Ambrus Lajos

A „mértékadó személyiség”

Mészöly Miklós (1921–2001)

Mészöly Miklós halálhíre elhúzódó betegsége ellenére is fájdalmas és mélyen személyes, mert oly sok minden, így a nyelvről való tudások, az életről való tudások, a külső-belső tájakról való tudások, a huszadik századról való tudások mellett – és még mi minden más mellett – Mészöly több írónemzedéknek is szeretett és köztiszteletben álló mestere volt. A mondataiban oly fényes logikájú és fenséges szabadsággal gondolkodó mesternek különböző nemzedékek képviselői ülhettek fejedelmi asztalához. De tanítványként és írói sokféleségükben is háborítatlan békében, mert Mészöly a függés-azonosság értelmezésében, mely egyébként őt teoretikusan is mélyen foglalkoztatta, a „tágasság iskoláját” valósította meg. Azt, hogy az értékek gazdagságának szinte végtelennek kell lennie.

Még a hetvenedik születésnapján említette egyik köszöntője, Márton László, hogy jó tudni, akadnak közöttünk és kultúránkban is olyan „mértékadó személyiségek”, akik egy méltányolt és követendő szellemhez adnak zsinórmértéket. Vagyis: viszonyítani és viszonyulni valót. Akik az ellentétes álláspontok külön világából még tisztességre, valamint civil bátorságra is tanítanak. Akik minden irányból nagynak látszanak. Mészöly akkor – előtte meg különösen – ezen kevesek közé tartozott. És én személyesen külön nagyszerű, de végül is természetes magatartásnak és emberi tudásnak éltem meg, hogy pár éve, betegen már, de mégis, a valami fenséges „égi és földi harmónia” vágyában szőlőt kívánt ültetni. Akár az öreg Luther, aki életfilozófiája summázatául mondta: „Még ültetek fákat”. A kisoroszi homokba akart néhány tőke betegségnek-gombának-rovaroknak ellenálló szőlőfajtát telepíteni. És egy verőfényes nyár eleji délelőttön békében és a növények iránti szeretetben, ahogy kell, el is ültettük a Keszthelyről hozott oltványokat. Éledjenek és teremjenek! – a gazda örömére.

E személyes vonatkozás mellett, hisz alig van megrázóbb látvány egy gazda nélkül maradt szőlőnél, ezekben a napokban arra kellett gondolnom, hogy a hír valójában a legsúlyosabb és legnagyobb csapás erre a rosszkedvű, acsarkodó szellemi életre és irodalomra. Mert a büszkén emlegetett „mértékadó személyiségek” sorában Mészöly nemcsak pótolhatatlan, de alighanem a legutolsó is volt. Mint a rezervátumi bölény. Mert ő nem csupán mondta, hanem élte is axiómáját: „…ízlésem és törekvésem az életszerűből és nem valami eszméből, ideológiából kiindulóan demokratikus”. És persze ez az életmű szinte csak ennek az egyetemes szabadságnak az érdekében beszél. Szigorú szolidaritással az élet és a gondolkodás sokszínűségei iránt. Vagy e szabadságok vágyott harmóniái iránt. Mészölyhöz, a szikár hosszútávfutó mesterhez méltó radikális igazmondással és radikális tárgyilagossággal. A halálhír hallatán, az elárvult szőlőszem mellett, épp erre kellett legelőször gondolnom – bizonyosnak látszik, hogy ez a szabadságfelfogás az egyetlen időszerű esély arra, hogy valóban „emberszabású földlakók” maradhassunk.

Egyházashetye, 2001. július 24.