Tornai József

Ördöng fia

A Jóisten harci szekér,
kit eltapos, örökre él.
Jelenti a két biblia.
Ki mást kántál, ördöng fia!

De nem így volt, nem így van ám!
Hányszor sírtam: szegény anyám,
ez a világ másfelé megy,
mint a bajszos istenségek.

A Rosszisten alma héja,
piroslik szemedbe, Éva,
addig nézed, hívod párod,
míg a csumát elcsócsálod.

Nekem is volt a hegyeken
túl egy kétkezi istenem:
fordult egyet, dördült egyet,
mindegy, felnőtt volt vagy gyermek,

megölelte, fojtogatta,
hogy nem ismert rá az apja.
Teremtését szétvetette
fél-lélekbe és fél-testbe.

Hej, édenkert, kutyavilág,
döf az ördöng, mérges fullánk,
Jóistenbe, Rosszistenbe,
s mi itt állunk befejezve.

Hálálkodunk, ribanckodunk,
míg ki nem dűl harminc fogunk,
az a kettő, mi megmarad,
erős vár az orrunk alatt.

Mert falni kell, szaporodni:
be fogjuk a földet fonni,
húszmilliárd nyála-rágó
lesz e csupasz csöcsön csákó!

De addig, de addig, komám,
ülj be a templomba korán,
nehogy lecsússz az áldásról,
kozmikus fölszarvazásról.

Ima

Az az igazi ima, amit a mélytengeri halak
seregei úsznak az óceáni vizek alatt,

millió, záporozó kis hal húz sárga zenét
a zöld-kék korall-ágak közt. Miért?

Hova vonul ünnepien a lassú, óriás
kék bálna, nem oda, hol elkezdődik a hallgatás

közte és az abszolút ős-áhítat között?
Az vagyok, kit az örök káprázás partjára lök.

Wagner: Liebestode

Angyalok, istenek, démonok,
nem, ez nem a ti gondotok,
ehhez ti nem érthettek, ehhez
szív kell, emberi, nektek nem is érdemes
magyarázni a fájdalmat és gyönyört,
rajtatok ez soha úgy át nem ömölt,
mint Trisztánon, Izoldán s más névteleneken,
kiket fogába kapott halál, szerelem,
s hurcolt vinnyogva a bokrétás-dögös ár
mélyebbre minden szenvedés hajóroncsainál.
Nem, nem: ehhez nektek semmi közötök,
kábító, csillag-ködös mennyei fők!