Kortárs

Albert Gábor

Zárt tárgyalás

Egy elfelejtett és azóta sem kiadott Kodolányi-műről

Kodolányi Jánossal személyesen sosem találkoztam.

Holott sok-sok momentum késztethetett volna arra, hogy ez a találkozás létrejöjjön. Magam is az Ormánságban nőttem fel. Gyermekségem egyik színhelye, Sámod – ez a Fényes Elek idejében hét katolikus és huszonegy református lelket számláló kicsinyke falu – alig hat kilométerre lehet Kodolányi Vajszlójától. Itt a templomban vasárnaponként még magam is láttam sárgásfehér lenvászon biklában gyászoló nenéket. De az Ormánság Vajszló után második legnagyobb helysége, húszéves koromig hivatalos lakhelyem, Sellye is gyakran idézte Kodolányi Jánost. A szomszéd faluban volt református lelkész az Ormánság egyik monográfusa, Kiss Géza, kinek gyerekei egyívásúak voltak velem, s Kiss Géza könyve, az Ormányság ott kínálta magát apám könyvszekrényében Berze Nagy János Baranyai magyar néphagyományok és Hidvégi János Hulló magyarság című kötetei mellett. Kodolányi Földindulás című filmjének egy rövid jelenetét is Sellyén forgatták, a grófi kastély előtti piactéren, s különös véletlen folytán arra még körjegyző apám is rákerült, amint bögrében csörgetett kukoricával terelgeti eladásra szánt süldőit.

Akkoriban ráadásul Kodolányi történelmi regényei divatba is jöttek. Különösen a középosztály körében. Szüleim, olvasó emberek lévén, bizonyára olvasták a Vas fiait és a Boldog Margitot, nekem viszont még várnom kellett az igazi találkozásra.

Hogy mikor forgattam az első Kodolányi-könyvet, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az önigazolás milyen boldog elégtételével olvastam a – mondanom sem kell – véletlenül kezembe került Zárt tárgyalást. Hogy a találkozás emlékezetes legyen, a történelem alaposan előkészítette.

Érettségi után voltam, egyetemi és főiskolai sikeres és sikertelen felvételi vizsgáim száma ugyan még nem érte el a későbbi tucatot, a kétségbeesés sem kísértett meg, az viszont egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy flekkes származással, különösen egy kőszegi katonaiskolával a hátam mögött bizonyára még jó néhány visszautasításnak, kiakolbólításnak nézhetek elébe. A Zárt tárgyalás problematikája iránti érzékenységemet még csak fokozta apám sorsa. Őt ugyanis a nyilasok annak idején, 1944-ben, az uralomra jutásukat követő napokban azonnal internálták. Megszabadulását és menekülését emberi jóindulatnak és egy vasúti hajtánynak köszönhette, hogy aztán a fordulat éve után újra menekülni kényszerüljön, de most már a kommunista párt jóvoltából. Hajszálon múlott, hogy a határsávnak nyilvánított Ormánságból, ahogy akkoriban szokás volt, az egész családot ki nem telepítették a Hortobágyra. Sebtében Pécsre költöztünk, s apám három gyerekkel, ötvenévesen, megbélyegezve ugyan, de újrakezdhette az életét.

A Zárt tárgyalást én nem politikai pamfletként, hanem szépirodalmi műként olvastam. Amelyben rólam, rólunk van szó. Kodolányi ebben a könyvében – így éreztem akkor – az apám, a mi családunk sorsát fogalmazta meg, azt értelmezte, és arra adott magyarázatot és lényegében felmentést.

A Zárt tárgyalás című kötet 1943-ban jelent meg a Turul kiadásában, Kolozsvárott nyomtatták, és három, nem túlságosan terjedelmes írást tartalmaz. Egy emlékezésekkel átszőtt tanulmányt a finn Arvi Järventausról, valamint Márai és a kultúra címmel azt a vitairatot, amelyben Márai Sándornak a nemzetnevelés ügyében megjelent röpiratát bírálja, s amely korábban a Magyar Csillagban is napvilágot látott. A kötet élén pedig a címadó Zárt tárgyalás olvasható. A két utóbb említett munka szervesen kapcsolódik egymáshoz. A Márai röpiratával foglalkozó írás formájában is tanulmány, míg a Zárt tárgyalás keretes történetbe foglalva mondja el „halálos” igazságait. A mű tartalmát még 1944-ben, a Magyar Csillag március 15-én megjelent kritikájában Veres Péter a következőképp foglalja össze: „Az író – érezhetően maga Kodolányi – itt egy furcsa törvényszék előtt áll, amelynek elnöke a liberális polgárság, jobboldali szavazóbírája a nemzetiszocialista, baloldali szavazóbírája a marxista világnézet képviselője. Ez a furcsa bíróság az írót sok vita és szellemi huzavona után mint a metafizikai világnézet, mint a transzcendens igazságok képviselőjét halálra ítéli.”

A Magyar Csillag még abban az évben – két héttel a kritika megjelenése után – a magyar államisággal együtt megszűnik, a német csapatok ugyanis 1944. március 19-én megszállják Magyarországot.

Kodolányi a Zárt tárgyalás írását Balatonakarattyán, 1943. május 20-án fejezte be. Három hónappal azután, hogy a 6. német hadsereg Sztálingrádnál letette a fegyvert. Ekkor már a tisztán látók előtt nem volt kétséges a hitleri Harmadik Birodalom összeomlása. 1943 augusztusában a nevezetes szárszói tábor is a vesztett háború árnyékában ült össze, s a legsúlyosabb szavak éppen arról estek, hogy mi várható a háború befejezése után, mire számíthat az ország, az ott összegyűlt java értelmiség. A megnyitó előadásban Kodolányi János a szavak inflációjáról beszélt, arról, hogy „mi nem hazudhatunk magunknak”, és „ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is”. Mikor ezeket mondta, a Zárt tárgyalás már közvetlenül megjelenés előtt állhatott, s különös, hogy az abban foglaltakra a beszédben még távoli utalást sem találhatunk, holott a tanulmány eszmei magva nem volt ismeretlen, hiszen azt Máraival vitatkozva már korábban megfogalmazta.

Mégis, mi az a többlet, ami a Kodolányi-vitairatok közül kiemeli a Zárt tárgyalást?

Mondhatnám azt is, hogy agyonhallgatása. Csakhogy ezzel magyarázat helyett csupán az okot keverném össze az okozattal.

A Zárt tárgyalás először abban különbözik a többi Kodolányi-vitairattól, hogy szépirodalmi műként olvasható. Így olvastam annak idején jómagam is, s ennek tekintette Veres Péter, mikor az előbb már említett kritikáját így fejezte be:

„…ha Kodolányival, a gondolkodóval nem is értek egyet, az írónak megszorítom távolból a kezét: pajtás, ez férfimunka volt!… azért, mert megvédted a lélek, a szellem, a hit és a gondolat szabadságát a korlátoltság, a rövidlátás és a nagyképű álműveltség ellen.”

Ez a többlet az, amivel nem lehet vitába szállni, logikai érvekkel nem lehet megcáfolni, s a mai olvasónak – ha egyáltalán kezébe kerül –, mikor olyan mondatokat olvas, hogy „az egészben az volt a legcsúnyább, hogy azt sem tudtam, miért börtönöztek be, mivel vádolnak, miért akarnak kivégezni”, azonnal a koncepciós perek jutnak eszébe, és az a másik híres Per, melyet szerzőként Franz Kafka jegyzett. Ezt természetesen nem azért említem, mintha azt hinném, vagy azt szeretném sugallni, hogy valamiféle utánérzéssel van dolgunk.

Kodolányi János félelmetes vitatkozó hírében állt, ha az igazság volt a tét – és mikor nem volt az? –; nemcsak magával, de másokkal szemben sem volt kíméletes. Gyakran elragadta az indulat, s ilyenkor bőven osztotta és kapta a sebeket. A Zárt tárgyalás ikertanulmányának, a Márai-vitairatnak a bevezetésében viszont azt írja, hogy „annyira mellőzve (Márai) személyét, amennyire csak lehetséges”, igyekszik, „a magyarság sorsáért… szorongó aggodalmat érezve… a kérdés gyökeréig” hatolni.

A személyek fölötti, mondhatnám, a személyeskedésnek még az árnyékától is tartózkodó megfogalmazás jellemzi a Zárt tárgyalást. Nem mintha véka alá rejtené, hogy például a Tamási Áron–Nyírő József szembeállításban ki mellett teszi le a voksot, de az elmarasztaltakat, például Darvas Józsefet, Illyés Gyulát vagy Cs. Szabó Lászlót éppúgy nem sérti, mint ahogy a kedvezményezettekkel, Veres Péterrel, Erdélyi Józseffel, Németh Lászlóval vagy József Attilával sem ért mindenben egyet. A Zárt tárgyalás Kodolányija még kíméletesnek is mondható. A személyes rokon- vagy ellenszenv érzése némileg meghátrál a szorongó aggodalom parancsa előtt. Egyébként a személyes sérelem és az objektív igazság szétválasztása nem volt idegen Kodolányi mentalitásától. Gondoljunk csak Móriczcal való kapcsolatára. Az IGE-affér után például többé nem volt hajlandó kezet fogni Móriczcal, ugyanakkor munkásságáról mindig a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg.

 A Zárt tárgyalásnak kitüntetett helye van a Kodolányi-életműben. Ebben az alig ötvenoldalas miniatűr filozófiai „regényben” előlegezi meg azt a lépést, amelyet a nagyregény területén a Julianus barát és a Vízöntő jelöl. Ki- vagy inkább átlépést a személyesség világából az egyetemesbe, az egyediből az általánosba, a magyar történelem világából a mítosz dimenziójába. A magyar sorskérdésekkel foglalkozva, azon túl is lépve a kultúra egyetemes válságának problematikájához jut el. És ez korántsem tekinthető menekülésnek, megfutásnak, ellenkezőleg, a nagyobb feladat és felelősség vállalását jelenti. A Zárt tárgyalás tökéletes elutasítása, amely szinte még a tudomásulvételig sem jutott el, ezt fényesen igazolja.

A különös „bírósági tárgyalás” kulcskérdése – akár a vád oldaláról közelítünk, melyet végül is az író fogalmaz meg, akár az ítélet felől, melyet a pulpituson ülők hoznak – egyaránt a kultúra és a civilizáció élet és halál kérdésébe torkolló helyes értelmezése. Ez az a mérleg, amelyen például az ikertanulmány Márai Sándora – minden jó szándéka ellenére – könnyűnek találtatik.

Itt kell megemlítenem Vatai László, az emigrációban, 1993-ban Torontóban elhunyt filozófus nevét s itthon kevéssé méltányolt munkáját, az először 1942-ben Sárospatakon megjelent A szubjektív életérzés filozófiája című, Kodolányi jellemzése szerint „tömör, világos és csodálatosan mély” tanulmányát. Ebben a könyvében Vatai László „az emberi lét alapjait és lehetőségeit kutatta” Dosztojevszkij művei alapján. Munkája még a háború befejezése előtt második kiadásban is megjelent, az emigrációban angolra fordították (Man and His Tragic Life, Based on Dostoevsky. Philosophical Library, New York, 1954. 210 l.), s végül 1992-ben Dosztojevszkij címmel újra megjelent magyarul – mindezek ellenére a köztudatban máig nem foglalta el azt a helyet, mely joggal megilletné.

Kodolányi találkozása ezzel a lényegében keresztyén egzisztencialista művel: sorsfordító. Fenntartás nélkül elfogadja Vatai válságdiagnózisát és kultúrameghatározását. Vatai szerint ugyanis a kultúra „az embernek a természettel szemben álló magatartása, s annak megművelése a transzcendencia feltétele alatt”. Ezt Kodolányi – hivatkozva az eredeti forrásra – aforizmatikus tömörséggel a következőképp interpretálja: „a kultúra a lélek szimbólumteremtő működése”. Vagy más helyütt ezt írja: „Az emberi lélek a tudattalan létezés és a transzcendens létezés között lévő feszültség szenvedését a transzcendens világ jelképrendszerében (szimbólumaiban) oldja fel. Ez a jelképrendszer a kultúra.”

Ezekben az években, pontosan 1939-ben jelent meg Szekfű Gyula szerkesztésében a magyar Szemle Társaság kiadásában – némileg a „kíméletlenül ránk rohanó szellemi áramlatok” ellensúlyozására – a Mi a magyar? című tanulmánygyűjtemény. Kodolányi egyrészt a címben feltett kérdésre, másrészt annak módosított változatára – arra a kérdésre, hogy „ki a magyar?” – is válaszol, mikor Vatai László szellemében Karácsony Sándort idézi: „Magyar, aki magyar jelképrendszerben gondolkodik.” „Azért nincs mélyreható magyar pedagógiánk – állapítja meg –, azért nincs magyar vezető osztályunk, tudományos nyelvünk, sőt hivatali nyelvünk sem, mert más a nép jelképrendszere, s más a vezető rétegeké.”

Ha egyáltalán van – mármint a vezető rétegnek – ilyen sajátos jelképrendszere, azaz kultúrája. Amiről ugyanis azt hiszik – és ezek közé tartozik a polgár Márai Sándor is –, hogy kultúra, az nem más, mint civilizáció. Holott a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Az egyik életfeltétel, nélküle az emberi élet elképzelhetetlen, a másik csupán járulékos elem. A civilizációnak az a rendeltetése, hogy a közösségnek „teremtsen tűrhető életfeltételeket”. De mondjon le arról a szemtelen igényről – fűzi hozzá Kodolányi –, „hogy filozófiát is ad neki”. „A civilizáció az ember önfenntartási ösztönének, tehát a fizikai élet biztosításának eléggé egyszerű funkciója.” Trónusának építése valamikor az empirizmus uralomra kerülésével kezdődött meg, a természettudomány nagy századában, a felvilágosodás idején. A fényt hozó század megölte a szimbólumokat. A civilizáció ugyanis egyértelműen a Fényhozó – latin nevén: Lucifer – műve, az autonóm, a transzcendenstől független ember alkotása. Akinek istene és egyetlen igazolása a siker, narkotikuma a hatalom és a rekord, és irtózik a kultúrától.

A Zárt tárgyalás három vádlójának ez a közös nevezője: a náci, a bolsevik és a liberális polgár egyaránt a kultúra tagadója, s a civilizáció, a lelki anarchia elkötelezettje. Rosenberg náci fajelméletének ugyanaz a gyökere, mint Engels és Marx osztályideológiájának, és Kodolányi liberális polgára, mivel tagadja a transzcendenst, képtelen a szimbólumteremtésre, következésképp lényegében az előző kettővel egy követ fúj. Ezt a minősítést, a közéjük tett egyenlőségjelet a náci, a komisszár és a liberális polgár elfogadhatatlannak, sőt vérlázító rágalomnak érzi, s mindhárman – teljes egyetértésben – feszítsd meg!-et kiáltanak.

A vád- és védőbeszédek zárt ajtók mögött hangzanak el, a pernek egyetlen tanúja van, a börtönőr. Az nem sokat ért az egészből, olykor ellenséges, hiszen szolga, de végül mégiscsak megesik a szíve az írón, s visszakísérve a siralomházba szánakozva és együttérzőn kérdi meg: „Aztán mért nem hazudott nekik, maga hülye?” A vádlott Kodolányi erre csak legyint, és ebben a legyintésben benne van az, amiről majd a szárszói konferencia bevezetőjében beszél, hogy „mi nem hazudhatunk magunknak”, még akkor sem, ha az életünkre megy a játszma. A Zárt tárgyalás a görög kórus szerepét betöltő börtönőr kérdésével kapcsolódik az 1943-as szárszói konferenciához.

Zárt tárgyalás – zárt ajtók mögött folyó per. Kodolányi ezzel a könyvével feltépte és kitárta az ajtókat, hogy mindenki láthassa, hallhassa, mi folyik odabenn, miről is van szó, mi az ő állítólagos bűne, amiért vesztőhelyre küldik. Pedig nem tesz egyebet, csak a kultúrát és ezen keresztül magát a társadalmat védi. Hermann Hesse nagy kultúrfilozófiai regényében, Az üveggyöngyjátékban a következőket írja: „…végső soron a kultúra minden klasszikus kifejlődése morált jelent, az emberi magatartás sűrített mintaképét.” Kodolányi ezt a morállá, erkölccsé jegecesedett kultúrát védi, ezt a „támaszt” és „talpkövet”, s a Zárt tárgyalásban ennek a mélyben és szinte titokban folyó, vérre menő harcnak, elvekkel álcázott háborúnak titkos aktáit bocsátja a nyilvánosság elé. Mégpedig általános, személyeskedéstől megtisztított, mondhatnám, filozófiai síkon közelítve és tárgyalva a kérdéseket.

Veres Péter „mint a dialektikus materializmus embere” – ennek vallotta magát, és ez 1944-ben nem volt éppen veszélytelen – korábban már idézett kritikájában még csak néhány kérdőjelet rajzol Kodolányi tételei mellé. A kultúra és civilizáció szembeállítását vitathatónak ítéli, Kodolányi érveit a nyugati kapitalista civilizáció elleni harcban kevesli. Szerinte a transzcendens függés a hajdanvolt ember életében sem érvényesült, s kételkedik, hogy az elkövetkező jövőben az még érvényesülhet. A bajszos-zubbonyos marxista karikatúráját – szépirodalmi műről lévén szó – még úgy-ahogy el tudja fogadni, de szerinte az igazi kérdés az, és ezzel adós marad Kodolányi, hogy a pártok képviselői miért ilyenek. Az ítéletet azonban Veres Péter a jövőre bízza, az eljövendő idők közösségére.

Az ítéletet – bár azt nem a közösség, hanem a politikai hatalom hozta meg – ismerjük. A háborút követő boszorkányüldözésnek Kodolányi lett egyik célpontja és író áldozata. És Veres Péter – szomorú leírni – nem siet az egykori íróbarát, a „pajtás” védelmére, hanem pártpolitikusi minőségében és pártpolitikai taktikázásból, tévetegen ugyan, de mégiscsak az elmarasztalók oldalára áll. Mikor Kodolányi következetes náciellenessége jogán felvételét kéri a Parasztpártba, elutasítják. Az elnöktől, az író Veres Pétertől kér magyarázatot. A pártelnök – Kodolányi előadása szerint – majdhogynem cinikusan bevallja, hogy a politikai taktikázás oltárán kellett egykori barátját feláldoznia.

Kodolányi János a Zárt tárgyalást egyrészt lezárásnak, számvetésnek és összefoglalásnak szánta. Mintegy előlegezve saját későbbi sorsát, a sors elé sietett, abban a reményben, hogy ezzel lekenyerezheti, hogy az majd ennek a varázslatnak a hatására meghátrál. Másrészt tisztázó nyitánynak gondolta, egy új tanulmányírói-publicisztikai korszak dobbantójának. Csalódnia kellett. Néhány próbálkozás után be kellett látnia, hogy a tanulmányíró nem szólalhat meg. Az 1945–48-as évek politikája Kodolányiban a tanulmányírót, a nemzetért gondolkodót megölte. Így lett a Zárt tárgyalás a tanulmányíró hattyúdala. A folytatást valószínűleg eszmegazdag és kiterjedt levelezésében kell keresnünk.

A Zárt tárgyalásnak nincs utóélete. A kommunizmus nem tudta csonkításokkal domesztikálni, brutális húzásokkal sem lehetett „szalonképessé” tenni. Osztályrésze az agyonhallgatás volt. Ismertetni, de még abszurdnak ítélt állításait cáfolni sem igen illett. Megállapításait, gondolati rendszerét, annak sugalmazását a magyar kultúra egésze nem is fogadhatta magába. Ezt azonban nem szabad úgy érteni, mintha a magyar kultúra szerkezete, jellege, összessége lett volna alkalmatlan vagy egyszerűen képtelen a Kodolányi-féle eszmék, a Zárt tárgyalás befogadására és cselekvő értékesítésére. Hanem úgy, hogy a hatalom, a politikai hatalom, a Zárt tárgyalás három vádlója, azok társadalmi megtestesülése, a náci, a bolsevik vagy a liberális politikai diktatúra nyíltan vagy rejtve működő gépezete akadályozta vagy tette lehetetlenné a találkozás létrejöttét és a befogadást.

A mai olvasó számára Kodolányi halált fialó tételeinek egy része – például a két diktatúra, a bolsevik és a náci diktatúra azonosítása – kézzelfogható és megtapasztalt evidencia, vagy legalábbis az kellene hogy legyen. A polgár terminológia használata viszont zavarkeltő lehet. Kodolányinál a liberális polgár kifejezés mindkét tagja egyenlő mértékben hangsúlyos, és semmiképpen sem azonosítható a jelenlegi polgár, polgárosodás kifejezésekkel. Kodolányi terminológiája ugyanis kultúrszociológiai fogalom, és olyan közösséget vagy annak tagját jelöli, amely és aki képtelen transzcendens szimbólumrendszer alkotására, azaz kultúrateremtésre. Lényegében tehát a továbbélésre.

Napjainkban a polgár, a polgári megnevezés viszont jellegzetesen politikai terminológia: annak a társadalomba ágyazott egyénnek a jelölésére szolgál, aki szabad, vagy legalábbis politikai értelemben egzisztenciálisan szabadnak érzi magát. A két fogalomnak semmi köze sincs egymáshoz, és ne felejtsük el, a sellyei, a sámodi, de a vajszlói és a csányoszrai jómódú parasztgazdák, Kodolányi egykorvolt Ormánságának letéteményesei is pógárnak nevezték magukat.

A Zárt tárgyalás a maga idejében nem fejthette ki hatását, aktualitását azonban – sajnos – nem vesztette el. A negyvenes évek morális válsága a tetszhalál éveiben nemhogy megoldódott volna, hanem tovább súlyosbodott. Sőt, a negyven év diktatúrája tájékozódóképességünket is megzavarta. A Zárt tárgyalás a mai olvasónak is adhat fogódzókat. Megerősíthet például abbéli meggyőződésünkben, hogy csakis spirituális megújulás, új, átfogó etika, egy, a tizenhatodik század eszmei mozgalmait idéző szellemi áramlat segíthet rajtunk, és akkor az eszme tisztító léghuzata talán lesöpri lelkünkről az elmúlt évszázad pernyéjét.