Kitárt ingben

Illyés Gyula írta 1944 végén Petőfi 122. születésnapjára az alábbiakat: „Jó minden ürügy s alkalom már, / jó minden emlék s forduló, / hogy ünnepeljenek. Szűken van a tűz, a körülülni jó: / melegség! Elkelne naponta / egy Petőfi, ha zord a nap. / Nemes halott feledd, hogy akkor / be sokalták a sorsodat… Oh be jól értlek érthetetlenül is, / akár eszmédet, melyért holtnak ünnep, / élőnek átkok átka jár.” Jól értette, hogy „a magyar népet sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. S az jelentkezett is.” Tudta, ha megértünk valamit teljességéből, s már azt érezzük, a titkához közel kerültünk, azonnal hiányérzetünk s újabbb kérdésünk támad. Ezért nem lanyhul kíváncsi csodálkozásunk iránta sohasem az időben. Százötven éve nemzeti közmegegyezésen alapul: Petőfi a történelmünkben az a történelem feletti géniusz, nemcsak históriai nagyság, aki minden cselekedetével kielégítette messiás-váró népét, áldozati teste mintha mennybe szállt volna, mielőtt még itt bolyongott a legendában. Versei, cselekedetei nem maradhattak élő valósága nélkül, s amikor már el kellett hinni a halálát, nem következhetett más, mint a várakozás, hogy jön még valaki, akiben megtestesülhet a más nevű ugyanaz. „Elkelne naponta egy Petőfi – ha zord a nap.” Az illyési óhajtást rendületlenül beváltotta a hit, az a fantasztikus rögeszme, hogy Petőfi már akkor valóság volt a magyarság képzeletében, mikor még meg sem született. De az még ennél is különösebb, s magyarázatra vár, miért éppen a költő testesíti meg nemzeti létünk metaforáját. Mert gyermeklelkű mesehősökben élő nép vagyunk? S most is azért ragaszkodunk hozzá, mert máig az maradtunk? Képzeletünk kiszolgáltatottjai? Elvesztett ártatlanságunkat, a kiűzetés hidegében melengető szabadságunkat keressük benne? Azt az édeni egészet, amelyre ő ad elbűvölő példát? Szenvedéseinkhez csodát, igét, megváltó szenvedéstörténetet? Szinte minden napját ismerjük már, de sohasem láthatunk teljes mélységébe annak a valóságfölötti jelenségnek, miszerint versei teremtették meg őt, a költészete vitte véghez minden tettét, „melyért holtnak ünnep, élőnek átkok átka jár”.

A márciusi csoda után annyi méltatlanság történt meg vele, amit maga is előidézett, mint senkivel. Még a lovát is el kellett adnia az éhhalál elkerülése végett, s mert a versjóslat mást szabott ki rá. Menthetetlennek kellett lennie az elajándékozott kard miatt, hogy áldozati bárányként odavergődjön fehér vászonzubbonyban, kitárt ingben a pika alá. Hogy aztán majd föltehessük a kérdéseket talánya megfejtése gyanánt.

Mitől olyan örök érvényű az, aki mindig ottani, és abból az időből való? Melyek azok az állandóságok, amik a legmulandóbban is ott rejtőznek?

Körülötte minden más térben és időben történt azzal, hogy az igazság erkölcsét emelte költői ténnyé. Egy más, végső honalapítás valósult meg lépte és tolla nyomán, mert ahol járt, a föld evangéliumi lett. Mint akiben a jövő emlékei elevenedtek meg, Petőfiben létezik a mi másfél századdal későbbi időnk is, melyet a kiskőrösi bölcső ringat át most egy másik századba, évezredbe.

 

Ágh István