Lackfi János

Fájdalmas matematika

Imreh András: Aminek két neve van

A csodálkozás

Régóta vártam (s aligha voltam vele egyedül) erre a kötetre. Most, hogy megvan, mintha valami régen beígért születésnapi ajándékot, földből előkerült világháborús lövedéket szemlélnénk fejcsóválva. Tudtuk, hogy van, sejtettük, hogy ép, de talán nem gondoltuk, hogy ilyen hibátlan. Az Imreh András-féle, eddig csak folyóiratokban feltűnt fragmentumok mindig megleptek pontosságukkal. A „tűzbe felét” módszerével talán a kelleténél is többet élt a költő, ám ki-ki megítélheti, hasznára vált-e. Mindenesetre ez az állandó felezés-harmadolás-tizedelés már önmagában is takarékosságról, matematikai képzeletről árulkodik. Másfajta érlelődés, mint amit induló lírikustól megszokhattunk, Imreh a gyengébb, kevésbé jellemző darabokat nem használja tapasztóanyagnak, hogy így újabb és újabb viszonyítási pontokat, köteteket alakítson ki. Ravasz dolog, gondolja az ember: itt áll egy harminckét éves költő, készen, egy névlegesen első, valójában válogatott kötettel a kézben. A többiek, akár a meg nem született gyermekek lelke, láthatatlanul lebegnek valahol mögötte, körötte. Mint Szymborska hagyma-versében, lehámlottak itt is a külső héjak, a hosszúkás, görög váza formájú, ugyanakkor nagyon is reális lényeg áll középen érintetlenül, opálosan.

„Csokornyaknadrág, sétakendő”

Imreh András fordítói tevékenysége ismeretében egyáltalán nem tűnik csodálatosnak, ha versei formailag kifogástalanul működnek. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Olykor úgy tetszik, verssé tördelt, de próza közvetlenségű sorok közt járunk, ám egyszer csak észreveszszük: amit szabadversnek hittünk, nem az, rímei szorosak, szótagszáma pontos – észrevétlenül kerültünk hálójába (Miért szeretem ezt a házat?, Hazafelé). Az ilyen típusú kötött versekből méltó cáfolatot kapunk arra a hiedelemre, hogy a forma korlátozza a beszéd természetes áramlását. Hogy ezt a hatást fokozza, időnként nagyon tudatosan „rombolja” a formát, ellene dolgozik: példa lehetne erre az Öregember őszi kertben hanyagnak tűnő rímláncolata: „növényi hús” – „alagút”, „tyúkól” – „szagából”, „rossz szag” – „issza”. Más versek pedig, mint mondjuk a Délután, a Szonett vagy az Anyagok hierarchiája, arról győznek meg, hogy a tökéletes rímekért-ritmusért sem kell erőszakot tenni a köznyelven. A vállaltan egyszerű, mondhatni, a mindennapok „szaknyelvén” szóló sorok hibátlanul simulnak össze. S tud egészen könnyed, elégikus és dalszerű is lenni, biztosan táncolva irónia és elérzékenyülés mára igen-igen elvékonyult mezsgyéjén. Keresi a „Türkiz ég” éteri képét, s rá jellemző módon, sajátos nyelvi puzzle segítségével ragadja meg az elérhetetlent, mégpedig „Az ország nélküli türkmén-kirgiz határon”.

Láthatunk néhány virtuóz kísérletet is. A Weöres szonettjét idéző „Proteus a parton” a nyelv szokványos jelentéstani, logikai szerkezetét bontja meg Dalí jeleneteit idéző átalakulásaival. A Bőr lesz pedig Desnos vagy Queneau szellemében nyelvet teremt, felcserél, bizarr szóösszetételeket, szerkezeteket alkot: „Pepita bajusz, kefepálca / Csokornyaknadrág, sétakendő”. Mindezzel a szerző nem forradalmat csinál, nem is csinálhatna már manapság, éppen csak (egy címet idézve) Szabadulóművészi képességeit csillogtatja meg: a nyelv bármily szoros gúzsából, a valóság bármily kusza torzképéből képes pillanatok alatt kibogozni magát. Képes átrendezni nemcsak a nyelvet, de a logikánk által túlságosan egysíkúra rendezett, „jólfésült” világot is.

Geometria

A pontosság közismert erény, mégis igen ritka irodalmunk költőibb felén. Imreh András verseit olvasva szinte nem is értjük, hogyan lehetséges ilyen, szinte süvítő élességgel „koppintani” az „emberi agy / archaikus sémáit, primitív, / evidens képzettársításait” (Gyík és toboz). „Fel sem merül, hogy sem őt, / sem a kép apropóját nem ismerjük, ezért / nincs is hozzá közünk, mivel maga a kép… önmagáért beszél” – írja egy helyütt (Miért szeretem azt a házat?), s mintha a saját maga ábrázolta képekről vallana. A magánügy nála közüggyé, mert egyenként mindannyiunk ügyévé válik.

Lehet-e egy kád víz mibenlétét alaposabban körüljárni, több szempontból átvilágítani, olyan természettudományos plaszticitással, olyan anyagszerűen, ennyire felbontva, egyszersmind tömbben, térhatásában láttatva, mint azt a Negatív viszony soraiban olvashatjuk? De vajon érdemes-e „alig félkomfortos fürdőszobáról”, kád vízről ilyen alapossággal beszélni? – kérdhetnék túlontúl tiszta, elvont elmék. S minek ilyen prózai dolgokat ennyi műgonddal körbefalazni, körbefogalmazni? – toldhatnák meg a széplelkek a kérdést. Nos, ez a miért az Imreh András titkos receptje. Bármi fontossá válhat számunkra, amire ránéz, amire úgy néz rá, ahogy talán más nem is képes. Az ábrázolás tárgyából pedig (megint saját szavaival jellemezve) „a konkrét boldogság, a jelenlét / öröme eltűnik, csak tiszta emlék / marad, melynek soha nem hull a szőre, / de oly valós, hogy kínjában az ember / belesimogatna a levegőbe ” (Hazafelé). S itt éppoly fontos a tisztaság, a vegytisztaság, mint a személyes kötődés, a megőrzés vízjele.

Ez a költészet ugyanakkor nem csupán ritka szabatosan, hajszálpontosan lemásolja tárgyát, hanem megjeleníti, modellezi. Filmszerűen fogalmaz, ami mára szinte közhelyes fogás lett az irodalomban. Imreh András azonban nem mímeli a filmet, hanem valóban képes snitteket „bevillantani”, az érzékcsalódásig, az összegabalyodásig egybeszőve, egybefényképezve mondjuk az iguánák vedlését s (ha jól értelmezzük) egy szeretkező és/vagy egymás mellett öregedő pár életét (Iguánák vedlés közben).

Néha mindannyiunkat megcsapnak kisebb-nagyobb megvilágosodások, áttűnések, képzeletünk össze nem tartozó valóságelemeket fényképez egymásra. Ám e kötetben mindezt maga a vers csinálja, méghozzá olyan elevenen, hogy a létrejött víziók szinte lemásznak a „vetítővászonról”. Rejtély, hogy miként lehet egy költői szöveg ennyire részletező, felbontó, egyszersmind ilyen életteli. Ezeken a hol kicsinyített, hol kinagyított modelleken minden mozzanat önálló életet él, mégis olyan erős törvény tartja össze őket, hogy ide-oda ingadozunk a részek és az egész vonzásai között: nem tudjuk, melyiket szemléljük kiadósabban. Ki-kikapkodna egy-egy későbbre tartalékolandó kedves képet-szálat az ember, de máris bomlik a szövet, újra meg újra végig kell nézni mindent. Alig-alig van laza elem, még egy négysoros is az utolsó szögig mozdíthatatlan.

Különös módon éppen ez az igen erős fegyelem teszi, hogy a versek elemelkednek, ellebegnek, túlmutatnak magukon. Mert hát, bár a művelet matematikai-fizikai látásra utal, „komoly” tudományos szemszögből tarthatatlan egyenlet a következő: toboz + gyík = krokodil. A Várady Szabolcs szerzette fülszövegben esik szó ezekről a különös „vegyítési”, társítási eljárásokról, melyek utalnak ugyan a szürrealisták hasonló módszereire, ám épp ellenkező eredményre vezetnek. Bretonék automatikusan írtak, az Aminek két neve van szerzője pedig automatizmusainkat írja meg, működési sémájukat rajzolja le, lépteti életbe a papíron.

„Mi történt? Mi az isten?”

A vers építménye a legritkábban vezet jól kiegyensúlyozott konklúzióhoz, fabula végi moralizáláshoz: a zárlatok általában képi feloldást hoznak, ám minden erőszakolt tanulságnál tanulságosabban. Nem ragadunk hát meg a konkrétnál, szinte észrevétlenül emelkedünk valami magasabb, süllyedünk valami mélyebb felé.

Imreh András remek pszichológiai érzékkel ragadja meg a leltárkészítésre alkalmas pillanatokat. A betakarítás ideje alkalmat ad egy öregúrnak, hogy számot vessen léttel-halállal, s mindezt úgy, hogy a versben szó sem esik egyébről, mint a különböző gyümölcsök érési-rothadási folyamatairól, s miközben ízleljük, szimatoljuk a túlságosan telt aromákat, megtudjuk, vezet itt egy „kukacrágta, elrozsdállt alagút / a mag felé” (Öregember őszi kertben). Az Indulás látszatra egy megadott, talpalatnyi hely feltérképezése, a nyaraló berendezésének felsorolása, a télre előkészített víkendház rendjének ellenőrzése: „Kishordó az eresz alatt. / A nyugágyak a kisszobában. / Marad a tuskó és a bak…” A lista azonban itt is túlmutat anyagi önmagán. Lehet, szakítópróba ez a szöveg: talán azt hivatott tesztelni, kibírja-e az ember létrehozta világ megalkotója nélkül, vagy azt, hogy mennyire árulja el a felállított rend a rendrakó kezet. Mikrokozmosz, melyet magára hagyni készül teremtője? Morfondírozás arról, mit hagy maga után, aki elindul, továbblép egy másik térbe?

Imreh András nem futamodik meg a metafizikai kérdésfeltevések elől. Nyersen, szkeptikusan, kíméletlenül faggat, de mindig van tét, mindannyiszor a saját és a mások egzisztenciájának alapjáig ás le. Az elütött kutya, melynek röppályáját iszonyatos pontossággal, szinte mozgásfázisonként rögzíti a Hazafelé, túllendül az eset banalitásán, a rákérdezés eszközévé válik. „Mi történt? Mi az isten?” – kérdezi a narrátor, s ama kis kezdőbetű csak fokozza a szembenézés drámaiságát. Mi az Isten? Ki az Isten? Hol az Isten ilyenkor? Folytathatnánk a sort, de a felesleges faggatózás a lényeg mellé terelne. „Meg kellett volna állni”, de nincs rá mód, hely, idő: a metszéspont, ahol világunk esetleg egybeömlik ama felfoghatatlan törvényű más(ik)világgal, egyre távolodik a köznapi tolongásban. Másik világ, ha van, fűzi hozzá rögtön. „Talán már nincs is égi rádió / csak két fülem csavart csigák az ázott csillagok között” (Hommage) – lükteti az esti, jambikus magány, végtelenített SOS-jelzés. Nem frivol tagadó szólal itt meg, hanem olyan valaki, aki az égbolt teljes súlyát hordozza a vállán.

A tékozló fiú hazaérkezik: a modern lakomán zsíros ökör helyett torta, sör, sózott citrom járja – és szótlanság. Pontosabban nem is jelölőben van hiány: a jelölt fedezete tűnt el az üresen kongó hangok mögül. „Lehetett találgatni a / motívumait, titkait. Pedig / igazán nem volt mit mondania” (Bocsánat és hazatérés). A titok tehát az, hogy nincs titok. „Minek beszélni róla? Úgysem értenéd” – rímel erre a Miért szeretem azt a házat? kezdősora, amely (talán nem véletlenül) egyben a kötet legelső mondata is. „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád” – jut eszünkbe Kosztolányi éppily lekenyerező közvetlenségű feltételes kijelentése. S voltaképp mindkettő felszólítást takar: Értsd meg!, illetve Most ne unatkozz!

Ám ha a kommunikációvesztésről, a párbeszéd hitelének gyengüléséről ilyen meggyőző erővel lehet írni, talán még sincs veszve minden. „Néhány jobban induló mondatom / indokolatlanul abbahagyom” – fejeződik be idejekorán, tizenkettedik sorával a Szonett. Valóban nincs mit mondani? Talán nem erről van szó, hisz mégiscsak mondat ez a kötet, bármily lakonikus. Inkább arról, hogy „aminek két neve van, annak egy sem” (A Felszabadulás tértől a Ferenciek teréig). Hogy a vers mindaddig nem működhet, míg az olvasó nem lép hozzá közelebb. A fenti és lenti szféra közötti átjárhatóságot biztosító Ige transzcendens szerepe meggyengült, a Fent mintha nem felelne. Marad hát a megnevezés és a meghallgattatás reménye…

„…hogy megszeress egy tárgyat”

Nagyon jellegzetes, szinte mindenhol ott bujkáló iróniája sosem öncél, sosem sebez, mindig csak pezsdít, felajz, kedvre hangol. Fanyarul imitálja a bármilyen apróság kapcsán kipattanó hisztériát, a lakás falai közti együttélés kudarcát a Vidd le a kutyát sétálni-ban, vonja kétségbe az evolúció hozta „haladást” az Állatkert majomketrec előtt tükörképként acsarkodó emberalakját felidézve.

Hiba lenne azonban azt gondolnunk, hogy száraz, mértani, szenvtelen hang az Imreh Andrásé. „Ahhoz, hogy megszeress egy tárgyat, eleve / szeretned kell” – vallja meg (Miért szeretem azt a házat?). Ez a nagyon precíz, nagyon (ha van ilyen) férfias alkat helyenként nem rejti véka alá, hogy a nagyon fáj neki valóban nagyon fáj. A feszes szerkesztésen itt is, ott is átüt a belső tűz: „Pokrócok égnek. Foglalatba / csavarva néz egy puszta szem. / És a szemnek egy pillanatra / eszébe jut egy érzelem” (Pokrócok égnek). A versek tehát nem hűvösen kitervelt, elvont konstrukciók. A Fehér törzsű fák vizuális metaforája (az anya a fekete-fehéren váltakozó pálcasor – vagy kerítés – világos, a fiú annak sötét léceit látja csak) több és anyagtalanabb gyengédséget rejt magában, mint egy szekérderéknyi jajgatás öregségről, halálról.

Elég neki három szó – pontosabban egyetlenegy, háromszor megismételve –, hogy a gyors snittekkel pergő történetmondást megtörje, s kiszakadjon a (jóllehet nem tudni, kinek a szájából jövő) vallomás, megteremtődjék a keresés fájdalmas fedezete: „Állóképek sorozata pörög. Hol az az arc? Anyám. Anyám. Anyám” (Arcok és betűk). Esztétizmusa, a versek „megcsináltsága” korántsem öli ki a költészetének egyik domináns érzelmi töltetét adó részvétet. Íme a kötet hősei: a kertben, gyümölcsei közt elrothadó öregember (Öregember őszi kertben), az autópályán elütött kutya (Hazafelé), a prostituált lánya után idegenben nyomozó anya (apa?) (126. zsoltár), a mikrosütő tányérján forgó poharat gyermetegen bámuló, szinte megdicsőülő, az örökkévalóság forgó korongjára átbillenő özvegyasszony (Cukortartó edény) és még számos, mindig groteszk, mindig esendő figura. Nem szabvány alkatok, csak furcsa, szaggatott eposztöredékek beszélhetik el gestáikat. „Tényleg, miért szeretjük / a kövéreket és soványakat?” (Stan és Pan) – Imreh Andrásnak, úgy látszik, gyengéje a rendhagyó s mégis sírnivalóan banális alakok ábrázolása. Nem is annyira a pittoreszk, a különleges iránti vonzalom ébreszti fel ezt az érdeklődést, mint inkább e tökéletlen kreatúrák vákuumvonzása, benső „apálya” (Teofilus fiának feltámasztása). A befejezetlen, tökéletlen formák, a test fogyatkozása, romlása szinte esdeklik a komplementer tekintetet, a megörökítés kiteljesítő, beteljesítő aktusát.

E részvét fókuszában a magány s legfőképpen a testi fájdalom emberi léptékkel felfoghatatlan tehertételei állnak.

 

A nagyanya befordul. Kiszakad

ütőerén az ötcentis kanül.

Az anya nyög gyűrött pokróc alatt.

A fiú teste hirtelen felül.

(A fájdalom három fázisa)

 

Három párhuzamos magány, a klasszikus festészeti ikonográfiákból ismerős három életkor: a fiatal, az érett és az idős ember. Mindhárom azonos súly alatt, a szenvedés nem válogat. S meglepne, ha véletlenül került volna a címbe egy elektronikai terminus technicusként is értelmezhető szó, a „fázis”. Hirtelen érintkezés jön itt ugyanis létre, egyazon villamosság cikáz végig a három személyen. Vajon ismeri egymást ez a három beteg? Betegek-e mind, vagy csak a nagyanya? Van-e halott közöttük, s ha igen, ki az? A nagyanya? A fiú? Mindkettő? Egyik se? A térbeli egybeesés köti össze őket, netán egyazon kórházban fekszenek? Időbeli egyezés, valamiféle telepátia vagy rejtélyes családi intuíció (már ha egyáltalán egy família tagjai)? Lehet, hogy a három jelenetet csak az emberi agy önkénye rántja össze egyetlenné? Imreh András szeret nyitva hagyni hasonló kérdéseket. Minél többet, hogy szinte a végtelenségig faggathassuk a verset. (Gimnáziumi osztálytársam jut eszembe, aki gyakorláskor tökéletesen eljátszott egy-egy Bach-fúgát a zongorán, épp csak a záróakkordot felejtette le szándékosan. Szintén zenész édesanyja a konyhából üvöltötte: Azonnal zárd le!) Ez a költő nem kommentál, nem old fel. Talán csak feloldoz.

Komornak tűnő világlátása, világnézete pedig – saját definíciójával élve – „Őrült, önpusztító alkonyati öröm”. Hogy kerül ide az önpusztítás gondolata, töprenghetünk el, hiszen csupa jelentéktelen, szinte lebegő apróság, könnyed, hétvégi rutinművelet sorjázik a Délutánban: „Felhívják nagymamát, kisollóval kezükben. / Hosszan telefonálnak, alattuk nyírt köröm. / A terítőt kirázzák, egy kiskanál kiröppen”. Hát igen, a legpusztítóbb az, amit természetesnek veszünk: az erózió, az apró rések, repedések, e hetekké, hónapokká, évekké összeálló börtönrovátkák, e naptárlapok, a katonaidőnk végét jelző, fogyatkozó szabócentiméter sorra lemetszett darabkái. Mindez talán még alattomosabban dönt romba, mint bármilyen felfoghatatlan katasztrófa: a mosogatógépben feltornyozott edények látványa szénné égett katonai roncsok temetőjére emlékeztet hirtelen (Anyám géppel mosogat).

Imreh András együttérzésének kulcsa talán ebben az egy versmondatban foglalható össze leginkább: „És elönt, mint egy augusztusi alkony / valami, amihez nincs közöm” (Műtét). Ez a felfoghatatlan, idegen teljesség válik sajáttá egy pillanat alatt, akár az ereket elözönlő infúziós folyadék. A mások, emberek, állatok, tárgyak élete van bekötve Imreh András karjába: abba, amelyikkel ír.

S mielőtt befejeznénk, szégyenkezve, hogy egy ily ökonomikus költészet alig több mint negyvenversnyi első állomásáról sikerült ennyit fecsegnünk, megpróbálkozunk még egy rejtvényfejtéssel. Miért került ugyanis e nagyon mai, csak nagy néha historizáló kötet borítójára Masaccio Szent Péter feltámasztja Teofilus fiát című festménye? A filológusi érv készen áll: szinte azonos című négysoros dolgozza fel éppen az e képen látható jelenetet. De vajon ennyi elég? Nincs ennél általánosabb értelmezési lehetőség? Egy ilyen pontosan tervező-szerkesztő szerző négy enigmatikus sorra bízta volna kötete „üzenetét”? Azt hiszem, (legalábbis a magam számára) megfejtettem a titkot: Imreh András, aki látszólag puszta, telivér anyaggal dolgozik, bizony feltámasztja itt a dolgokat, embereket-állatokat-egyebeket. Akármiből, parázs-hernyóból, háztartási géprendszerből, tobozból, haló poraikból akár. (Jak-Kijárat, 1998)