Kolozsvári Papp László

Környál és maszat

Nem ennek a dolgozatnak kerestem sokáig a címét. A korszakot akartam magánhasználatra plasztikussá tenni néhány keresett-keresetlen szóval. S amint eltűnődtem – szokott epés depressziómmal –, hogy is van az, miszerint csak úgy elherdálódik postabankice több mint százötvenmilliárd forint az adófizetők pénzéből, miközben én egy éjjel 62-vel hajtok át Monori-erdőn, s könyörtelenül sújt le rám – törvényesen! – az államhatalom félelmetes ökle, s nyúlik elém a nem kevésbé félelmetes, izzadt tenyere, hogy oda, abba számoljak le félpuha magyar forintokat, ezereket… Avagy: hogy is van az, hogy államunk elnöke kegyelemben részesít egy törvényesen elítélt pénzembert, bizonyos Kunost, az igazságügy-miniszter pedig ezt nem ellenjegyzi – hogy is van ez: államunk elnöke nem ismeri a hatályos magyar jogszabályokat, melyek érvényesülésének ő a legfőbb őre (nem svéd aprópénz) és letéteményese (nem dugványozás előtti palánta)? S még e tárgykörhöz tartozik: miért jön össze egy teremben a világhírű filmrendező, az országos hírű tévé-exsztár és bő lére eresztett társaik, remélve, hogy a sztárügyvéd – Orosz úr – ott, a kamerák össztüzében fogja bejelenteni, hogy győzött a törvénytelenség, kiszabadult a jogszerűen elítélt rab; s akkor ők, az összegyűlt ünneplők felujjonganak: hurrá és ó,be jó!, győzött a gazság, tipsi-tapsi!, s akkor kamerákon és adótornyokon keresztül röhögnek bele az ország népének a pofájába: lám csak, ránk nem érvényes a jogállamiság, amit teljes gőzünkkel és fáradt gázunkkal hirdetünk fennen. Megeshet persze, hogy igazságügy-miniszterünk ismeri jól a törvényt, miből is az az igazán kúnos felismerés ötlik elménkbe, hogy akkor államunk sokat tapasztalt elnöke nem ismeri a törvényt – de miért nem mondja már meg neki valaki?!, nem futja szakértőre?, vagy csak próbálkozgat, hátha bejön? S mivel ehhez a kacskaringóhoz is tartozik egy miközben: ezzel egy történelmi korban, épp tegnap (1999. november 12.) hallom szólni a magyar gazdát – hangjában, a méltóság mögött szitok és sírás –, hogy mondta ő az asszonynak, ne vessenek semmit, szántsák-boronálják be azt a fődet (így!), ’sze nem lesz miből kifizetni az adót úgysem. Mert, teszem hozzá én, utolérte őt is a nemezis, a magyar adójog büntető igazsága – Kovács ex-emelesz-elnök csak beizent, hogy beteg, nem ér rá, a magyar nem exgazdát azonban ugyanazon hatóság sújtó ökle fogja fenéken billenteni… (Lehetséges, szerkesztő úr, lehetséges!)

Ilyen és ehhez hasonló, százas sorozatú epezöld elmefuttatásból ötlött föl bennem korom magánhasználatra szolgáló jellemzése: környál és maszat!, mit is ezúttal kínálok fel közszolgálatra.

De talán még egy példát a kor nagy környálazási és elmaszatolási képességére, elöljáróban (mert utójáróban egyébről sem lesz szó), minek során végül semmiről sem tudni, hogy mikor kezdődik, meddig tart, véget ért-e már, lett-e belőle valami; mint azt Ivan Tyimofejevics kérdi a viccben, hozzátéve: miközben én meg csak itt robbantgatok!

Mert – hogy saját söprésünk mögött házaljak – itt volt (volt itt?) a frankfurti könyvvásár. Tisztelt Prőhle Gergely államtitkár úr, nem mint államtitkárt ismertem meg Önt, s nagyrabecsülésem azóta is csorbítatlan, Ön sem engem mint írót (valljuk be, nem is tudott róla), ezért aztán, utólagos engedelmével, megkülönböztetett tiszteletem kifejezése mellett hadd szóljak közvetlenül Önhöz (legyen Ön az a fal, amiről lepattan a ráhányt borsó!, írhattam volna, de nem írom; ehelyett: legyen Ön az a shakespeare-i Fal, melyen is keresztül Pyramus meg Thisbe […] susogának ki s be).

Vannak minden világokban, t. államtitkár úr, kisebb-nagyobb… ó, jaj, nem tudom elkerülni a szót! – szarok. Ritkán adódik azonban, hogy el lehessen mondani valamiről, ez nem egyszerűen egy rakás szar, hanem nevezett anyagnak Mount Everestje, sőt valóságos Himalájája. Nem kell rajta változtatni, úgy kell azt hagyni, úgy árulkodik önmagáról igazán, úgy monumentális, konkrét és átvitt értelemben egyaránt, úgy örök emlékezetű! Csak amilyen a nagytörténelemben a szocializmus volt, tisztelt államtitkár úr, ahhoz sem kell hozzátenni semmit, úgy gigászi fekália, ahogyan van. Hiszen amint telik az idő, kihalnak volt haszonélvezői, illetve már csak Oxfordban és a Yale-en végzett széplelkű és demokrata leszármazottai élnek azoknak, akik széttulajdonolták a nemzeti vagyont, kellett az legyen valakié, ha egyszer piacgazdaságot és világvárost építünk, s porladnak immár százezerszámra azok a szerencsétlenek is, akikkel kőkeményen kiba… most mi van?, mi van?… kibabráltak!, s akik számára Kovács László főpártnok és vezérideológ 2,80-as kolbászként lóbálja sokat sejtető fejhúsi mosollyal Németh Miklóst. A dologra térve, ekkora szar volt irodalmi életünkben a frankfurti könyvvásár. Miért kellett annak kristálytiszta, égre rajzolódó sziluettjét körbenyálazni és elmaszatolni azzal, hogy odaplaccsintottak ellensúlyként, úgymond, más irányzatokat képviselő írókat is? Mi a lócitromot egyensúlyozott az ki? Világos volt és az is maradt, hogy Frankfurt az ő bizniszük. Hogy Frankfurt a magyar könyv és élő irodalom nagy ünnepe volt? Ugyan már, tisztelt államtitkár úr, ne csiklandozzon már, mert nevetek! Ott, ahol 400 ezer könyvet állítottak ki, mint köztudomású, a mi enyhén szólva félreeső nyelvünk fog heveny feltűnést kelteni, vagy posztmodern mondatcsonkjainktól fogják eldobni magukat a Hansok és Ingeborgok? Viccel az úr?! Amiképpen kedves és abszurd adomába illik az is, hogy rovásírással véssük föl magunkat a falra (melyen is keresztül Pyramus meg Thisbe, / az két hív szerető susogának ki s be). Ezzel szemben elrontottuk az eredetileg nevezettek tiszta örömét odatolakvásunkkal. Mert nekik van igazuk, ők bulizták ki maguknak, mint azt Dalos úr nyilatkozta volt, kiről is álljon itt a megfelelő anekdot: avatják az ismeretlen katona sírját, ott szalutálnak a tábornokok, katonai attasék és a többi, hát amint lepillant a, teszem azt, brit főkatona, döbbenten látja a síron a feliratot: Dalos György! Hogyhogy?, súgja oda a vendéglátó ősz hadfinak: György? in addition dalos? – nem tud jól magyarul a brit, de tanul –, ő az ismeretlen katona? Úgy van, válaszolja a hadastyán: katonaként úgyszólván teljesen ismeretlen.

Így jutunk el, tisztelt államtitkár úr, a kulturális mozzanat lényegéhez, amit úgy hívnak, hogy PÉNZ. Pannon Valentin, multikulturális és monomédiás kultuszminiszterünk ölebei és szobacicái, legnagyobb magyar íróknak elnevezve és elhíresztelve, ebben a magánhiedelemben súlyos költségvetési pénzekkel megtámogatva, maguk is kóborlovagi pénzfelhajtási útra kerekedtek, Frankfurtba (az út oda az augsburgi Lech mezeje mellett vezet; de előbb-utóbb ott végződik). Ebben megzavarnunk őket nem csupán illetlenség, tisztelt Prőhle úr, hanem hívságos, szánalmas próbálkozás. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a magyar író nem ellensúly. Folytassuk rezignáltan azzal, hogy jóllehet ezzel mindenki tisztában van, aki író, miként azzal is, hogy belső függetlenség, hogy ne mondjuk, szuverenitás nélkül az írói műnek alig több az esélye a megszületésre, mint majomhordák ezereiből egyetlen egyednek arra, hogy elsőként szálljon le a fáról. Máshol és másként bűzlik a szagtalan pénz, tisztelt államtitkár úr! Megkérdeztem egy írókollégát, mégis, mennyi esik le egy felolvasásért. Úgy ötszáz márka, mondta önfeledten. Átszámítván ezt forintra, s véve mondjuk négy fellépést, ’sze díszvendégek voltunk (még ha felerészben hívatlanok és föltolakodottak is), fölötlik a kérdés: érdemes ennyiért elmenni ellen-hurkatölteléknek? Odasomfordálva, elhitetve magunkkal, hogy a lelkünkért szeretnek, hogy egyáltalán szeretnek, s nem utolsósorban belenyúlva mások bulijába – ők járták ki maguknak, még ha Hungaro Valentin miniszter által olajozottan, költségvetési pénzből, ezt hiába is tagadjuk! Hogy a háromszázezer schillinges ösztönök, díjak és ezek szintézisei: pártállami idők nyugat-berlini ösztöndíjainak kései visszfényeképpen, Horn Gyula miniszterelnök párizsi bemutatkozó látogatásán kulturális háttérfény-emelésként, holmi becsület- – de ezen már tényleg csak röhögni lehet – -rend átvevőjeként valahogy eléldegélő scriptorok társaként bokázni a mérhetetlenül közönyös frankfurti szélben? Államtitkár úr, ó, tisztelt államtitkár úr! A baj ott van, hogy az a négyszer ötszáz márka számít a porig szegényedett magyar írónak, kell neki, hogy családjával több mint egyszer jóllakjon. Aztán hogy még el is hiszi a tökkelütött zöld király, hogy fontos világeseményre vitte ki őt visszeres lába, oda, Frankfurtba, a 400 ezer kiállított könyv lankasztó közelségébe…? Elhiszi, szegény, na bumm! S megnézi Goethe szülőházát; ha még jobban akar művelődni, elmegy a Majna-parti képtárba; ha műszaki csodák érdeklik, megpróbálja felfogni Európa legnagyobb repülőterét – de ugyan miért ne értenénk meg a jámbor vidékit, ha csupáncsak elsörözné a bekapart dohányt?! Ön igazán tudja, Prőhle úr, hogy az a felolvasásonkénti ötszáz márka odakint sörhabra is alig elég. De érhetik lelki örömök is (ámbátor épp tegnap értesültem Határ Győzőtől, hogy lélek az nincs, óegyiptomi koholmány az egész), idehaza Frankfurtról beszél az egész család: hol van Balambér úr?, Frankfurtban, válaszolja az asszony, szolid pírral az arcán. És lesz majd róla fénykép, amint ott áll a magyar Balambér a magyar rovásírás képviseletében a falnál, nem látszik kifényesedett ülepű nadrágja, könyökben lyukas dzsekije pedig a divatra lesz fogva; Balambérka írásművészként mindig olyan jól feltalálta magát, mondja majd róla a nagyi, ha még él, remélvén, hogy hiteleznek neki a szatócsnál.

Még ha ő nem éri is föl ésszel, szabad-e a magyar írót ilyen megalázó-kiegyensúlyozó helyzetbe hozni, tisztelt államtitkár úr?, hiszen mindig gyarló személyünkön túl van ugyebár a magyar irodalom maga?! Szabad-e ennyire megszégyeníteni? Ráadásul eltulajdonítani mások kikapart gesztenyéjét – még ha egy pfenniggel sem károsodtak is –, belenyomva a praclinkat Ungar Valentin multikulturális és monokromatikus szakminiszter ölebeinek és szobakandúrjainak szépen megszolgált, asztallábhoz letett eleséges-nyesedékes tányérkájába? Miért kell ezzel megalázni a magyar írót, ha már magától nem éri is fel ésszel? És miért környálazni, elmaszatolni annak a bizonyos anyagnak égre meredő Himalájáját?

A jelen cikk címét imigyen közszolgálatra bocsátva éltessük tovább magánhasználatra. Milyen érdekes, hogy az embernek sohasem szépszámú ellenségei, hanem azon kevesek tartanak be, akikkel, tudtával, egy kapura focizik. Példa mint a tenger, azért hozakodom elő mégis saját esetemmel, hogy fogadatlan prókátorsággal már meg ne vádoljanak, nem mintha nem fütyülnék rá, na de mégse! Mivel rendíthetetlenül hiszem, hogy továbbra is egy kapura fogunk focizni, keressek valami jó kis álnevet a derék lénynek, sőt még nevet se!, ki tudja, a mai igen magas újságírói IQ nem lesz-e képes tudattalanomba nyúlva előhúzni a megfejtést. Szerepeljen hát a derék lény – a csapat jobbösszekötője! – két betűvel, s lévén, hogy róla elsőre-másodikra mindig az jut eszembe, hogy Oltári Ártatlanság, legyen hát OÁ, s hogy a felhőt karcoló újságírói IQ nehogy mégis kikövetkeztesse, kicsoda is OÁ, írjuk e két hangot franciásan: Oie-nak. Az ember igyekszik rejtvényben is maradandót alkotni ugyebár.* Na szóval, olvasom valamikor tavaly májusban az egyik kedvemre való napilapban (van másik?) a Kortársról szóló elemzést, s mondok magamban: nicsak, már megint rólam van szó, ’sze azt írja Oie, hogy a lap most már igazán jó, mert ami nem volt jó, az már nincsen benne, s hogy ez milyen jó! Az embernek ettől a kis anti-rajongástól átmelegszik a szíve tája, mivel azonban emlékezetét nem ott hordja, megfeledkezne a dologról. Nem úgy a Kortárs kiváló szerkesztői, akik megkérdezik Oie-tól, hogy ugyan kire gondolt, vagy mire. Hát persze hogy rám, számolnak be nekem fanyar diadalittassággal. Így aztán nem térhetek ki a fejemre való hamuszórás elől, s mivel azt hiszem, mégiscsak egy kapura fogunk focizunk Oie-val (ő jobbösszekötő, én középcsatár; tőlem várják a nézők a gólokat, kedves Oie, s ezért az én sípcsontomat rúgják szét az ellenfél védői, nem beszélve, kedves Oie, a csapattársaktól, hátulról, névtelenül kapott gáncsokról és rúgásokról), megpróbálok a jobbulás útjára lépni. Mivel kegyed, szeretett Oie, nem szereti az olyan szavakat, mint hogy szar (én sem, de ha a leírt jelenséget, mondjuk, rizsfelfújtnak nevezem, nem biztos, hogy helyesen jellemzem azt), átírom franciára, legyen hát merde, s az, amit a szóban forgó anyag irdatlan hegységének neveztem, hangzódjék talán így: une montagne immense de merde.

E szépen hangzó francia mondatról – néha előnyösebb, ha nem tud nyelveket az ember – történelmi léptékű maszatok is ötlenek az ember eszébe. Itt van, s gyanítom, hogy itt lesz Németh Miklós. Megértem őt! Aki volt már egyszer miniszterelnök, az így számol, mint az onanizáló kamasz tizennyolc, tizenkilenc, hú… hú… húj, de jó volt! S eme túl-túláradó vágyát semmi sem képes kiegyensúlyozni, mint jó szándékú naivak és najádok a frankfurti könyvvásárt, emigyen egyengetve a pokol útjait, azokon pedig a kisördögöt. Ó, nem a volt miniszterelnök a maszat, hanem annak az egy-két millió, földbe nyakig beásott, buldózeres elsimításra ítélt magyar helótának az agya (vesd össze: Eizenstein híres dokumentumfilmjével Mexikóról, amire a svungos Dzsugasvili, alias Koba, alias Allilujeva férje beintett egy porhanyósítót), akit vele, Németh Miklóssal hülyítenek. Mert hogyha ő lesz újra a miniszterelnök, sugallják főkörnyálnokok és vezérmaszatnokok, akkor újra fenékig tejfel! Mert Németh Miklós nem engedi, hogy ez így menjen tovább! S a hatvankettő és a halál közt lézengők, de a már eleve hülye fiatalabbja is elhiszi (elég, ha csak a sógoromra, Bélára gondolok), hogy vissza lehet menni egy bizonyos történelmi időpillanatra, s onnan újrakezdeni mindent. (Ha ez mégis igaz, menjünk vissza inkább, felebarátaim, a Trianon előtti esztendőre, elég volna fegyverben tartani a hazatóduló, sapkájába őszirózsát tűző legénységet, a tiszta lelkiismeretű grófot pedig… ó, nem akarnék neki rosszat, Párizs nagyszerű hely volt a két világháború között… az utána országló politikai kalandorokat pedig minden bizonnyal tárt karokkal várná Uljanov Lenin. Egy jó kis nemzetközi brigád az orosz polgárháborúba…? Leplombált tehervagonban feladva? Mint maga a nagy Lenin is…! De ne komolytalankodjunk.)

A vastagh cinizmus abban áll, hogy Németh Miklósról azt akarják elhitetni – hogy ki?, hogy ki?, Kovács László!, hogy ki?! –, miszerint visszatérnek vele a rendszerváltás előtti utolsó évek öblös naplopásai. A kevés bér, alacsony árak sörszagú Tündérországa. Nevezhetjük vajon az efféle nosztalgiafelcsicserészést a bornírt cinizmus egészen kivételes esetének, hiszen a bukás már eleve bele van kódolva? Ki akadályozhat meg benne? Németh Miklósnak vannak persze elévülhetetlen hadicselei a magyarok történetében. Ő volt az, aki egyrészt nem tett semmit, hagyván, hogy zuhanjon tovább a kútba az ország a kádári utolsó tíz-tizenöt esztendő menetrendje szerint. Hát nem kéjes visszaérzés és nosztalgialibidó, felebarátaim, hogy jóformán árakat sem emeltek a Németh-korszakban?! Lehetett vásárolni!, hörgik vágyva az akkor még virtuális, azóta virtigli fogyasztó-idióták. Másrészt, az ő nevével forrt össze a magyar történelemben a spontán privatizáció, amit – naponta tapasztalom álmélkodva – még mindig nem ért a magyar ember. A spontán privatizáció, felebarátaim, az, hogy némelyek gyárakat, földbirtokokat, szállodákat tettek magukévá, voltaképpen eltulajdonítottak – loptak, na, loptak –, s a nemzeti vagyon eme részeit azóta maguk és családjuk javára működtetik, a legvadabb és legkegyetlenebb, Marx Károly által is leírt módokon verve habot a tojásaitokból, rézrozsdás felebarátaim, a tietekből, akik Németh Miklós kormányfejszeségét vágyjátok vissza. Volt a Kovács László 2,80-as kolbászának egy híres elszólása is, miszerint a kormány a helyén van – a mondás már az eredeti szájból sem biztos, hogy kapóra jött nekünk.

Elmondhatjuk-e, felebarátaim és Oie, a biztonság kedvéért másodszor is, hogy Németh Miklós Kovács Lászlónak, pártbizarrnoknak és fáradhatatlannak a 2,80-as kolbásza, 3,60-as kenyere, töppedt sós uborkája és szavatosságon túli söre? Az ország középszürke állományával körülmaszatolva? Elmondhatjuk. Mert érezzük, hogy vissza fog ő jönni, az ilyen küldetést érez, mint akkor is, amikor kiküldték bankalelnöknek Londonba! Mint Bokros Lajos is! Az ilyenek elintézik az országot, s jobbra, milliós nyugati állásokba, el! Az elmúlt tíz évben, látatlanban megesküszöm rá, hogy többször is sétált a mi Némethünk a pesti utcán, érti ő az országot, melyen országolna, csak mint amikor az MSZMP-ből tolatott oda. A hívó szó pedig azoknak a köréből hangzik, akik már rég Kéthly Anna követői. Ők mondták, nem én! Hogy a Kéthly Anna útját járják, ez Kovács Lászlóról, Horn Gyuláról, de akár az ifjú és önfeledten gömbösöző Kiss Péterről és a hasonló volumenű Nagy Sándorról már húsz-harminc évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt… Van, ki ezt kétli…? Messziről indultak, de utolérték, úgy bizony! A bot végén tehát ott fityeg a rövid és tömött 2,80-as, ugorjatok, kutyáim, hoppá, hoppá!

Jelen dolgozat címére visszatérve, mondhattam volna szebben is. Merthogy Princz Gábor még mindig Bécsben manikűröztet, s ha nem ott, biztos, hogy nem Koszovóban; s mivel bánatos rendőrségünk a pótkeréktolvajokat sem tudja kézre keríteni, nemhogy a nemzeti vagyon lenyúlóit vagy a milliárdos olajmaffiózókat, a tocsikoló pártpénztárosokat; merthogy másfél év alatt egyetlen nyamvadt ítélet se szülessék bankcsődökben (Reál), elsikkasztott tőkéjű betéti társaságok ügyében – már a nevét sem tudom azoknak a pénzkisíbolóknak, akiket Münchenből kaptunk vissza, Tribuszerné is csak azért emlékezetes, mert feledhetetlen neve van (hat- vagy nyolcszobás lakásban dekkolt szegény pára vagy két évig?), miként Tocsik jogász(!)nőnek is –; s az érintőlegesen aberrált csíkszeredai hokis, 29-szeres bankrablót is csak azért tudták elkapni, mert úgy égtek, mint egy orosz belügy (Groznij), mellesleg többet költve rá, mint amennyit a whiskys Ambrus Attila összesen elrabolt. Ha megint megszökik (s meg fog szökni!), ajánlják fel neki a nyomozásra költött dohány felét, még mindig jobban jár a magyar adófizető; a maradékból pedig több jól megpúpozott kitüntetést oszthatnának ki az ügyben nem nyomozó, pihengető munkatársak között (kisorsolnák!), s az így felszabaduló állománnyal tömnék ki a létszámhiányt, ami tüstént megmutatkozik, amint a balek állampolgár biztonságának megóvásáról van szó. (Ismeretlen internetes szerző megállapítása: értsétek már meg, nem a whiskyst szeretjük, hanem titeket utálunk.) Na de így sosem lesz vége az elmefuttatásnak, úgyhogy: a környál és maszat helyett mondhattam volna azt is, hogy a társadalomnak a katarzis élménye hiányzik. Hogy noha Oidipusz sorsát a Végzet már eleve kimérte, és bár önvédelemből öl, véletlenül (miként azt Pasolini filmben is megfogalmazza), az apagyilkosságért bűnhődni kell, s ez be is teljesedik a világirodalom egyik legtökéletesebb drámai konstrukciójában. S ha már erről az oldalról vívjuk a várat: Othello sem úszhatja meg szárazon, holott tótziher (ahogy nagyanyám mondta), hogy Jago a bűnös; mert nem lehet ölni, akármilyen biztosak legyünk is az igazunkban, s naná, hogy az indulatunkban! Ha azonban katarzisról fecsegek, nem érti senki néhány kókadt és megalázott humán értelmiségin kívül; még ha ennek hiányába pusztul is bele a kor morálja és embere, mint az agyér-elmeszesedésbe – észrevétlenül és kivédhetetlenül.

Épp ezen merengtem tavaly ősszel egy konferencián (nem írói), Szovátán, s jön ám a kinyilatkoztatás a rádió mérsékelten idegesítő hullámain. Stumpf miniszter úr hasít bele, mint vezérhang, négy ország (dejsze nem titok: Románia, Kárpátalja, Szlovákia a mi kis hazánkkal már ki is adja a négyet – van itt utódállam dögivel!) értelmiséginek mondható tanácskozásába, hogy aszongya, a fő feladat immáron az – emlékszem, megállt mindenkinek a szívverése, főleg az enyém, de az majdnem tényleg –, hogy megnyerjük a baloldali értelmiséget is. Volt hanghatás: mintha csont dominólapocskákból épített torony dőlt volna dugába, oly hangot adva áradt ki a torkokon a levegő, előkészítve az utat a harsány káromkodásnak s a minden kézügyben lévő tárgynak az asztalhoz, földhöz való vagdosásának. Én pedig csak ültem ott, izzadó tenyeremben az egyetlen szavazatom, amit Orbán úr pártjára fogok adni 2002-ben, hiszen nincs más megoldás, s ez nem is olyan nagy baj. A baj az (azonkívül, hogy döglenek a libák), hogy a hit nem érv, a meggyőződés nem meggyőzés, a kidekázott elemzés nem sodró lendületű filippika. Hadd mondom el, tisztelt Stumpf úr, hogy fog a dolog végbemenni a valóságban. Az már végbement, hogy a jobbközép-közép értelmiségieket jól megbántottuk ezzel a kinyilatkoztatással (hogy képen töröltük vagy csupán rezignált mélabúba roskasztottuk, az vérmérséklet kérdése; ha nem volna Oie, szó szerint idézném, miket mondtak a három utódállamból és az egy anyaországból – kéne egy apaország is, hogy ezeknek a csúfszájúaknak a szájára üssön – összejött, Szovátán tanácskozó értelmiségiek egyenesben nekem; az volt a legenyhébb, hogy menjek én is a p…-ba! De miért is?!, kérdeztem kétségbeesetten). Nemkülönben befejezett tény, hogy ha ezzel a törekvéssel nem vesztettük is el mind a jobbközép-közép értelmiségi szavazókat, dolgoztunk rajta. És hogy mit tartogat a jövő? Osztogatni kell, miniszter úr, azok a fiúk ehhez vannak szokva. S akkor úgy fognak tenni, mint akik meg vannak nyerve, hogy aztán bemenjenek a szavazófülkék 2002-es kék fényű homályába (kék a szavazófülkék függönye; a kék cédulák emlékeképpen), s önök ellen szavaznak, tisztelt miniszter úr. Nem látja senki, de majd számolja. Zsigerice. És cinkotai icce. És nevetésük loccsani fog, mint szájpadlásról visszacsapódó nyál. (Fölerősítés kérdése – sok nyál sokra megy –, nekem például kihangosították nemrég a vérkeringésemet egy vizsgálat során: úgy szörcsög, mint szappanos szennylevet benyelő fürdőkádlefolyó.) A tieteké is, ne reménykedjetek. Ehhez azonban még nagyon sokat kell tejelni, különben még csak úgy sem tesznek, mintha meg volnának nyerve.

Alkalmasint igaza lehet annak a kormánypárti vezérlő politikusnak, aki azt mondta, hogy az már mégsem járja, hogy jönnek a szavazók, s nyújtják a tenyerüket. Hogy oldja meg nekik a párt! És a kormány! ’Sze azért szavaztak rá! Lehetnek ilyenek, akik a párttól várják állásügyük rendezését, a gyerek beiskoláztatását; s jámbor, balfácán nemzeti érzelmű értelmiségiekről lévén szó: élhetetlenségük halhatatlansággá (Vörösmarty) való feltornászását. De ne aprózzam, azokról a néhányszázakról van szó, politikus uram, akik az efféle kérésekkel önöket nem zaklató százezrekből váltak ki. Tényleg nem látszik a fától az erdő? Ámbátor a néhányszázakat is meg lehet érteni: azért szavaztak ide és nem oda, politikus uram, mert önökben vélték fölfedezni gondjaik megoldóját. Már nehogy úgy járjanak, mint a sündisznó, mely kedvszegetten mászott le a súrolókeféről. A választópolgár már ilyen oktondi, nem mint az agyafúrt rulettező, aki egyaránt megteszi a pirosat és a feketét – de nem is veszít!

Négy ország értelmiséginek mondható gyülekezetén az ember azt tapasztalta, hogy miközben a baloldali értelmiség megnyerése inkább a kéjes jövő rózsavizes víziója, a népi-nemzeti-utódállami értelmiség elvesztése derekasan halad. Honi választókra fordítva a szót, egyetlen szisszenő, kemény nyilatkozattal sikerült a szürke nemszavazók, fásultak, közönyösek, önveszejtők kútjába zuhintani ezreket. Ez bizony strimpfli, magyarán: nyúlékony zsákutca.

De hova ragadál? / Oh fölhevülésnek / Gyors talyigája! – miként a költő mondja.

Jut eszembe, nem a maga helyén – de ami késik, lám, nem múlik –, tisztelt Prőhle Gergely államtitkár úr!, kifelejtettem egy nagyon fontos toldalékot a frankfurti könyvvásár végéről. Nem vonok vissza semmit, mint törvényeit II. József, tanait Galilei, csak megtoldom egy lépéssel, mint huszárok a kardjukat. Persze hogy nem kellett volna kiegyensúlyozni, az én meglátásomban: megalázni a pótlólag odakenteket, és mások jogos jussát eltulajdonítani – mi marad, ha már a büszkeségünk is oda?! – , na de utána, hogy itthon mit kellett volna csinálni, azon érdemes lett volna eltűnődni. És hogy kikkel. És hogy kikkel nem. S hogy ebben mi lenne az én szerepem…? Nos, bemegy a székely a hirdetésre: ITT RÉZFÚVÓS ZENEKART SZERVEZNEK! Aztán tud trombitálni, bátyám? Nem én! Talán tolókürtön játszik? Ammeg micsoda?! A cintányért és a dobot akarja verni? Verje a rossebb! Tán zenét szerzett rézfúvósokra? Nem a’! Vezényelni akar?! Akar a görcs! Akkor miért jött, bátyám? Hogy megmondjam, rám ne számítsanak.

 

Budapest, 1999. november 13–17.