Alföldy Jenő

Az oltalmazó

Egy érdekes Illyés-versről

Finom fül magányos házban

 

Fenyőtoboz pattog kandallóban és
mérföldekre hallik az óraütés:
csillagokig hallik, ha az ük-öreg
paraszt falióra múlást ütöget.

Tépné e tűznél is bajuszát borus
kedvű férfi, volna csak képén bajusz –
lel fogódzót annyit se (csak ráncokat),
mint a vízbefúló szalmaszálakat.

Ketyeg künt az is már, az őszi bogár:
lefutott, le ujra, hányadszor a Nyár!
Számol szerte percet: zörg a ház körül:
jár a szám-tudatlan őrült óramü.

Zörgött vala véle versenyt, mintha csak
tegnap hiúz, párduc, medve s – karmosabb
fegyverével – büszkén (most eszelte ki)
kőbaltával immár szomszéd törzsbeli.

Védtelen elődök futást-pihegő
törzsök fia elfult szivvel fülel ő:
hallga, eljut bár végpanasz úgy ide,
(hány határon át!) ne hallja senkise!?

Hall pissz-t néha rá jajt, mely bár fojtva szól,
bömböl mégis oly mult nádasaiból,
hol még ama főtlen hős el-elüget,
nem riasztva már csak hegyes eb-fület.

A niklai zord, a csekei esős,
– ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz,
ujra (ujra!) a csucsai csupa kár –
kár-kár-szavu kert az országnyi határ?!

Neszel néha mégis föl (épp ha recseg
aszu ág és dül agg törzs): épitenek?
Zeng a gyerekkor: ácsol tündér-falut
tavaszi erdőben a megtért kakuk!

(Higgye az a vén csak: jótét szellemek
dolgaképp rakatik már oly mennyezet,
gyül mely alá öt felől úgy pőre nép,
mint juhnyáj, mit fagytól teste hője véd!)

 

 

A vers 1977-ben jelent meg Illyés Gyula Különös testamentum című kötetében. A költő kötetei évtizedek óta töretlen minőségben követik egymást; aligha mondhatnánk, hogy a Kézfogások, az Új versek, a Dőlt vitorla, a Fekete-fehér, a Minden lehet és eme verseskönyve közül valamelyik meghaladja a többit, akár mint kötetkompozíció, akár mint a remekműveket nagyobb számban fölvonultató könyv. A Különös testamentum bizonyos szempontból mégis megkülönböztetett helyet foglal el az életműben, s a kötet címe mintha jelezné is ezt. A testamentumot szó szerint véve végakarataként osztogatta Illyés ezt a kötetét, olyanoknak is, akiket nézeteik miatt szellemi országán kívülieknek tartott, de tudott becsülni; volt, akit megbékíteni kívánt e könyvével, volt, hogy eladdig rejtett kollegiális rokonszenvet akart vele jelezni, mint aki élete vége felé rendezni szeretné dolgait. Túl volt ez minden szövetségkereső diplomácián, „politikán”: belső megbékélést fejezett ki gesztusa, a becslésem szerint száznál is több dedikált példány fáradságnak sem csekély postázása.

Mi a „különös” még ebben a kötetben? Fölépítése, a versek hangvétele, stílusa nem mutat radikális eltérést a többi Illyés-verskötethez képest. Mégis kiérezni vélem a könyvek egymásutánjából és a különböző prózai megnyilvánulásokból is a lelki kondíció jelentős módosulását. E kötetben Illyés Anteuszként megújult erőket mutat: nemcsak átvészelte a depresszióval gyötrő évek talán legsúlyosabbjait, melyek életében fenyegették (észrevételem szerint főként 1973-ban vagy akörül), nemcsak vörösmartyas kötelességvállalással és önfegyelemmel vett erőt letörésein, hogy hiánytalanul gyarapítsa közügyekben felelős költészetét, hanem átadta magát annak az öregkorral megszerezhető lélekbeli kiegyenlítődésnek, amely tompítja a testi fájdalmak s az idegrendszeri szorongások élét, és bizonyos derűvel kárpótol az elvesztett reményekért. Az unoka érkezése is hozzájárulhatott e jótékony változáshoz, ahogy a kötet záró verse és a gondosan vezetett Napló számos bejegyzése tanúsítja.

A legfontosabb körülmény, mely szellemi fölpezsdülését meghozta, a közösségi érzésének új tápot adó teendők meglelése. Mindenekelőtt a határon túli magyarok ügyének szolgálata, képviselete, főként a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbséget sújtó romániai diktatúra elharapódzásának éveiben. Cselekvésre ösztönző dühét – egyik fő ihletőjét – fokozta, hogy az önjelölt „kondukátor” úgy tudta tálalni nyugati támogatóinak a közép-európai térség legvérlázítóbban barbár, családi klánra alapozott despotikus társadalmi berendezkedését, mintha élen járna a szabadságban, az európaiságban s a kivénhedt káderek vezette szovjet hatalomtól való elszakadásban.

A Finom fül magányos házban végszava, mondhatni, ultima ratiója nem szakítható el ezektől a meggondolásoktól. Igaz, hosszú úton jut el a vers idáig, akkor is, ha mindössze harminchat sor. Az út azonban, amelyet a gondolat megtesz benne (a lassított, szinte egy helyben járó háromszakasznyi előkészítés ellenére), kozmikus térségeket és évszázadokat, évek tízezreit öleli fel olyan könnyedséggel, amelyhez nehéz volna hasonlót találni.

A költemény egy életképet vagy helyzetdalt fejleszt elégikus gondolatmenetté, melynek során egy rembrandti finomságú és karaktermélységű önarckép bontakozik ki előttünk az öreg költőről, aki legfőbb küldetését tudatosítja sajátosan működő történelmi emlékezetétől és közösségi érzéseitől ösztökélve. Ez az önarckép az idő ellenállhatatlan sodrásával szemben fogódzót hiába kereső aggastyáné, aki elégikusan emlékezik ifjú éveire, amikor még versengett könyörtelen ellenfelével, az idővel; sürgette, sarkantyúzta szinte. A hajszának tétje volt: az őskori ember módján kellett sokszor fölvennie a harcot a jelképesen értendő vadakkal s a szomszéd törzsbeliekkel, kivárni és túlélni ezernyi veszélyt.

E „szomszéd törzsbeli” a maga kőbaltás, őskori képzetével együtt is fájó szimbolikát kap a történelem kontextusában, akárcsak a költő humanista mestere, Babits nagy versében, a Mint különös hírmondóban a „rossz szomszéd a folyón túl / gépfegyvert próbál” közeli veszélyt jelző sora. „Védtelen elődök” félelme, oltalmat kereső futása és panasza rémlik föl az idő szúpercegését fülelő öreg révületében. A korábbi hangeffektusok – a fenyőtoboz pattogása a tűzhelyen, az üknagyszülőktől örökölt paraszt falióra ütése és az őszi bogár óraként „ketyegő” cirpelése – most pissz- és jajszavak váltogatásaként hangzik a tudatban.

Az „őszi bogár” utalás Berzsenyi hasonlóan elégikus versszituációt mutató művére, a Levéltöredék barátnémhez címűre. Ezt majd megerősíti a „niklai zord” utalása. Az idő órapercegése Arany Magányban című versében is szerepel; ugyanitt lelhető meg a hol sürgetett, hol marasztalt idő megszólítása, valamint a szalmaszálban is fogódzót kereső ember motívuma. A „bajusz”-kép is mintha a „honfigond” gyötrelmei közepett „virasztó” Aranyra utalna; reá és művére majd más is rámutat Illyés versében.

Talán a gének őrzik a nádasban bujdosó üldözöttek vajákos emlékét, lefejezett hősök hajdani szellemét, akiknek ügetését csak a legérzékenyebb hallású ebek hallják. Mesteri, ahogy a költő saját megérzéseit a tisztán ösztönökkel élő állatnak utalja át, holott ilyen történelmi hátterű látomásai csak az embernek lehetnek. De ez már az atavisztikus emlékezet, a babonák és a művészi intuíció világa, mely önkéntelenül fölidézi legfőbb előképét: Ady versét, Az eltévedt lovast.

Illyés úgyszólván egész életében termékeny vitát folytat elődjével. A Beatrice apródjaiban szemünk előtt pergeti le a jelenetet, ahogy a Múzeumkertben a nemzetostorozó költő ravatalánál sürgölődnek és tisztelegnek, főhajtásuk alázatát a folytatásigény magabízó fejfölvetésére váltva, az új nemzedék költői – Kassák és köre, melyhez ő majd csak évek múltán, Párizsból hazatérvén csatlakozik, igaz, nem véglegesen. A költőként ekkor még alig-alig bimbódzó, alig több mint tizenhat éves, tehát „apród”-korú Illyés valamiféle fogadalmat mormol, melyből nem az ostorsuhogtatás vágya tolul az idős író emlékezetébe, hanem a „Ne tapossatok rajta nagyon” fájdalma, a külső ostorozást mértéken fölül átszenvedett nép iránti részvét szava. Egy időskori naplójegyzetében olvasom: „Adyt egyre jobban szeretem. Helyeslőit egyre kevésbé. Jóslatai élvezőit. Akik verseit is csak így élvezik, haszonra.” (1976. július 1. Ez az időpont közel lehet a vers nehezen kideríthető, de ugyancsak a hetvenes évek derekára becsülhető keletkezési dátumához.) A kárörvendezőktől távolodik egyre, a Hadúr által szerteszórt népen gúnyolódóktól. De szavaiból az is kitetszik, hogy Adyhoz volt miért közelednie: ifjúkora óta jókora utat kellett megtennie hozzá, hogy a vitát ki nem záró tisztelet a lényeges kérdéseket illetően szívközeli egyetértéssé változzék. Ady estéje című, néhány évvel korábbi versének tanúsága szerint is örökös próba volt szembenéznie Ady jövendöléseivel, melyekből ő a féltő fájdalmat olvasta ki, nem úgy, mint egyik-másik pályatársa a puszta fenyegetést, fenyítést (noha a Nekünk Mohács kell kíméletlen átka, A hőkölés népe letaglózó diagnózisa vagy A szétszóródás előtt megfordíthatatlan végzést tudatosító kinyilatkoztatása, némi hamisítással persze [a fájdalom letagadásával!] hajigálható muníciót kínál a magyar nép ellendrukkereinek). De még több ellenpéldát csillant meg a roppant életmű: a szívós élni akarás nagy verseit, a patyolattiszta bizakodás üzeneteit – s főleg a küzdés fegyvereit.

Illyés ott kezdődik, ahol Ady lezárul: a szétzilált, maradék magyar nép és nemzet oltalomért kiált, semmit nem remélhetvén mástól, legfeljebb csak azt, hogy valamelyik nagyhatalom a saját törekvései számára használja föl ágyútöltelékként vagy beugratott és előretolt erkölcsi balekként. (Mint például a negyvenes évek elején.) Illyés nagy küldetése abban állt a történelem különböző helyzeteiben, hogy a nemzet jégre csábítóival szemben ellenállást tanúsítson, immár nem vesztünkbe rohanva, hanem okosan, a maradék megmaradását szolgálva. („Dehogy szaladok olyan haddal, / hol előre csak a harag lát!” – írja egyik Táviratában.) Ő nem fogadhatja el a Nekünk Mohács kell ostorcsapását, akkor sem, ha tudja, hogy a Mohács-témának micsoda kultúrhistóriája van a korabeli krónikaíróktól Kölcseyn, Kisfaludy Károlyon és az őt a nép nevében fölülbíráló Czuczor Gergelyen át egészen addig a nagyra becsült Fülep Lajosig, aki gyönyörű esszében szedte ízekre Székely Bertalan festményét, a Mohácsi exhumálókat. (A Finom fül magányos házban írásakor Illyés ismerhette már Csanádi erről szóló remekét is, a Mohácsi exhumálókat.) Történelemben gondolkodó, dialektikus elmeként nem azonosulhat a maga idejében Adynak azzal a gondolatával, hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk”: ő a hetvenes években a szélárnyék elméletét vallja, azt, hogy kultúrában akkor is gyarapodhatunk, ha a nagyhatalmi politika – bábjai segítségével – megfoszt minket minden önálló döntéstől, cselekvéstől. S itt térhetünk vissza a Magányban költőjére, Aranyra, ki lelke legmélyéről merít reményt ahhoz, hogy „Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban: / Veszhet közőlünk még talán nem egy: / De szállva, ím, elsők között a sorban, / Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”. A Szent Szövetség felbomlása, a krími háború, a császár és a kézcsókjával illetett cár ellentéte meg az olasz függetlenségi mozgalom sajnos nem bizonyult egyenlőnek azzal, hogy benn vagyunk a fősodorban. Illyés nem ilyen nagyralátó, a szélárnyékban bízik. Holott utólag könnyű kimondani: egy évtizednek kell csak elmúlnia, hogy a függetlenségtől bennünket megfosztó világrendszer összeomoljon.

Ám ez a vers, a Finom fül magányos házban azt is megmutatja, hogy élete vége felé Illyés sem a meghunyászkodó, belterjes aprómunkával szándékozik pótolni a szélárnyék-elmélet örvén az egész életében vállalt szabadságharcot. Hátulról számolva a harmadik szakaszban „A niklai zord, a csekei esős”, majd „a nyéki dúlt-szüretű ős” és végül a „csucsai csupa kár – / kár-kár-szavu kert az országnyi határ” félre nem érthetőn utal a költőelődökre, Berzsenyire, Kölcseyre, a katasztrófa utáni Vörösmartyra és az újabb, még nagyobb megrázkódtatásba szinte belehaló – mert hiszen csucsai otthonával együtt Erdély „kertjét”, Tündérkertjét is elveszítő – Ady Endrére. A „kár-kár-szavu kert az országnyi határ” kifejezőereje felülmúlhatatlan; a komplex metafora aligha szorul magyarázatra – A magyar ugaron s A téli Magyarország szimbólumalkotója sem írhatta volna meg tömörebben.

Az idő, a tér, a történelmi és művelődéstörténeti képzetkör hatalmas kitágítása nyomán az utolsó előtti szakaszban az öregnek „néha” az építés hangjaira is van módja fülelni, noha a vers elején még a csillagos éjszaka neszeit fülelte. Gyerekkori emlékeket ébreszt föl benne a falusi házakat ácsoló munkások munkazaja; a „megtért kakuk” is otthont épít már a szemlélődő újraéledt reményeiben. Mintha csoda történt volna. Mintha minden élő a benne rejlő, örökletes rossz hajlamain fölülkerekedve serénykedne az építkezés, gyarapodás lázában.

Milyen finoman, milyen óvatosan engedi versébe legvérmesebb reményeit! A zárójeles utolsó szakasz nyitja meg a kaput a legsürgetőbb, halaszthatatlan tennivalók előtt: védelmet adni a rászorulóknak. A biztató szó, a „Higgye az a vén csak” rezignációt jelez, de a benne bujkáló (ön)irónia jelzi azt is, hogy a beszélő személye a megidézett és önmagától némiképp el is távolított – vagy a pásztor ősök leszármazottjára szűkített – öregember személye fölött áll. Ennek ellentmond az, ahogy költőelődeire tekint. Igen ám, de úgy tekint rájuk, ahogy ők őrzik a magyarság babonás hiedelmeit – sokáig tiltott szóval mondva (melyért az ember nemcsak ideológiai leckéztetést, hanem fenyegetést is kapott): a magyar néplelket. Azt, amely a magyarságügyekben oly illetékes Ady költészetében váltakozva hordoz hol pozitív, hol negatív minőséget. A tudományosság szempontjából ez pozitív, amennyiben a kollektív emlékezet legendásított formája, és negatív, amennyiben ábrándszövögető őskeresők a tudományosan elfogadott tények rangjára emelik. Ady költészetében a konkrét vershelyzet, a szimbólumalkotó szándék s a versbeli szövegösszefüggés dönti el, hogy a legendás kép milyen képzetet hordoz, megdicsőítőt vagy elmarasztalót.

Illyés versében az „ama főtlen hős el-elüget” látomásképe konkrét legendára, babonás ősszimbólumra utal. A „mult nádasaiból” bömbölő jajszó másféle képzeteket kelt, mint Az eltévedt lovas, melyben „Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”. Ady versében „Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak.” Illyés versében, ha csak gyerekkori emlékképet idézőn is, „tündér-falut” ácsolnak.

A záró szakaszban – az öreg hite szerint – „jótét szellemek” rakják föl az építmény menynyezetét. Olyat, mely alatt ötfelől gyülekező nép – pőre, tehát kisemmizett, védtelen menekültek népe – talál menedéket, mint az akolba terelt juhok, melyek testük hőjével melegítik egymást a fagyban. A kulcsszó itt az ötfelől: az Illyéstől származó híres szókép, az ötágú síp segít fölfejteni. A Magyarországtól „ötfelől” elszakított területek magyarjaira utal, akik az anyaország oltalmára szorulnak. Akikkel Illyés és szűkebb köre törődött legtöbbet. Róluk van szó a versben, értük szól a nagyon személyesnek induló költemény.

Hogy szemléletmódját jobban megértsük, érdemes összevetni a művet Illyés jó évtizeddel korábbi versével, a Levél a parton cíművel, melynek néhány részlete a Levél című költeményben is feltűnik. A hóborította tájban magányosan álló ház mint felbontatlan levél zárja el a külvilágtól a magányos költőt. Legnagyobb magányverseinek egyike ez; alighanem az ötvenhatos forradalom utáni szilenciumkorszak emlékét őrzi. A vers végén ő maga, a költő vár védelmet gyerekkorára emlékezőn az óvó nagyanya szellemétől a Rágalom és az Ártalom démona ellen: „nagyanyám imáiból fölmerül / a bosszús paraszt angyal, aki rég / úgy keltett útra: véd!”

E kiáltás személyes védelemért hangzik el azok ellenében, akik a „nép” nevében sanyargatták a magyar nép íróit. A Finom fül magányos házban (melyet árgus szemű irodalmi ellenőrök is bajosan értelmezhettek) a maga áttételes és rejtjeles módján a sokszoros hátránnyal sújtott magyarok száz- és százezreinek, millióinak nyújt védelmet. Pontosabban szólva e versben is, mint Illyés élete végéig írt más műveiben is, a védelemért való felszólamlás jogáért perel a költő. Ez általában jellemzi a határokon kívül rekedt magyarokkal törődő hazai értelmiség szellemi pozícióját, úgy, ahogy a kor legszebb és legfontosabb hazai filmje, a Nyolcvan huszár érezteti: harcolni kell a harc jogáért, cselekedni, hogy cselekedhessünk, kockáztatni, hogy kockára tehessük magunkat.

Csupán jelzésszerűen térek ki arra, hogy milyen nyelvi, prozódiai és verselési bravúrok jellemzik Illyésnek ezt az eleddig csekély figyelemre méltatott darabját. A verselés szigorúan szótagszámláló, de annál szabadabban cezúraváltoztató hangsúlyos tizenegyes, páros rímeléssel, mely a francia verselés felől nézve csupa „férfirímet” csendít meg, az időmértékes verselés normái szerint emelkedő ritmust adva az egyébként ütemhangsúlyos soroknak. A cezúramozgatás rendkívül érdekes változatokat visz az ütemezésbe. A vers nagy részben betartja a 6 // 5-ös ütembeosztást, de ezen belül sűrűn, sőt szeszélyesen váltogatja a 4 / 2 // 4 / 1-es képletet a 2 / 4 // 2 / 3-assal és más variánsokkal.

A „finom fül” nemcsak az idő percegésére, nemcsak a hangzó látomásokra érzékeny. Kivételesen fogékony a ritmusváltozatok hangulatára is. A legfeltűnőbb ritmusbravúr a két utolsó sorban hangzik fel. Ha az eddigi „magyaros ütem” (a kifejezést az esszéíró Illyés szótárából vettem) nagyjából Arany János Vásárban című, nyugalmat éreztető versének ritmusában szól, akkor ez a két sor egy sokkal élénkebb, mondhatni, pattogóbb és lelkesültebb ritmusra, Vörösmarty Fóti dalának ütemezésére vált át, amennyiben a rövid sorokat (némi önkénnyel) egybeírjuk az előző sorokkal:

 

Arany:

Gyékényes, / abroncsos // alföldi / szekér,

Honnan cipel / a sors // – s e három / egér?

Illyés:

Ketyeg künt / az is már, // az őszi / bogár:

lefutott, / le ujra, // hányadszor / a Nyár!

Vörösmarty:

Arca, mely az // ősi bútól // Halovány,

Felderűljön, // mint a napfény // Vész után.

Illyés:

gyül mely alá // öt felől úgy // pőre nép,

mint juhnyáj, mit // fagytól teste // hője véd!

 

Az ütemhangsúlyos verselés ugyancsak avatott mestere, Csanádi Imre ritmustanulmányai vallanak arról, hogy mennyi változatosság rejlik a tízes és tizenegyes – vagy e sorfajtákat váltogató – formában. Egy forrásra című, tízrészes verskompozíciójában próbálta ki először e viszonylag ritka verselés gondolatfelszabadító erejét. Illyés azt mutatja meg, hogy a belső ritmushatárok ide-oda helyezgetése milyen hangulati változást idézhet elő, s micsoda pezsgést hozhat a lassú és méltóságteljes dikcióba, ha a Vörösmarty-féle modell szerint kapcsol, mondhatni, nagyobb sebességi fokozatra. A felkiáltójeles verszárás bizakodást éreztet, s számomra mintegy előkészíti a költőnek ama szavait, amelyeket 1979 májusában, a fiatal írók lakitelki tanácskozásán mondott nagyszámú közönségének: a magyar nép jövőjét (a határokon túliakra is értve a szót) kedvező színben látja derengeni.

Ismét érdemes visszapillantani Arany versére, külön azért is, mert utal a versben megidézett Vörösmartyra, az „Az nem lehet, hogy annyi szív / hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért” költőjére: „Az nem lehet, hogy milliók fohásza / Örökké visszamálljon rólad, ég! / És annyi vér – a szabadság kovásza – / Posvány maradjon, hol elönteték. / Támadni kell, mindig nagyobb körökben, / Életnek ott, hol a mártír-tetem / Magát kiforrja csendes földi rögben: / Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

Ritkán rímelt így gondolat egy több mint száz évvel korábbira.