Kemsei István

Bihari Sándor:
Hegyek hullámverése

Felsőmagyarország Kiadó – Orpheusz Kiadó, 1999

Ez a talmi ragyogású, barokkos-reklámos világ nem a visszahúzódó emberek világa. Nem a szerény, pusztán feladatukkal bíbelődő költőké. Aki nem csap maga körül zajt, két könyékkel nem tolakszik a reflektorfénybe, az – kis túlzással szólva – nemlétezőnek tekinthető, hiszen hol vagyunk már attól, hogy egy alkotót az olvasott műve alapján mérjünk meg? Vannak ehhez kényelmesebb módszereink is. Olvasni egyébként is fárasztó. Valójában nem olvas már itt senki. Nem olvas az olvasó, nem olvas a kritikus, nem olvasnak az irodalom felől ítélők. A vélemények ismeretlen eredetűek, éppúgy, mint az ufókról szóló tudósítások. Mintha nem is irodalomról szólnának, hanem valami kurrens árucikkről. Divatba jön valamiért (nem tudni, miért) valaki: fölkapják a nevét, róla beszél mindenki; majd kimegy a divatból (szintén nem tudni, miért), s máris az új ügyeletes zseniről társalognak a könyvesbolti eladók, az utolsó autentikus ítészek. Az előbbit feledik, mintha sohasem létezett volna. Ebben az örökös tolongásban kit érdekelnek a maguk szép, egyenletes dolgait évtizedek óta a nemzet asztalára letevők, a költészet tiszteletre méltó mesterei?

Az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek legelején indult egy generáció, amelynek Bihari Sándor oszlopos tagja volt. Ez a nemzedék túl van már hatvanadik életévén, túl az életművön. Lapozgatom (hiányos) antológiájukat, a Tiszta szigorúságot: ki maradt, aki rendszeresen ír még, és így vagy úgy fontosnak mondható? Baranyi, Csoóri, Csukás, Gyurkovics, Kalász Márton, Mezei András, Orbán Ottó, Tornai és – a távolból – Tóth Judit. Harmincegyből kilenc. És mint látható, nem is igen voltak egy nemzedék. Ha igazságosan hozzájuk sorolom még Marsall Lászlót és Parancs Jánost, ha kiemelem közülük az idősebbeket – de hagyjuk, a végeredmény vajmi keveset változik.

Lehet, hogy a költészet iránya módosult, s érdektelenné vált immár minden, ami líra (alig hiszem), s lehet, hogy emiatt bizonyos stílusjegyek képviselői kimaradtak a kordivat „szórásából”. Előfordulhat az is, hogy akinek Szabó Lőrinc vagy Illyés volt a mestere, most szégyenkezhetne, hogy nem követte az „idők szavát”, mint ahogyan Bihari Sándor, a tanítvány megtehetné a maga talán túlságosan is méltánytalanul mellőzöttnek maradt költészete okán. De vajon van-e az időknek ekkora szavuk? S vajon az-e, amit most annak vélünk? A gyors döntés mindig bizonytalanságot kendőz.

A költészet egyik csodája az idők csalóka szava ellenére mégis az, amikor valaki költő látszólag szürke, stílusérték nélküli szavakat képes felizzítani, laposnak, avíttnak mondott köznapi tartalmakat visz be a költészetbe. Mintha esztergapadon készülne ilyenkor a vers: pontos lesz, precíz és póztalanul szikár. Alig hall valami verszenét az ember, de amit hall, az éles, alig láttatják túl a mindennapin, de amit láttatnak vele, az világít. Az öreg Kassák tudott így írni, felkiáltójel értékű, egyszavas soraival, de a már említett Szabó Lőrinc és Illyés is birtokában volt ennek a titoknak. Mert titka van e versépítési módszernek éppen úgy, mint az ellenkezőjének.

Meglepő és örömteli olyasvalakiről írni, aki ismeri ezt a titkot. A Hegyek hullámverése – és Bihari egész eddigi életműve – nem hagy kétséget efelől. E stílus sajátosságainak és a hozzá-kapcsolódó költői magatartásnak megfelelően lírájának tárgyai szinte jelentéktelennek mondhatók: a költő életének rekvizitumai: a hitvesi hűség, a lakókörnyezet, a természet (és főként a mindenütt jelen lévő nagy szimbólum: a fa), a gyermekkor, az ifjúság vissza-visszatérő képei, a szülőföld látványa a hozzákapcsolódó élménytartománnyal, no és: az ötvenhat utáni, a tudatból és a zsigerekből kiégethetetlen börtönévek. Ebből a  – talán túlságosan sokak által és számtalan módszer segítségével megjelenített s megverselt – világból szikrázik elő egy-egy meglepő, szép képpel a Bihari-vers. A képeknek ugyanis fontos feladatuk van az egyébként puritán egyszerűségű Bihari-lírában: hivatásuk az, hogy a vers központi gondolatát hordozzák. Ennélfogva a kép elveszíti minimális díszítő jellegét is, a szövegkörnyezetből kiugorva majdnem tisztán fogalmi funkciót kap: „Itt / egész nap a sugarak kézenfogva az / árnyékokat sétáltatják” – írja a Vázlat a Bükkben című versben, vagy: „és csak / nézek fölfelé, mikor taposni kezd / az anyaföldbe az idő” – a Szól a balkáni gerle címűben, vagy: „Esik szét kívül és bennem a világ” – a Pozsonyi útban.

Hála az égnek azonban a költészet másból is áll, mint a szorosan vett verstárgyból. Különféle bugyrai, rekeszei, mélybe eresztett horgonyai vannak. Bihari horgonyai a „rendjén való világ”-ba vannak leeresztve, azaz versei a világrend helyreállításának jegyében születnek, s korántsem programszerűen, hanem egyszerűen csak azért, mert így a jó embernek lenni. Másképpen nem érdemes.

Arról beszél tehát ez a költészet, amiből fájdalmasan kevés van – Biharinak is –: a harmóniáról. Mert abba mindig beleszól a sors, hol a betegség, hol a börtön, hol a történelem álarcában. S honnan hozná sorsát az ember, ha nem a szülőföldről, a gyermekkorból? Bihari is folyamatosan kutatja és átéli létének ezt a tartományát, hiszen az embernek végül meg kell tudnia, mitől olyan, amilyen. Akárhogy is, de az e tárgyú versek (Vázlat a Bükkben, Játékok a Nagyközön, Ami mondandó, A kis cselédlány, Kékmező, Miskolc utcái, Tűnődve a gyalogúton) mind-mind valamiféle belső békét, biztonságot és önbizalmat árasztanak. A Tűnődve a gyalogúton ebből a szempontból különösen nagy önfeltáró értékű, annyira, hogy érdemes volna e néhány sor helyett az egész verset idézni, mert Bihari itt egész költői magatartásának ősforrásához vezet el: „Hordoztam az életem valahonnan / valahova, és kötöttem vele valamit valamihez, / hogy aki lehetek kiteljesedjék, aki vagyok / megbizonyosodjék. Mielőtt bármi is kitetszik, / közeledem újra hozzá. Mit hozok neki?” Ez az ősforrás, ez az újra és újra megismétlődő visszavándorlás a szülőföldre nemcsak erőt és célt adott, de azt is, ami talán mindennél fontosabb: tartást, belső szabadságot: „Én szabad voltam a börtönben is, mert nevetni / tudtam a rácsokon, a zárakon.”

Bihari egyébként nagyon nehezen idézhető költő. A redukált, sokszor költőiségétől lecsupaszított, hagyományos-lineárisan szerkesztett versből hirtelenül, szinte előzmények nélkül fakad ki a – legtöbbször igei – metafora, sok esetben a versközépen, néhány versben záró csattanóként. Funkciója, mint már említettem, nem a díszítés, nem a vers szépségbe öltöztetése. És éppen azért, mert a kép véletlenszerűen, szinte előkészítetlenül tör elő a szövegből, a Bihari-vers is nehezen adja meg magát. Emiatt van az, hogy értékei a tágabb szövegkörnyezetben érvényesülnek igazán. Több, azonos vagy hasonló motívumot hordozó, hasonló ihletésű vers halmozódik egymás mellé a Bihari-lírában, együttes hatásuk, jelentésrendszerük egymásba játszása adja azt az összegezett lírai élményt, amelyet mások talán egyetlen versükkel elérhetnek.

Mégis, aki a szülőföld ekkora hozományával dolgozhat, az nagyon gazdag költői mélységekben. Annak számára bárhol, bármikor, bármely apró, jelentéktelen vershelyzetben megszólalhat a világegyetem zenéje – a gyűszűnyi tengervízben meglelhető óceán hullámverése –, akkor is például, amikor csigákat menekít az országúton: „mintha a / világot menteném; viszem oldalt a bokrok / füvelő tövébe, és elszégyelli magát / bennem a lélek, mert mintha simogatnám / az Isten talpát, olyan vagyok!” – írja a Csigák az országúton-ban, s akkor is, amikor vadgesztenyefát nevelget: „s én ráhagyom / a Toldy utcát, hogy oda koppantsa terméseit. / És ráhagyok földet és vizet, napfényt és levegőt. / Ágazza az égtájakat önmagából, mert ahol / nem jó fának lenni, embernek lenni sem jó.”

A fenti idézetsor alapján akár lehetne úgy is vélni, hogy Bihari bukolikára hajlik, csakhogy a bukolikában mindig van egy csipetnyi álság, csipetnyi finomkodó művi dekadencia. A bukolikus egy kicsit túlságosan is jó viszonyban van az őt körülvevő világgal. Bihari még addig sem megy el ennek a jó viszonynak a mímelésével, mint Radnóti. Ő is az ambivalens külvilág ellenpontozására használja – Radnótival ellentétben ugyan nem kísérti meg a theokritoszi idillt – a mesterkélten előhívott harmónia kifejezésének ezt az eszközét. Ám – fájdalom – Bihari is ennek a századnak a gyermeke, tehát az ő sorsa is tragikus, az ellenpontozásnak nála is élesnek kell lennie:

 

                                                        Elzüllenek

tőlünk az anyag szerkezetei. Megromlik

                                                        bennünk

és kívülünk a lélegző gondolat. A dolgaink

szembefordulnak velünk. Mit tehetnek, a

mondataink elárultak minket. Nem marad meg

a kő a kövön. A teremtést elrontották, Uram.

 

Az idézett vers, a Nagypéntek valójában ima. A középkori szerzetes jeremiádja és az istentől végképp magára hagyott huszadik századi, harmóniára hajlamos, harmóniára törekvő és ebben a törekvésben mélységesen csalódott költő elkeseredése egyszerre szól ki belőle, az a kétségbeesett belátás, hogy a lelki béke elérhetetlen, s még a várva várt, mindent jobbra fordító idő sem nekünk dolgozik, hanem a pusztulásnak:

 

Dolgozik az idő, persze hogy dolgozik, de

          Eszi hozzá az életünket.

A húst eszi le csontjainkról, szaggatja, mint

          A testünkről az inget.

 

A csöndes derűt tereli az idegekben,

          Azután gyilkolja sírással.

 

Erősen kétséges, hogy a Bihari által kedvelt „rendjén való” világ működik így, fényével, árnyékával, világosságaival és sötétségeivel, vidám és komor árnyaival, születéseivel és pusztulásaival. Lehetséges az is, hogy az a világ csupán ideig-óráig és csupán belemagyarázások árán teremthető meg. Ez is megrajzolható, körüljárható világ ugyan, de olyan, amelyben aligha lelhet az ember igazi otthonra.

Szép verseskönyv a Hegyek hullámverése. Azt is mondhatnám: az, ami: költészet. Kristálytiszta és érett. Halk szó, de a szónak, ha jelent is valamit, nem feltétlenül kell harsánynak is lennie. Azért született, amiért a líra annak idején: kiénekelni azt, ami az emberben egyáltalán benne lehet: a szépségest (mint például Játékok a Nagyközön, Ami mondandó, Lillafüred, Végül, Forzicia, Hegyek hullámverése) és a tragikust (A házban és kívül, Se hajnal, se nappal, Kiűzetve, Kóborló jegenyék, Nagypéntek, Dolgozik az idő). S hogy a dialektika alapszabálya is maradéktalanul érvényesülhessen, a pozitív és a negatív töltésű tartalmak összhangzata nagyjából egyensúlyban is van a kötetben. És hogy nehezen adják meg magukat a Bihari-versek? Olvasni kell őket.

Igazat kell adnunk a költőnek: „Mégis Isten / a szívem simogatta.”