A következő történet arra szolgál, hogy személyes tapasztalatot nyújtson az olvasónak arról, hogyan is működik az alfa-visszacsatolás. Az alfa agyhullámok fiziológiai folyamatai erősen összekapcsolódik a tudatos tudatossággal kapcsolatos tapasztalatunkkal. Az alfahullámok még a legcsekélyebb elmozdulást is tükrözik a tudatosságban vagy tudatban. Ez a történet segít abban, hogy megosszak az olvasóval néhány olyan bepillantást a tudatba, melyek alfa-visszacsatolásból fakadnak. Ahogy olvassák, próbálják nyomon követni a "Szemtanú" perspektívájának fejlődését, és próbálják meg elképzelni, milyen hasznos lehetne egy ilyen perspektíva egy olyan ember számára, aki előre tudja, mi fog történni vele.

1968-ban, amikor történetünk elkezdődik, már háromszor is alfa-visszacsatolási kísérlet alanya voltam Joe Kamiya laboratóriumában (Szerkesztői megjegyzés: Joe Kamiya a biovisszacsatolás-kutatás egyik úttörője; sokan tartják a terület atyjának). A három korábbi ülés (melyek egy többnapos tanulmány részei voltak) három nappal korábban történt a héten, s minden egyes napot körülbelül 50 perc tényleges visszacsatolási idő jellemzett. Egy laboratóriumi technikus erősítette fel a koponya- és fülelektródákat (földelésnek), elkísért a hang- és fénycsökkentett szobába, és egy szomszédos helyiségből kísérte figyelemmel a berendezést. Amikor esedékessé vált az utasítások vagy az ülés végének bejelentése, a technikus távbeszélőrendszeren keresztül beszélt. De ez a negyedik ülés más volt. Mivel a formális kísérleti üléseken felkeltette érdeklődésemet a turbékoló hang, melyről úgy tartják, hogy az ember agyi tevékenységét tükrözi, visszamentem a laboratóriumba, de akkor éppen nem folyt ott kísérlet, így kértem, hogy "kapcsoljanak be visszacsatolásra", s engedélyezzék, hogy egyedül kísérletezzek a visszacsatolási jelzésekkel.

A labor technikusa készséges volt, felerősítette az elektródákat, elkísért a kísérleti helyiségbe, majd bezárta az ajtót, és elment. Ezután beindította az elektromos berendezést, majd – amiről én mit sem tudtam – felment az emeletre, s egy másik munkaterven kezdett el dolgozni, mivel én egyik esedékes tanulmányhoz sem generáltam adatokat. Órákkal később, nyilvánvalóan elfeledkezve a kísérleti szobában fekvő tanoncról, kiment ebédelni a labor személyzetének többi tagjával együtt. Miközben ebédelt, hirtelen – 3 és 1 órával később – rádöbbent, hogy nem ellenőrizte alanyát. Sebbel-lobbal mindenki otthagyta az éttermet, és visszasietett a laboratóriumba. Ezután a technikus és még 8-12 ember rontott be ijedten a visszacsatolási helyiségbe, s egy hihetetlen kaland utolsó szakaszait szakította félbe.

Hogy elősegítsem, hogy az olvasó teljesebben részt vegyen ebben a kalandban, első személyben adom elő a történetet, s az ülés elején kezdem, vagyis akkor, amikor bekapcsolt a visszacsatolási hang.

Ahogy becsuktam a szemem, egyenesen és tökéletesen mozdulatlanul ültem, és relaxáltam, mert első három ülésem során megtanultam, hogy ez segít a visszacsatolási hang hangosabbá és egyenletesebbé tételében. Ha képes voltam végig mozdulatlanul ülni az automatikus időzítésű 2 perces időtartamok egyike során, jutalmul egy nagy találatot láthattam, amikor kigyulladt a három számjegyű kijelző, ahogy rövid időre kikapcsolódott a hang. A találatok alfa-aktivitásom amplitúdójának integrációjából származtak, s az alfa-energia összességét jelképezték, amit az előző 2 perc során produkáltam. Ha köhögnöm vagy mozognom kellett, vagy ha a figyelmem elterelődött a feladatról, a hang csökkent, és annak az időtartamnak kevesebb lett a találata. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi kapcsolja be és mi kapcsolja ki a hangot, így nagy gonddal figyeltem a parányi fluktuációkat, s megpróbáltam kötni őket valamihez, bármihez… ahhoz, hogy hogyan lélegzem, hogyan ülök, mire gondolok.

S közben elértem néhány kisebb sikert. Amikor lassabban lélegeztem, a hang kicsit hangosabb volt, s a találati szám kicsit magasabb. Az is segített olykor, ha minden egyes kilégzéskor teljes mértékben az alsó fertály ürességére összpontosítottam. Ha kinyitottam a szemem, a hang és a találati szám is drasztikusan lecsökkent, bár teljes volt a sötétség. Tehát volt némi irányítási képességem. Talán még statisztikailag szignifikáns különbségeket is elő tudtam volna idézni a "növelési" és "elnyomási" állapotok között, ha megkértek volna rá, de még mindig nem éreztem úgy, hogy valóban tudom, hogyan kell növelni az alfát. A kellemes relaxálás segített, de volt néhány nagyon hangos, szívfájdító hang, melyeket szerettem volna fenntartani. Már attól boldog lettem volna, ha akaratom szerint elő tudok idézni ilyen hangokat – még ha nem is tudom fenntartani őket. Amikor ilyen hangot hallottam, mentálisan rávetettem magam, hogy elemezzem, kiértékeljem, s így – gondoltam – megértem majd a működését, és képes leszek reprodukálni.

De jaj, ez nem következett be. Egy évvel később ezt hallottam Eram Dasstől: "a kezemben volt már a drágakő, de amikor érte nyúltam – ó, jaj, eltűnt". Kerékvágásban voltam most, és nem értettem, hogyan zökkenjek ki belőle. A hang erős lett, s én ráösszpontosítottam a figyelmemet, amire viszonylagos csendbe vonult vissza. Szinte már ugratott. Mindenféle manővert kipróbáltam. Megpróbáltam lassabban "nyúlni" érte; lassan vonult vissza. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit csináltam közvetlenül azelőtt, hogy a hang elkezdődött, és – nagy elképedésemre – hézagokat fedeztem fel abban, amiről korábban mindig azt gondoltam, hogy tudatos tudatosságom folyamatos és töretlen folyama.

Két kihívás állt most előttem: (1) az első kihívást az jelentette, hogy nem tudtam megragadni, elemezni és teljesen irányítani egy hangot, ami a saját alfa agyhullámaimból származik; és (2) a második kihívást az jelentette, hogy hézagokat - HÉZAGOKAT! - fedeztem fel a tudatfolyamomban, tudatosságbeli kihagyásokat, melyeket nem tudtam megmagyarázni, sem számot adni róluk. Hirtelen észrevettem emellett, miközben erősen fontolgattam ennek a kettős (frusztráló és zavaró) dilemmának a következményeit, hogy nagyon kevés visszacsatolási hang van a helyiségben, s egészen alacsonyak a találati pontjaim. Ráébredtem, hogy miközben cikáztak a gondolataim, megfeszültek az izmaim, és gyors, kortyoló lélegzeteket vettem a kedvezőbb lassú, mély lélegzetvételek helyett.

Úgyhogy kezdtem elölről: relaxáltam, figyeltem lélegzetvételemre, hogy lelassuljon, mély és szabályos legyen, s ismét azt vettem észre, hogy egyre hangosabb a hang. Próbáltam megoldani a problémámat úgy, hogy közben továbbra is relaxált maradok, és lassan lélegzem. Amikor végül sikerrel jártam a gondolkodási folyamat és a feszült test elválasztásában, vagyis képes voltam anélkül koncentrálni, hogy észrevehetően megfeszültem volna vagy módosult volna lélegzetvételem sebessége és mélysége, arra lettem figyelmes, hogy maga a gondolkodás akadályozza alfámat és csökkenti a hangot. Ráébredtem most, hogy a tudatosság kihagyásainak, melyek megelőzték az említett érdekes, hangos alfakitöréseket, nagy részük lehetett a kitörések megjelenésének kiváltásában vagy lehetővé tételében.

Így aztán megpróbáltam nem összpontosítani a kitörési eseményre, amikor megtörtént. Ez nehéz volt. Sötét, hangszigetelt szobában ültem, s keveset lehetett tenni a hang figyelésén kívül. A hang elkezdte egyik kitörését, s én megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de csak a másodperc törtrészéig voltam erre képes, s figyelmem már megingott, és a hangra összpontosított. Amikor ez bekövetkezett, a hang lecsökkent; mintha egy léggömböt nyomtam volna össze tudatos figyelmemmel. De a másodpercnek az a törtrésze támaszt jelentett megértésem számára. Észrevettem, hogy azzal, hogy kicsit meghosszabbítom a kitöréseket, nagyobbá válnak a találataim, s ezért kitartottam. Akkor még nem tudtam, de valójában a Szemtanút gyakoroltam: azt, hogy hogyan távolítsam el magam tudatom folyamataitól, s nem lehetett összetéveszteni a sikert a kudarccal. Ha kudarcot vallottam abban, hogy figyelmemet elfordítva tartsam a hangkitörés eseményétől, a kitörés drámaian és azonnal lecsökkent.

Ez a fajta szinte azonnali visszacsatolás felgyorsított egy rendkívül nehéz, öntudattal kapcsolatos tanulási folyamatot, ami évekig is eltarthatna, ráadásul kevesebb sikerrel, ha visszacsatolás nélkül zajlana. Ahogy a találatok lassan nagyobbá váltak, s a hang minden egyes 2 perces időtartam során egyre hosszabbá vált, furcsa könnyűség-érzésre lettem figyelmes. Ahol a testem a széknek és a padlónak nyomódott, csak egy gyengéd érintés lépett a nyomás helyébe. Amikor ezt "észrevettem", és rá összpontosítottam, s kezdtem töprengeni rajta, azonnal riasztott a hang, ami lágyabbá vált, s így újabb nyomra bukkantam: a töprengő vagy elemző gondolkodás az alfa-növekedés útjába állt. A nyom nagyon sokat segített, mert egészen addig nem ismertem fel igazán, hogy a "nem-észrevevés" beállítódásának elsajátításával felfüggesztem a racionális és elemző gondolkodást. Ráébredtem, hogy valójában még akkor is tudatában voltam a hangkitöréseknek, amikor nem összpontosítottam rájuk a figyelmemet.

Az igazi munkát az jelentette, hogy tudatában legyek a hangkitöréseknek, de ne összpontosítsak rájuk az egós, elemző tudatmódokkal. Egy bizonyos részem – az az egóközpont, ami el volt foglalva dolgok MEGTÉTELÉVEL, a sikerrel és a kudarccal – hirtelen ráébredt – s én néztem - , hogy a szék felett lebegek, ami egy kicsi helyiség közepén volt, ami pedig tele volt hangos alfa-visszacsatolási hanggal. Lebegek a szék felett? Lebegek!?? Elpárolgott relaxált közönyöm, és szinte úgy ébredtem vissza a racionális és elemző tudatba, mintha álomból ébrednék. Ahogy ezt megtettem, a hangerő természetesen élesen lecsökkent a hangos intenzitásról, s így tudtam, hogy ébren voltam, s nem szenderegtem vagy aludtam, miközben ezt a "lebegést" tapasztaltam. Ha aludtam vagy szenderegtem volna, nem lett volna (a sok alfát jelző) hangos hang, mi eltűnjön, amikor a racionális tudatosságra "ébredtem".

"Lebegtem a szék fölött" – álmélkodtam magamban. Azonnal megértettem, hogy a történésre való mentális összpontosításom vetett véget a történésnek, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, ismét szert tettem a közönyös beállítódásra, s újra fokozódni kezdett a hang. Nem telt bele sok idő, s ismét lenéztem a testemre; ezúttal a szoba mennyezetének közeléből, bár nem tudom megmagyarázni, hogyan voltam képes látni a teljes sötétségben. Nem a normális fajta látás volt ez. Szinte féltem foglalkozni az érdekfeszítő helyzettel, mert megtanultam, hogy ha fogalmat alkotok a helyzetről, amiben vagyok, ez kibillent belőle, és lecsökkenti a hangot és a találataimat. Úgyhogy pusztán csak lebegtem és megfigyeltem, s megpróbáltam elhárítani az állandó kísértést az értékelésre, elmélkedésre, elemzésre, érvelésre, vállveregetésre. Ez utóbbi különösen nehéz volt. Amikor egymás után több nagy növekedést is tapasztaltam a találatokban, s ennek nyomán leírhatatlanul könnyűnek, derűsnek, vidámnak, világosnak és tisztának éreztem magam, volt egy futó büszke gondolatom. Megengedtem, hogy egy fogalmi gondolat suhanjon át elmémen: "Jesszusom, nagyon jól csinálom". És nyekk! Visszazuhantam normál tudatomba. A fogalomalkotás kibillentett a korábbi állapotból, és visszarántott.

Míg küzdöttem azért, hogy visszanyerjem a magas szintű alfa-állapot közönyös nyugalmát és hangos hangját, arra figyeltem fel, hogy testemnek egyre inkább szüksége van levegőre. Nem lélegeztem. Eléggé el voltam választva fizikai testemtől ahhoz, s így nem maradt elég tudat légzési folyamataim végzésére. Ezután eszembe jutott, hogy amikor gyerek voltam, láttam egy férfit az Ed Sullivan TV-showban, aki több órán át tiszta oxigént lélegzett be a show előtt, s ezután képes volt víz alá merülni egy üvegtartályban anélkül, hogy lélegeznie kellett volna majdnem a show teljes időtartama alatt, ami körülbelül 45 percig tartott, vagy még tovább. Ilyesfajta légzési segédeszköz iránt sóvárogtam, hogy tartósabban maradhassak ebben a magas szintű alfa-állapotban, s ne kelljen aggódnom a légzés miatt. A második legjobb dolgot tettem. Váltogattam a lassú, mély légzés szakaszait és a megnövelt alfájú, lélegzés nélküli szakaszokat. Egy időre eltereltem figyelmem egy részét a közönyös állapotról, s légzésem szabályossá tételére használtam fel.

Amikor gyerek voltam, alaposan begyakoroltam a víz alatti hosszútávú úszást, így tudtam, hogyan tartsam vissza lélegzetem. Azáltal juttattam a testembe jókora oxigénellátást, hogy tudatosan pumpáltam a tüdőmet, lassan és mélyen. Ezután visszavontam a figyelmemet a lélegzetvételemről, s beléptem a közönyös állapotba, melyben egyszerűen csak lebegtem, s eksztatikus állapotban éreztem magam. Volt egy képem erről a folyamatról, a lélegzetvétel és az alfanövelés váltogatásáról: egy fehér madár szemein keresztül láttam a világot, s tüdőm pumpálása olyan volt, mintha a madár legyintené meg szárnyát. A szárnycsapás és a pumpálás mindkettőnket nagy magasságba juttatott. Ezután abbahagytam a tudatos légzést, s a madár kimerevített szárnyakkal kiszállt, miközben eksztatikusan körözött és forgott, s könnyed körökben fokozatosan leszállt, míg a testem vérének oxigénszintje is fokozatosan alacsonyabbra szállt, s végül szükségessé vált, hogy újra tudatosan lélegezzek.

A testi folyamatok e csökkenése során az, ami valóban én voltam (ugyanis valójában már nem a racionális ego-önmagammal azonosultam) a magasban szárnyalt a visszacsatolás révén növelt alfában. Láttam, hogy az a lényeg, ami valóban vagyok, különbözik a testemtől, sőt még a gondolataimtól is különbözik, ugyanis valójában már nem azonosultam racionális ego-önmagammal és elmém gondolataival. Szárnyaltam a visszacsatolás révén növelt alfa elragadtatásában.

Képes voltam az időn kívül létezni, ami szinte fodrozódás nélkül haladt el jelenlétem mellett. Az egyedüli időszerű jelenséget a szándékolt légzési időszakoknak (melyekbe csak vonakodva léptem be) és a tiszta lét közönyös állapotainak a váltogatása jelentette; utóbbiba nagy örömmel és mohón léptem be minden egyes alkalommal, amint csak elég oxigént pumpáltam be ahhoz, hogy otthagyhassam a légzést. E szakaszok során még az elmémbe hatoló legrövidebb és legfinomabb fogalmi gondolat is a visszacsatolási hang elcsuklásához vezetett. Az egós gondolatok e tévedhetetlen kimutatóeszközével egyre inkább képessé váltam a nem-gondolkodásra. De a nem-gondolkodás nem jelentett tudatosság nélküliséget, ellentétben mindazzal, amit iskoláim és tapasztalatom nyomán hittem. Felfedeztem, hogy a gondolatok többrétegű konstrukciók – olyan szerkezetek, melyek egy bizonyos egós kapcsolatból fakadnak, ami a világhoz fűződik… és önmagamhoz.

Egy juh azután is juh, miután lenyírták róla a gyapjút. Észlelése sok tekintetben még javulhat is a szigetelő hatású gyapjú eltávolítása révén. Feltehetőleg jobban érzi a meleg napsugarakat és a hideg fuvallatokat nyírás után. A gondolkodás eltűnésével lekerült a szemeimről a "gyapjú", s mérhetetlen nagynak tűnt az új tudatosság. Fokozatosan még arra is képessé váltam, hogy tudatában legyek annak, hogy egy személy visszacsatolási helyzetben van, s egy csomó alfatevékenység történik. Afféle belső titokként még azt is felismertem, hogy ha elgondolkodnék róla (persze több eszem volt annál, hogy megtegyem), a személyről kiderülne, hogy én vagyok. Annak a többrétegű gondolkodásnak egy aspektusa volt ez, amit korábban láttam. A gondolatok az egósság különféle szintjein és a figyelemösszpontosítás különféle fokain létezhettek. Most már tisztában vagyok vele, hogy egy egész gondolkodástudomány fejlődhetne az ilyen kísérleti felfedezések kutatása köré, de akkor csak annyit tudtam, hogy egy ego-aspektus hiányzik abból a tudatosságtípusból, ami harmóniában tud létezni az alfatevékenységgel.

Ahogy az egós racionális folyamatok lecsendesülésének e folyamata az ego felbomlásának állapotába kezdett merülni, az egóm – mely nem volt felkészülve a felbomlásra – FÉLELEMMEL ellenkezett. A pusztulás félelme az egyetlen félelem, amire vissza tudok emlékezni, de voltak más, homályos és meghatározatlan félelmek is – s mindez csökkentette alfaaktivitásomat, vagy megállította növekedését. Lassan megtanultam ugyanúgy bánni ezekkel a félelmekkel, mint ahogy más gondolatokkal bántam: kikerültem gondolataimat, s a visszacsatolási hanggal töltöttem meg tudatosságomat, ami mostanra egy szinte állandóan növekvő jelenlétté vált.

A találatok, melyek szintén állandóan növekedtek, mintha felemelkedésem mérföldkövei lettek volna. A szék és a szoba lent maradt, ahogy egyre magasabbra emelkedtem valamiben, ami egy hullámvasút egy kocsija első ülésének tűnt. Tudatára ébredtem, hogy csúcspont közeledik, s már előre örültem belül a száguldásnak, ami abból fakad majd, hogy lesiklok a lejtő sínpárján. Találataim növekedésének üteme lelassult, s elértem a csúcspontot. A találatok megálltak 550 fölött – ami több mint tízszerese volt annak az 50 körüli minimumnak, amit korábban értem el a nap folyamán. Úgy éreztem, kiegyensúlyozódom, mielőtt belemerülnék a megnyújtott eksztázisba. Tekintetem mohón követte lefelé a sínpárt, hogy lássam a völgyeket és csúcsokat, melyekről úgy képzeltem, kezdeti alámerülésemet követik majd. De döbbentem vettem észre, hogy ahelyett, hogy a föld közelében ismét felfelé fordult volna a sínpár, kitartóan haladt tovább lefelé, s a legfeketébb lyuk nyelte el, amit valaha is láttam. A feketeség folyadékhoz hasonlóan hullámzott a sínpárnál, valamint a saját peremén.

Ahogy elkezdtem lefelé haladni e mindent beborító, mindent beburkoló sötétség felett, én, az egóm, az intuíció egy villanása révén megértette, hogy ha belép erre a helyre, akkor megtörténik az ego felbomlása, és elveszíti az irányítás. Az egóm tehát elmondta nekem a Nagy Hazugságot, és megtöltötte elmémet azzal a figyelmeztető gondolattal, hogy ha belépek erre a helyre, akkor sosem fogok előbukkanni, és megszűnök létezni. Mivel fő szakként végeztem fizikát, s protestáns fundamentalista vallásos háttérrel rendelkeztem, teljes mértékben tudatlan voltan a misztikus tapasztalatok, az egofelbomlás, a transzcendencia, stb. felől… és bolond módra hittem egóm öncélú figyelmeztetésének… és bepánikoltam. A félelem hangtalan sikolya és kelletlenség töltötte be elmémet… és természetesen azonnal eltűnt az alfa, úgyhogy eltűnt a visszacsatolási hang is; ezután az egész helyszín eltűnt, s én visszazuhantam az "ő-aki-egy-széken-ül"-be Joe Kamiya visszacsatolási laboratóriumában. Azonnal szégyenlős zavart éreztem, amiért túlreagáltam a dolgot. Ezután a veszteség és megbánás homályos érzete fogott el amiatt, hogy elvesztegettem valamilyen lehetőséget. Próbáltam folytatni az alfanövelési beállítódást, de a kapu, amit most kerestem, zárva maradt, s megközelíthetetlen volt. [A jó hír az alfa-képzés kapcsán az, hogy az ember csak annyi tapasztalatot szerezhet, amennyinek a kezelésére és feldolgozására képes. A rossz hír az, hogy az ember csak annyi tapasztalatot szerezhet, amennyinek a kezelésére és feldolgozására képes.]

Más tapasztalatok is következtek ez után, melyek szintén rendkívül jelentősek voltak, de a fizikai fáradtság és a feneketlen lyuk félelme együttesen jóval alacsonyabban tartotta alfa-szintjeimet azoknál, melyeken a legmélyebb tapasztalatok történtek korábban. A fáradtság nyomán - melyet az előző három ülésen is éreztem, mégpedig körülbelül 5 perccel azelőtt, hogy a technikus véget vetett nekik – úgy becsültem, hogy körülbelül 45 perce lehettem ott. Ezért aztán egyáltalán nem lepődtem meg, amikor nyílni kezdett az ajtó; de akkor már meglepődtem, amikor a technikus hirtelen fényárral és némi ijedtség állapotában rontott be a szobába. Körülbelül egy tucat ember állt a háttérben – a laborszemélyzet legnagyobb része -, akik mind együtt ebédeltek, amikor technikusomnak eszébe jutott ["Ó, Istenem!"], hogy ottfelejtett a visszacsatolási helyiségben, és mind visszarohantak a Volkswagen kisbuszban, hogy "megmentsenek". A délután többi része azzal telt, hogy elmeséltem és újrameséltem kalandom történetét. Az ezt követő két napon át könnyűnek, kedélyesnek érezve jártam-keltem; egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a földön járok, amiről úgy éreztem, hogy körülbelül 2 lábnyira lejjebb van a cipőtalpamnál. Négy hónappal később, amikor még mindig nagy hatást gyakorolt rám a történtek valóságossága, s hallottam arról, hogy meditáció során történhetnek hasonló dolgok, Raya jógából vettem leckéket, hogy felkészüljek egy újabb találkozásra a megfoghatatlannal, amitől tudatlanságom és felkészületlenségem folytán féltem, és amit ezért elkerültem.

BEFEJEZÉS
"…végezd munkádat rendületlenül… Mert amikor elkezded, azt találod, hogy kezdetben csak sötétség van; a tudatlanság felhője. Mindegy, mit teszel, ez a sötétség és ez a felhő közted és Istened között van, és miatta nem láthatod Őt világosan az eszeddel…, sem nem érezheted őt magad mellett… szeretettel. Készülj hát fel, hogy oly sokáig maradsz ebben a sötétségben, ameddig kell… Mert ha valaha is érezni vagy látni akarod Őt, szükségszerűen ebben a felhőben és ebben a sötétségben lesz az. … meg kell próbálnod áthatolni ezen a sötétségen… Epedő szerelem fullánkjával kell áthatolnod a tudatlanságnak ezen a felhőjén: és nem szabad meghátrálnod, bármi történjék is."

(idézet A tudatlanság felhője című műből, egy ismeretlen 14. századi angol misztikus írásából)

Vissza