Stark Tamás

Magyarok szovjet kényszermunkatáborokban

A Szovjetunióba szállított magyarok sorsa közvetlenül a második világháború után az ország legfontosabb kül- és belpolitikai kérdései közé tartozott. Akkor még nem lehetett tagadni azt a tényt, hogy meghatározatlan időre magyar állampolgárok százezrei kerültek a Szovjetunió munkatáboraiba. A kommunista párt és az ellenőrzése alatt álló sajtó úgy próbált enyhíteni a kényelmetlen helyzeten, hogy az elhurcoltak sorsát „egyszerű” hadifogolyügyként kezelte. „A vájná az vájná” (A háború az háború) – magyarázta Rákosi Mátyás a Népjóléti Minisztérium hadifogolyügyekért felelős munkatársának, Botár Bálintnak a debreceni hadifogoly-átvevő tábor megtekintésére utazván a vonaton, 1947 tavaszán. Ezzel az egyszerű magyarázattal Rákosi arra utalt, hogy az elhurcolás és a fogság a háború természetes következménye, tehát okokat és felelősöket – a háború kirobbantóin kívül – nem érdemes és nem is lehet keresni. A Szovjetunióból visszatért foglyok rendszerint „hadifogoly”-igazolványt kaptak, névsoraik a Hadifogoly Híradóban jelentek meg, és segélyezésükkel a Népjóléti Minisztérium „hadifogoly”-osztálya foglalkozott, a kommunista párt „hadifogoly”-irodájával együttműködve. Aztán 1948 őszén, a szovjet–magyar kölcsönös barátsági és együttműködési egyezmény megkötése után a magyar kommunista kormány lezártnak tekintette a „hadifogoly”-kérdést, mondván, már csak a szovjet bíróságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint. Bár 1989 óta számos dokumentumfilm foglalkozott az elhurcoltak sorsával, és több tucat visszaemlékezés is megjelent, még ma is tartja magát a „hadifogság” legendája. Tapasztalhattuk ezt azokon a vitákon, melyek a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja körül folytak.

Az emléknap bevezetésének indítványát a parlament nagy többséggel fogadta el, ellenvetés elsősorban nem az egykori kommunista párt utódpártjától, hanem a liberális oldalról hangzott el. Egyes liberális politikusok azt hangsúlyozták, hogy a szovjet fogságban meghaltak valójában nem a kommunizmus, hanem a háború áldozatai, így az emléknap aktuálpolitikai indítékoktól vezérelt, helytelen történelemszemléletet tükröz.

A szovjet fogság körüli fogalomzavar a politikai megfontolások mellett ismerethiányból is ered. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattára 2001 júliusában tette közzé interneten a szovjet táborokban elhunyt „hadifoglyok” Oroszországból elküldött névjegyzékét. A honlap tanulmányozásából azonban kiderül, hogy az elhunytak listáján szereplők jelentős része nem is volt katona.

Kétségtelen, hogy a visszaemlékezések, dokumentumfilmek és tanulmányok ellenére a szovjet fogság története jórészt még feldolgozatlan fejezete XX. századi történelmünknek. Hatalmas történelmi örökségről van itt szó. A levéltári dokumentumokból, valamint a visszaemlékezésekből ismeretlen összefüggések és drámai sorsok rajzolódnak ki.

A táborvilágnak is megvoltak a maga mártírjai és hősei. A Donyec-medence körzetében lévő szénbányákban dolgozott Szerednyei János, a Tarcalból elhurcolt pap, aki több száz honfitársában tartotta a lelket. A túlélők elmondása szerint mindig mosolygott, bár az őrök sokszor megverték, mert imádkozott a rabokkal. A bányában halt meg baleset következtében. A hűség és a tisztaság erényét hősiesen gyakorolta a Tokajból elhurcolt fiatal menyasszony, Trakberger Mária. Az egykori falusi szépségkirálynő ételhordóként dolgozott a Donyec-medence egyik táborában, amikor megakadt rajta a szeme egy NKVD-s tisztnek. Ki akarta emelni, és maga mellé kérte tolmácsnak az oroszul nem beszélő lányt. Mivel Máriának otthon vőlegénye volt, visszautasította a tiszt közeledését, és lemondva a konyhai munkáról a többi rabbal együtt bányába ment dolgozni. A tiszt becsületére válik, hogy többé nem zaklatta. Amikor Mária egy balesetben életét vesztette, megengedte, hogy koporsóban temessék el. Nem maradt fenn a vezetékneve Helgának, akit hároméves fia mellől hurcoltak el Temesvárról. Helga állandóan a gyerekéhez akart visszaszökni. Az első szökési kísérletét megúszta annyival, hogy kopaszra nyírták, és egész nap a láger udvarát kellett söpörnie. Második szökési kísérlete után már nagyon megverték. „Fogsz még szökni?” – kérdezték tőle. „Fogok szökni, fogok szökni. Látni akarom a kisfiamat. Üssetek agyon” – válaszolta. A verést folytatták addig, míg a bőre csíkokban nem vált le róla. A fiatalasszony hamarosan belehalt sérüléseibe. Karig Sárát, az ismert írót és műfordítót jóval a háború befejezése után, hamis vádak alapján hurcolták el és ítélték húsz év kényszermunkára. Életkedvét és tartását a lvovi börtön szörnyű körülményei között is megőrizte. A női cellába annyi rabot zsúfoltak, hogy deszkapriccseken csak egymást váltogatva alhattak. Egyik rabtársa visszaemlékezésében leírta, hogy az elkeseredett, nyomasztó hangulatot Sára történelemről és irodalomról tartott beszélgetései s versmondásai törték meg. Nem maradt fenn a neve annak a bátor magyar vasutasnak, aki megszervezte az általa szállított foglyok szökését. A foglyok gyakran felszedték a vagonok alját, de a vonatból mégis nagyon nehéz volt megszökni, mert a szovjet őrök azonnal lőttek a menekülőkre. Az erdélyi vasúti pályát jól ismerő mozdonyvezető azonban a foglyok értésére adta, hogy lassít, és hármat fütyül, ha gyors menedéket nyújtó erdős, hegyi terepre érnek. A váratlan lehetőséggel sokan éltek, és a hiányra már csak szovjet területen derült fény.

A történetek szinte korlátlanul folytathatók, mivel a kiadott visszaemlékezések és emlékkötetek száma már meghaladja a két tucatot. A levéltárakban és könyvtárakban is számos visszaemlékezést helyeztek el. És bár e tragikus történetek nem ismertek széles körben, a múlt ma már nem tagadható le.

A szovjet fegyveres erők által végrehajtott tömeges elhurcolásoknak nincs előzményük a magyar történelemben. Az oszmán uralom XVII. századi bukása óta nem fordult elő, hogy egy ellenséges hatalom civilek tömegeit szállítsa ki az országból. Bár a német és a magyar híradásokból a lakosság hallott a szovjet hadsereg által elkövetett atrocitásokról, a nők tömeges megerőszakolásáról és az elhurcolásokról, mégis váratlanul érte mindaz, ami a megszállás után következett.

Az eredeti dokumentumokból, valamint a nemzetközi szakirodalomból világosan kiderül, hogy mindaz, ami Magyarországon történt, nem egyedi jelenség volt, hanem a megszállt területeken folytatott szovjet politika szerves részét képezte. Még csak nem is egyszerűen a legyőzöttek megbüntetéséről volt szó, mert a kollektív felelősségre vonás és az etnikai tisztogatás a rendszer lényegéhez tartozott.

A Szovjetunió nem volt nemzetállam, és vezetői nem is akarták, hogy azzá váljék. A húszas évek elején a szovjet nemzetiségi politika a rendszer stabilizálása érdekében a különböző etnikumok megerősítését szorgalmazta, ám ez a húszas évek második felében gyökeresen megváltozott. Az erőszakos kollektivizálást követő éhínség és nyomor elől a határ menti területeken élő lengyelek, finnek, lettek, észtek, litvánok és bolgárok közül sokan anyaországaikba szöktek. A határok menti nyugtalanság és a szökési kísérletek nagy száma miatt a határsávot kiszélesítették, és a határon átnyúló etnikai kapcsolatokat belső áttelepítésekkel igyekeztek gyengíteni. Az etnikai tisztogatások 1930-ban kezdődtek.

Az elkövetkező két évtizedben végrehajtott tömeges deportálások, ki- és áttelepítések, internálások szövevényében nem könnyű eligazodni. A Szovjetunióban végrehajtott nagy etnikai átrendeződés egybeesett a GULAG-birodalom kiépítésével, illetve a társadalom némely csoportjának teljes vagy részleges megsemmisítésével. Egy-egy akció végrehajtása – például a belorusz, ukrán és a lengyel „kulákok” deportálása 1930 tavaszán – egyszerre szolgálta mindkét célt. A pusztulásra ítélt etnikumok, népcsoportok sorsa is lényeges különbségeket mutat. Egyes népcsoportokat „csak” áttelepítettek, míg másokra kényszermunka várt.

1935 tavaszán „preventív” jellegű belbiztonsági akció keretében 45 ezer személyt Kijev és Vinnyica körzetéből Kelet-Ukrajnába telepítettek. A kényszerű telepesek nagy része német és lengyel nemzetiségű volt. Ugyanebben az évben, valamint 1936 tavaszán 29 ezer finnt telepítettek át a leningrádi határkörzetből Szibériába. 1936–37-ben 171 ezer koreait távolítottak el a távol-keleti határövezetből. A második világháború kitörésével az etnikai és a politikai tisztogatás új lendületet vett. A Szovjetunió nyugati határainak jelentős kiterjesztésével, továbbá a balti államok bekebelezésével nagyszámú hadifogoly, valamint „egyéb ellenséges elem” került szovjet fennhatóság alá. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos közvetlenül a Lengyelország elleni szovjet invázió megindulása után, 1939. szeptember 19-én rendelte el a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatóságának (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih = GUPVI) felállítását. Stefan Karner osztrák történész kutatásai szerint a gyorsan növekvő táborvilág összesen mintegy 340 főtáborból és 4000 melléktáborból állt. A fő- és melléktáborokon kívül léteztek még speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítőtáborok és börtönök. A GUPVI-táborrendszer felállítása bizonyítja, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és a szovjet területeken kívül vívott háború a kommunista rendszer kiterjesztése mellett a munkaerő-szükséglet kielégítését is szolgálta.

A Lengyelország elleni szovjet támadás során mintegy 250 ezer lengyel katona esett fogságba. Az elfogott tisztek közül mintegy 14 ezer főt 1940 nyarán kivégeztek. A németek által megszállt területekről menekülők közül 145 ezer civilt a GUPVI-táborvilágba szállítottak, és körülbelül 10 ezren a GULAG-on végezték. „Társadalmilag veszélyes elemeknek” tartották, és letartóztatták, majd elítélték a lengyel államigazgatás tisztviselőit. Ugyancsak a szovjet hatalom megerősítését szolgálta a Curzon-vonaltól keletre eső területekre a húszas évek elején érkező lengyel telepesek deportálása Nyugat-Szibériába. Ez az akció 140 ezer embert érintett. 1941 tavaszán 86 ezer lengyelt a határzóna „megtisztítása” végett szállítottak a Szovjetunió belsejébe. Hasonló letartóztatási és kitelepítési hullám zajlott le a Baltikumban és Besszarábiában. Az 1939–1940-ben elfoglalt területeken végrehajtott akciók egyként szolgálták e területek etnikai arculatának megváltoztatását és a helyi társadalmak gyökeres átalakítását, lefejezését.

A belbiztonsági szempont és a kollektív megtorlás politikája egyaránt érvényesült a szovjetunióbeli németek kitelepítésénél. 1942 júniusáig 1,2 millió németet deportáltak Közép-Ázsiába és Szibériába, valamint több tízezerre tehető a GUPVI, illetve a GULAG táborvilágába hurcoltak száma. A németekkel való együttműködés – egyébként alaptalan – vádjával, tehát a kollektív felelősségre vonás elve alapján telepítették át a Szovjetunió ázsiai vidékeire 1943 novembere és 1944 júniusa között a karacsajokat, kalmüköket, ingusokat, csecseneket, balkarokat és a krími tatárokat, összesen mintegy 900 ezer főt. 1944 novemberében a török határ mentén élő meszhetek, kurdok, hemcsinek kerültek sorra. Őket is nemzetiségi alapon, valamint határvédelmi, belbiztonsági okokból telepítették át Szibériába.

A kollektív felelősségre vonások és az etnikai, valamint az osztályalapon történő tisztogatások 1944–45-ben Kelet-Európában ott folytatódtak, ahol 1941-ben abbamaradtak. Az NKVD különleges egységei letartóztatták és elhurcolták a német és a szovjet hadsereg ellen egyaránt harcoló Ukrán Nemzeti Unió (Organizacija Ukrainszkih Nacionalisztov) és Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrainszka Povsztanszka Armija) partizánjainak hozzátartozóit, mintegy 100 ezer polgári személyt. Letartóztattak több százezer katonaszökevényt, kollaboránst és olyan személyeket, akiket a szovjet hatalom lehetséges ellenségeinek tartottak. Az etnikai és politikai tisztogatások folytatódtak a Baltikumban és a visszafoglalt lengyel területeken.

A magyar területeken alkalmazott szovjet politika illeszkedik a kollektív megtorlások, etnikai és politikai tisztogatások fent említett hosszú sorába, bár a két ország közti hadiállapot miatt jelentősek a különbségek. Magyarországon a katonák és a különböző okok miatt elhurcolt civilek sorsa hasonló volt. Harci cselekmény következtében viszonylag kevesen estek hadifogságba. Jórészt azok a katonák, akik hittek a szovjet röplapoknak, és a gyors szabadulás reményében megadták magukat, illetve átmentek a fronton. A Szovjetunióba vitték azokat a katonákat is, akiket a nagy visszavonulás során Németország keleti övezetében ért a háború vége.

A magyar foglyok mintegy harmada azonban civil volt. Magyarországon a polgári lakosság elhurcolása két hullámban történt. A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Kolozsvár elfoglalása után a szovjet haderő mintegy 5 ezer városi polgárt hurcolt el. 1944. október 28-án Hajdúböszörményből 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba. Budapest elfoglalása után Malinovszkij marsall 138 ezer hadifogolyról tett jelentést. Mivel a valódi hadifoglyok száma a német katonákkal együtt sem lehetett több 40 ezernél, a hiányzó fogolymennyiséget Malinovszkij budapesti és Pest környéki civilekkel pótolta.

Az elhurcolás második hulláma az első után egy-két hónappal kezdődött. Ez a korábbinál jóval szervezettebb, gondosan megtervezett és előkészített akció volt, mely azonban nem terjedt ki az egész országra.

Több dokumentum alapján arra következtethetünk, hogy az elhurcolások hátterében a munkaerő-szükséglet kielégítésén túl ott volt a kollektív büntetés szándéka is.

V. M. Molotov 1943. június 7-i levelében többek közt ezt írta A. Kerr moszkvai brit nagykövetnek: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott… a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is.” (Juhász Gyula szerk.: Brit–magyar titkos tárgyalások 1943-ban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978, 158. o.)

Néhány hónappal később, 1943. december 14-én Molotov E. Beneš magyarellenes kirohanásaira válaszul, ismét kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni.” (Gosztonyi Péter: Háború van, háború! Népszava Kiadó, Budapest, 1989, 26. o.)

A kollektív büntetés elvét a magyar területeken két parancs tette gyakorlattá.

A 4. Ukrán Front november 12-én kiadott, 0036-os számú határozata kimondta, hogy Kárpátalján „számtalan településen katonaköteles magyar és német nemzetiségű személyek élnek, akiket, csakúgy, mint az ellenség katonáit is, le kell tartóztatni és fogolytáborba küldeni”. (Dupka György–Alekszej Korszun: A „Malenykij Robot” a dokumentumokban. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1997, 15. o.)

1944. december 16-án a Szovjetunió állambiztonsági bizottságának határozata a német nemzetiségűek összegyűjtéséről rendelkezett. „…Mozgósítani és a szovjetunióbeli munkára kell irányítani az összes 17–44 év közötti német férfi, a 18–30 év közötti német nőket, akik a Vörös Hadsereg által felszabadított Románia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Csehszlovákia területén tartózkodnak. A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni. Az NKVD-re kell bízni a gyűjtőtáborok megszervezését, a mozgósítottak befogadását, a menetoszlopok kialakítását, útnak indítását és azoknak útközben őrzésének biztosítását. Kötelezni kell Magyarországon Malinovszkij és Tolbuhin elvtársakat, Csehszlovákiában Petrov elvtársat, hogy a katonai parancsnokokon keresztül a front parancsnoka nevében rendelkezzenek a németek mozgósításáról, a jelen határozat pontjai értelmében.” (Dupka György–Alekszej Korszun: i. m. 33–34. o.)

A 4. Ukrán Front hátországát biztosító NKVD-csapatok parancsnoka, Fagyajev vezérőrnagy 1944. december 17-i jelentésében az áll, hogy „…november 18-tól december 16-ig az NKVD-osztagok a Kárpátalja területén összesen 22 951 személyt tartóztattak le és továbbítottak hadifogolytáborokba… A tisztítóakció folytatódik a hátországban.” (I. m. 28. o.) Kárpátaljai történészek szerint az elhurcoltak teljes létszáma eléri a 40 ezret.

A kárpátaljai akció kiterjedt a Felső-Tisza vidékére és a háború alatt Magyarországhoz tartozó Kelet-Szlovákiára.

A jelenlegi területen végrehajtott elhurcolások a Szovjetunió állambiztonsági bizottságának december 16-i határozata alapján elvben csak a német nemzetiségűeket érintették, de a deportáltak nagyobb része magyar volt. Az elhurcolás második hulláma Magyarország háború utáni, vagyis mostani területén, a front előrehaladását követve, a Tiszántúlon és Északkelet-Magyarországon kezdődött, Budapest környékén és a Duna–Tisza közén folytatódott, és a Délkelet-Dunántúlon fejeződött be. A lakosság szelektálásáról a visszaemlékezések adnak egy-egy pillanatképet. Ezekből úgy tűnik, hogy a szovjet belügyi csapatoknak területekre lebontott fogolykontingenst kellett kiállítani és a Szovjetunióba szállíttatni. Ha a kontingenst a német nemzetiségűekkel nem lehetett feltölteni, akkor jöttek a német, majd a magyar nevű magyarok. Viszont ha a kontingens már megvolt, akkor – a fenti utasítás ellenére – „terven felül” már nem hurcolták el a még helyben lévő német nemzetiségűeket sem. Ezt a feltételezést megerősíti a kommunista párt egyik vezetőjének, Révai Józsefnek a levele, melyet 1945. január 7-én írt a még Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyásnak. Révai többek között leírta, hogy „a munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció, sajnos, nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia… Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy családnevekből indultak ki és fix kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudtak németül, bizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket.” (Moszkvának jelentjük… Titkos dokumentumok. Szerk. Kun Miklós, Izsák Lajos, Századvég, Budapest, 1994, 35. o.)

Szebeni Ilona 1989-ben megjelent riportkötetéből sok részletet megtudhatunk az északkelet-magyarországi elhurcolások lebonyolításáról. Sashalmon például a 16 és 45 év közötti német nevűeket vitték el. Ceglédberceliből is vittek férfiakat és nőket is, de később elengedték azokat az asszonyokat, akiknek 6 éven aluli gyerekük volt. Simáról a 17 és 50 év közötti férfiakat és nőket hurcolták el, Vajócról, Hetéről és Tarpáról viszont csak a férfiakat. A legkülönösebb szelektálásra a bodrogközi Ónodon került sor. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek a családneve „r” betűvel végződött, mondván, Hitler nevének utolsó betűje is „r”. Így kerültek az elhurcoltak listájára olyan színmagyar nevek, mint Pásztor, Molnár, Bodnár, Csíger, Gyüker stb.

A deportálások zökkenőmentes végrehajtásának alapvető feltétele az volt, hogy az áldozatok kövessék a végrehajtó szervek utasításait, és ellenállásra még csak ne is gondoljanak. Ennek érdekében a szovjet hatóságok a félrevezetés számos eszközét felhasználták.

A civilek összeszedésénél a szovjet katonák elsősorban útjavító és romeltakarító közmunkák sürgős elvégzésére hivatkoztak. Az ilyen esetekben hangoztatott bátorítás – a „málenkij robot” (kis munka) – a korszakot legjobban tükröző kifejezéssé vált. Az évekre elhurcolt civileket a köznyelv „málenykij robotosoknak” hívta, és ez a megnevezés ma már a tudományos irodalomba is bekerült.

A visszaemlékezésekből azonban jól kitűnik, hogy számos egyéb megtévesztő módszer is létezett. Újhartyánban például azt mondták a nőknek, hogy kukoricát kell törniük. Tokajban mozielőadásra hívták a helyieket. Az előadás után az összegyűltek egyik felét elengedték, a másik felét pedig a szerencsi gyűjtőtáborba hajtották. A bodrogkisfaludi parasztokat gazdakörbe hívták, de onnan a szovjet katonák már senkit sem engedtek haza. Simán kidobolták, hogy 17 és 50 éves korig mindenkinek az elöljáróságon kell jelentkeznie összeírás végett, a bujkálókat főbelövéssel fenyegették meg. Az összegyűlteket Rátkára meneteltették, majd a szerencsi gyűjtőtábor volt a következő állomás.

Szovjet katonák és magyar „policok” kísérték a lefogottakat a fronttól 25-30 kilométerre lévő felvevőtáborokba. Magyarország területén mintegy 80 ilyen volt. Ezek mögött működtek a gyűjtőtáborok. Az ország területén tíz olyan tábor volt (Baja, Debrecen, Gödöllő, Jászberény, Székesfehérvár, Vác, Kecskemét, Cegléd, Szeged, Gyula), ahol 20 ezernél több foglyot őriztek. A felvevő- és gyűjtőtáborokat már kizárólag szovjet katonák őrizték. Az általában laktanyaépületekben berendezett táborokat a helyi lakosság meg sem közelíthette. Arannyal és alkohollal a szovjet őröket azonban néha meg lehetett vesztegetni, és a kitartó érdeklődő hírt kaphatott hozzátartozójáról, és olykor a kiszabadulás is elérhető volt. A „megvett” fogoly már biztonságban volt, de az őrök ilyen esetekben a helyi lakosság soraiból pótolták a „hiányt”. Egyes táborokba élelmiszert is be lehetett küldeni, és volt olyan táborparancsnok, aki hozzátartozókat is fogadott; megnyugtatta őket, és gyors szabadulást ígért.

Az összezárt valódi hadifoglyok, a szabadság ígéretében bízva átállt magyar katonák és a civilek mintegy egy-két hónapot töltöttek a gyűjtőtáborokban. Aztán bevagonírozták őket, mondván, hogy a munkahely „máshol” lesz.

A bevagonírozásban gyakran magyar karhatalmi erők, „policok” is részt vettek. Az orosz őrökhöz hasonlóan ők is puskával ütötték a foglyokat, és kényszerítették őket a beszállásra. Egy vagonba általában hatvan személyt préseltek. Jobb és bal oldali emeletes priccseken 30-30 főnek kellett elhelyezkednie. A két priccs között kályha volt, de tüzelőt csak szórványosan adtak. A vagon aljára kis lyukat fúrtak, amely vécéként szolgált. A kémlelőnyílásokat sűrű szögesdróttal fonták át. Indulás előtt az ajtókat lelakatolták. A szerelvények végén fékezőbódé volt, ezekben álltak az őrök. Útközben néha megálltak vizet venni. Ilyenkor adódott az utolsó alkalom a szökésre. Az őrök rálőttek a szökésben lévőkre. Nyilván pontosan el kellett számolni a rabokkal, ezért a szökevényeket az őrök új foglyokkal pótolták. Egy szemtanú így mondta el egy vonatról megszökő fogoly „pótlásának” történetét: „Az egyik állomás közelében egy borzalmas esemény tanúja voltam. Még nem értünk be a faluba, útkereszteződésnél állt a szerelvény, és a sorompón túl ott állt egy dohányt szállító ember a kisfiával, várakoztak egy lovas szekéren. A férfi harminchat-harmincnyolc év körüli, a gyerek úgy tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Az orosz katona odaszaladt, lerántotta őket a kocsiról, mind a kettőjüket bevágta egy vagonba. Az ember úgy ordított, hogy rossz volt hallgatni. Kiabálta: – Vigyenek akárhová, nem bánom, de a gyereket engedjék el, hadd hajthassa haza a fogatot. A feleségem soha nem fogja megtudni, hová lettünk! – Nem hallgattak rá. Vitték. Megindult a vonat, néztem vissza, ameddig láttam, ott állt a két ló gazdátlanul, meg sem mozdultak. Várhatta őket este az asszony. Rajtunk kívül más szemtanú nem volt.” (Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám?… Kényszermunkán a Szovjetunióban, 1944–1949. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1991, 138. o.)

Erdélyben sokszor megállt a vonat. A helyi lakosok a szerelvényeket nem közelíthették meg, de a szolgálatban lévő vasutasok nagy együttérzéssel igyekeztek segíteni. Olykor almát, kenyeret is sikerült becsempészni a foglyoknak.

A magyarországi gyűjtőtáborokból a foglyok útja a román területen lévő tranzittáborokba vezetett. Ilyen volt Brassón, Temesváron, Iałi-ban, de a két legnagyobb átmenőtábor Foksányiban és Máramarosszigeten volt. Mindegyikben hatalmas volt a halandóság. Pontos számok nem állnak rendelkezésre, de a túlélők visszaemlékezései hiteles képet adnak az ott uralkodó viszonyokról. A foksányi átmenőtáborban állandóan 20-30 ezer fogoly várt a továbbszállításra. Ekkora létszám mellett kétnaponként kellett latrinákat ásni. A visszaemlékezők megemlítik, hogy a járványos hasmenés miatt a latrináknál mindig hosszú sorok álltak. Sok legyengült fogoly beleesett a gödörbe a gerendákról. Nem lehetett rajtuk segíteni, azonnal elmerültek. Amikor a latrina már megtelt, betemették, és újat ásattak. Hasonlóan viszonyok voltak a többi (Brassó, Temesvár, Bjelc és Szambor) átmenőtáborban is. 1945 nyarán a temesvári táborban vérhasjárvány ütött ki, melynek következtében mintegy 30 ezer német, magyar, román és más nemzetiségű fogoly halt meg.

Az átmenőtáborokból a hadifoglyok és civil internáltak többhetes, marhavagonokban való szállítás után kerültek a szovjet táborvilág valamelyik bugyrába.

A szállítás hetei alatt a foglyok naponta csak egyszer kaptak enni, főleg száraz kenyeret és vöröshagymalevest. A kiszállítás nyomorúságát jól érzékelteti egy húsdarab története, melyet egy túlélő mondott el: „Valahol Erdélyben bedobtak a vagonba egy darab bivalyhúst. Onnan tudtuk, hogy bivaly, mert rajta volt a bőre, elég nagy darab volt. Valamit magyaráztak, hogy ezt osszuk be, mert nagyon soká elég kell hogy legyen… A húsdarabot kilógattuk az ablakon. Széthúztuk a drótot, egyik végét beledugtuk a szögesdrótba, kicsüngettük, hogy ne romoljon meg, mert kezdett már szagosodni. Piszkos volt, füstös, szőrös, már kissé büdös, de meg akartuk menteni… Kora hajnalban zörgésre ébredtünk, azt vettük észre, hogy valaki cibálja le azt a húscafatot, le is tépte. Dörömbölni kezdtünk, vertük a vagon oldalát, hogy az őr figyeljen fel a tolvajra. Éppen akkor már szaladt is a román azzal a gusztustalan mócsinggal. Az orosz kergette, kiabált is rá, de nem futhatott utána, mi még kevésbé, így a tolvaj elmenekülhetett a zsákmányával.” (Szebeni: i. m. 63. o.) De a szomjúság sokkal rosszabb volt, mint az éhezés. „Úgy segítettünk magunkon, hogy az ablaknál ülők, meg akinek hosszú volt a karja, kinyúltak a drót között, és kaparták, söpörték befelé a havat, ahogy érték, a tetőről. Kapkodtunk érte, és ettük, nyaltuk, adtuk egymásnak tovább kézről kézre, mert mozgási lehetőség nem volt” – írta egy túlélő (i. m. 33. o.).

Szállítás közben a foglyok 10-20 százaléka meghalt. A halottakat a sínek mellé fektették. A haláleseteket senki sem regisztrálta.

A fogságba esett, elhurcolt magyarok számáról csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésre.

A Központi Statisztikai Hivatal – a szovjet területeken, valamint a magyarországi harcokban, továbbá az 1945. március–áprilisi visszavonulás során német területeken fogságba esett magyar katonák lehetséges számát is figyelembe véve – összesen 600 ezerre becsülte a szovjet fogságba került magyarok számát. Mivel a KSH 1946-ban készített jelentésében nincsen szó sem a Magyarországról kiszállított népi németekről, sem a Kárpátaljáról és Erdélyből elhurcolt magyarokról, a szovjet fogságba esett, illetve elvitt magyarok és magyarországi németek teljes száma 50-100 ezer fővel is meghaladhatja a KSH adatát. Ezeket a becsült határértékeket nagyságrendileg az 1989 után felbukkanó, egykori szovjet adatok is alátámasztják. A szovjet belügyminisztérium adatai szerint 1945. október 31-én 541 530 fogoly volt a Szovjetunióban. Ez a szám azonban csak az 1945 őszén nyilvántartásban lévőkre vonatkozik, nem tartalmazhatta azokat, akik korábban estek fogságba, és 1945 októberében már nem voltak életben. Ugyancsak nem tartalmazza a szovjet adat az átmenőtáborokban és a kiszállítás közben elhunytak számát. Márpedig a kiszállítás során magasabb volt a halandóság, mint kint a táborokban. Az 1945 őszén regisztrált 541 530 fős adat tehát lényegesen, akár 100 ezerrel is több foglyot takar.

Nem lehet pontosan meghatározni, hogy a fogságba esettek közül hányan voltak civilek. 1945 folyamán a külügyminisztérium hadifogolyosztálya a hozzátartozók bemondásai alapján megpróbálta összeállítani az elhurcolt civilek listáját. 94 783 személy adatait sikerült összegyűjteni. Ez az adat azonban csak töredékesen tartalmazza a német elhurcoltakat, és az utólag regisztrált magyarok száma sem teljes. Figyelembe véve a Kárpátalja és Észak-Erdély területén végrehajtott elhurcolásokat, a civilek száma meghaladhatja a 200 ezret. Ez a teljes fogolylétszám mintegy harmada.

A magyar hadifoglyok és polgári internáltak többsége tehát a GUPVI, vagyis a hadifoglyok és internáltak táborvilágába került. A magyar foglyok mintegy 2000 táborban szóródtak szét. A visszatérő foglyoktól kapott információk alapján a kisgazda irányítás alatt álló honvédelmi minisztériumban számos tábort sikerült azonosítani. Azerbajdzsánban 44, a Baltikumban 158, Belorussziában 131, a Kola-félsziget térségében 53, Grúziában 65, Kazahsztánban 39, Moldáviában 15, Észak-Oroszországban 119, Leningrád térségében 53, Közép-Oroszországban 627, az Urálban 276, Szibériában 64 táborban voltak magyarok. A GUPVI mellett működő GULAG-ra – Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Táborok Főigazgatósága – azok a rabok kerültek, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával, legtöbbször alaptalanul. A tárgyalások formálisak voltak, az ítéleteket a szovjet katonai bíróságok hozták. A magyarul rendszerint csak alig tudó „tolmács” ujjai feltartásával jelezte, hogy a „vádlottat” 10, 20 vagy 25 évre ítélték. (A szovjet állambiztonság elhárításának és ideiglenes hadbíróságának egykori épületein és börtönein szerte az országban ma tizennégy emléktábla és két emlékmű őrzi a törvénytelenül elítélt rabok emlékét. [Budapest – két emléktábla: VIII., Tolnai Lajos utca 43., Városligeti fasor 4/b; továbbá: Sopronkőhida, Sopron – két emléktábla; Szombathely, Nagykanizsa; Balatonfüred; Kaposvár, Gyöngyös, Jászberény, Kompolt, Nyíregyháza-Sóstófürdő, Eger; Nagyalásony, Tés – egy-egy emlékmű.] A Szovjetunióba hurcolt magyarok emlékhelye még a Budapest V. kerületi Honvéd téren felállított GULAG-emlékmű.)

A GULAG-ra került magyar rabokról pontos számadatok nem állnak rendelkezésre, de egy 1947-ben keletkezett szovjet jelentésben 8200 fő szerepel. Ez azonban nem végleges szám, mert 1948-ban és 1949-ben sorozatban ítélték el azokat, akik hadifogoly- vagy internálótáborokban voltak. A valós létszám tehát a 8200 főt lényegesen meghaladja.

A tábori élet, a foglyok elhelyezése és a munkakörülmények rendkívül nagy szóródást mutattak. A tábort rendszerint háromszoros drótkerítés vette körül. Az őrtornyokban és a kerítés mentén éjjel-nappal volt őrszolgálat. A foglyok kezdetben földbe vájt bunkerekben, majd közönséges fabarakkokban laktak. A barakkokat rendszerint a foglyoknak kellett elkészíteni. Egy átlagos szálláshely elkészítése a következőképp történt:

„A barakkok félig a földbe voltak süllyesztve. A földet építés előtt kitermelték, majd körbe a falnál oszlopokat ástunk a földbe. Az oszlopok két oldala ki volt vésve, ebbe illesztettük szintén fából a falat. Ez tartotta a barakk mellett a földet, s így a barakk hőmérséklete fűtéssel a legnagyobb hidegben is elfogadható volt. A barakk közepén egy sor oszlop volt, erre gerenda került, ami tartotta a szarufákat, a tető pedig fűrészelt vagy hasított, egymás mellé rakott anyagból volt megoldva. Erre 50 cm vastagon… lomblevelű ágat, nyáron kaszált füvet, esetleg szalmát raktunk, amit aztán vastag földréteggel fedtünk. A föld és a tető között, a fal farészén ablakokat építettünk a barakkba. A padozat deszkából készült…” (Zsunyi Illés: Nehéz idők. A szerző kiadása; Budapest, 2001. 59. o.)

A barakkokban a háromszintes priccseken egy fogolyra 60 cm-nyi széles férőhely jutott. A legtöbb helyen a foglyok a deszkán aludtak, de volt, ahol szalmazsákot is osztottak. Az átmenőtáborokkal ellentétben a barakkokat többnyire sikerült tetvetleníteni, de a poloskáktól a foglyok sosem tudtak megszabadulni. A munkaidő általában napi 10-14 óra volt. Vasárnap elvben nem kellett dolgozni, de a táborparancsnokság ekkor is talált végeznivalót. Volt, ahol kaptak a foglyok jelképes fizetést, volt, ahol nem. A túlélésre azoknak volt a legtöbb esélyük, akiket szakmunkásként valamilyen gyárban vagy a mezőgazdaságban foglalkoztattak. A legtöbb fogoly azonban bányában, erdőirtásnál vagy út- és vasútépítésen dolgozott. A legrosszabb viszonyok a GULAG-táborokban voltak, ahol az elítélteket tartották fogva. A három leghírhedtebb táborkörzet – a vorkutai, a norilszki és a kolimai – az Északi-sarkkörön túl volt. A visszaemlékezők szerint a hőmérséklet télen nemegyszer megközelítette a mínusz 60 fokot, de még ennél is rosszabb volt az állandó szél, a purga. Előírás szerint a raboknak mínusz 36 fokig kellett szabadban végzett munkára kivonulni. Mínusz 36 és mínusz 42 fok között a rabok zárt térben még munkára foghatók voltak. Ilyen hidegben már a munkahelyre való több kilométeres menetelés során is sokan fagytak meg. Mínusz 42 fok alatt a rabok a táborzónán belül dolgoztak. A távol-keleti körzet táborai közül a tajseti tábort kell külön megemlíteni, mert az itt fogva tartottak kezdték el építeni az évszázad építkezésének beharangozott Bajkál–Amur (BAM) -vasútvonalat.

A rabok általában abban a ruhában voltak, amiben elfogták őket. A bányában dolgozók azonban kaptak egy zsákvászon nadrágot (amelyet derékszíj híján madzaggal, dróttal kötöttek fel), egy nyakon megköthető inget, pufajkát és lábbelinek egy gumikalucsnit. Ezt hordták a szabad orosz munkások is. Valódi lábbelit, amerikai bakancsot vagy orosz vászonbetétes csizmát csak a főnökök kaptak. Előfordult, hogy több fogolynak csak egy kalocsni jutott. Ilyenkor a lábbelit műszakonként váltani kellett. Fehérneműjük nem volt a foglyoknak.

Szovjet előírások szerint a foglyok napi fejadagja a következő volt: 600-700 gramm kenyér-kétszersült, 90 gramm árpakása, 600 gramm burgonya és zöldség, 40 gramm hús, 120 gramm hal, 20 gramm cukor. A Német Vöröskereszt az ötvenes évek elején a visszatért foglyok beszámolói alapján összeállította a foglyok tényleges napi élelemadagját. Ebből kiderül, hogy csak a krumpli-, illetve zöldségfejadagot sikerült előírásszerűen megkapni. A zöldség általában káposzta és marharépa volt. A csirizszerű kenyérből a valóságos fejadag 400–600 gramm között volt. Magyar foglyok visszaemlékezéseikben beszámolnak ennél lényegesen kisebb, 200–300 grammos adagokról is. A foglyok húst szinte sosem láttak, és a ritkán kiutalt sózott hal adagja is messze elmaradt az előírt mennyiségtől. Gyakran volt viszont árpa- és csalánleves. Az éhező foglyok azzal egészítették ki napi étrendjüket, amivel tudták. A víz mellett dolgozók halra és kagylóra, más táborokban pedig ürgére és varjúra vadásztak. Az életkörülmények a negyvenes évek végén némileg javultak azokban a táborokban, ahol a rabok minimális bért kaptak munkájukért. Az „ellátás” és az őrzés „költségeinek” levonása után kapott pénzből a kantinban krumplit, sózott halat lehetett venni.

A minimális és egyoldalú táplálkozás, a mostoha életkörülmények és a túlfeszített munka következtében a foglyok állapota gyorsan romlott. Orvosi ellátás gyakorlatilag nem volt. A legtöbb táborban volt ugyan „orvosi rendelő”, de az ugyancsak fogoly orvosok se műszerrel, se gyógyszerrel nem rendelkeztek. Hasmenés ellen faszenet, gyomorfájás ellen krétaport ettek a rabok. Más fertőzésekre általában hígított kálium-permanganátot (hipermangán) használtak. De voltak „különleges” gyógymódok is. Például a szibériai Berkul 6. számú táborában a rabok nyers patkánymájat ettek farkasvakság ellen. A Donyec-medence egyik lágerében égetett kenyérből főzött teával tífuszt „gyógyítottak”. Ugyanitt a rühességet kénnel kevert gépzsírral „kezelték”. Sok táborban fenyőfa tűleveléből főztek teát, hogy vitaminhoz jussanak.

Csak a lázas betegeknek volt esélyük arra, hogy kórháztáborba kerüljenek. Felszerelés hiányában gyógyításról itt sem lehetett szó, de a rabokat itt legalább békén hagyták egy darabig. A foglyok tömeges pusztulását a fertőzések okozták. A beteg fogoly gyorsan lesoványodott, és végelgyengülésben halt meg. Gyakori betegség volt a malária, a tífusz és a skorbut, melynek következtében meglazultak, majd kihullottak a fogak.

Sokan haltak meg munkahelyi „balesetek” – bányaomlás, robbanás –, valamint kihűlés, fagyás következtében. A tömeges halálozás fásulttá tette az embereket. A halálozásokat a rabtársak mindig későn jelentették, hogy az elhunytak adagjait is felvehessék. A lágerekben meghaltakról általában készült nyilvántartás, de a jegyzőkönyvekbe sohasem a halál valódi okát írták. Temetés előtt a halottak fejét betörték, mert sokan halált színlelve próbáltak megszökni. A lemeztelenített testeket tömegsírokba temették. Télen, amikor nem lehetett sírt ásni a fagyott földbe, csak hóval fedték be a táborvilág áldozatainak földi maradványait. Az elhunytak hozzátartozóit hivatalosan senki sem értesítette. A halálhírt rendszerint egy túlélő bajtárs közölte az áldozat családjával.

Egy volt Gulag-rabnak, Menczer Gusztávnak, a Kárpótlás Társadalmi Kollégiuma elnökének tárgyalásai nyomán hivatalosan csak 1991-ben érkezett Moszkvából lista az elhunytakról. A mintegy 50 ezer, lágerben elhunyt magyar kényszermunkás és elítélt neve az Új Magyarország című napilapban jelent meg 1993 januárja és szeptembere között.

Sokan próbálkoztak szökéssel, de ez csak nagyon kevés rabnak sikerült. A szovjet viszonyok egyik sajátossága, a kiszámíthatatlanság a büntetések mértékén is meglátszott. Bár főbenjáró bűn volt, a szökésre a táborparancsnokok többféleképpen reagáltak.

Egy Vojcsesz közeli lágerban (Donyec-medence) már akkor is lőttek, ha a tábor belső kerítését megközelítette a rab. A szökött foglyokat általában visszavitték a táborba. Ott a rabtársaknak végig kellett nézni a sokszor halállal végződő büntetést. Volt, ahol nyilvánosan halálra ítélték a szökött rabokat, de a nem nyilvános ítélet-végrehajtáskor már vaktöltényt használtak, és a halálra rémült áldozatokat titokban más táborba vitték. A szökés azért volt reménytelen vállalkozás, mert a megfélemlített orosz lakosság nyomban jelentette a rendőrségnek, ha idegeneket látott. A legtöbb szökevényt nem a kutyás kereső csapatok fogták el, hanem a helyi lakosok segítségével kerültek rendőrkézre. Voltak olyan reményvesztett szökevények is, akik sorsuk kilátástalanságát látva végül önként jelentkeztek valamelyik kényszermunkatáborban. Ha a parancsnok emberséges volt, akkor a büntetésre a befogadó táborban került sor, és a szökevényeket nem küldték vissza abba a táborba, ahonnan eljöttek.

Sokan váltak az őrök kegyetlenkedésének áldozatává. A Donyec-medencében lévő 1029-es táborban az egyik beteg fogoly földre rogyott a latrina felé menet. Az engedély nélküli pihenésért a láger egyik parancsnoka kegyetlen büntetést eszelt ki. A rabot néhány órára a felfűtött ruhafertőtlenítő helyiségbe záratta. A büntetés után az eszméletét vesztett férfit gyengélkedőre vitték, ahol hamarosan belehalt a forróság következtében elszenvedett sérülésekbe. A büntetés egyik elterjedt eszköze volt a karcerba zárás. A karcer földbe ásott verem volt. Ülőhely nem volt benne, éjjel-nappal téglán kellett állniuk a raboknak. Néhány őr ezt azzal tette elviselhetetlenné, hogy a karcerba zártakat a hidegben levetkőztette, és vizet öntött alájuk, hogy le se tudjanak ülni. A Gulagon egy évtizedet eltöltött Rózsás János Keserű ifjúság című kétkötetes visszaemlékezésében a következőképpen ír egy különösen kegyetlen büntetési formáról, a tönkre állításról:

„…ez elég gyakran alkalmazott fenyítési módszer volt a környék [Urál, Szolikamszk – S. T.] vagy talán a távolabbi vidékek lágereiben is. A munkát »megtagadó« dolgozót a brigádvezető átadta a legközelebbi őrnek, az pedig őrhelyétől pár lépésre felparancsolta egy fatönkre. A szigorú hidegben mozdulatlanul szobrot állni egy fatönkön szinte kibírhatatlan kín, még tipródni sem lehet a talpalatnyi helyen. Az őr csak akkor engedte vissza az erdőbe a büntetés végrehajtására rábízott embert, ha az esküdözött és fogadkozott, hogy szorgalmasan fog dolgozni. A kegyetlen hajlamú őrök nem egy esetben agyon is lőtték a »tönkre állított« embert szökési kísérlet címén, ha az nem bírta erővel, és lelépett a havas fatönkről. Annál is inkább agyonlőhette, mert mindig olyan tönkre állíttatták fel a szerencsétlent, amely a képzeletbeli határzónán kívül volt – és így csak a tönk jelentette számára a biztonságos helyet: egy lépésnyire tőle már szökésben volt!” (Rózsás János: Keserű ifjúság. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989, II. kötet, 20. o.)

A helyi lakosság, valamint a foglyokkal dolgozó szabad vagy elítélt munkások kezdetben ellenségesen fogadták a magyarokat. Számos visszaemlékező elmondta, hogy érkezéskor a tábor felé menetelve a helyi lakosok haragjától a kísérőknek kellett megmenteni a foglyokat. Hullott feléjük a kőzápor, köpködtek és fenyegetőztek. A munkahelyeken az oroszok kezdetben nem álltak szóba a rabokkal. A bányákban, gyárakban az ütésre emelt lapát volt a legfőbb oktatóeszköz. Ez az ellenségeskedés azonban nem nacionalista vagy faji előítéleten alapuló gyűlöletből fakadt. Az oroszok úgy tudták, azt mondták nekik, hogy a magyarok háborús bűnösök, tömeggyilkosok. De az ellenséges fogadtatásnak más oka is volt. A helyiek attól tartottak, hogy a foglyok tőlük veszik majd el az amúgy is kevés kenyeret és a munkalehetőséget. A fogoly-, illetve a magyarellenes hangulatnak olykor egészen speciális oka volt. Csalog Zsolt utolérhetetlenül eredeti riportkönyvében a 20 évre ítélt M. Lajos a maga veretes stílusában így mondta el a krasznojarszki fogadtatás történetét: „Csuda egy értetlen nép lakik ott! Mondják nekünk, hogy

– Á magyarok vagytok? No úgy köll nektek. Biztos kommunisták vótatok, hát megérdemlitek a sorsotok! Mondtunk mink nekik, hogy a Jóisten vót kommunista – de hát mit értették azok, hogy hogy kerültünk oda!

– Igen – aszondja egyik –, a Kun Bélával kellene összekötni benneteket, az is kommunista vót, aszt itt döglött meg Krasznojarszkba! Na jól van, maj tik is még meglássátok!” (Csalog Zsolt: M. Lajos, 42 éves. Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1989, 67. o.)

A helyiek és a foglyok kapcsolata általában akkor változott meg, amikor a magyarok megtanultak oroszul. A helyi lakosok megértették, hogy a foglyok ártatlanok, és sorsuk ugyanolyan szerencsétlen, mint az övék. Ezután szabályos cserekereskedelem alakult ki közöttük. Az oroszok örültek még a foglyoknak kiosztott, csirizszerű fekete kenyérnek is. Öt-hat rubelt adtak egy kiló kenyérért. Az oroszok sem jutottak több élelemhez, mint a rabok. Ugyanakkor a kint lévőket nem sújtották a táborokban rendszeresen előforduló járványok. A foglyok és az átlagos orosz polgár sorsa között az alapvető különbség az volt, hogy a táborokon kívül élők szabadok voltak. Igaz, nagyon megkurtított szabadság volt ez. Az orosz munkás nem változtathatott munkahelyet, lakóhelyét nem hagyhatta el, nem utazhatott. Röghöz kötve élt, majdnem úgy, mint a rabok. De a „szabadok” legalább a családjukkal éltek, ráadásul nem merengtek a múlton, nem vágyakoztak a szabadulás után, mert mindig így vagy ennél is rosszabbul éltek.

A túlélők visszaemlékezései megrázó képet adnak a háború utáni szovjet közállapotokról. Egy földeken dolgozó női fogoly a következőket írta a kolhozparasztokról: „A legprimitívebb életkörülmények között éltek. Se bútor, se ruha, se ennivaló. Feküdtek a kemence tetején és összevissza a földön is… Gyermekesen csodálkoztak mindenen. Egyszer például befutott Nyugatról egy szerelvény tele hadizsákmánnyal, amiket úgy összeszedtek és hazaküldtek. Kitettek egy szalongarnitúrát a sínek mellé. Odavonult az egész környékről a nép, gyerekek, felnőttek kipróbálták egymás után, szinte tülekedtek, hogy mindenki ülhessen benne pár percet, másodpercet. Látszott az arcukon, hogy először láttak olyat, először ülnek fotelben. Aztán rájöttek, hogy ruganyos, kezdtek rajta ugrálni. Végül már mindenki ugrált rajta.” ( Szebeni: i. m. 104. o.)

A visszaemlékezők többsége kiemelte az orosz nép jó szándékú, adakozó természetét. Az alábbi rövid történetet egy Donyec-medence környéki női tábor túlélője mondta el: „Egyszer egy nagyon szegény öreg nénihez állítottunk be. Egy tányér kukoricadara már ki volt szedve a tányérjára, evett, de abbahagyta. Mondta, hogy neki csak ez van, de ha elfogadjuk, akkor ad belőle. Hát hogyne fogadtuk volna el! Kanállal kettészelte, az egyiket az én kezembe csapta, másikat a Dankó Ilonkáéba. Olyan jólesett ez nekünk…” (Szebeni: i. m. 267. o.)

A foglyok ugyanakkor azt is tapasztalhatták, hogy a nyomor oka nemcsak a háború, hanem a szovjet gazdálkodásra jellemző szervezetlenség és a hanyagságból adódó pazarlás. Sok kényszermunkás látott vakvágányon veszteglő tehervonatoszlopokat, melyeken Németországból kiszállított, már szétrozsdásodott gépek voltak. A magyar foglyoknak feltűnt, hogy az óriási élelmiszerhiány közepette régen betakarított búzahegyek rohadtak el a szállítás, raktározás és elosztás szervezetlensége miatt. Ilyen körülmények között fejlődött ki a szovjet életformától elválaszthatatlan korrupció és a javak törvénytelen eltulajdonításának gyakorlata. A túlélők elmondása szerint a szovjet társadalom a lopásra épült. Mindenki mindenkitől lopott. A tárgyak és értékek cseréjét, körforgását nem a kereskedelem, hanem a lopás biztosította. Különösen így volt ez a táborvilágban. Az őr lopott a rabtól és fordítva, a rabok egymástól loptak, és mindenki lopott a gyárból. De a gyár is lopott a munkásoktól, amikor nem adtak fizetést, és a pufajkákat sem osztották ki. A rabok, ha tehették, tüzelőt loptak a fűtéshez, de az őrök sokszor az ő lopott tüzelőjüket vették el. Néhol még a tábor is lopott anyagból épült. Egy leventeként elhurcolt fogoly írta a következőket: „Ennek a barakknak – Karlovka – az építése úgy történt, hogy a lágerparancsnok kiadta parancsba, hogy a cukorgyári építkezésből mindennap minden fogolynak a köpenye alatt egy db. téglát kell elhozni. Így tehát a foglyok elloptak a gyárból egy épületre való téglát.” (A vásárhelyi leventék háborús kálváriája. Szerk. Herczeg Mihály, Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 94. o.) Általában maguk az őrök loptak leginkább. Olykor együtt loptak a foglyokkal a kolhoz vagy a gyár raktárából. De lopott a nacsalnyik és a beosztottja is. Csaltak, csalni kényszerültek a normázásnál és az elvégzett munka regisztrálásánál is. A táborban a lopás az élet szerves része, a túlélés egyetlen eszköze lett. Egy magyar papot fogolytársai megkérdeztek, hogy számít-e még a tízparancsolat, bűn-e a lopás. A pap rövid gondolkodás után azt felelte, hogy egymástól lopni továbbra is bűn, de az őrtől vagy a munkahelyről lopni – az nem bűn.

Az ideiglenes kormány, de a Nagy Ferenc által vezetett kormány is – lehetőségeihez mérten – sokat tett a hadifoglyok, illetve internáltak kiszabadítása és hazaszállítása érdekében. Miklós Béla, az ideiglenes kormány feje először 1944. december 26-án, majd 1945. január 7-én is panaszt tett a megszálló hatóságoknál. Mind formális, mind informális módon a kormány többi tagja is az elhurcolások leállítását kérte a szovjetektől. Nagy Ferenc 1946 áprilisában moszkvai tárgyalásai folyamán Sztálin előtt felvetette a hadifoglyok hazaszállításának kérdését. Sztálin megígérte a hadifoglyok elbocsátását, és 1946 júliusában meg is kezdődött a szervezett hazaszállítás. A vonatszerelvények azonban csak novemberig futottak be rendszeresen a debreceni átvevőtáborba. Hosszú szünet után Sztálin csak 1947 májusától folytatta a foglyok hazaengedését, nyilvánvalóan azért, hogy ezzel is javítsa az önmagát „hadifogoly-szabadítónak” kikiáltó kommunista párt választási esélyeit.

Bár a végső döntés mindig Moszkván múlott, azért a magyar kormány elvben rendelkezett némi mozgástérrel a fogolykérdésben. A békeszerződés-tervezet 19. pontja kimondta, hogy a fogva tartó hatalmak a békeszerződés aláírása után, mihelyt lehetséges, hazaengedik a hadifoglyokat. Párizsban a magyar küldöttség el szerette volna érni, hogy a fogva tartó hatalmak – gyakorlatilag csak a Szovjetunió – ne „mihelyt lehetséges”, hanem a békeszerződés aláírása után fél éven belül legyenek kötelesek a hadifoglyokat elengedni. A Szovjetunió azonban ezt a módosítást nem fogadta el, úgyhogy a békeszerződés végleges szövegében is a „mihelyt lehetséges” szavakat találhatjuk. Nem sikerült elhárítani a hazaszállítás költségeinek fedezését sem, melyet ugyancsak a békeszerződés írt elő Magyarországnak. De még mindig maradt a magyar kormánynak némi mozgástere, ugyanis a békeszerződésben az is benne volt, hogy a fogva tartó hatalmaknak a hadifogolykérdés rendezéséről egyezményt kell kötniük a magyar kormánnyal. A magyar kormány elkészített egy egyezménytervezetet, sőt ki is jelöltek egy bizottságot, amely 1947 májusában Moszkvába utazott volna a részletek megbeszélésére. A küldöttség azonban a szovjet fogadókészség hiánya miatt sohasem utazott el, és egyezménykötésre sem került sor.

1948 őszén, a szovjet–magyar kölcsönös együttműködési és barátsági szerződés aláírása után a „hadifogolykérdés” lekerült a napirendről. Hirtelen megszűnt a Sziklai Sándor által szerkesztett Hadifogoly és Hadirokkant Híradó című hetilap is, amely egyébként a kommunista pártnak volt az orgánuma.

1948 után már csak a magyar emigráció vállalhatta fel nyíltan az elhurcoltak ügyének képviseletét. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1949-ben Münchenben létrehozta hadifogoly-szolgálatát. Ez a néhány önkéntes munkatársból álló szervezet a visszatért német foglyok jelentései alapján próbálta meg összegyűjteni azoknak a magyaroknak a nevét, akik még a Szovjetunióban voltak, és a táborokra vonatkozóan is gyűjtött adatokat. Az így létrehozott, több ezer kartonból álló adatbázis alapján készítette el Palásthy Rezső az 1950-ben megjelent Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről című kiadványt. Ez a munka valódi missziót töltött be. A magyaron kívül angol, spanyol, francia és olasz nyelven jelentették meg, és elküldték számos kormányfőnek. Részben e kampány hatására 1951-ben az ENSZ létrehozott egy ad hoc bizottságot a világ különböző részein dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok helyzetének feltárására. A bizottság évekig dolgozott, és hatalmas mennyiségű adatot gyűjtött többek között a német, balti, román, finn és lengyel foglyokról, valamint a kelet-európai országokban végrehajtott belső deportálásokról. A nemzetközi közösség nyomása nem volt hatástalan. Sztálin halála után, 1953 és 1956 között tömegesen kezdték el hazaszállítani a még életben lévő német foglyokat. Ezekkel a hullámokkal több ezer magyar fogoly is visszatérhetett.

A Szovjetunióból hazaszállított foglyokat 1946 júniusától regisztrálták hitelt érdemlő módon. Az addig érkezettek számát a legtöbb forrás 100–150 ezer közé teszi. 1946 júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság 202 ezer visszatérő foglyot vett számba. 1949–1951 között mintegy 20–25 ezren tértek vissza. Az 1951 után hazaszállítottak pontos száma viszont nem ismert. 1953 és 1955 novembere között mintegy háromezer magyar rabot szállítottak haza. Magyar források alapján a visszatérők összlétszáma mintegy 330–380 ezer főre tehető.

A folyok és a visszatérők száma közötti 270–370 ezres hiány tükrözi hitelesen a szovjet táborvilágban, illetve az oda vezető úton elpusztult magyarok számát, figyelembe véve azt a tényt, hogy az átmenőtáborokban és a kiszállítás közben elhunytakat a szovjet őrök nem regisztrálták. De áldozatok a túlélők is. A foglyok nagy része betegen tért vissza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak. Számukra a fogság évtizedek múlva is gyötrő emlék.