Deák Mór

A stricik verse

Fel-felsejlik még néha
a régi hatalom.
De lezárt országhatár
immáron a bőr
– a szurdok bétemül,
nem járja senki,
s a homlokon nincs
izzadság-glória.

Ráncok folyói, dombok, völgyek.
Elvesztünk mindent, ami kedves.
Medveléptekkel cammog az elmúlásba
az is, aki megerőszakolt.

Kelletted magad, s nem kellettél.
Gőgödben minket megalázol,
fillérekért megkaphat bárki,
csak bizonyítsa, hogy semmibe vesz:

mi öltünk volna egy mosolyodért,
egy érintésedért meghaltunk volna.
Követtünk,
helyetted szégyenkezve,
kerülve egymás tekintetét,

s most üveges szemmel,
részegen fekszünk
egy távolba vesző út kövén.

Szeretlek mégis,
elkurvult ország.
Csak vágy helyett undor szorul belém.

Sokáig bírtad

Rossz volt az alom.
Dolgozol, mint a barom,
mégis semmire jutsz.

Ezernyi gond úgy tör be,
már a hátad is görbe,
tenéked ez a juss,

hogy ilyen sokáig bírtad.
A pénz magáról hírt ad
az élet más felén.

Valaki vési arcod,
elrejted, odatartod,
legyél kemény.

Elbiceg minden álom,
van egy nyűtt nagykabátom,
azt is neked adom.

Nagy tél jön, s el se múlik,
innentől már a túlig
csak ruhátlanodom.