Ferdinandy György

Néma csend

Rakovszky úr leszállt a villamosról, átment az úttesten, és megállt a temetőfőkapuban.

– Balra! – mondta az őr.

Mögötte csikorogva továbbindult a villamos.

– Érdeklődni szeretnék – szólt be az apró ablakon.

– Mikor hunyt el? – kérdezte egy álmos női hang.

– Nem tudom pontosan.

– Asszonyneve?

– Kislány volt. Gyerek.

Lomha légy zümmögött az ablaküvegen.

– Megpróbálom – mondta az alkalmazott.

Most nézett fel először. Az öregember hallgatott.

– Negyvenhatban – mondta a nő, amikor visszatért. – Huszonegyes parcella.

– Megkeresem.

– Azt ugyan keresheti, uram!

Felírta egy cédulára. Élt tizenhárom évet. És kiadta az ablakon.

– Mégis! – kérdezte Rakovszky úr.

– Ott, ahol régen az árok – felelte az ablakból a hang.

Párás téli reggel. Cseppfolyós. Az öregember elindult a Denevér utca felé vezető kőrisfasoron.

Az árok felett fahíd vezetett át. Ide temették az öngyilkosokat. A háború után utca lett belőle. Neve van.

Szóval itt. Megállt a durván ácsolt fahídon. Valahol harangoztak. A felhők között egy pillanatra kisütött a nap.

*

– Hogyne emlékeznék rá! – kiáltotta az asszony. – Itt, a földszinten lakott.

– Egyedül? – kérdezte az öregember.

– A lánya meghalt. De ő, mondom, itt lakott… Jöjjön be – mondta az asszony. – Ne ácsorogjunk a kapuban. Tudja, én még gyerek voltam akkor. De van azért valami, amire jól emlékszem. Steigt das Kindlein auf dem Baum! Na, mit szól hozzá? Meg hogy kommt ein Vogel geflogen. Ezeket énekelte nekem. Azután jött a háború – hányszor elmesélte! Bebújtak a ruhásszekrénybe, és nem tudtak kijönni, mert az épület leszakadt. Ezen persze nevetni kellett. Sokat nevettünk a háború alatt.

– Vidám asszony volt – mondta az öregember.

– Akkor költözött ide hozzánk. Azután jött a béke, elromlott a világ. Hogy is mondjam, megszakadt közöttünk a kapcsolat.

Kávéillat száll. Az asszony szájából gyöngyöznek a szavak.

– Egyszer hazaküldtek az iskolából az apácák. Azt mondták, hogy kilóg a gatyából a fenekem. Kér kávét? Ő, a Tante adott rám egy bugyogót. Olyan nagy volt, hogy a térdemig ért… Cukorral? – zörgött az edényekkel az asszony. – A bátyám bejárt hozzá. Azt mondta, németül beszélnek. Pedig akkor már magyarul is jól tudott… Várjon csak! Egyenruhája volt. Valami kertészetben dolgozott. Egész virágerdő volt itt az ablak alatt.

Az öregember felállt, és kinézett az ablakon.

– Vasárnap pedig vitte a temetőbe a virágot. Nem, nem emlékszem a lányra. Itt halt volna meg?

Rakovszky úr ült a konyha sarkában és hallgatott.

– És ön? – kérdezte az asszony. – Látom, nem idevalósi. Akkoriban még jöttek így vissza férfiak.

*

– Németül beszéltünk – mondta az asszony bátyja. – Ültem a konyhában, mint most maga. Ha megéheztem, enni adott. Nagyon magányos egy ilyen háborús gyerek. Magányosabb, mint az özvegyasszonyok: nincsenek még emlékei sem.

– A húga nem emlékezett rá – mondta az öregember.

– A lányra – felelte a férfi – nem is emlékezhetett. Ritkán láttuk, nem járt iskolába. Úgy tudtuk, azért, mert beteg. A háború után anyánk leküldött minket egy parasztcsaládhoz. Halasékhoz, Kunhegyesre. Ő pedig, Elly, amolyan pesztonkaféle. Anyánk rábízott minket. Azt mondta, hogy ezek majd feltáplálnak, ezek a derék emberek.

– Akkor ismerte őt! – mondta az öreg.

– Szerelmes voltam belé – felelte a férfi. – Hasonlított rám: nem volt apja se neki, se nekem. Beszélni nem sokat beszéltünk. Emlékszem, volt ott egy nagy eperfa az udvaron. Ő pedig csak ült, kint a fa alatt. Apró kis tanya volt, egy szoba, konyha. Halasék. Látja, rájuk már én sem emlékezem… Tudja maga, hogy milyen feneketlen az Alföldön az égbolt? Hogy milyen féktelen a csend? – szólalt meg újra.

– Tudom – bólintott az öregember. – A tundra is olyan.

– Egész nap csavarogtam. Volt egy bugylibicskám, dinnyét hoztam neki. Madártojást. Felmásztam a fákra, kiszedtem a fészkeket. Hiába. Ősszel, amikor lejött értünk a teherautó, éppen olyan sovány volt. Olyan sápadt, hogy átsütött rajta a nap.

– Gyenge volt a szíve – mondta Rakovszky úr.

– Nem tudom. De akkor, ősszel, a teherautón, történt velünk valami rettenetes.

Elszívtak egy cigarettát.

– Éjjel volt, jöttünk a kenderesi úton. Pest felé akkor még csak így lehetett. Azután Törökszentmiklósnál megállítottak az oroszok. Minket bezártak a sofőr mellé, őt meg… hát igen. Ezek olyan idők voltak, uram.

Az öregember ült és hallgatott.

– Ne sírjatok!, mondta a sofőr. Az ilyesmit túlélik az asszonyok! Nem is tudom, hogyan jutott az eszembe. Otthon azt mondtuk, hogy a kocsi defektet kapott… Szóval az ősz. Engem anyánk intézetbe adott. Azután jött a hír, hogy eltemették. Írtam egy verset aznap éjjel. Valahol megvan. Ha akarja, egyszer megmutatom.

*

– Most ki lakik ott? – kérdezte az öreg.

– Anyánk – felelte a férfi. – Nyitva van az ajtó. Bemehet.

– A Rakovszkyné? – kiáltotta az öregasszony. – Nem lakott az itt soha, kérem! Nevelőnő volt! Bejárónő? Ó, dehogy. Nem értett az szegény semmihez. De nekem ugye csak az volt a kikötésem, hogy német anyanyelvű legyen… A Tante! Bárcsak ne vettem volna fel!

– Miért? – kérdezte az öreg.

Az öregasszony kiabált, mint a süketek.

– Nem mindegy? Bejöttek a ruszkik. Gürcölt ő is, mint a többiek. Láttam én, téglát pucolt a Moszkva téren. A főpostáról talicskázta a romokat.

– Szintén németnek tetszik lenni? – kérdezte békülékenyen az öreg.

– Egy frászt! – csattant fel az öregasszony. – Tizenöt forint lakbért fizetett!

Apró, dohos kis lakás. Alagsori. Fűteni nyilván akkor is csak a konyhát lehetett.

Az öregember hallgatott.

– Ma sem értem, hogy miért nem megy haza az ilyen. Akkor már le voltak zárva a határok, de ő osztrák állampolgár volt, rá nem vonatkozott a rendelet… Volt valami rokona Bécsben. Amikor meghalt az a kis penészvirág, azt hittem, hazamegy. Hát ugye nem.

– Jött, kérem, ötvenhat – szólalt meg újra az asszony –, megnyíltak a határok. Özönlött Ausztriába a nép. Ez pedig itt maradt nekem. Volt egy dal: lieber Vogel, flieg weiter… állandóan azt énekelte. Weil ich hier bleiben muss. Mármint hogy ő nem mehet. A férje, az Alfréd, Oroszországban maradt. Eltűntnek nyilvánították. Eltűnt! Ha ugyan valaha is létezett.

– Vele aztán mi lett? – kérdezte az öreg.

– Hogy mi lett? Várjon csak. Hatvannégyben még itt volt, az Erzsébet híd avatásán. Erre jól emlékszem: özönlött a nép. Ő pedig ott állt a hídon, és nevetett.

Az öregember felállt.

– Te fiam, mit koslat ez itt? – kérdezte az asszony. – Te engedted be? Ne engedd be ide az ilyeneket!

*

Rakovszky úr leszállt a villamosról. Párás téli reggel. Cseppfolyós. Az éjjel havazott. Megindult a Denevér utca felé vezető kőrisfasoron.

– Maga az? – szólalt meg mellette az asszony.

Mentek előre a hóban. Az öregember hallgatott.

– Hát igen. Egy ideig még hordta ő is a virágot. Kint élt már Ausztriában, de ilyenkor, tél elején mindig beállított. Láttam őt nem is egyszer, hol itt, hol a villamoson.

– Nem, nem volt semmi ismerőse – válaszolt az öreg kérdésére. – A házbizalmi, a Magda. Nála megfordult, bejelentkezett. Hogy hová, azt persze nem tudom. Húsz évet élt itt, nem csoda, ha visszahozta a lába. Végigment az utcán, benézegetett. De azután nem állt meg a kapuban.

– Beengedtem volna, miért ne! – mondta az asszony. – Itt volt nálam a cucca. Amit itt hagyott.

– Hogy miért? Hát mert csak húsz kilót vihetett. Azt mondta, eljön érte. Az Ellyke stafírungja, mondta. Visszajönnek az emlékeim. Látja, még a neve is eszembe jutott. Finom kis csészék. Olyan fehérek, hogy átsütött rajtuk a nap.

Mentek tovább a Denevér utca felé vezető kőrisfasoron.

– Na, én megérkeztem – szólalt meg az asszony.

Elfordult, letette a virágot.

Újra szállingózott a hó. Rakovszky úr megállt a durván ácsolt fahídon. Erre várt, idestova ötven éve. Hogy helyreálljon a természet rendje: a csend.

A felhők között egy pillanatra a nap.