Kortárs

Takáts Gyula

Szólítva az időt

„Mert a nincs és van
együtt világ”
   (Csu Fu)

 

Ismertem a hegyi papot…
Együtt hordtuk a bort vele
a templom és a hegy között
pincéből sekrestyéjibe…

A borról egyszer
kioktatta a püspököt.
A templomából így
a szőlőjébe költözött
és egy helyett
két tornyot épített.

A háza rozzant orgonákkal,
rossz sípokkal lett tele.
A pince és hordók fölött
szobája lett a műhelye…

Áthangzott, ha gyalult.
Átzengett a keze,
de már hiába kérdem
és hiába keresem…

Üres szőlők
erdős zugán
hallgat a Nektár,
hallgat Emmausz,
és egy harang alatt
– torony-magányban –
róla is három király…
Süket-sűrű bozót,
tűnt orgonák,
repedt sípok…
Fölhurkolt szarvas,
hullt agancs
és a régtört
demizson villan
gazdag semmibe…

Élő avarból a világ,
a van vakít
és vele, ami volt,
mint tört üveg
száján a szél,
süvít tovább…

Süvít a volt
s akár az eltűnt
vadorzó után
a kutyák hajdanán,
a kertjeink alatt
a sűrű semmiből
a fénylő demizson
és eltűnt orgonák nyomán,
„mert a nincs és van
együtt világ”,
vanhoz keresve, ami volt,
kertek alatt
szólítva az időt,
ugatnak egyre csak,
ugatnak a kutyák tovább…

És hallgatja ő,
akár Csu Fu,
együtt, a Kék Parókián…