Dialógus

– Maga olyan író, ugye? – folytatta köszönés után utcaszomszédom az autóbusz-megállóban. Évtizede ismerjük egymást látásból, gyakran feltűnt a szemközti ház ablakában, locsolgatta a muskátlijait, és barátságosan biccentett. De a nevét nem tudom. Ha találkozunk, udvariasan köszöntjük egymást – hetven körüli, finom ősz úr, mindig nyakkendőben –, de beszélgetni nem szoktunk.

Végtére is nem ismerjük egymást.

– Maga olyan író, ugye? – fordult felém 1999. július 29-én reggel, és tétova hümmögésemre (olyan?, milyen?) azonnal a lényegre tért. – Látta tegnap a tévében a ’89-ről szóló filmet?

– Igen – mondtam, és folytattam volna, de elharaptam a mondat végét; fél éjszaka feleségemmel a látottakról fecsegtünk, felpiszkálta lelkemet a múlt, nem tudtam aludni.

Álltunk a megállóban. Edzőcipőben, farmerben, trikóban én, az olyan íróféle. Velem szemben kifogástalanul vasalt fehér ingben, nyakkendőben a szomszéd úr.

– Maga szerint ez nem disznóság? Az egész műsor a Kádár temetéséről szólt, pedig az akkor nem is volt olyan fontos. A Nagy Imre-temetésen ott voltam a Hősök terén, maga is biztos ott volt, az igazi esemény volt, de a Kádár akkor már nem volt szám, az elvtársai is leváltották, aztán meg olvastam, hogy meg is őrült, az utolsó beszéde, olvasta?, hát az valóban nagyon zavaros, de megérdemli, legalább ronda halála volt. Minek mutogatják most olyan hosszan a tévében, a végén még kötelező lesz visszasírni…

– Igen, kicsit nagy hangsúlyt kapott a temetés, de – keresem a szavakat: milyen mélységig érdemes történelemelemzésbe merülni egy autóbusz-megállóban? – érdekes volt látni, hogyan temették Kádárt az elvtársai. Akkor én mással voltam elfoglalva, most furcsa volt a múlt, ahogy ott állt a ravatal körül az egész nagyvezérkar, Grósz Károly, Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső, szépen egymás mellett, elvtársi összetartozásban…

– Kommunista mind – legyint az ősz úr. Figyelem a szemét. Valami bizalmatlanságféle csillan meg a tekintetében. Amikor megszólított, azt hitte, egyformán gondolkodunk. Most meg mintha arra gondolna: ez is védi a kommunistákat?

Beszélgetünk. Tegnap esett, ma süt a nap. És nem jön a busz.

– Azon gondolkodtam – folytatom (de átsuhan az agyamon: nem a bizalmát akarom visszahódítani!) –, azon gondolkodom, hogy miért mondta Nyers Rezső azt az utolsó mondatot.

– Ezeknek mindig minden a párt, uram, akármit csináltak, mindig arra hivatkoztak, a párt így, a párt úgy, hol ezt kívánta tőlük a párt, hol azt. A végén meg azt mondták: bocsánat, tévedésből gyilkoltuk meg az elvtársakat, becsszó ilyet többé nem teszünk. Kádár is ezt mondta 1956 nyarán. Aztán két év múlva fölakasztatta Nagy Imrét. Uram, ezek nem ismernek se istent, se embert… Csak a hatalom érdekli őket. A fiam magyar szakos hallgató volt, magával lehet egykorú, a hatvanas években az egyik professzora valami vita hevében az asztalt kezdte verni – egy egyetemi órán, uram! –, és azt kiabálta, a fiam szerint üvöltötte, hogy a hatalmat azt nem adjuk semmi áron, mert akkor kommunistákat fognak akasztani! Ezek mindig féltek, uram, aztán akitől legjobban féltek, vagy akit lehetett, azt fölakasztották. Sem isten, sem ember nem fontos ezeknek…

– Na látja, ezért érdekes az az utolsó mondat – kanyarodom saját gondolatgombolyagom felé –, mert miután Nyers Rezső hosszan méltatta a párt nagyszerűségét, Kádár erényeit és hibáit, utoljára azt mondta: Isten veled, János! 1989 júliusában egy kommunista vezető utolsó mondata a halott kommunista vezetőnek: Isten veled… Komolyan gondolta? Egy kommunista, ha valóban kommunista, ezt nem gondolhatta komolyan. Igaz, régen, hajdan mindig így búcsúztak a magyarok, nyelvében él a nemzet, de kommunisták temetésén az Internacionálét szokták játszani… Emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek derekán egy jezsuitából lett kommunista középmütyür temetésén is csak annyit mondtak a végén: Emlékedet megőrizzük… elvtárs! Semmi régi magyar szólás, semmi Isten veled… Istent még kis i-vel sem mondták ki a temetésen, nemhogy naggyal! De Nyers Rezső fontosnak érezte 1989 júliusában Kádárt így búcsúztatni: Isten veled, János!

– Uram, recsegett alattuk a szék, jobban féltek, mint máskor.

– Gondolja, azt hitték: ha egy kis vallásos mázzal hintik be a temetést, vonzóbbak lesznek a – hogy is mondjam – nép előtt?

– Emlékszik arra a bottal járó, sötét szemüveges, botorkáló öregasszonyra a ravatalnál? Járni alig tudott, de odament a pártközpontba, hogy lássa a halott Kádárt, a ravatalt… és keresztet vetett.

– Azt értem. Öregasszony, egész életében azért imádkozott, hogy jobb sora legyen. És a jobb sorát mindig a királytól várta. Néha a királyt kormányzó úrnak nevezték, néha első titkár elvtársnak, de ez őt nem érdekelte. Csak a képet látta, amelyet imádni kell, akiért imádkozni kell. Az az öregasszony őszintén fohászkodott Istenhez Kádár János lelkének mennybemeneteléért. De Nyers Rezső miért ajánlotta halott elvtársa lelkét Isten kegyelmébe?

– Uram, a párt szentesíti az eszközt, kommunista alapigazság. A Nyers okos ember, érezte az idők szelét, most az Internacionálé helyett jöhet az Isten veled… Ott állt az egyik oldalán Grósz, úgy szúrt a szeme, mint aki öklelni akar, a másik oldalán a Németh Miklós, annak meg olyan volt a szeme, mint aki nincs is ott. Szerintem nem is volt. Neki biztos tetszett, hogy a Nyers azt mondta: Isten veled, János, hiszen ő a gyerekeit is megkereszteltette. Valamikor éppen az idő tájt valami újságban olvastam. Bevallotta. Hogy ne mondjam: dicsekedett vele.

– Furcsa, nem? Valaki a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja, tehát kommunista, sőt kommunista vezető, és közben viszi a templomba a gyereket. A párttagkönyvét biztos otthon hagyta. Amikor meg elvtárs volt, a Bibliát nem tette a zsebébe. Nem ízlésem szerint való, de… Hanem tudja, nekem az tetszik, amit a múlt héten olvastam a szombati Magyar Hírlapban. Nagy interjú, mert most azt szellőztetik: hazajön a Németh Miklós. Megelégelte a Nyugatot. Vagy a Nyugat elégelte meg őt. Levitézlett kommunista miniszterelnök, kapott néhány évre egy zsíros londoni állást. Kifizették. Vagy megvették, ki tudja? Úgy látszik, letelt az idő, jönne, jöhet haza. És nyilatkozik: én a hitemet soha nem tagadtam meg, nem voltam ugyan rendszeres templomjáró, de a templomi esküvővel azt is vállaltam, hogy emiatt esetleg kizárnak a pártból, erről persze nem beszéltem, mert nem illett, és nem is kérdeztek efelől. Valahogy így mondta. Gyönyörű, nem? De most azt nem említi, ami tíz évvel ezelőtt nyilvánosságra került! Egyetemista korában párttagként engedélyt kért, hogy mint kommunista, templomban tarthassa az esküvőjét. Borzasztó, hogy ebben az országban éltem le az életemet, és nem tudom elképzelni, hogy a hatvanas évek végén egy párttag egyetemista hogyan és kitől kért engedélyt arra, hogy templomban köthessen házasságot! Szóban vagy írásban kérte? Az alapszervi titkártól vagy esetleg a városi pártszervezettől? Odaszóltak neki telefonon: rendben van, Németh elvtárs, nyugodtan esküdjön templomban, minket nem zavar, de ne sokat beszéljen róla! Kapott erről pecsétes írást, hivatalos igazolást? És a templomban Németh Miklós elvtárs mit mondott a papnak? Semmit? Úgy gondolta, a pártban nem illik arról beszélni, hogy templomban esküszik, a templomban nem illik arról beszélni, hogy kommunista és párttag. Végtére is csak a munkahelyén volt kommunista, otthon, ő maga mondta, soha nem tagadta meg a hitét.

– Mondtam magának, uram, a párt szentesíti az eszközt. Na, elmúlt, csak tegnap este felidegesített, hogy olyan nagyon mutogatták a Kádár temetését. De örülök, hogy találkoztunk, s maga is így látja a dolgokat. Na, Isten vele, minden jót, itt a buszom…

 

Szigethy Gábor