Kortárs

Szepesi Attila

A hegyi festő

Nagy István fehérje, zöldje és feketéje

Ebben a körbenyírt országban, melyet kitűnő költőnk Hajdániának nevez, nem tudja senki, milyenek az igazi hegyek. Amit annak gondolunk, domb csak. Szelíd lanka, itt-ott esetleg hegyre emlékeztető szakadékkal, felhőn keringő egerészölyvvel vagy zuhatagos patakkal, melyen vízirigó billeg a hullámok felett. Ám e hegyet imitáló dombvilágban még eltévedni sem lehet igazán. Ha idegen tájra visz a lábad, kibukkansz fél óra múlva egy faluban, néhány kilométerre attól, ahonnan elindultál.

Az igazi hegyekről mifelénk csak álmodni lehet. Vad szirtekről, melyeken zergecsapat tanyázik. Egymást követő, köd ülte – a messzi Fudzsijáma hangulatát idéző – vonulatokról, ahol naphosszat tévelyeghet a jámbor, és egy előreugró bérc alatt éri el az alkonyat. A távoli hegyi réten kecskenyáj legelészik, hallani is a folyamatos kolompszót, ám odaérni a szakadékok miatt lehetetlen. A fák törzsén, jó három méter magasságban, éles lenyomatok jelzik, hogy a tányértalpú mackó itt élesítette karmait. A szurdokban, némi avar takarásában, nyáron is hókupac fehérlik. Ha pedig egy szirtre kiállsz, a mélyben elterülő völgy felett – jóval alattad – egy saspár kering rezzenetlen szárnyakon körbe-körbe.

Irodalmunkban kevés nyoma van a hegyi világnak. Talán a költő Tompa Mihály érzett meg valamit a szirtek misztériumából. Kálvinista lelkészként vetődött el a Felvidék világvégi bércei közé, ahol amúgy is labilis kedélyére mélyen rányomta a bélyegét ez a barbár környék. Legendái, virágregéi, történelmi parabolái és tájversei a havasi gyopáros Tátra hangulatával rokonok. E költészetben, szemben az „alföldiekével”, napfény híján a körvonalak bizonytalanok, csak a versek mélyéből érzik ki valami örök és határtalan sóvárgás. Barlangok kürtője, lidércek és titokzatos ékkövek csillámlanak a verssorok között. Még a flóra és a fauna is valami komor titok hordozója.

Egy-egy vadászírónk, Thurn-Rumbach István, Nádler Herbert és mindenekelőtt Maderspach Viktor tudta, mi a hegy. Utóbbi szemléletes képet fest a Páreng meg a Retyezát havasairól. Hétszám élt odafönn, a hólepte bércek közt. Megaludt egy-egy fenyő alatt. Hegyi viskóba tévedt, ahol egy megfagyott vándor holtteteme feküdt a deszkapadlón. Megbokrosodó lova szakadékba veszett. Olykor a köd hetekre elvágta a külvilágtól, barlangba húzódott és – várt. Szalonnán és száraz kenyéren. Aztán követte a medvék meg vaddisznók nyomait a derékig süppedő hóban…

Az igazi hegyeket, a végtelen fenyvesek világát senki sem ismerte úgy, mint Nagy István, az erdélyi Csíkmindszenten született festő. Csíkországban nevelkedett, a havasok és csillámló hegyi patakok tövében. Ez a vidék csupa áhítat, hideg borzongás és fekete kontúr. Itt az esztendő nagy részében három szín uralkodik, a hó fehére, a fenyők zöldje és a törzsek feketéje. Redukált színvilág. Az érzelmek is redukáltak. Egyszerre nyersek és szakrálisak. Itt az ember tudja, hogy elveszhet, ha nem védekezik. A természet ereje felmorzsolja, az embernél erősebb hatalom örökös jelenléte összetöri, ha gyanútlanul közlekedik a világban.

Festőnk csíkországi szülei gazdálkodók, akik fiukat mindennek szánhatták, csak épp festőnek nem. Tán azt sem tudták, létezik ilyesmi. Ám a mindszenti tanító észrevette, hogy ebben a nyakas kislegényben mozgolódik valami. Szerencsére felveszik a kolozsvári tanítóképzőbe, ahol egyik tanulótársa felfigyel az ifjú Nagy István „… fekete szénnel rajzolt, fekete alapon, feketével” készült remek rajzaira.

Később, már alföldi (homokmégyi) tanító korában nem kisebb potentát, maga a tekintélyes műkritikus, Keleti Gusztáv fogadta kegyeibe. Így jutott ki az ifjú festő a kor divatos müncheni és párizsi szabadiskoláiba, majd a minden korabeli festő számára kötelező zarándokútul előírt Itáliába is.

A stílusát, jellegzetes „feketén feketével” beíró, itt-ott azt néhány áttört színnel, jelzésszerűen gazdagító modorát hamar megtalálta. Különösebben keresnie sem kellett. Ezt egész egyszerűen magával hozta Csíkországból. A látása ott formálódott a behavazott fenyők és hollók ülte bércek között. Ahol még az emberi arc is kőszerű. Ahol a szavak is oly méltóságteljesek, mint a hegyi folyókba csapódó kövek koppanása. A hegyi ember szívós, kitartó és – nehezen alkalmazkodó.

Nagy István konok, szófukar ember volt. Magának való művész. Mások, nyájasabb természetű pályatársai „kibeszélték magukból” a festményeiket vagy legalábbis azok jobbik felét. Ő nem. Keveset beszélt. A siker sem érdekelte különösebben. Sokszor még lakása sem volt, úgy rótta a világot – motívumokat keresve és lázasan rajzolva-festve –, hogy többnyire nem tudta, hol éri az alkonyat, hol sötétedik rá az este.

Egy rokona, a közelmúltban elhunyt csíkszeredai orvos, Nagy András önéletírásában viszszaemlékszik nagybátyjára, s elmeséli: néha fel-feltűnt az ő szeredai házukban, aztán napokra el is veszítették szem elől, hisz gyalogszerrel rótta a környéket, s így eljutott a (viszonylag) közeli Gyergyóba és Gyimesbe.

Képei a hegyek anyagából valók. Szinte nem is festékből, hanem mintha a kövekből, a csillámló vizekből, a fakérgekből és a fenyők szálkás tűleveleiből volnának. Nem is lehetett másképp, hisz festőnk is a hegyek anyagából való volt. Jeges vizeiből és fanyar gyümölcseiből.

Sorsa csapása, ha úgy tetszik: a történelem fintora, hogy az ország trianoni felszabdalása után a csonka országban él, annak is az alföldi részén. Igaz, ha tehette, hazament a szeretett Csíkországba, a sas szállta bércek, a behavazott fenyvesek közé. Újra belevetette magát a járatlan vadonba, fel-felkereste az esztenás mezőket, ahol a birkanyájak legelésznek, megaludt egy-egy szénapajtában, és ismerősei-rokonai, akik visszavárták, napokig hírt sem hallottak felőle.

Ott barangolt Nagy István a szirtek között, a nyájak kolompszavában. Le-letért az ösvényekről, olyan, szarvas járta réteket találva, ahová ember tán évente ha egyszer beteszi a lábát. Oldalt marhacsontváz fehérlik a szakadékban – odafönn pedig a szirti sas vijjog, és egy-egy keselyű köröz, prédára lesve.

A művészettörténet – nem ez az egyetlen balítélete, gondoljunk például arra, hogy Csontváryt is, Tóth Menyhértet is sokáig „naiv festővé” degradálták – a csíkországi mestert sokáig „alföldi festőként” tartotta számon.

Hogy Nagy István élt az Alföldön, kétség sem férhet hozzá. Hogy itt is festett, köztudomású. De alföldi festő sosem volt. Beidegződései a hegyek világából valók. Amit a pusztában talált, megragadta és ábrázolta is – a tőle szokott láttató erővel –, de azokkal a művészi automatizmusokkal, melyektől szabadulni nem tudott, és talán nem is akart. Elég legyen tán a fákra utalni. Nagy István göcsörtös, szél űzte, már-már emberarcú fái sosem igazán „alföldiek”. Kedvencei – melyeket szinte megszemélyesítve, emberi tulajdonságokkal felruházva ábrázol –, a fenyők sem azok. Ám még ennél is árulkodóbb – a fű. A földet belepő zöld szőnyeg, mely alapvetően más a hegyek között, mint a tágas rónaságok vidékén. Az a fű, melyet Nagy István ábrázol, nem az Alföld pázsitja, mely tavasszal felburjánzik, nyárra aztán kiég, hanem többnyire a hegyek elevenzöld, csomósan növő takarója.

Ha valaki, ő pontosan érezhette, milyen is az Alföld. Épp azért, mert innen majdnem minden hiányzott, ami számára éltetően fontos volt. A vad szirtek és a hollók. A hófedte csúcsok. Ha az Alföldet festi, akkor szinte a hiányt festi, lelke sóvárgását az után, amit itt nem találhat. Amiből a teste és a szelleme felépült. A távoli havasokat. Gyimest és Gyergyót. A csíkországi fenyőket és az esztenás réteket, melyeket feketére fest az alkonyat.