Kortárs

Lázár Ervin

Hős voltomról

Sok minden szerettem volna lenni életemben, de hős aztán soha. Lehet, hogy a valamikori kamasz most szemrehányón néz rám, de hol van az már, láthatja őkelme, hogy…

Kiss urasággal történt az eset. Aki jó súlyos ember volt, alacsony létére száz kiló fölött, s elég öreg is hozzá, hogy a földnek is meg neki is fájjon, ha lépni kell. Cecéről szokott kikocsizni hozzánk a pusztára. Szemmel tartani a jószágot meg az alkalmazottakat, mivelhogy ő volt a földbirtokos. Könnyű kis parasztszekéren járt, maga hajtotta a két kis termetű lovat. Azért-e, mert azt tartotta, hogy ez dukál a nagygazdából földbirtokossá előlépett parasztembernek, vagy meg akarta takarítani a parádés kocsis bérét, s lóból is azért kellett neki a kicsi, mert kevesebb abrakot fogyaszt, nem tudhatom. Annyi bizonyos, hogy mi, gyerekek többnyire hiába néztük a kezét. Hogy netán majd benyúl a zsebébe, és előhúz belőle egy tasak savanyúcukrot. Szegről-végről rokonunk volt, illendő lett volna ajándékot hoznia. Hunyorogva ránk nézett, és odadörmögte: „A cecei bótos mámeg eevágta az ujját.” Így aztán maradt ajándéknak a két kis ló leszerszámozása. Mert az mindig ünnep volt a gyereknek, ha a lovak közelébe eresztették. Ráadásul az ő lovai a nagy termetű urasági igáslovakhoz képest játékszernek tűntek. Éppen gyereknek valónak. Az meg egyenesen kitüntetésszámba ment, amikor azt mondta apám: „Na, fogd be a Pista bácsi lovait!” Ez már igazi férfimunka volt. A ló szájába illeszteni a zablát, ráhúzni a fejére a kantárt, eligazgatni a fülét, becsatolni az álladzót. Aztán rájuk a szerszámot, a haslót úgy meghúzni, hogy ne legyen se szoros, se tág. Már maga ez milyen felelősségteljes dolog, igaz-e. És kivezetni őket a kocsirúd mellé, bekapcsolni a tartóláncot, aztán a lovak mögé kerülni, oda bizony, a hátsó lábak mögé, ha akar, úgy megrúghat, hogy „arrú kódúsz”, de másképp az istrángot nem tudod rátenni a kisafára, férfias bátorság kell ide, igaz-e, még akkor is, ha Kiss tekintetes úr lovai bárányszelídek voltak. Végül ott van a gyeplő, már átfűzve a kápakarikákon, annyi az ember dolga, hogy a szárvégeket rácsatolja a zablakarikákra. Persze nem akárhogyan, ügyelni kell rá, hogy a keresztszárat valóban keresztbe kapcsoljuk. Ez esetben, ha a kocsis meghúzza a bal gyeplőszárat, mindkét ló balra fordul, lévén, hogy a kettéágazó szár egy-egy ága mindegyiknek a bal zablakarikájára van erősítve (és persze fordítva is így van). Ha nem keresztbe kapcsoljuk, akkor a bal szár húzására a bal oldali ló úgy érzi, meg akarja állítani a kocsis, a jobb oldali meg nem érzékel semmit, mivel nincs összeköttetése a bal oldali gyeplőszárral. Tetszik látni, milyen bonyodalmas dolog ez. Vagy csak a leírása? A keresztszárral való bíbelődés egyszerűbb. De amint kiderül, nem annak a gyereknek, aki nyolcéves koromban voltam. Mert a Nagysarokig sem jutott Kiss uraság a fogatán, le kellett kecmeregnie a féderes ülésről, és keresztbe tenni, ami keresztbe való. Látták többen is, jöttek, mondták. A keresztszár! Az öregnek le kellett szállnia… Már vörösödött a fülem, semmi kétség, műhibát követtem el, amikor hamiskásan megfenyegettek. „Nagy kópé vagy te, gyerek! Jól kibabráltál az öreggel!” Kapcsoltam. Fülvörösödés, állj! De hiszen én nem balfácán vagyok, hanem ravasz tréfacsináló, nagy eszű selyma, sőt majdhogynem hős vagyok, hiszen megtáncoltattam a földesurat! És kidüllesztettem a mellem. Így lettem hős. És milyen az ember?! Idővel büszke lettem rá. „Hallottad, hogy kiszúrtam az öreggel?”

Akárcsak moszkvai „hősiességem”. Többen gratuláltak: „Micsoda bátorság! Hallottuk, nem voltál hajlandó találkozni a nagykövettel.” Először nem is nagyon értettem. Kivel nem voltam hajlandó találkozni? Aztán lassan leesett a húszfilléres. Cseres Tibor volt akkor az írószövetség elnöke, az ő kíséretében mint hivatalos küldött utaztam Finnországba. Csak a szocializmus kacskaringóinak beavatottja tudja (ha tudja), miért kellett Helsinkibe Moszkván keresztül utaznunk. Az értelemszerű órányi repülőút helyett több mint egynapos megpróbáltatás: előbb Moszkvába repülni, majd onnan a Vörös Nyíl nevű expresszel Helsinkibe. Visszafelé is ugyanígy, természetesen fordított sorrendben. Csakhogy ekkor, a menetrend okán-e vagy valami másért, nem tudhatom, egy egész napot Moszkvában töltöttünk. Nekem kapóra jött, mert pár évvel korábban turistaként megnéztem odakint egy sporteseményt, és a lelátón látványos barátságot kötöttem közrendű moszkvai urakkal és hölgyekkel, akiknek kalauzolásával a hivatalostól merőben eltérő arculatát ismerhettem meg a városnak. Például tőlük tudtam meg, hogy vodkát venni tejboltban célszerű, valamint azt is, hogy a fennálló rendszerért nem egyöntetűen lelkesedik a birodalom valamennyi állampolgára. Itt az alkalom, gondoltam, egy újabb tejbolti vodkázásra. Némi telefóniai bonyodalmak után elővadásztam egykori cimboráimat, és megbeszéltük a találkozót. Mintegy végszóra, belépett a szobámba Cseres. Nagy megtiszteltetés ért bennünket, a nagykövet tudomást szerzett róla, hogy itt vagyunk, és meghívott bennünket a rezidenciájára. Más se hiányzott. Egy vodkás tejboltot és kétes egzisztenciájú cimborákat nagykövetre és rezidenciára cserélni! Több mint lehangoló. Hirtelen nem jutott más eszembe, hát azzal hozakodtam elő, hogy nincsen nyakkendőm. Márpedig nyakkendő nélkül ilyen előkelő hely közelébe se mehet az ember. Tibornak azért bevallottam a haverokat, nehogy eszébe jusson kölcsönadni egy nyakkendőt. Megértő volt, elment egyedül. Én meg már indultam a találkozóra, amikor pihegve jött egy úr, azt üzente a nagykövet, mehetek nyakkendő nélkül is, a fogadás nem protokolljellegű. Nagyon sajnáltam, sajnos, már elígérkeztem közben egy még kevésbé protokolljellegű találkozóra. Így nem találkoztam a nagykövettel. És kaptam itthon az elismerő oldalpillantásokat. „Te aztán karakán gyerek vagy!” Merthogy az a bizonyos nagykövet a párthierarchia magasabb köreibe tartozott, múltjában némi borzongató kágébés és ávéhás homállyal, amit nem illett kutyába venni. Mondtam volna, hogy: fiúk, halványlila gőzöm sem volt róla, ki az az ember, és ha tudom, könnyen lehet, ijedtemben nem a tejboltot választom. De nem mondtam semmit, minek csorbítanám karakánságomat? Így lettem másodszor is „hős”. Látható, semmi közöm hozzá. S ha lett volna ezenkívül is valami hősi megmozdulásom, íme, írásba adom: az is csak tudatlanságom jótékony burájának köszönhető. És nagyon kérem az Urat, ne is kerüljek soha hősiességet kívánó helyzetbe. Amint ezt kívánom mindenki másnak is. Annyi kell csak, hogy mindenki békességben és megértésben tehesse a dolgát.

És egyúttal mélyen meghajlok az igazi hősök előtt.