, kereskedőknek és földmíveseknek ez a kevert vérű polgárkommunitása” adta a Kós Károly pályáját alapvetően meghatározó iskolát, amelyet az emlékező így jellemzett: „… ez az én iskolám, a Kolozsvári Református Kollégium más volt, mint erdélyi testvérei. Más volt már a születése is. Mert ezt az iskolát nem hívta életre püspök, káptalan vagy szerzetesrend, nem alapította állam, fejedelem vagy főúr; ennek az iskolának egyenes elődje – a kolozsvári óvári iskola – a fiatal város józanul gondolkodó, reálisan előrenéző polgárkommunitásának bátor elhatározásából született meg már a XIV. század közepe táján abból a célból, hogy abban a városi polgárgyermek minden külső – egyházi vagy világi – befolyástól mentesen szerezhesse meg a számára hasznos ismereteket.” De nem csak a távoli múltra vonatkoztatva hangsúlyozza Kós Károly a polgári örökséget. A Benkő Samu által jegyzett beszélgetőkönyvben (az Erdély köveiről szóló fejezetben!) szembeszáll az erdélyi demokratikus polgári hagyományokat tagadókkal; a régi erdélyi városi polgárság mellett fontosnak tartja beszélni „Kolozsvárnak arról a népes és erős polgárságáról”, amellyel ő ismerkedett meg: az iparosokról, kisiparosokról, kereskedőkről. „Én velük dolgoztam. Az építész szinte minden szakmával kapcsolatot tart. Kőművesek, ácsok mellett lakatosokkal, asztalosokkal, mázolókkal, bádogosokkal. Nagyszerű polgárok voltak azok, jómódúak s jó szakemberek. Értelmesek. Ezek, fiam, családostul jártak rendszeresen a színházba. Igényelték a műveltséget, persze annyira, amennyire a sörivó polgár azt igényli. Oda jártak a Nagypiacra, a mostani Ursus helyiségeibe. Aztán találkoztam velük a kiskocsmákban, ahol én is ebédelni szoktam. Ezek komoly szervezeti életet éltek.”

Kós idézett szavainak annál nagyobb a súlyuk, mivel köztudomású (ugyanebben a könyvben is emlegeti): az erdélyi arisztokrácia egyik-másik képviselője ugyancsak nem volt idegen tőle – Bánffy Miklós gróffal az Erdélyi Helikon miatt is gyakran találkozott (és – mondhatni – baráti kapcsolatuk nem szakadt meg 1944 októbere után sem), Kemény János báró, a marosvécsi kastély házigazdája pedig szintén ehhez a magyar kultúráért áldozó-élő körhöz tartozott. És a másik oldalon ott voltak a földművesek, a kalotaszegiek, velük Sztánán mindennapi kapcsolatban állt. („Az úr–paraszt differenciát, ami kétségtelenül megvolt, itt kevésbé érzékeltem, mint másutt. Itt a polgári község és az egyházközség maga intézte a dolgait.”) A Kalotaszegi Köztársaság elfeledett utópiája, illetve a rövid életű Magyar Néppárt hasonlóképpen Kós demokratikus társadalomfelfogásából, reményeiből született.

Ne felejtsük, hogy már az első világháború kitörése előtt Kós Károly Sztánáról üzent Budapestre, keserűséggel, de erős hittel. A századelő érdemben foglalkoztatott építésze, aki a zebegényi római katolikus templom tervezése után jelentős fővárosi megrendeléseknek tehetett eleget – az óbudai református parókia és imaház, az állatkerti épületek, a madárház, illetve a városmajori iskola megvalósult terve rangot adott, és ezekhez rövidesen csatlakozott a kispesti Wekerle-telep –, korántsem egyéni sértettségnek adott tehát hangot, amikor (1912 januárjában) Kalotaszeg című, rövid életű, külsejére nézve jelentéktelen képes hetilapjában három folytatásban közölte vezércikkét Erdély és a pesti közvélemény címmel. Nevezett közvéleményt „erdélyi dolgokban való teljes és tökéletes járatlanságban” marasztalva el, a szerző a magyarság lelkiismeretét próbálja ébreszteni. Egyik időszerű példája a Cholnoky Jenő professzor által javasolt terv, a Kolozsváron létesítendő magyar műszaki egyetem budapesti elutasítása. „Sajnos, azt hitte a professzor úr – írja Kós –, hogy Pesten tekintetbe fogják venni azt, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy az az intézet abszolúte a legjobb helyre kerüljön, vagy nem, hanem arról, hogy egy pusztuló, életéért minden eszközzel harcolni akaró, elhagyott nemzettestet segítsen megtartani.”

Amikor ez a nemzettest még elhagyottabb, még veszélyeztetettebb lesz, Kós a magyar főváros és Erdély (nem hivatalos) fővárosa közül az utóbbit választja. Törökországból 1918 őszén jött haza, ahol már várta az 1919-től érvényes kinevezés a budapesti Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére; Erdélynek Romániához való csatolása után közölte a főiskola igazgatójával döntésének eredményét: „… hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten…” (1968-ban született rövid önéletrajzában idézi a levél e mondatát, a biztos polgári egzisztenciával szemben a bizonytalanság vállalásának körülményeit s a lényegében új pályakezdést.)

Egy kis fantáziával lehetne ezt a döntést a romantikus művészlélek vagy éppen a kalandorság megnyilvánulásának tekinteni – ám nagyon jól tudjuk, hogy Kós Károly sem kalandor, sem romantikus nem volt, sokkal inkább az álmokban is megrögzött realistának kell mondanunk őt. Realista polgárnak (ennek csak a Kalotaszegi Köztársaság játékos ötletnek tűnő kalandja mond ellent), aki mindig abból építkezik, amilyen építőanyag a rendelkezésére áll. Gondolatokból, szavakból, papírból például. Így mindjárt 1919-ben kisregényt ír, Gálok címmel a kolozsvári Keleti Újságban közli. Képes politikai újságot szerkeszt, a Vasárnapot, 1922-ben. A nagy visszhangú, maradandó értékű polgári vállalkozás azonban 1924-ben indul: az Erdélyi Szépmíves Céh. Romantikus elképzelés a semmiből könyvkiadót teremteni és működtetni? Vagy átgondolt polgári tett? Egy 1971-es beszélgetés tanúsága szerint (Pomogáts Béla volt a beszélgetőtárs, illetve kérdező – az interjúhoz vezető találkozást jelen sorok írója hozta össze) mindkét elem belejátszott a Szépmíves Céh megszületésébe, mégis inkább a „kalkulálás” volt a meghatározó. A társak a Keleti Újságnál dolgozó író-újságíró barátok: Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyirő József, Paál Árpád és Zágoni István (utóbbi kettő a Kiáltó Szó társszerzője is, még 1921-ben). Noha a létrehozandó könyvkiadó a maga függetlenségét „a tőkés és egyházi konzervatív körök kezében” lévő Minervával szemben akarta érvényesíteni, maga is polgári vállalkozásnak minősül. A felhívásra jelentkező kétszázötven előfizető igényeit megfelelő pénz birtokában, előrelátó, pontos szervezéssel lehetett kielégíteni. Kós Károly elbeszélése szerint: „Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőként és volt hitelünk. Egyszer kerültünk csak bajba, 1931-ben, a gazdasági világválság idején, midőn a bankbetétek megszűntek, és ötvenezer lej forgótőkénk úszott el. Nem volt papírra pénzünk. Féltünk, hogy abba kell hagyni a könyvkiadást. Ekkor egy barátom, Sebők Elek kolozsvári fás hitelezett tízezer lejt, amiből papírt tudtunk vásárolni. Ezután minden rendben ment. Húsz éven át készpénzfizetők voltunk.”

Egy művészeti vonatkozású közbevetés: az Erdélyi Szépmíves Céh első sorozatának kötetei Kós Károly illusztrációival és „grafikai kiállításában” jelentek meg. Többnyire azokra a linómetszetekre, rajzokra emlékszünk, amelyek például a Varjú nemzetség szövegét kísérték. De a legelső könyvek közt ott volt (1925-ben) Ligeti Ernő regénye is, a Föl a bakra, nem sokkal később Nagy Dániel Cirkusza; ezek már kifejezetten a városi világhoz kötődtek, hozzájuk alkalmazkodott tehát az illusztrátor; a Föl a bakra grafikusában nemigen lehet fölfedezni a transzszilván művészt. A polgári élet ismerőjét annál inkább.

Marosvécs 1926-ban lépett be az új erdélyi magyar irodalomba, Kemény János az íróknak küldött meghívólevele nyomán. És Vécsen, a helikoni összejövetelen határozták el egy irodalmi folyóirat indítását. Az Erdélyi Helikonnak 1932-től Kós Károly volt ugyan a szerkesztője (Áprily, Kuncz és Lakatos Imre után) – Marosvécsnek pedig folyamatosan vendége, az írói közösségnek tagja volt –, de a három intézmény más-más módon működött, összekeverni őket nem szabad. Éppen Kós figyelmeztetett erre (az idézett beszélgetésben): a Szépmíves Céh csak 1928-ban tudta vállalni az állandó ráfizetéssel járó folyóirat kiadását. „A találkozón egyszer javasolták, hogy az íróközösség vegye át a könyvkiadót. A Helikon azonban nem volt szervezet, csak baráti társaság. Én azt javasoltam, hogy a helikonisták mint tagok lépjenek be a kiadóba, fizessenek be tíz-tízezer lejt, és legyenek a betéti társaság rendes tagjai. A befizetendő összeget levontuk volna a későbbi honoráriumokból. Ennek a javaslatnak azonban nem volt eredménye. Az írók különben többször elégedetlenek voltak a Szépmíves Céh dolgaival. Nagyobb beleszólást akartak az ügyek intézésébe. De elvégre ez vállalkozás is volt, aminek fenn kellett maradnia, el kellett tartania önmagát.”

Az ugyancsak Kós kigondolta-alapította Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészek társasága ezt a szigorú pénzügyi rendet nem tudta megvalósítani. A Céhhez csatlakozó művészek többsége nem szakított ugyan az erdélyi hagyományokkal, ám modernnek vallotta magát. Jellemző, hogy Kós Károly, aki grafikáiban inkább hagyományőrző (Erdély kövei, Kalotaszeg című kötetei bizonyítják ezt a legnyilvánvalóbban), az erdélyi képzőművészek gyűjteményes tárlatáról 1930-ban írt tanulmányában elismerően szól a „kubista” Mattis Teutschról, a szobrászok közt Gallas Nándorról, és megjegyzi: „Úgy látszik, hozzánk is befújt már a nyugati szél, nálunk is ébred újra a nemes, művészi grafika, mely Nyugaton nagy reneszánszát éli ma.”

És itt kell említeni sajátos viszonyát Kuncz Aladárral. Kuncz – Babits és Kosztolányi híve – mint Helikon-szerkesztő, mint a transzszilvanizmus hangsúlyosan európai kötődésű megfogalmazója nyilvánvalóan különbözött irodalom- és művészetfelfogásában Kós Károlytól. A Nyugat-munkatársnak, a francia kultúra szerelmesének előélete az alkati-vérmérsékleti különbségeket csak nyomatékosította. Kós Károly mégsem emelt kifogást 1929-ben Marosvécsen Kuncz szerkesztői megbízatása ellen. Aztán sokat veszekedtek. (Kós írja: „…két esztendő folyamán a szerkesztői és a vele összefüggő közös munkánk közben talán senkivel sem veszekedtem többet, mint vele, és bizonyosan tudom, hogy ő talán minden ember között a legtöbbet velem veszekedett…”) Az Erdélyi Helikon Kuncz-emlékszámában (1931-ben), őszintén végiggondolva ismeretségük történetét, több szakaszt állapít meg a maga Kuncz-értelmezésében. Az iskolából magával hozott, majd a kávéházi emlékek nyomán a „fölényeskedő” Kuncz Aladárt állítja elénk; 1926 után „korrigált” ítéletén: „átminősítettem Kuncz Aladárt – más embernek, mint mi vagyunk: nyugatibb, városibb embernek”. De még most sem tudott teljesen föloldódni Kuncz irányában: „Valami humbugfélét éreztem rajta, amolyan »pesti« ízt. Nem éppen csalást, de valami enyhe szemfényvesztésfélét.” A halottól búcsúzva revideálja korábbi fenntartásait, nem méricskél már: „…számomra Kuncz Aladárral meghalt az egyetlen és páratlan szerkesztő. Meghalt utód nélkül, örökre, és az ő helye üres marad az én lelkemben.” Amellett, hogy irodalomtörténetileg igazolható Kós megállapítása a Helikon-szerkesztő, az erdélyi szerkesztők közt alighanem a legkiválóbb Kuncz Aladárról, az Ahogy én láttam című írás Kós-jellemzésnek is nagyon pontos. Ez a nagyon kemény, makacs irodalomszervező-művészember hagyta magát meggyőzni a tények által.

Csodálkozunk, szinte nem hisszük el, hogy tőle származnak (1930-ból!) ezek a sorok: „Az amerikaiak és utánuk a németek bizonyítják, hogy a nem is olyan régen igazán még szörnyűséges felhőkarcolók mai utódai milyen komoly művészi alkotások lehetnek. […] Új problémát kell megoldania az architektusnak a krematóriumban (Bécs), a strandfürdőben, a nagyméretű stadionban (Amszterdam). A vasnak, vasbetonnak és legújabban az üvegnek ma már szinte hihetetlen kihasználási lehetőségével oldja meg az új építőművészet a tömegszanatóriumnak, kórháznak, üdülőintézetnek, tudományos, népjóléti és sportépületeknek, de a gyári műhelyeknek, munkahelyeknek a modern higiénia által követelt és a technika által lehetővé válott problémáit. És már-már ki tudja használni az új szerkezeti lehetőségek esztétikai szépségeit is.” A földművelésben ugyanígy a modern – dán, holland, német, francia – módszerek meghonosításának híve volt. A pénz kezelésében pedig abszolúte a rend, a fegyelem híve. (Benkő Samunak mesélte el egy emlékét a Bánffy Miklós szervezési körútjáról, amikor a gróf rábízta a pénz kezelését. „Én természetesen az utolsó vasig elszámoltam neki. Azt kérdezte, hogy hát ez miféle szokás, nekem még soha senki ilyen útról el nem számolt. Mindenki csak kérte a pénzt, de soha senki visszajáró pénzzel nem jelentkezett.”)

Polgári erények? Mindenesetre az erdélyi polgár Kós Károly jellemzői. Mint ahogy az is jellemző volt rá, hogy idegenkedett a divatoktól, és értetlenül nézte a nagy rohanást. A beszélgetőkönyv bevezetőjében jegyezte le Benkő Samu: „Általában a mai ember furcsa betegségének, kárhozatos beidegződésének vélte, hogy engedte magán eluralkodni a céltalan gyorsaságot. Mert – mint mondotta – lehetnek az életnek válságos pillanatai, amikor maga a megmaradás múlik a gyorsaságon, de nem lehet a rohanás a lét állandó velejárója. Egyenletes ritmusra van szükség az élet minden területén.”

Kós Károly ezt az egyenletes ritmust valósította meg, a temesvári életkezdet, a nagyszebeni gyermekkor után, budapesti kitérővel – Kolozsvár és Sztána közt. Nem lett tengerész, ahogy kolozsvári diákkorában elképzelte, a Havasalját ismerte meg közelről – és ugyanilyen életközelben, mélységben a várost. Építő lett, városépítő – ha már országépítő nem lehetett.