Witold Gombrowicz

Turisták és gólyafészkek

Napló, 1954

Csütörtök

Zbyszewski cikke a Kulturában, hogy a lengyel irodalomnak nincs esélye a világpiacon, mert a lengyel élet nem elég erős ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Újságírói szempontból nincs is rosszul megírva. De művészi szempontból milyen visszataszító hangvétel! Az a bajom Zbyszewskivel, hogy a hegyekről akar beszélni, ám felettébb lapos az elmélete. A maga újságírói közvetlenségével egyből odafenn terem a csúcsokon, azzal a gyakorlatias „józansággal”, amit manapság értelmes hozzáállásnak mondunk. És „terméknek” nevezi az irodalmat, amelynek „reklámra” és „propagandára” van szüksége, az „olvasókra” támaszkodik, és kiadókat kell hozzá keresni. A fenébe az ötéves tervek e termelési nyelvével! Zbyszewski már korábban is előállt egy nem kevésbé nekikeseredetten triviális elmélettel: hogy a cselédfronton beállt válság miatt bealkonyult az irodalomnak, vagyis amióta senki nem megy cselédnek, a háziasszonyoknak nincs többé idejük olvasni. Lehet, hogy így van, de akkor is: nem túl konyhaszagú realizmus ez? Ám ahogy Zbyszewski megközelíti az irodalom kérdését, nem magyarázza-e meg eleve, miért nincs esélye a lengyel irodalomnak? Nem, nem egyszerűen azért, mert a tematikánk a világnak túl egzotikus. Csakhogy a tematikán mindig lehet változtatni, módosítani… Azon viszont nehezebb változtatni, hogy mi vagy a romantika csúcsait ostromoljuk, vagy a cselédszint józan lapályán tengődünk – tertium non datur. Vagy a szentség, a misszió, a kinyilatkoztatás; vagy az olvasók, a díjak, a kiadók. Részegen óriások vagyunk, józanul konyhaszagúak, ám arról szó sem lehet, hogy valamiképp összehozzuk a nagyságunkat a józanságunkkal. Azt hallom, hogy egy professzorné odavolt ettől a cikktől. Hogyne, kérem! Hisz oly zsongítóan adja elő, miért nem ismernek el bennünket, miközben zseniálisak vagyunk; de magát az elméletet középszerűségünk, hiányzó zsenialitásunk mértékére szabja.

Tegnap Teodolinánál három férfi: egy borotvált, egy bajszos, egy szakállas, és rém csodálkoznak rajta, hogy nem tudnak egyetérteni a távol-keleti helyzet politikai megítélésében. Így szóltam hozzájuk: – Én azt csodálom, hogy egyáltalán szóba állnak egymással. Hisz mindegyikőjüknek más az elképzelése az emberi arcot illetően, ami más-más emberkép megszemélyesítése. Ha a szakállas az igazi, akkor a borotvált is, a bajszos is torzszülött, pojáca, degenerált, egyszóval merő abszurdum; ha a borotvált a rendes ember, akkor a szakállas kész szörnyszülött, mocsok, nonszensz, disznó. Hej, kések! Mire vártok? Másszatok a képére!

Gide és Claudel levelezése – micsoda színház! Mi össze nem tud gyülemleni egy-két év alatt! Nem is a hívő meg a nem hívő párbeszéde szórakoztat, hanem a frakkjuk… a ragyogó francia mondialité, amit magukra húznak, az irodalmilag preparált mondatok. Maja meztelenül és Maja ruhában, az Isten meg a kettejük, Monsieur Gide és Monsieur Claudel hullámhosszán. És a kidolgozott naivitásaik! Quelle délicatesse des sentiments! Ezeket a leveleket valójában a cselédség írta, ajánlom hát Zbyszewski figyelmébe. Hisz az efféle finomkodást az alsóbb népek cicomázzák és fújják fel, az ilyen felsőbb párbeszéd gyökerei a köznépbe nyúlnak, csak igyekszik megfeledkezni e gyökerekről, s úgy hivalkodik, mintha a maga életét élné. Ez is mutatja, hogy mindig az alsóbb igazságot kell keresnünk, ami a felsőbb igazság alapjainál rejlik.

Zosia eltulajdonította a szőnyegemet, kidekorálta vele a saját hálószobáját. Amikor viszont arról van szó, hogy a szőnyegért le kellene szurkolnia háromszáz pesetát, azt mondja, nem sürgős a dolog. A barátnői, Goşka és Hala meg legyezgetik a hiúságát, miközben ész nélkül rohangásznak, ahogy szoktak.

Lementem a kávéházba, ahol minden héten összejönnek a Concreto-Invención csoport ifjú költői (de az is lehet, hogy ez a Madi-csoport). Az asztal mellett tíz szenvedélyes vitatkozó, üvöltöző költő. Csakhogy a helyiségnek szörnyű akusztikája van, s ebben az időben, amikor tele a kávéház, semmit sem érteni. Azt mondtam hát: – Nem kellene átmennünk egy másik kávéházba?… de a szavaim elvesztek az általános zsivajban. Erre üvöltve megismételtem, újra meg újra, majd egyenként odahajoltam a mellettem ülők füléhez, s belekiabáltam, míg rá nem jöttem, hogy ők is ugyanezt üvöltik, de egyikőnk se hallja a másikat. Ezek a költők fura egy népség. Hetente találkoznak egy lebujban, ahol még abban sem tudnak egyetértésre jutni, hogy ne menjenek-e át egy másik lebujba…

Kedd

Tuwim halála. Elképzelem a nekrológokat. De itt, magamnak nyugodtan följegyezhetem: a legnagyobb mai lengyel költő halt meg. A legnagyobb? Minden bizonnyal. De nagy-e? Hm…

Nem vezetett bennünket sehova, nem fedezett fel semmit, nem avatott be semmiféle titokba, nem talált semmihez sem kulcsot. De vibrált, sziporkázott, elbűvölt… a „költői szó” mágikus erejével. A költészet verbális luxusban tobzódó lantjának ez az érzéki vibrálása a primitív népek legfőbb művészi ambíciója; olyan költő volt tehát ő, aki nem vitt fel bennünket a csúcsra, inkább egy kissé leleplezett. Szégyen, hogy bármelyik Tuwim-verset nyugodtan „csodálatosnak” nevezhetjük, de arra a kérdésre nincs mit felelnünk, hogy mi az a tuwimi többlet, amit ő adott a világirodalomnak. Azaz Tuwim mint Tuwim, mint személyiség nem is létezett. Lantos nélküli lant: ez volt.

Kíváncsi lennék, hogy a nekrológok feltárják-e ezt az igazságot. Gondolom, egészséges ösztönnel megmaradnak inkább a konvencionális poétikus stílusnál, ejtenek egy-két könnycseppet a költő „árulása” miatt. Kissé primitíven és felettébb mechanikusan érzékeljük a költészetet, s ezt nem én állapítom meg először, ugyanakkor ritka hozzáértéssel tudunk beszélni róla: tele fioritúrával, trillával, trallával, költői hangnemben, álköltői elérzékenyüléssel és hasonlóképp álköltői emelkedettséggel. Ez a műfaj mindig kitűnően bevált a temetések alkalmával, úgyhogy feltételezem, ezúttal is ehhez folyamodnak.

Meggyőződésem, hogy a lengyel költészet (lehet, hogy minden költészet?) addig nem tud elmozdulni a holtpontról, amíg nem szakít a maga rémes sablonjaival, úgymint: 1. költői magatartás; 2. költői hangnem; 3. költői forma. Tegyétek, amit akartok. Próbáljatok meg előbújni az ajtó mögül vagy az ablak mögül, nekem mindegy; ám amíg odabenn vagytok, semmi sem vált meg benneteket.

Péntek

Turisták a gólyafészkekből

 

Straszewicz, a tanyasi nemes, akár egy vajda, tipikus lengyel jelenség, Rej és Potocki örököse, Sienkiewicz unokája, bár közben Wiech unokafivére – mindenki sógora, aki hívei széles körében szerte bizalomnak örvend. A mi jó Straszewiczünk, aki sok egyéb mellett lengyel mivoltunk karikatúrája is, egyszerűen családtagnak számít, azaz mindenek ellenére ő a régi íz, a régi zászló, az érzelmek régi nemessége. Vagyis majdnem az. Kis híján. Csak kis híján, mert ez az egész már teljesen „funkcionális” benne. Straszewicz: lengyel mivoltunk tegnapja, akit a lendület tovább hajt, elszakadt az alaptól, és az űrbe szórja sugarait. Vagyis hát – megkésett figura?

Nem! Hisz a humora… a humora… Ha Straszewiczet megfosztanánk a humorától, teljesen ellehetetlenítenénk, szellemileg és intellektuálisan ugyanolyan közömbös jelenség lenne a mai világban, mint… minek soroljam itt a neveket, amikor szinte minden nevet elsorolhatnék? Csakhogy a humor mindent átfordít a maga ellentétébe, éspedig oly messzemenően, hogy az igazi humorista sohasem csak az, ami; egyszerre az, ami, és az is, ami nem. A kéz, amely leírta, hogy „rabul ejtett a tincs, aláhullt a tincs”, a Gogolok konok keze, amelynek érintésére Straszewiczből anti-Straszewicz lesz, s e tézis és antitézis szintézise megajándékoz bennünket egy szuper-Straszewiczcsel, aki valójában még Straszewicz, de közben szaporán le is körözi Straszewiczet. Ebből nyugodtan levonhatjuk a tanulságot, hogy amikor a körülmények súlya alatt összetörünk, s rákényszerülünk, hogy belsőleg teljesen átalakuljunk, a nevetés az egyetlen támaszunk. A nevetés kiszabadít önmagunkból, s képessé tesz rá, hogy porhüvelyünk minden fájdalmas változásától függetlenül megőrizzük emberségünket.

Egyetlen nemzetnek sem volt oly nagy szüksége a nevetésre, mint nekünk manapság. És soha egyetlen nemzet sem értette meg oly kevéssé a nevetést, annak fölszabadító szerepét, mint mi.

De ma már nem tudunk elementárisan, azaz akaratlanul nevetni, csakis előre megfontolt szándékkal, hideg fejjel és komolyan alkalmazott humorunk révén, ami annyit tesz, hogy a lehető legkomolyabban alkalmazzuk a nevetést a tragédiánkra. És szélesebb körben, mint Straszewicz teszi. E nevetésnek, amit az iszonyatos szükség diktál, nemcsak ellenségeink világát kell felölelnie, hanem elsősorban bennünket magunkat, és azt, ami számunkra a legdrágább.

*

A Turisták a gólyafészkekből szerzője most ír egy „ex re” Transz-Atlantik-cikket, s belém köt. Rövidítve közlöm itt a magam válaszát, minthogy ez megszabja más megnyilvánulásaim hangnemét is. Ez az egyik első alkalom tizennégy esztendő hallgatás után, hogy a lengyel sajtóban szerepelek. Ahogy most anyanyelvemen új életre támadtam, látom, hogy a romlás mindenütt virágba szökkent. Az irodalom, miközben odahaza zablát kötöttek a szájára, az emigrációban „szolgálatra szegődött”, az eszmék, a haza, az olvasók, minden és mindenki szolgálatára, kivéve a saját létérveit, rendeltetését. Ezek után úgy döntöttem, hogy nem katonaként, hanem civilként kérek szót.

És az alábbiakat vetettem papírra Észrevételek Straszewicz margójára címmel:

 

Alighogy megjelent Risum teneatis című írásom, s máris újra válaszolnom kell valamire. Nem untatják-e ezek a viták az olvasót? Nem lett-e irodalmi sajtónk hangneme túl familiáris?

Nem tartom haszontalan dolognak, ha az irodalmárok egymásról írnak, és vitába szállnak egymással, feltéve, hogy személyes ügyeik magasabb, általánosabb kérdésekhez vezetnek.

*

Úgy tűnhet, hogy én vagyok az öntelt, aki felvág a „tehetségével”, miközben ő – Straszewicz – a tisztes szerénységnek hódol. De valójában épp fordítva van. Én azt mondom: – Megpróbálok szert tenni a tehetségre. És mit mond Straszewicz? Azt mondja: – Én tehetséges vagyok, de… lám!… feláldoztam tehetségemet a Haza oltárán!

Nos, én állítom, hogy Straszewicz tehetsége soha nem valósul meg a maga teljességében, minthogy Straszewicz egyszer s mindenkorra elvesztett valamit: a tehetség tiszteletét.

Minő jellegzetes lengyel fitymálással szól a mi Czes‰awunk ezekről az értékekről! Tele van megvetéssel az önzők és egocentrikusok iránt, akik komolyan merik venni a „tehetséget” azokban a percekben, amikor egy igazi dráma zajlik: a Haza elesik.

De hát… mi is az a „tehetség”? Minden tökfilkó úgy képzeli el az írót, hogy ücsörög az ürge a kávéházban, aztán időnként ír egy-két többé-kevésbé sikerült regényt meg elbeszélést e titokzatos, közelebbről meghatározatlan „tehetség” segítségével; legfőbb ideje azonban, hogy felülvizsgálják e képzeteiket. Az író nem holmi titokzatos „tehetséggel” ír, hanem… önmagával. Ami annyit tesz, hogy a saját érzékenységével és intelligenciájával, a szívével és az értelmével, egész lelki fejlődésével és azzal az intenzitással, azzal a szellemi izgalommal, ami Cicero szerint minden retorika lényege. Nincs a művészetben semmi titokzatos, semmi ezoterikus.

Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az irodalomnak „szenteltem” magamat. Számomra az irodalom nem a karrier vagy az esetleges emléktáblák és szobrok kérdése, hanem igyekezet, hogy a maximális értéket, amire képes vagyok, kihozzam magamból. Ha kiderülne, hogy amit írok, halovány, akkor nemcsak íróként, hanem emberként is vesztettem. Straszewicz és a hozzá hasonlók ezzel szemben úgy tekintik az irodalmat, mint az emberi lét függelékét, egyfajta díszét, s addig hajlandók eltűrni az írókat, mint láttuk, amíg azok nem vágják a fejszéjüket valami valóban komoly dologba.

E filozófia jegyében Mi‰osz is támadható. – Ah! Ah! Ez a széplélek azért hagyta el a Hazát, mert rájött, hogy ott nem tud verset írni! Nem is érdekli őt a Haza, csak az emberi szenvedés, csak a versek! – Szerintem akik ilyesféle ítéleteket zengedeznek, nem nőttek fel e kérdésekhez. Önmagában se a művészet, se a haza nem jelent sokat, csak ha az ember általuk kapcsolatba kerül a mélyebb, lényegi értékekkel.

*

Gyávaság! Hazafiatlanság!

Furcsa helyzet. A Transz-Atlantik a leghazafiasabb és legbátrabb mű, amit valaha írtam. És épp ő tesz nekem szemrehányást, hogy gyáva vagyok és rossz hazafi.

Nézzék, megtehettem volna, hogy egyáltalán nem érintem életem e momentumait. Teljesen másról is írhattam volna könyvet. Soha senki nem tett nekem szemrehányást, amíg én nem provokáltam ki, azzal, hogy részleteket közöltem a Transz-Atlantikból.

Ne higgyék, hogy in flagranti tetten értek. Szabadon döntöttem, és saját akaratomból vallottam meg bizonyos érzéseimet… Ám ha nyilvánosságra hoztam érzelmi állapotaimat (amelyekhez hasonlót nyilván önök is – szép csöndben és magánemberként – tapasztaltak már), az se nem cinizmus, se nem szemérmetlenség részemről. Azért engedhetem meg magamnak, mert igen komoly érvek sorakoznak mögöttem, és mert a közjóra való tekintettel cselekszem.

Hogy mik ezek az érvek?

Meggyőződésem, hogy a lengyel irodalomnak napjainkban épp az ellenkező irányba kell fordulnia, mint amerre eddig haladt. Ahelyett, hogy a lengyeleket mindenáron Lengyelországhoz akarnánk láncolni, inkább egyfajta távolságtartást kellene kialakítani köztünk és a Haza közt. El kell szakadnunk érzelmileg is, intellektuálisan is Lengyelországtól, hogy nagyobb szabadságra tegyünk szert a hozzá való viszonyunkban, hogy alakítói legyünk.

Azt hiszem, ha nem érzékeljük jelen lengyelségünk átmeneti jellegét, sosem leszünk képesek lépést tartani a világgal.

*

Nem kötelező ezzel egyetérteni. Harcba lehet vele szállni. De ne kívánja már tőlem Straszewicz, hogy ne a saját legjobb meggyőződésem szerint szolgáljam a Hazát, hanem aszerint, amit ő tart helyesnek.

Ez esetben nekem ugyanúgy jogom lenne rossz hazafinak nevezni Straszewiczet, hisz az én nézőpontomból az az érzelmes hazafiság, amit ő képvisel, a legszörnyűbb bajokat hozta a nyakunkra, végzetesen rányomta bélyegét az egész lengyel politikára, s ami még rosszabb, az egész kultúránkra. Figyeljenek csak oda, mit beszél rólunk a világ, tűnődjenek el egy kicsit azon, milyennek látnak és éreznek bennünket a külföldiek. Mi vagyunk a görcsös hazafiság tipikus esete.

Straszewicz azt mondja a magamfajtának: „Menjen csak katonának! Verekedjék meg a Hazáért!” Csakhogy én, ha egyáltalán van verekedhetnékem, legfeljebb a Hazával verekednék meg – a magam emberi értékeiért. Mindazonáltal Straszewicznek semmi alapja arra sarkallni engem, hogy szálljak hadba Hitlerrel, vagy harcoljak a meggyötört hazai lakosság védelmében, minthogy – függetlenül a Hazával kapcsolatos nézeteimtől – tisztában vagyok a szenvedések és jogtiprások mértékével, s eszembe sem jut holmi „koncepciók” mögé bújni, amikor bűntények történnek.

De…

Nem tagadom, hogy – Straszewiczhez hasonlóan – én is féltem. Csakhogy nem annyira a katonaságtól és a háborútól féltem, inkább attól, hogy legjobb szándékom ellenére se tudnék ott megfelelni. Nem erre születtem. Más az én szakterületem. Legifjabb éveimtől kezdve más irányban fejlődtem. Katonaként katasztrofális lennék. Csak szégyent hoznék magamra is, önökre is.

Vagy azt hiszik, ha az olyan hazafiak, mint Mickiewicz vagy Chopin, nem vettek részt a harcban, azt merő gyávaságból tették? Nem inkább azért, mert nem akartak bohócot csinálni magukból? S talán megvolt a joguk, hogy védekezzenek az ellen, ami meghaladta volna az erejüket.

De az efféle vallomások, azt hiszem, feleslegesek és ügyefogyottak is. Talán csak annyit kellene megjegyeznem, hogy a háború kitörésekor a katonai besorolásom „C” kategóriájú volt, s amikor a Buenos Aires-i kirendeltségen orvosi bizottság előtt álltam, „D” kategóriába soroltak.

Elég is ebből az ábécésdiből. Ideje rátennem a pontot az i-re.

*

El kell ismerjem Straszewicz mindenek felett álló nemességét. Tisztelem az erényeit, és nem vitatom el érdemeit, sőt, még írói drámáját is megértem – ám ez a cikk az emlékíró Pasek szellemétől bűzlik. Straszewicz tehát felszólítva érzi magát, hogy mondjon ítéletet Gombrowicz és Mi‰osz felett. Mivégre? Lényegi vita helyett ismét csak a zsinatolás, a hőbörgés és a káosz? Ismét csak az ilyen-olyan élősdi kibicek, akik a „Tisztelt Szerkesztő Úr” címére postázzák veretes érveiket, ismét csak a tiltakozások, a viszonttiltakozások, a támadások és piszkálódások? Hát nem elégelték még meg a békakuruttyolást, ami ebből az állóvízből zeng?

Nem. Engem csak akkor ítélhetnek meg, ha figyelmesen elolvassák a dolgaimat, békében és csöndben, lelkiismeretükre hallgatva.

Vasárnap

A legmélyebb alázattal megvallom, én, a féreg, hogy tegnap álmomban megjelent nekem a Lélek, és átnyújtotta nekem a Programot, amely öt pontból áll:

1. A lapos és ügyetlen, gyenge és félénk lengyel irodalomnak visszaadni önbizalmát. Határozottságát és büszkeségét, lendületét és szárnyalását.

2. Szilárdan az „én”-re alapozni a lengyel irodalmat, az „én”-ből megteremteni szuverenitását és erejét, s végül bevezetni ezt az „én”-t a lengyel nyelvi tudatba… ám egyúttal kidomborítani a világtól való függetlenségét…

3. Ráállítani a legkorszerűbb vágányra, éspedig nem apránként, hanem ugrásszerűen, úgy ám, a múltból egyenest a jövőbe (hisz les extrčmes se touchent). Bevezetni a legnehezebb problematikába, a legfájdalmasabb válságok bonyodalmaiba… hogy megtanulja a könnyedséget és a lekezelést, továbbá a távolságtartás mesterségét…

Hogy megtanulja megvetéssel kezelni az eszméket és a személyiség kultuszát.

4. Megváltoztatni viszonyát a formához.

5. Hogy európaizáljuk, ám egyúttal megragadva minden lehetőséget, hogy szembefordítsuk őt Európával.

Odalenn jól látszott az ironikus felirat: Hátrább az agarakkal!

Szombat

Elutaztam a vakító fény birodalmába. Előbb háromnapos autóút egy kisvárosba, ahol úgy tűz a nap, hogy majd szétrobban. Onnan már nem is volt tovább út. A hátralévő hetven kilométert, ami úti célunktól még elválasztott, aeroplánnal tettük meg.

Falusi diárium

Szombat

Simán leszálltunk a mezőn, nem messze egy kis liget fáitól, szétriasztva a bamba tehéncsordát – odébb bárányok legeltek –, kiszállok aeroplánból, s fogalmam sincs, merre van dél, merre észak, s egyáltalán, elég nehéz felfognom, miről is van szó, mert csak izzadok, igen, folyik rajtam a veríték, forró, ritka levegő táncol a szemem előtt… Az eukaliptuszok közt egy udvarház, szaggatott papagájrikácsolás.

A nap belemászik a szemembe, hunyorgok, közben sétálok a fák közt, Sergio meg beszél, egy nagy madár felszáll – izzadok – felszáll, és izzadok, hallom Sergio hangját, hogy nem vadászunk-e. De én izzadok. Izzadok, és kissé ideges vagyok. Szeszélyes. S különben is, halálosan unom, hogy ez a fiú mindig azt teszi, ami elvárható tőle, amikor itt az evés ideje, leül az asztalhoz, ásít, amikor későre jár, s amikor megérkezünk falura, megkínál a vadászattal. Megkértem, ne gyötörjön már a banalitásával, próbáljon meg kissé kiszámíthatatlanabb lenni. Egy szót sem válaszolt. A legyek döngenek.

Vasárnap

Elég későn ébredtem, s megpróbáltam tájékozódni a helyzetet illetően, de nem is oly könnyű, mert a napfény nem hagyja, hogy kinyissam a szemem… csak a homokos földet látom a lábam alatt, s legfeljebb még a hangyákat. Megkísérlem felemelni a tekintetem, jobbra pillantok, ott egy tehén, ám akkor balra tekintek, ott is egy tehén. Haladok az orrom után, utat törve magamnak a napfénytől remegő levelek közt, előttem egy fa. Sergio, a kísérőm meg felmászik a fára. Azt kérdem tőle, nem tudna-e valami eredetibbet. Nem válaszol, de ismét mászik, csak most alighanem már nem a fára. Mondom, „alighanem”, hisz hunyorgó pilláim alól nemigen tudok kipillantani, és különben is elolvadok…

hétfő

A munkámról tűnődöm, a helyemről az irodalomban, a felelősségemről, a rendeltetésemről és a hivatásomról.

De egy szúnyog zúg a bal fülemnél, nem, a jobbnál, a zöld átfolyik kékbe, a papagájok rikácsolnak, én meg egyszerűen nem vagyok képes körülnézni, mert egyrészt semmi kedvem hozzá, másrészt meg elolvadok. Gondolom, körben pálmák, kaktuszok, bozótosok, legelők, lápos vagy mocsaras vidékek, de biztosan nem tudhatom; találtam egy ösvényt, ezen az ösvényen haladtam, így jutottam a teaillatú bokrok sűrűjébe, noha ezeknek semmi közük a teához, aztán a kalapom karimája alatt megpillantottam Sergio lábát, balra, ni, egészen közel. Mit keres ez itt? Még a sétámra is kísérgetni akar? Amikor elszállt a mérgem, megkérdeztem tőle, nem tudna-e végre szakítani e szörnyű konvencióval, mire egyszerre felemelte a földről a lábát, s úgy tűnt, mintegy tizenöt centire a föld felett kezdett lépegetni. Ez így folyt percekig. Majd visszahelyezte a lábát a földre, s ott lépdelt tovább. „Úgy tűnt”, mondom, mert nem hinném, hogy ez a dolog lehetséges; különben is izzadok, s a kalap, a fény meg a sűrű bozót behatárolja a látómezőmet. Mandioka.

Kedd

Nem történt semmi. Ha nem tévedek, ménesek méregetnek, tehenek bámulnak, hatalmas mennyiségben.

Az esték hűvösebbek, de így is fölforr az agyam, s a csontjaim mállanak. Sergio vacsora után cigaretta helyett a függönyre gyújtott rá, én már épp kiáltani akartam, de akkor kiderült, hogy csak félig-meddig szívta el, azaz nem egészen, csak úgy tökéletlenül, ami némi elképedést váltott ki a szüleiből, akik maguk is elég tökéletlenek, én meg, mint egy jólelkű, jámbor nagybácsi, azt mondtam: – Nana, Sergio, mit művelsz?

Szerda

Olvadok és elfolyok, de hát minden folyik és folyik, hol éjfél, hol dél, semmit sem tudok, lehet, hogy fejjel lefelé nézem a tájat, de egyáltalán nem látni tájat, csak legyeket, fénysávokat, rezgő levegőt és a vakító napban úszó döngicsét. Sergio viszont kezd gondolkodóba ejteni. Ma a reggelinél megint némileg elképesztett bennünket, mert úgy térült-fordult, hogy belépve az étkezőbe, mintegy még egyszer, bentről is belépett oda, mintha bentről ment volna be, aminek következtében később bentről bentre kellett kimennie, s csak aztán lépett bentről ki… „Mintegy” és „mintha”, mondom, mert ez az egész csak bizonyos mértékig esett meg, de tény, hogy a fiú egyre jobban eltávolodott a sablonoktól. A szülei figyelmeztették, de csak bizonyos mértékig, mert a teljes figyelem-összpontosítás képtelenség, amikor az emberről patakzik a veríték, és minden összefolyik…

Csütörtök

Ha nem lenne ez az izzadás, komolyan nyugtalankodnék, sőt megrémülnék, olyan furcsa dolgok történnek velem. Pontosan délben, a legőrültebb izzás és remegés közepette Sergio felült a lóra. De nemcsak szülei, hanem az egész estancia legnagyobb ámulatára nem egészen ült föl, és nem is lovagolt teljesen, minekutána csak bizonyos mértékig szállt le a lóról, s a szobájába is csak úgy ment be, hogy igen is, meg nem is. Hosszan beszélgettem a szüleivel, akik nem titkolták aggodalmukat, amely azonban velük együtt elolvadt e trópusi izzásban, következésképp azzal a kéréssel fordultam Sergióhoz, hogy ne okozzon több meglepetést. Azt felelte, hogy amióta felnyitottam a szemét az eddig számára ismeretlen élményekre, azóta királynak érzi magát, és semmi kedve lemondani a trónról. Ez csöppet sem tetszett nekem, s megpróbáltam rávezetni játszadozásainak teljes helytelenségére, amire így szólt: – Jó, jó, igen, persze, azt hiszem, mégiscsak igazad van… Ez a „mégiscsak” azt sejtette, mégis meg akar maradni a maga közbeesőségénél, féligmeddigségénél, továbbá hogy megkísérel valamiképp elhomályosítani, elködösíteni, folyékonnyá tenni mindent, ami machinációival kapcsolatos, azaz mégiscsak ki akarja használni, hogy nolens volens kénytelenek vagyunk behunyni a szemünket, és védeni fogja, ha nem is teljesen, és megengedi magának, ha nem is egészen…

Beszélgetésünknek semmi pozitív eredménye sem volt, annál kevésbé, mert közben azon az ösvényen haladtunk, amely a bokrok sűrűjébe vitt, s én egyszerre nem pusztán Sergio lábát pillantottam meg itt, mellettem a nádasban, hanem Chango és Camba lábát is; ez a két legény is a majorhoz tartozott. Ekkor pedig valami szörnyűség történt. Nevezetesen mind megálltunk (én is), és Sergio keze egy vadászpuskát helyezett az én kezembe, míg a másik keze egy háromszögszerűségre mutatott, egy zöldes-sárgás-kék fényárnyékra, ott, a nád közt… Én meg elsütöttem.

A durranás mennyköve teljes egészében megrázott…

És valami zajt csapott, felugrott, eltűnt.

Eztán már csak a moszkitók zümmögése. Így hát haladtam velük tovább a kánikulában, s hamarosan megérkeztünk a házba. Egy krokodil. Krokodil! Egy félig-meddig lepuffantott, egy nem egészen elpusztított krokodil, amelyet sikerült eltalálni, de nem eléggé… és ez a krokodil most körös-körül mindenen áthatol. Ehhez még az a durranás, az a durranás, ami úgyszintén áthatolt, sőt ráverte a világra a maga pecsétjét. Hát ez az, ráverte a maga pecsétjét!!! Pokolian izzó nap. Veríték és káprázat, szédület, ellustulás meg a krokodil, ott az a nem egészen krokodil… Sergio nem szólt egy árva szót sem, de láttam, hogy ez neki döfi… s egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem teljesen, de már nyíltan felröppent az egyik ágra, és csicsergett egy kicsit. Miért is ne! Most – bizonyos mértékig – most, hol volt, hol nem volt, mindent megengedhetett magának.

Azon vagyok már némiképp, hogy eltűnök innen. Bizonyos mértékig csomagolom a bőröndjeimet. Egy krokodil, nem egészen, egy nem egész krokodil! Sergio szülei szinte már be is ültek a négylovas hintóba, és kis híján távoznak is innen… szinte sietve… Forróság. Kánikula. Hőguta.

 

Pályi András fordítása