Kortárs-díj, 1999

Alexa Károlyról, Egyed Péterről és Nagy Gáspárról

Ha végigtekintek a Kortárs mostani díjazottjainak listáján, egy pillanatra, köldöknéző dervis, óhatatlanul fel kell idéznem a múltat, bizony, vissza kell ugranom térben-időben, és noha utalásszerűen, de idecitálni egy valahai budapesti üzlethelyiséget, igen, ott, a Bertalan Lajos utcában, s persze a lapot is, amely talán az utóbbi évtizedek legnagyobb irodalmi fordulatát hajtotta végre (legalábbis a prózában), s amelynek – heuréka! – Mozgó Világ volt a neve. Ez a retrospektív gesztus azonban nem szerez túlzott örömet ma, majd húsz év után, de azért az sem különösebben, hogy a vadonatfriss irodalomban jelentős teret kaptak az egymás mellett el-beszélők diskurzusai, amikor mintha szó sem esne különféle esztétikák egyenlő esélyű megméretéséről, amikor valóságos disputát-párbeszédet folytatni jámbor szándék marad, és minden más, ami helyette van, politikai-ideológiai előfeltevés, kiszorítósdi, nyomulás az új kánonok monstruózusnak hitt világítótornyai felé – szóval ebben az új irodalmi periódusban/korszakban, a posztmodernben vagy miben, különösen, jeles szerzőinkre tekintve, bennem legalábbis felidéződik az a lap és az a szellem, amely, többek közt, a hetvenes–nyolcvanas évek paradigmaváltását végrehajtotta. Persze három férfiú, három író, három géniusz és három történet ők, a közös talán az, hogy – kissé szabadon kezelve a fogalmat – egy nemzedék, a régi Mozgó Világ nemzedékének tagjai volnának ők.

A kolozsvári Egyed Péter (a továbbiakban: E. P.) költőként, íróként, filozófusként ismert; számos kötete jelent meg – ő is a Mozgó Világ körüli időkben vált ismertté a magyarországi olvasó előtt; akkor indul az Echinox-körrel, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Cselényi Béla társaságában, Bretter György filozófus tanítványaként; az Előzés hajtűkanyarban prózadarabjai közül néhány épp akkori datálású, és mint az új prózaírók közül oly sokaknak, neki is Mészöly Miklós a mestere (a Történetek változó idővel és kamerákkal alluzív alcímet viseli ez az elbeszéléskötet). All round tehetség: több évtizedes életműve a tisztán filozófiai traktátusokkal együtt jelentős – s hogy például a lírában is minő súlyos bejelentései voltak, álljon itt egy személyes emlék 1981-ből. A Búcsúkoncert című könyvében, amellyel már akkor egy jelentős költészet környékére érkezett, szerepel egy számomra is emlékezetes vers, amely különben arról híresült el, hogy bizonyára a legszebb vers volt, amelyet valaha is írtak Kolozsvár kedves folyójáról, a Szamosról.

 

A Szamos az idő volánjára bukott alvó lány,
csak halad hallgatagon a zöldesfekete
nefrittőr-éjszakában.
Hóemberként, mint kilométerkő állsz odafagyva a völgyhöz,
és hallgatagon, mint a polgárháború.
A jövő nem köhécsel.
Csak a Szamos szőke fürtjei borzonganak
a hátadon, a szerelem ősi szárnyas seregével.

 

E. P. ’99-es Kortárs-beli prózai dolgozatai (Sabrina, a Naplóból; La vendetta) teljesen új helyzetben, a rendszerváltozás utáni itáliai élményeiből születtek: naplószerű írások, némiképpen fikciós utazások, kultúrák, emberek-tájak fölfedezése, inkább a Sabrinában – úgy és akként, mint a régi erdélyieknél, Bethlen Miklósnál, Bethlen Mihálynál, Bölöni Farkas Sándornál vagy éppen az Europica varietast író Szepsi Csombor Mártonnál. Persze itt még nem állt össze a teljes tabló, az umbriai, etruszk–pun–umber–olasz mozaik, de például az már bizonyos, hogy E. P. tudja a legjobban, mondjuk, azt (az összes magyar literátor közül), hogy hol lehet arrafelé a legnagyobbakat és legjobbakat úszni – tessék, íme: Ostiánál, Ladispolinál, a Tirrén-tengerben, Viareggiónál, Santa Felice Circeónál, a Braccianói-tóban vagy éppen a Trasimenói-tóban; ott, ez utóbbinál, ahol E. P.-vel „nagyon sok minden elkezdődött”. Például a fennvaló odavezényelte valamiért, új szerelemért, új léthelyzetért, vagy tán azért, hogy Toscanáról, de inkább Umbriáról, amelyik különben a hozzáértők szerint a legizgalmasabb itáliai táj – szóval erről tudósítsa a magyar kultúrát: „Tenyészet és enyészet, együtt van itt minden, ez itt a titok maga. Az életben a pusztulás halvány kis erecskéi, amelyek néha valamilyen megmagyarázhatatlan szenvedélyességgel áradnak, s eltüntetik a lét egy kis, romlásra ítélt szeletét.” És hát nemcsak pusztulás van itt, hanem istenáldotta vidékek, egymásra szó szerint ráépülő kultúrák is; aztán a legfrissebb ma is, német turisták, Sting, aki kastélyt vesz, az igazi sonka, a prosciutto íze, a női illatok, és aztán a nagy csoda, az assisi Szent Ferenc-bazilika Giotto freskóival, amelyeket aztán majd az umbriai földrengés pusztít el, s válik porrá ez a remekmű, s amelynek motívuma viszszatér a La vendetta című háborús elbeszélésben. A mű főhőse, egy Wehrmacht-tiszt, civilben tiroli műtörténész, aki pár katonával anabázisszerűen Umbrián keresztül vonulgat ide-oda, hogy a háborúból épségben hazatérjenek, s a különös utazás egyik művészettörténeti célja éppen Assisi, hogy ott majd végiggondolhassa, mit is jelent mindez, mi az élet, s akkor talán majd megszabadulhat a haláltól, a hullabűztől; valamitől, ami nagyon mélyen lakik az emberben. De nem jut be, csak a bazilika falainál áll a késő délutáni őrült felhőörvényben, és arcokat vizionál. Az anabázis végül neki nem sikerül; a főhős nyakát umbriai kettős sarlóval metszik át, ám egyik katonája a háború után visszatér, házat vásárol, üldögélget a kocsmai körasztalnál, sírját a szerző találja majd meg egy kis hegyi temetőben, és nyomozza visszafelé történetét.

E. P. prózája férfiasan érett, mészölyösen pontos és egy elmélkedő, narratív-fikciós, de nem filozófiai kategóriákat használó, mégis bölcseleti nyelvet teremtett meg. A narratív szöveg indentifikálható – a valóság- és realitásszintek úgy viszonyulnak a fikciós elemekhez, hogy autonóm, zárt és egységes rendszert képesek létrehozni; E. P. prózája többek között ezért oly izgalmas. Reméljük, hogy ez az erős, kvalitásos formátum megtalálja nagyobb szépprózai formáját, mondjuk a regényt, esszéregényt, olyan kompozíciós rendszert, amellyel kielégítheti mindazokat a várakozásokat, amelyek bennünk, írásművészetét nagyra becsülőkben támadtak.

Az idén ötvenéves Nagy Gáspár egy súlyos, nagyszerű darabot, egy himnikus víziót (Hullámzó vizeken kereszt) s egy szintén 12 tételes symphoniettát közölt Szent István és Szent Gellért emlékezetére (Symphonia Ungarorum) a Kortársban. Mindkét opusz nagy vállalkozás: nem kevesebbet vállal, mint az ezredvégi apokaliptikus időben, a Vízöntő korában megírni, kik-mik volnánk ma itt Pannóniában, s hogy miként segíthetné saját létmegértésünket elsőrangú költői eszközeivel. S noha ő versfüzérnek nevezi a Hullámzó vizeken keresztet, amely szerintem kimagasló darabja nemcsak az idei Kortárs-publikációknak, hanem az egész Nagy Gáspár-i életműnek is, én inkább mégis himnikus víziót emlegetnék a legszívesebben, s bizony már ez is megérne egynémely műfaji összevetéseket. (Mondjuk azt, hogy lehetséges-e már/még „himnuszt” írni egyáltalán – ha nem, miféle okok vezettek oda; ha műfaji újragondolásokkal igen, hogyan-miként stb.)

A Nagy Gáspár-himnusz kulisszái a víz, a nád, a Balaton, Tihany, Pannonhalma, a szőlőhegyek, a pannon táj – fent és lent, a tófenéktől a csillagos égig, teljes univerzum; szereplői biblikus élőlények, a bárány/kos (metaforikusan is), a hal (metaforikusan is), a pásztor (metaforikusan is), István, Mária, Imre; vershelyzete, akár Ady bujdosó kurucának, a szegénylegényé: „helyem már nem találom / hol lehessen én szállásom”. A magyar zuhanás ismert motívumai (pogánykor, árulások-gyilkolások, a nemzeti bűnök miatti súlyos isteni büntetések stb.) végigkísérnek a histórián, ezer év távlatából nyert tudásokon.

 

Kőtengeren kővitorla
úszik bibliai tájban
mintha árnyéka ki volna
tűzve a bazalthegy oldalában
így haladnak fény és árnyék
ezer éve furcsa tárlat
fölöttük repülőn szállnék
vagy mint búcsúzó madárraj
sötét felleget borítva
fehér templomrom egére
de a zúgást a harangét
visszahoznám mindig délre
mert ameddig egy harang szól
és a tájban áll kőkereszt
Isten addig ott araszol
ladikodban s veled evez.

 

„Haza a magasból” – szőlőhegy és mandulafák, egy valóságos Mária-himnusz, az isteni gondviselés és katartikus megnyugvása a vizek szenvedélyének: „kereszted béke-alkalom”. Persze azzal együtt, hogy nyugodtan írhat valaki ma pátoszos-fennkölt, de azért európai és magyar hagyományú műfajt; hogy jelentéstartományában valaki a keresztet mint versszervező motívumot apokaliptikus víziójához használhatja, s azzal együtt, hogy bátran és merészen szembeszállhat egynémely divatos versbeszéddel és a textúra nyelvkritikai megjelenítésével – a vakmerő kísérlet nyugodtan elbukhat: a jelentéskoncentrációk, látványok/víziók elemei széteshetnek. Nagy Gáspár éppen ettől nagy formátumú költő – a terek, a nagy tájak, a nagy, univerzális versmozgások, a sötét, de mégiscsak felemelő látványok, a felburjánzó, himnikus lendületű strófák kivételesen erős nyelvteremtéssel párosulnak. A nyelv szépsége és gazdagsága (a zalai tájnyelvtől a pontos metaforákig) olyan nyelvi-poétikai tájat hoz létre, amely elbírja a 12 tételes nagyforma mámorító és bódító hullámmozgásait – a magyar millennium tiszta és igen ritkán köszönthető jelentős darabjával ajándékozva meg az olvasót. Volna hát valami kiút? Katarzis? Efféle? Bizonnyal: legbelül.

 

kereszted sajogjon égig
mivelhogy értünk az sajog
utadat hajóznám végig
Dunából inna Balaton
bennük hű asszonyod képe
villanó pikkely halakon
csitul vizeknek szenvedélye
s kereszted béke-alkalom.

 

Noha az emlegetett Bertalan Lajos utcából (is) végrehajtott „paradigmaváltásnak” egyik protagonistája Alexa Károly volt, a rendszerváltoztatás környékén mégis ő került díjazottjaink közül legtávolabbra az irodalomtól/irodalmi élettől. De ne bíbelődjünk most a miértekre adható válaszok kerek megfogalmazásával, idézzük inkább őt: „Magamat sem vonom ki abból, ami van itt és most. Bennem is volt-van sértettség, szorongás, gőg, kíméletlenség, gyanakvás, ingerült és ingerelhető politikum, szeretethiány” – írja a confessiót 1990 novemberében a Mészöly Emlékkönyvben, szerkesztőjeként is; „ha odaadjuk magunkat a győzelemnek – folytatja később –, akkor az már személyes vereség”. Most azonban, írjuk örömmel, visszatért, mégpedig: hogyan! Időközben szerencsére megjelentek gyűjteményes kritikai dolgozatai a Kortárs Kiadónál (Eleitől fogva, 1996; Szerecsen komornyik, 1998), amelyek irodalomtörténeti igényű műveit tartalmazzák (Kölcsey, Arany, Tompa, Gozsdu stb.), majd az emlékezetes „paradigmaváltó” kortárs prózát elemző írásai olvashatók Esterházyról, Nádasról, Mészöly Miklósról, többször, több helyütt Krasznahorkairól, hogy most Temesit, Bereményit, Cserest, Bodor Ádámot vagy Hamvast ne is emlegessük. Meglepetés volt ezeknek a vaskos könyveknek hallatlan gazdagságát látni; meglepetés volt azzal szembesülni, hogy szerzőnk mennyire szerteágazó és színvonalas munkát végzett például az elmúlt húsz évben csak az epikai tradíciók szisztematikus felmérésében, egészen a barokk-manierista Kopcsányi Márton prózájától – napjainkig. Meglepő volt együtt látni az irodalmunk „nyelvi fordulatát” végrehajtó próza nyolcvanas évekbeli szerepének legjobb és legsúlyosabb kritikáit – azt, hogy Alexa írásai még akkor is kiállják a kilencvenes évek próbáját, ha az utókor radikálisan megváltozott, ízlése, nyelvhasználata, észjárása egészen másként alakult. Ezek a gondosan megkomponált, végiggondolt és felépített könyvek nehezen sorolhatók be a mai kényszeres címkézésű, s mint mondtuk, politikai-ideológiai előfeltevésekkel súlyosan fertőzött irodalmi irányzatok valamelyikébe is – nem is érdemes a továbbiakban ezzel foglalkozni. Mint ahogy lehetetlen volna a Kortárs ’98-ban és ’99-ben megjelent Alexa-írásait (kapaszkodjunk meg, tizenöt tanulmány értékű kritikát!) akárhová is, valamiféle elvont, konstruált rendszerekbe sorolni. Nincs itt másról szó, mint ahogy korábban sem volt ez másképp: egészen egyszerű és hagyományos helyzet van; művek vannak, jók-rosszak, az ítész nem helyezkedik sehová, nem szegődik például semmilyen politikai vagy poétikai diskurzus szolgálatába, de nem is tekinti magát az irodalmi érték képviselőivel egyenrangúnak, netán többnek; szolidaritása ezért egyszerűen csak az irodalomfelfogása és irodalomelméleti fogalmainak megfelelő értékes és jó műveknek szól. Így érthető igazán, hogy szerzőnk a Kortársban számára is fontosnak és izgalmasnak tartja Závada könyvét, Láng Zsolt bestiáriumát, Háy történeti tündérjátékait, Szepesi Attila nem kellőképpen értékelt költészetét, Zalán „papírvárosát”. Nincs itt mód preparálni, de a ’99-es Alexa-darabok csúcspontjaként és állatorvosi lovaként nevezzük meg az elhíresült Moldova-kritikát, a „Magyarország mérgezett föld” avagy Nemcsókkal Rodostóban című tanulmányt?, kritikát?, esszét?, amely teljes pompájában állítja elénk szerzőjét „eme sötét évszázad világosodni kezdő végóráiban”. A lényeg az, hogy itt „minden együtt van”. Kritika, önreflexió, az értelmezés tágasságai, a bírált életmű teljes és biztos ismerete, hátra- és oldalra nyúlások az irodalmi tradíciókban, Mikestől Weöresig, Kocsi Csergőtől Eötvös Károlyig és így tovább; szabad séták a magyar kultúrtörténetben (Alexa igazi filosz: bizonyíthatóan ma is szorgalmasan látogatja a nemzeti bibliotékákat, hasznosítható kuriózumokra vadászva); aztán itt van az Alexa-írások talán legfőbb erénye, a gazdag, árnyalt, műgonddal használt írói nyelve (írásai legtöbbször igen élvezetes olvasmányok is); és végül az a civil kurázsi, amely nélkül nincs érvényes beszéd. Lehet őt néhol érdesnek-élesnek találni, de ez semmit sem von le kritikusi teljesítményéből. Mondjam akár azt is, hogy így „jó az öreg a háznál”, miként ezt egy ifjú bírálója mondja róla. S ha már az ifjaknál tartunk, megjegyzem, szintén használhatna az irodalomkritikának, ha tanítványai népes hada zúdulna az új évezred kritikai társadalmába (szerzőnk újra tanít, immár a „Pázmányon”) – félek azonban, hogy kevesen fogják birtokolni „öreg” mesterük enciklopédikus tudását, amelynek hiánya eddig is jelentősen gátolta őket a jobb ítészi székek birtokbavételében. Aztán mondhatnám azt is még a díjazott szerzőnek, aki eddig távol tartotta magát a legújabb kritika posztmodern elméleti nyelvhasználatától, kerülte az utómodern esztétika elvont fogalomkészletét: mint egyes kritikusai felrótták neki, nézzen utána némely terminológiai-filozófiai részletkérdésnek, és hasznosítsa, ha akarja; de maradjon továbbra is olyan szabad és autonóm szellem, amilyen eddig is volt. És ezt literátorként mindannyian kívánhatjuk neki – én, mint falusi szomszédja, még azzal is megtoldhatom: szőlősgazdaként meg nézzen utána egynémely szőlőtelepítési részletkérdéseknek, hogy a borászat súlyos problematikáját már ne is említsük – de maradjon továbbra is olyan szorgalmas mezei gazda és szenvedelmes kertész, mint amilyen eddig volt.

Mindhárom díjazottunk örömteli pillanatokkal ajándékozta meg a szerkesztőket és talán,  remélhetjük, az olvasókat  is – szerzőinknek az őszinte köszönetnyilvánítás mellett további sikeres műveket és hasonló „paradigmaváltásokat” kívánunk.

 

Ambrus Lajos

 

 

Eddigi Kortárs-díjasaink: Ágh István, András Sándor, Beney Zsuzsa, Bertók László, Bodor Ádám, Bogdán László, Bor Ambrus, Czakó Gábor, Czigány Lóránt, Cseres Tibor, Csiki László, Domokos Mátyás, Gergely Ágnes, Kolozsvári Papp László, Kovács András Ferenc, Kovács István, Kulcsár Szabó Ernő, Lászlóffy Aladár, Lator László, Marno János, Marsall László, Mészöly Miklós, N. Pál József, Orbán Ottó (különdíj), Páskándi Géza, Rákos Sándor, Szabó Gyula, Szepesi Attila, Sziveri János, Tatay Sándor, Tolnai Ottó, Tóth Judit, Tőkéczki László, Veress Miklós és Zalán Tibor.