Monostori Imre

A Németh László-recepció történetének főbb kérdései
1945 előtt

 

Voltaképpen a kitűzött téma megnevezését – e tanulmány címét – is magyaráznunk kell. Legalábbis bizonyos határok közé vonni. Ennek a pontosításnak az a lényege, hogy elsősorban az esszéíró, tanulmányíró, a „közéleti” szereplő, a publicisztikát (is) író Németh László életművének fogadtatástörténetét vizsgáljuk, mutatjuk be. Nemcsak azért, mivel itteni vizsgálódási szempontunk nem irodalomtörténeti, nem is regény- vagy drámapoétikai meghatározottságú, hanem azért is, mert ennek az életműnek a nagy része mint releváns szellemi jelenség, mint ideológiai-politikai probléma, mint gyakori (azt lehet mondani, hogy – a háború előtti két évtizedben bizonyosan – folyamatos, állandó) ütközőpont vonult végig a 20. század középső harmadának magyar szellemtörténetében. (Arról már nem is szólva, hogy halála után úgyszólván próbakővé, bizonyos etalonná is vált ez a szellemi hagyaték: a hozzá való eszmei-ideológiai, politikai, világnézeti viszony egyfajta önbesorolás lehetőségét is jelentette – és talán jelenti még ma is – egyének és csoportok számára egyaránt.

Továbbá az is többé-kevésbé igaz, hogy Németh László óriási életművének három nagy területe: a tanulmányok (esszék), kritikák, továbbá a regények, illetőleg a drámák sohasem jelentettek azonos (vagy akár csak hasonló) súlyt a tekintetben, hogy milyen erővel, milyen kisugárzással („fluidummal”) és milyen „előjelekkel” hatottak az egyes történelmi korok különböző szellemi áramlatait megtestesítő értelmiségi csoportokra, illetve e csoportok szellemi műhelyeire (újságjaikra, folyóirataikra). És – magától értetődően – e csoportok reprezentáns képviselőire (valamint a minden korszakra jellemző nagy magányosaira).

A regények – végig a négy évtizedes alkotói pályán – hozták szerzőjük számára a legtöbb sikert, a legtöbb elismerést. Méghozzá a legszélesebb recepciós körben, azaz – természetesen a kritikai megjegyzéseket sem vonván ki az értékelésekből – Németh László legtöbb regényét szinte valamennyi szellemi-politikai, ideológiai áramlathoz tartozó (vagy ahhoz közel álló) értelmiségi véleményformáló csoport lényegében és többnyire pozitívan fogadta, elismerte, dicsérte. A drámák azonban, tehát a színpadra szánt mindenkori írói provokációk, az értelmiségi szószékként is működő szellemi kihívások, a világ mozgásait eleve mindig valamely konfliktusrendszerben egy pillanatra megállító értekezésformák – aligha különös módon, ámde a színpadi szerzőt ezzel is jelentős mértékben fontossá tevően – már jóval élesebb, hangosabb és ellentmondásosabb reakciókat keltettek, valamennyi alkotói periódusában.

Jól ismerjük Németh László intencióját arról, hogy az ő életműve egy tömb, egy darab, egy egész, az egyes műnemek és műfajok csak részleges megnyilvánulásai – még ha a részben az egészet is felismerhetjük – az életmű gondolati teljességének, egészének. A művek (műfajok, műnemek) recepciótörténeti megközelítése azonban azt engedi láttatni, hogy – ismételjük – általában és legtöbbször nem szépirodalmi munkái kerültek a legnagyobb érdeklődés és a legnagyobb viták középpontjába. Ebből következik – egyetértve Németh László életműve szellemi egységének öndefiníciós értelmezésével –, hogy a továbbiakban elsősorban eszme- és sajtótörténeti megközelítésben kíséreljük meg fölvázolni a Németh-életmű nagy többségében e harmadik fő vonulatához tartozó részének kritikai visszhangját.

Jóllehet e munkánk során a megközelítési szempont (és talán a várható szellemi „hozadék” is) történeti, a végeredmény – formailag legalábbis – mégiscsak vázlat lehet. Remélhetőleg hiteles vázlat. A vázlatosság – vagy inkább: a röntgenképszerű váz – itt azt jelenti mindenekelőtt, hogy – súlya és értéke szerint – már eleve szelektáltuk az egyébként hihetetlen menynyiségű és terjedelmű forrásokat, másfelől – ugyancsak súlyuk és minőségük szerint – rangsoroljuk a különféle időperiódusok legjellemzőbb kritikai reakciókat kiváltó „Németh-problémáit”. A harmadik alszempontunk az, hogy figyelembe vesszük – ha nem is abszolutizáljuk – a Némethről szóló írások szerzőinek a szellemi rangját, súlyát is, tehát az adott kor (illetőleg hatásában tovább is élő) fő szellemi áramlatait képviselő – és a Németh László alkotói pályája során karakteres – véleményformálás leginkább jellegzetes személyiségeinek e szerepbeli primátusát. Hiszen a történeti megközelítés: az előre is utaló és a visszafelé is érvényes kapcsolati háló megszerkesztése, rekonstruálása eleve megköveteli (illetőleg feltételezi) a valamikori tényleges, valóságosan is működő „dramaturgiáknak” megfelelő szerepek súlyozását. Persze, már ismerve a végkifejletet is: a különböző szereplők, Németh László kritikusai – hiteles interpretáció esetén – a feldolgozás során csakis egykori szerepeiket tölthetik be, azaz akkor elfoglalt pozícióikat „tölthetik meg” szellemi tartalommal.

A homályból

Németh László fényes pályakezdését a Nyugat 1925. karácsonyi számában közzétett bírálati közlemény jelenti.1 Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső és Osvát Ernő ebben az értékelő összefoglalóban kiemeli, hogy a 272 beküldött pályamű közül a Horváthné meghal a leghibátlanabb. „Életteljesség, igazság, a megírás hiánytalan művészete helyezi az összes pályaművek fölé […].” A szerző: dr. Németh László, orvos. Jutalma: az 5 millió koronával járó első díj.

E valóban feltűnő pályakezdés után azonban több mint négy évig nem jelenik meg Németh munkásságával kapcsolatban kritika, szakmai észrevétel. Ám az 1930. májusi Századunkban olvasható Hatvany Lajos-cikk (Levél egy Baumgarten-díjashoz) megrendítő hatású és sokáig tovább rezgő erejű Németh László írói pályáján.2 Hatvany itt elsősorban még Babitsot támadja, többek között A kettészakadt irodalomban kifejtett – úgymond – „a felekezetek és fajok szerint való kétféle mérték szabadalma” miatt. S mivel Némethet Babits „fegyverhordozói” közé sorolja, kétes dicsérettel illeti azért, amiért – Gellért Oszkár költészete kapcsán – „kigyógyult a fajvédelmi tévhit kusza babonáiból”, s arra figyelmezteti, hogy a megkapott Baumgarten-díj kamatainak – egyébként jogos – felhasználása mellett a „zsidó-magyar adakozó” szellemét is igyekezzék a magyar kritikaírásba belevinni. Németh László visszaadja a díjat – habár egyik levelében azt írta, hogy inkább az írótársak irigysége, semmint Hatvany e cikke késztette erre az elhatározásra –, s még inkább megerősödik ellenszenve a polgári radikális szellemiség iránt. Elfogadja Babits hívását a Nyugathoz, de 1932 tavaszán már hátat is fordít mind a folyóiratnak, mind Babitsnak.

Szorult helyzetéből Gulyás Pál megváltó hatású tanulmánya3 mozdítja ki. A nemrég megismert debreceni tanár – élete tán leghűségesebb barátja – ebben az írásában őszinte lelkesedéssel veszi számba a Némethre leginkább jellemző kritikusi jegyeket, pontosan rögzítve az induló kritikus négy jellegzetes „csillagképletét”: »vállalkozás«, »alkat«, »etikai mérleg«, »hoppot kiáltani«. És a már sokat idézett nemes szándékú szellemi csábítás így hangzott: „Én Németh Lászlóban az ifjú magyarság új orientációját látom.” Gulyás esszéje aligha túlbecsülhetően fontos dokumentum: Németh jelentősége a magyar kritikaírásban itt fogalmazódik meg először. S 1932 szeptemberében megjelenik a Tanú első száma.

 

 

 

A Tanú írója

Az első reagálások, visszaigazolások egyike a Vajdaságból érkezik: a Kalangya novemberi számában Szenteleky Kornél küldi szeretetteljes elismerését.4 A Protestáns Szemlében ugyanekkor Kerecsényi Dezső méltatja e különlegesen fontos szellemi vállalkozást: függetlenségét, a szellem önvédelmi gesztusát hangoztatja.5 Kolozsvárról is érkezik biztatás: az Erdélyi Helikon is üdvözli a Tanút.6 Az ugyancsak kolozsvári, marxista szellemiségű Korunk 1933. januári számában viszont Az irodalom fasisztája címmel jelenik meg ismertetés.7 Németh László szellemi rangját igencsak leszállítva végül is az örök békétlenkedők, az örök lázadók romantikus törekvéseinek egyikét látja csupán a Tanúban, szerzőjét pedig párhuzamba állítja Marinettivel, aki „jó atmoszférát talált Mussolini árnyékában”. (Jegyezzük meg: az ekkortájt használatos „fasizmus” megnevezés, fogalom tartalma nem volt azonos – még nem is lehetett – a nemzetiszocializmus, azaz a nácizmus fogalomtartalmával. Egyszerűen mást jelentett, mint amaz.)

A Nyugat a február 1-jei számában hozza – a „Könyvről könyvre” rovatban – Babits Mihály kritikáját,8 amely még hosszú évek múltán is érezteti hatását a mérvadó magyar szellemi körökben, és soha be nem gyógyulóan sebzi meg Németh Lászlót. Babits pontosan és érzékletesen ábrázolja a Tanú írójának korábbi és jelenlegi szerepét a magyar kritikai életben: a társakra – végül is – nem találást, a felgyülemlő függetlenedési vágyat, a kiválás, az eltávolodás, a szakítás folyamatát és gesztusát. Még abban is igaza lehet, hogy Németh László inkább bíró, mint tanú, aki „emelvényt kíván, s helyet, ahol kitarthatja törvénykönyvét vagy Prokrusztész-ágyát”. Nemigen magyarázható viszont mással, mint személyes sérelmének megtorlási lehetőségével a – tán Babitshoz magához is méltatlan – hangnem, amellyel Németh „polihisztorságát”, „fitogtatott puritánságát” és – főként – „a magas műbírálat mellé” férkőző „cselédszoba- és hátsólépcsőszagú” kritikáit emlegeti. Mindazonáltal – fejezi be cikkét Babits – szeretné a kezét nyújtani Némethnek, hogy „el ne csússzon ezen a veszélyes és bizony sáros úton, amelyet választott”. S emez – igaz, tétova – kéznyújtásfélére sor is kerül a Nyugat május végi számában, mégpedig Pap Károly (Németh László barátja) közreműködésével.9 Pap Károly itteni elmélkedése Babits gondolatmenete sínjein fut tovább: Németh a Tanúval megváltozott, mintegy szerepet is tévesztett, a szeme elborult, hangja átalakult, keze reszket. Pap Károly még a Babits által leginkább kárhoztatott A Nyugat elődei című Németh-tanulmány elmarasztalásában is követi a Mester intelmeit: aki oly mélyen meghasonlott az elődökkel és saját nemzedékével – veti föl a legkényesebb „Nyugat-kérdést” Pap Károly is –, az vajon „alkalmas lehet-e annak a roppant szerepnek a betöltésére, amire magát hivatva érezte”?

Az ősz folyamán a Szekfű Gyula szerkesztette Magyar Szemle is fölfigyel a Tanúra.10 Győry János itteni írása érthetetlenül durva hangú és lejárató, úgyszólván megsemmisítő szándékú. Szekfűék ezzel csatlakoznak a Nyugat (azaz Babits) állásfoglalásához: láthatóan nehéz elviselniük a zsenialitásnak azt a látható és érezhető szikráját, melyet a Tanú jelent. Az egyéniségnek az az önkultusza, amit Németh László kinyilvánított, a kritikai gondolkodás szinte korlátlan szabadsága, amit érezhetően képvisel, egészen szokatlan a Magyar Szemle és a Nyugat szellemi köreiben. S az is előrevetíti árnyékát (miként ez be is következett), hogy a Németh László-féle kritikai attitűd és gyakorlat nem fogja kímélni ezeket a szellemi köröket sem. Az a jellegzetes tünet is figyelemre méltó ebben a különös szituációban, hogy sem Babits, sem Pap Károly, sem Győry János kritikája a Tanút író Németh Lászlóról nem „szak”-írás, azaz nem a „céhen” belüli szabályok szerint íródott. Sokkal inkább érzelmi fogantatású és kivitelezésű mindhárom cikk, céljuk pedig az érdekvédelem: Németh László emez új szerepe értelmének és létjogosultságának a kétségbevonása, e szerep, e vállalkozás megrendítése és hiteltelenné tétele. Ezekben az írásokban – a fentiekkel párhuzamosan érthető módon persze – nem esik szó a Tanú esszéinek értékeiről (vagy hibáiról), nem esik szó ennek a fölöttébb különleges kitörésnek a szellemi-gondolati eredményeiről. Az írói szolidaritásról már nem is szólva. Németh László kiválása ily módon tehát eggyé vált a kívülrekesztettséggel, méghozzá egy megbélyegzéses kívülrekesztettséggel. 1933-at írtak akkor.

A Tanú egyes – nyilván elsősorban ideológiai-politikai jellegű – esszéivel, tanulmányaival kapcsolatban megfogalmazott marxista lényegű kritikák – noha egyáltalán nem voltak kíméletesek – legalább vitatkoztak Némethtel, legalább vitapartnernek tekintették őt. A legelső efféle összecsapás a Molnár Erikkel lezajlott dialógus a Korunk lapjain. Az 1933. novemberi számban kioktató modorban ugyan, de még nem a doktriner kommunista könyörtelenül üldöző pozíciójából fogalmazza meg ellenvetéseit a marxista történész, Némethnek a marxizmus életképtelenségét hangoztató álláspontjával szemben.11 Kifejti – valóban „oktató” jelleggel – a dialektikus materializmus alaptéziseit is. Németh László a folyóirat 1934. februári számában válaszol – éles hangnemben. Erre viszont a leplezetlenül nyers kommunista reflex következik: a besorolás, a kategorizálás, Németh László szellemének „elhelyezése” a – baloldalról nézve – legveszedelmesebb ideológiai-politikai irányvonalban.12 „Objektív értelemben, történeti összefüggésében N. L. egyéni ideológiája csupán a monopolkapitalizmus fasiszta ideológiájának egyéni megjelenési formája […].” Ugyancsak a marxizmus értelmezése körül zajlik – csendesebben – levélváltás Kassák Lajossal: Németh olvassa a Kassák szerkesztette Munkát, s Kassák is figyelemmel kíséri a Tanút.13

A Tanút író Németh László egyik legszebb és legigazabb méltatását az Erdélyi Helikon adta közre.14 Makkai László tartalmas és értő elemzése pontosan érzékelteti a kiválás, az önálló gondolkodás, az önálló folyóirat „irodalompolitikai” és személyes indítékait, alapos ismertetést ad az addig megjelent füzetekről, majd – Gulyás Pál óta először, igaz, Erdélyből szemlélődve – meg is nevezi a most már egyre jobban látszó személyes értékrendszert Némethtel kapcsolatban. „Ma még korán lenne helyet keresni számára a magyar irodalomban. De személyisége és irodalmi tulajdonságai máris nemzedéke legelső sorába állítják. Kora parancsszavainak felismerése és elsőül megfogalmazása pedig könnyen a magyar szellemi megújulás vezéralakjává teheti.”

1934 folyamán egyébként többször is a sajtóviták középpontjába kerül Németh László. A Magyarország című napilapban a „sznobok és parasztok”-vitát, a Budapesti Hírlapban pedig az „őstehetségek” körüli polémiát indítja el. E két vitában több tucatra rúg a hozzászólók száma (többek között Illyés, Féja, Móricz, Zilahy, Cs. Szabó, Kassák, Szerb, Kerék, Veres, Makkai, Tamási és Szekfű is cikket ír), ám mindőjük közül csak Móricz Zsigmond első hozzászólása fáj Némethnek igazán. (Ebben ugyanis azt is leírta, hogy Németh László cikke „súlyos támadás” a paraszti írók ellen.15)

Kerényi Károly, Németh László egyik legkülönb barátja (és szellemi támogatója haláláig) a Válaszban felel Némethnek a „Szellem” és a „sziget-eszme” jegyében, fölerősítve és megerősítve azokat a közös világképbeli pontokat, amelyek egyetemes összefüggésekbe emelik a magyar sorskérdéseket.16 Nagyon fáj viszont Németh Lászlónak – a Válasz ugyane számában – az őszintén becsült Szabó Lőrinc kritikája az Ember és szerepről.17 Szabó Lőrinc ugyanis azt fejtegeti, hogy fölösleges volt megírnia ezt a könyvét, hiszen az eddigi kritika- és tanulmányírói teljesítménye szépen helytáll önmagáért. Másfelől: bizonyára igaz mindaz, amit könyvében leírt, ámde ezáltal „polgárjogot ad, ha kényszerűségből is, az élet pletykahajhászásának az irodalomban […]. A becsvágy és dac titanizmusa kell hozzá, hogy író ilyen könyvvel ilyen korán jelentkezzék.” Szabó Lőrinc e helyett a magatartás helyett az életmű kiteljesítését sürgeti, s óva inti Némethet beteges szubjektivizmusának további táplálásától. (E kritika után a megbírált szerző végképp elhidegült az alig egy éve általa is alapított Választól.)

Egészen különleges jelenségként vehetjük szemügyre a Nyugat reakcióját az Ember és szerep megjelenésére. Alighanem e patinás folyóirat színvonalának, értékbeli hitelének s a – persze mindig csak viszonylagos – szerkesztői objektivitásnak az egyik legsúlyosabb megingása ez a kicsinyes és gyűlölettel teli pamflet: Török Sophie (a szerkesztő Babits Mihály felesége) írásműve.18 Gúnyolódó, becsmérlő, helyenként ízléstelen is, egyszóval rossz írás. Az itteni Németh-ellenes alapképlet szerint Németh – még stílusában is – Babits köpönyegéből bújt elő, és most, e könyvével súlyosan visszaélt azzal, amit személy szerint és amit nemzedékével együtt a Mestertől kapott. Mindeme elutasító véleménynek persze nemcsak helye, de bizonyos értelemben jogosultsága is volt, lehetett volna történetesen még a Nyugatban is. Ám az a példátlan stílus, amit a szerző és a szerkesztő itt megengedett magának, inkább komikussá tette ezt az egész Németh-ellenes hadjáratot a Nyugat részéről – visszamenőlegesen is. (Éppen a kárhoztatott emlékiratból derül ki például az, hogy Németh László annak idején vérig sértette Babitsékat azzal, hogy kérésük ellenére sem volt hajlandó „Ilonkáról” bemutató tanulmányt írni az elhíresült Nyugat-sorozatban.)

Bírálólag szól az Ember és szerepről Schöpflin Gyula is, kaotikus világlátást és a „nemzedéki vezér”-szerepre való alkalmatlanságot hangoztatva.19 Ám sem nála, sem Szabó Lőrincnél nemigen vetődhet fel a kritikai szempont jogosulatlansága és hiteltelensége.

„A szellem különítményese”

 A népi mozgalom kristályosodásának időszaka – 1933 ősze, 1934 tavasza – egybeesik azokkal az Illyés és Németh elleni, szokatlan hevességű támadásokkal, amelyeket egyfelől a Pusztulás Nyugat-beli megjelenése, másfelől az Ember és szerepnek a vajdasági Kalangyában való folytatásos közlése – benne az ominózus „zsidó passzus” – kiváltott, elsősorban a polgári radikális és neoliberális orientációjú sajtóban. E nevezetes passzusnak az Ignotus által idézett módja – szemmel láthatóan – fatális módon torz, tehát már az interpretáció kiindulópontja is: hamis.20 A cikk szerzője ugyanis ekképpen idézi Németh vonatkozó szövegét: „Egy helyre szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom: csapás.” Németh viszont – a szóban forgó helyen – a következőt írta: „Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalmi [sic!] szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás.” (Vö. Kalangya, 1934. l. sz. 46. o.) Ignotus egész további érvelése az önmaga által fölállított axiómára épül, arra tudniillik, hogy tényleg létezik, van zsidókérdés, ámde az, „hogy valami van, nem zárja ki, hogy silány okokból van, s erkölcs dolga, hogy ne legyen”. (Például: „háború is van, mégis állatiság. Vám is van, mégis zsebelés.” Azaz: aki zsidókérdést emleget, az erkölcstelen. Illetve: ha majd nem emlegetnek zsidókérdést, akkor nem is lesz.) Sem a zsidó származású magyar írók – folytatja itt Ignotus –, sem ő maga (Németh mint a Nyugat „impresszárióját” erősen támadta) nem követtek el semmiféle „elhamisítást” a Nyugat körül. Ignotus egyáltalán nem foglalkozik a Némethnél hangsúlyos „magyar zsidó”, illetőleg „zsidó magyar” irodalom esetleges különbözőségével. Sikerül is őt zsidóellenes színben feltüntetnie, méghozzá olyan szellemként, aki erkölcs dolgában bélyegezhető meg. Különösen azzal a zsurnaliszta csúsztatással, hogy cikkében a „helyére szorított” kitétel egyszer csak „visszaszorítás”-ként szerepel, és úgy is értelmeződik. A Magyar Hírlap egy héttel későbbi számában Németh László hevesen tiltakozik eredeti szövegének meghamisítása ellen. Ignotus – Bécsben él ekkor – hozzájárul ennek közléséhez. Sajtóhibára hivatkozik, és csillapítólag megjegyzi, hogy „Németh László nem oktalan zsidógyűlölő”. Továbbra is állítja viszont, hogy Németh szerint zsidóknak nincs teljes joguk „hazájuk irodalmában bármi természetű részvételre”.21

A kocka el van vetve. Innentől kezdve ez a hosszú és keserű polémia reménytelenül kenődik szét a támadások és védekezések sorozatának csatamezején.

Persze már nem csak személyek harca ez.

Hatvany Lajos hozzászólásában újabb durva torzítás (ismét sajtóhiba?) jelenik meg: itt ugyanis „az egyhelyreszorított” – azaz: gettósított – „magyar-zsidó irodalom” a vita kiindulópontja.22 Fatális torzítás ismét. Csak éppen most egy névelővel bővítve és egybeírva. (Holott időközben már Ignotus is elismerte a durva hibát.) Hatvany cikkének logikája egyezik az Ignotuséval: konkrét zsidó írókról és történészekről beszél, s megkérdezi, hogy hol, mikor, miben hamisították el ők a magyar szellemiséget. Németh „vérpróbát” kíván a talentumoktól, s új humanizmusa nem más, mint a „barbárságnak és műveltségnek különös keveréke,” lelkében „útszéli antiszemitizmus és kifinomult humanizmus korszerű egyvelege” működik. „Hiába akarják Németh Lászlóék – zárja cikkét Hatvany, már többes számról beszélve – a Nyugat művésztáborát különválasztani a Nyugat »impresszárióitól« – mert feltéve, de meg nem engedve, hogy idegenek voltunk is ezen a drága magyar földön, harcunkat a magyar kritikus tollával harcoltuk meg, a magyar irodalomtörténet bennünket igazolt, s ezért nem fog rajtunk sem a ferdítők rágalma, sem a szellemet karámokba terelő irodalmi különítményeseknek brutális erőszaka.”

A nyár folyamán ez a vita kiszélesedett és el is mélyült. Az urbánusok lapjai (Magyar Hírlap, Esti Kurír, Az Újság, Századunk, A Toll) mellett a félhivatalos kormánylap (a Budapesti Hírlap), valamint az elsősorban a népiek folyóirata, a Válasz is bekapcsolódott e különös eszmecserébe. Hallatják hangjukat a magyar zsidóság egyes lapjai (például az Egyenlőség, a Zsidó Élet és a Szombat) is. Németh László pedig a Tanúban is megjelentet a vitához kapcsolódó írásokat.

Minden jel arra vall tehát, hogy 1934 közepén már nem arról volt szó, hogy Németh László (és Illyés Gyula) mily mértékben „antiszemita”. Világosan kirajzolódik viszont az az alapvető szabályosság, hogy a polgári progresszió némely körei (és szellemi műhelyei) a szerveződő népi mozgalom (mint erősödő szellemi és ideológiai-politikai ellenfél) visszaszorítására, illetőleg dehonesztálására az antiszemitizmus vádját vették elő, nagyították föl és torzították el. Mérhetetlenül eltúlozták (és láttuk: el is torzították) a népi mozgalom egyes képviselőinek egyes írásaiban föllelhető, az erkölcsös íróknál szerintük eleve nem létezhető zsidókérdésre utaló megjegyzéseket és különösképpen a zsidóság egyes képviselőit vagy a zsidó szellemi élet egyes jelenségeit érintő bírálatok tényleges értelmét és valódi, eredeti jelentését. Éppen erre a tünetre utal az eseményekkel egy időben hozzászólásában Németh Imre.23 Cikkében arról ír, hogy Illyés és Németh László hirtelen vált az új típusú progresszió – a népi mozgalom – potenciális vezéralakjává, következésképpen ők ketten a céltáblái a „zsidó baloldal” ellentámadásának. Kalangya-beli cikke nyomán „átok és szitok zúdult az addig agyonhallgatott, »jelentéktelen« Németh Lászlóra. És valami csodálatos ösztönnel rögtön megtalálták Illyés Gyulának nyolc hónap előtti cikkét, amelynek egy mellékmondatában az »idegen város« ellen fordult.”

Hatvany Lajos – kihasználva Németh László valóban súlyos, úgyszintén dehonesztáló minősítését, a Shylock-metafora megjelenését – nyílt levelében ismét tiltakozik a zsidóságra váró állítólagos szellemi gettósítás ellen.24 Az út című cikkében Ignotus Pál rajzolja meg a Németh- és Illyés-féle utak „veszedelmes” irányát (miközben önmagát és eszmetársait a humanizmus és a demokrácia egyedüli letéteményeseiként állítja be), Némethnek az öreg Ignotus Nyugat-beli szerepét bíráló álláspontját pedig a zsidóság elleni fenyegetésként értelmezi.25

Fordulatot jelent ebben az erősen politikai jelleget öltő vitában három magyar zsidó író állásfoglalása. A mindig békességet kereső Pap Károly most is mindkét fél igazát keresi.26 Németh álláspontjában a „minden nép sajátos szellemi kincseinek” a természetes féltését látja, hiányolja azonban csekély affinitását a zsidó sors mélyebb megértésében. Az Ignotus- és Hatvany-féle, antiszemitizmusról szóló vádakat elutasítja, miközben kiemeli a magyar zsidó értelmiség – köztük Hatvany és az öreg Ignotus – pótolhatatlanul fontos szerepét a modern magyar irodalom életre segítésében. A Debreceni Független Újságban Kardos László szólal meg.27 Ő is méltatja Ignotus irodalomszervező működését a század elején, ugyanakkor kiáll Németh László feltétlen értéktiszteletének hitelessége mellett is, szembefordulva azokkal, akik „ezt a tüneményes írót, e rendkívüli embert, irodalmunknak és kultúránknak ez új ihletőjét oly méltatlan módon próbálják a kurzus dzsungelébe szorítani”. Kardos László éles szemmel látja meg azt is, hogy ebben a pörben „az új Magyarország szellemi vezetőinek két csoportja” fordult szembe egymással. Kardos Pál a Válaszban fejti ki véleményét.28 Helyteleníti Németh ama bizonyos, Kalangya-beli kitételeit, s vitathatatlannak ismeri el Ignotusék szerepét az Ady-nemzedék pártfogásában. Tűrhetetlennek tartja viszont a liberális baloldal részéről a demokrácia, a humanizmus, a szabadelvűség egyoldalú kisajátítását. S azt is határozottan mondja ki, hogy Németh Lászlóék szellemi és politikai ellenfelei azért fordultak oly nagy vehemenciával ellenük és a Válasz ellen, „mert érzik bennük a demokráciát, az emberiességet, a szabadságot, amit ők mind a maguk privilégiumának szeretnének megtartani”. Majd hozzáteszi: „Zsoltok, Ignotusok, Hatvanyak vegyék végre észre, hogy hovatovább üres falaknak szólnak. Hangjuk már ma is csak a zsidó fülekig ér el, de holnap kopogtathat az új magyar zsidó nemzedék, amely elfordul tőlük, mert nem akar többé azok járszalagján haladni, akiknek humanizmusába oly mélyen belevegyül a zsidóságtól való menekülés vágya, a zsidó származás miatti szégyenkezésnek éppen a nemesebb humanizmussal ellenkező öntudatlan ösztöne.”

Ez a fordulat egyszersmind a vita befejeződését (legalábbis időleges megszűnését) is jelentette. Úgy látszik, a népi mozgalmat, a népi ideológiát és ennek „vezér”-képviselőit oly nagy erővel megtámadó neoliberális kör egyelőre – újabb érvek, újabb támadási felületek híján – jobbnak látta az ideiglenes fegyverszünetet. Zsolt Béla – a nyár közepén – ezt a helyzetet azzal magyarázza,29 hogy „a német események oly gyorsan rántották ki a talajt Németh Lászlóék és Illyés Gyuláék csírázó völkisch ideológiája és szárnyait bontogató fajromantikája alól, hogy ezen a területen most már minden további vitának vége szakad”. Zsolt – tovább ható megbélyegzésként – azt is fontosnak tartja hangoztatni, hogy – Illyés és Németh esetében – „a hitlerizmus misztifikálása, érzelmi túlértékelése nélkül sohasem született volna meg az az offenzív irodalompolitika, amely végeredményben faji alapon akarta szelektálni az írókat […]”.

A reformok körül

A neoliberális baloldal egy részének e hatásos támadva-visszavonulásával egy időben a népi mozgalom elleni rohamok újabb terepét a Németh László-féle reformtervek, illetőleg (1935 tavaszán) a Gömbös miniszterelnökkel való találkozás szolgáltatták. Ebben az átrendeződésben szerepet játszott Szekfű Gyula látszólag meglepő feltűnése a vitában, és kiállása az ifjúsági elit vezető rétege közé sorolt Németh László mellett.30 Szekfű – akárcsak Németh – elveti a „bal”–„jobb” szerinte értelmét vesztett politikai értékelési sémákat, s helyébe a „nemzeti kollektívum” fogalmát mint összefogó és programot adó értékkategóriát állítja. A kibontakozott népi–urbánus vita körüli lényeget pedig ekképpen summázza: „szélbal és széljobb játszottak össze – bár öntudatlanul –, hogy az ifjúsági elitben jelentkező új szellemiséget hazafias és humanisztikus szempontból súlyos vádakkal elnyomják.” Továbbá: a „kollektív nemzet- és népfelfogással szemben értetlenül állnak azok, akik évtizedeken át végigszolgálták a nemzet egységét felbontó, a megosztást állandósító világnézeti vagy párttöredékeket.” Akár jobb-, akár baloldalról.

Ugyanezen a napon jelenik meg Ignotus Pál cikke az Esti Kurírban,31 amely viszont a jobb- és baloldal közötti választás megtételének a kényszerére szólítja fel Németh Lászlót – az általa deklarált „harmadik oldallal” szemben. Érve látszólag egyszerű: „aki nem választ, máris a hatalmat választotta”. Németh László egy kemény reflexiójára (Egy különítményes vallomása. Tanú, 1934. IX. nov. 277–284. o.) válaszolva egy másik cikkében32 pedig már azzal vádolja meg a „harmadik oldalt”, hogy az „a reakció újabb rohamát táplálja” Magyarországon. Az a harmadik oldal, amely egyébként – Ignotus Pál szerint – a baloldaltól vette át „problématárát”.

Tárgyilagosnak mondható viszont Fejtő Ferenc elemzése a Szocializmusban.33 A kialakulófélben levő népi mozgalom és a Válasz körül szerveződő népi írói kör bizonyos „gyakorlati naivságát” és „elméleti tisztázatlanságát” állapítja meg, nem vonja kétségbe azonban a progresszió szellemi táborába tartozásuk tényét. Németh Lászlóról mint közülük az egyetlen széles társadalmi reformprogrammal rendelkező mozgalmi vezérről szól a továbbiakban, de egyben el is utasítja Németh marxizmuskritikáját. Szerinte ugyanis a marxizmus az egyetlen világos válasz a kapitalizmus ellentmondásainak a feloldására. Végül is a magyar középosztály értékes és fontos erjesztőiként tartja számon Németh Lászlóékat.

Ezzel szemben a kommunista színezetű Gondolat egyértelműen az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus eszmetöredékeiből építkező teoretikusnak állítja be Némethet.34 Nemes Lajos e cikke első olvasásra alapos filológiai teljesítménynek tűnik (megjelölt és bőségesen idézett forrásai között Mussolini, T. G. Masaryk és Kovrig Béla művei szerepelnek), ha azonban e megnevezett források megfelelő helyeivel összevetjük a szintén hivatkozott Németh-szövegeket, kiderül, hogy szemfényvesztő torzításról, más szóval: hamisításról van szó. Néhány hónappal később újabb elemzést készít Németh László eszmevilágáról Nemes Lajos.35 Reformprogramját – „minőségszocializmusát” – bírálva kifejti: itt az ideje annak, hogy „N. L.-t bizonyos tévedéseiről” felvilágosítsa. Németh László műkedvelő, aki nem alkot sem filozófiát, sem tudományt, valójában nem más ő, mint „a reformnemzedék »doktrinere«”. A Németh-féle „harmadik út” a „gyakorlatban a kapitalizmus, egy »csinos és tetszetős« szocialista mázzal bevonva; ezt divatos kifejezéssel: fasizmusnak nevezzük”. Ugyanebben a Gondolat-számban közlik ugyanakkor Schöpflin Gyula cikkét,36 amely nagy elismeréssel illeti Némethet amiatt, hogy otthagyta a Rádiót, és visszavonult a „kormánytámogatóvá süllyedt Választól”. (Mindkét eset valójában személyes és nem politikai okok miatt történt, tehát a Gondolat dicsérete teljes félreértésre alapozódott.) A cikk szerzője bírálja ugyan a „minőségszocializmus” elméletét, ámde látja Némethben a „fejlődés” lehetőségét is, és nem zárja ki, hogy a „harcos” szocializmus fegyvertársa lehet.

József Attila írása az Új Szellemi Front bírálatáról a Szocializmus májusi számában jelenik meg.37 Németh Lászlóval kapcsolatban az Író és hatalom című cikkét támadja (ebben Németh azt vette számba, mi is volt valójában a Gömbös miniszterelnök és a népi írók egy csoportjának találkozóján egy hónappal korábban). József Attila vádat emel Némethtel szemben, amiért nem veszi figyelembe a baloldali progresszió törekvéseit a tömegek sorsának jobbítására. Szabó Zoltán viszont éppen azt emeli ki a Válaszban,38 hogy a reform „propagandistái közül a legvilágosabb állásfoglalást Németh László adta” a Tanú (1935/1-es) reformszámával.

 

A fenti körképből legalábbis egy alapkérdés markánsan kirajzolódik. Mégpedig az – hangsúlyozzuk újfent –, hogy a harmincas évek közepén a magyar szellemi progresszió két szélsőséges vonulata: a neoliberális és a kommunista „baloldal”, illetőleg a népi ideológia (és mozgalom) – láthatóan – már nemcsak szellemi, hanem politikai ellenfelek (és ellenségek) is. Ebből következik, hogy ennek a baloldalnak a legfőbb törekvése az volt, hogy gyöngítse, „leleplezze”, szalonképtelenné tegye, lejárassa az általa jobboldalinak (kormánytámogatónak, antiszemitának, fasisztának stb.) nevezett és bélyegzett népi mozgalom friss és rendkívüli módon hatni tudó szellemiségét és politikai törekvéseit. A bizonyos értelemben (ekkor) a centrumot jelentő szociáldemokrácia, ha óvatosan, ha néha tétován vagy éppen bírálva is, de összességében – egészen a harmincas évek végéig – rokonszenvezett a népi mozgalommal, miként Németh Lászlóval is. A párt vezető teoretikusa, Mónus Illés által 1934 óta irányított Szocializmus, majd 1936-tól az ugyancsak általa szerkesztett Népszava számos alkalommal foglalkozik a szóban forgó politikai kérdésekkel éppen úgy, mint Németh László munkásságának egy-egy állomásával. Határozottan állítható, hogy sokkal inkább lehetséges szövetségeseikként, semmint ellenségeikként figyeltek a népiekre, közöttük Némethre is. (Részletesebben lásd a Németh László Tanú-korszakának korabeli fogadtatása című kötetemben. – Bp., 1989, Magvető. 288–316.)

Két sorsmetafora, újabb kihívások:
Magyarság és Európa, Magyarok Romániában

Mindkét Németh László-mű a nagy csalódás évének, 1935-nek a terméke. S mindkét mű – különösen a romániai útinapló – széles körű és nemegyszer heves ellenérzésű visszhangot keltett.

A Magyarság és Európa a korabeli európai és magyarországi válságirodalom jellegzetesen Németh László-i fejezete, de aligha a szerző legjobb, legegységesebb, legkiérleltebb műve. Nem is igen várhatott rá másfajta sors, mint a csaknem teljes elutasítás. Az igazi hazai szellemtörténeti érdekesség azonban nem is ez a tény önmagában, hanem inkább az egyes megközelítések – kritikák – mögöttes indítékai, illetőleg érvkészleteik, valamint érvelési erejük politikai és ideológiai meghatározottságai.

Időben legelőször Molnár Erik reagál a Gondolat 1936. februári számában.39 A doktriner kommunistaság valamennyi taszító momentumát felvonultató recenziójában azt bizonygatja, hogy Németh László „a felbomló polgári társadalom ideológusa”, s kinyilvánítja, hogy „a dolgozó magyarságnak nincs semmi közössége” ezzel az ideológiával. Mind a Németh László-i politikát, mind a Németh László-i morált elutasítja. Hanghordozása dölyfös és ellenséges.

Schöpflin Gyula ezúttal a Századunkban közöl ismertetést.40 Cikke ezúttal is méltányos, higgadt. Sőt, Némethet a „legjobb esszéíróink” egyikének tartja, magát a szóban forgó művet pedig „lebilincselő” olvasmánynak. Csakhogy – s ebben bizonyára igaza van a cikkírónak – a Magyarság és Európa elnagyolt, s ha szerzőjében „nem értek volna már” évek óta a gondolatok, „talán még jobban érezni lehetne az egység hiányosságait”. Schöpflin azt sem mulasztja el leírni, hogy „Németh László becsületes és jó szándékú író, aki igaz erőfeszítéssel próbált utat törni a dzsungelben […]”. Még inkább kiolvasható a megbecsülés, már-már a baráti megszólítás gesztusa Vas István szép cikkéből a Szocializmus áprilisi számában.41 A szerző itt úgy bírál, hogy közben folyvást dicsér, s végül kimondja azt is, amire Németh már évek óta hiába várt: a szövetségbe hívást. A megújult Európát és a megújult Magyarországot a szocialisták ugyan más úton próbálják elérni – írja Vas –, mint Németh László, de „a benne megnyilatkozó nemes tehetséget, vívódó becsületességet csak szövetségesünknek tekinthetjük”. Az SZDP másik orgánumában, a Népszavában Bresztovszky Ede (Németh nagy tisztelője) közöl cikket a könyvről.42 Méltatja reformtörekvéseit, náciellenességét, európai kitekintését. Ki-kiigazítja a szocializmusról vallott nézeteit, de azzal a megengedéssel, hogy ha tán Németh „szótára idegen” is, „erkölcsi ereje ősi rokon”.

A Magyarság és Európa heves kritizálói közé tartozik viszont Féja Géza.43 Németh Lászlónak a népi mozgalom vadhajtásait bíráló megjegyzéseit általános és széles körű támadásnak minősíti, s ennek megfelelően kíméletlen az elutasítása is. Legfőképpen Németh gazdasági reformprogramját bírálja, illetőleg saját magának vindikálja az időbeli elsőség dicsőségét a magyar reformmozgalom meghirdetésében. Személyeskedő vádjait gúnyos lekicsinylésekbe csomagolja.

Nem meglepő a Válasz leghevesebb ellenfelének, a Szép Szónak a reagálása Németh e könyvére.44 Németh Andor szerint Németh László lehet nagy művész, de nem gondolkodó – így ítélkezik ez az ellenesszé. Felrója továbbá parttalanná vált szubjektivizmusát, gondolat nélküli érzelemkitöréseit. Tudományosnak hangzó ellenvetése az, hogy Németh László „magáévá teszi a németség házi használatra készült fajbölcseletét, az élni akarás és terjeszkedő kedv filozófiai szólamokkal kendőzött naturalizmusát”. A folytatásban a pamflet szintjére ereszkedik a bíráló cikk szerzője, s az egész művet az „ízlésbeli eltévelyedés ügyefogyottságaként” intézi el.

Ősszel megszólal – a Magyar Szemlében – Szekfű Gyula is.45 Szokásos „no de–ámde” modorában dicséri e Németh László-i vállalkozás nemességét, emelkedettségét, magaslati pontjait, miközben nemigen ért egyet úgyszólván egyetlen tézisével sem. („Szép szavak, nemes elképzelés, magas álláspont, annyira, hogy a kritikát félretéve, az egészet mint egy művészi jelenséget lehet élveznünk.”) Szekfű megvédi Bethlen Istvánt (és Tisza Istvánt is) Németh itteni kritikáival szemben, mondván, hogy a magyar állam létérdekét szolgálták mindketten. Bethlen működésének lényege pedig előfeltétele volt a Németh által hiányolt szociális reformoknak. Maga a Magyar Szemle is – Németh László álláspontjával szemben – éppen a reformok támogatója, nem pedig akadályozója, fékezője. Szekfű visszautasítja a személyét ért támadást is, majd – amolyan ellentámadásként – kifejti, hogy a Magyarság és Európa szerzője elvesztette a realitásérzékét, a harmincas évek elején még meglévő valószerű társadalombíráló képességét. Ennek következtében azután annak is elveszett a reális és a korábban kívánatos lehetősége, hogy a nemzeti szellemű ifjúság vezetője lehessen.

Veres Péter nyílt levele Német Lászlóhoz46 az ellene folyó támadások „szélcsendjében” fogalmazódott. Hangja megbecsülő, szándéka őszinte, hite tiszta. Arról szól, hogy egy olyan gazdag és töprengő szellemnek, felelős gondolkodású, érzékeny művésznek, mint amilyen Németh, valójában a szocialisták között lenne a helye. Veres Péter meg van győződve arról, hogy csak a (marxi) szocializmus válthatja meg a magyarságot, s ebben a küzdelemben Németh László lángoló hitére és tiszta lelkiismeretére is szükség van. „Ön nagy igényű ember – írja Veres Péter –, eddigi írásaiból és cselekedeteiből látom, hogy a legnagyobbra tör, amire író, ember és magyar törhet: az igazságra. […] Ha akarja, ön is megleli köztünk a helyét.”

*

A Magyarság és Európa bizonyos értelemben vízválasztó a magyar szellemi közélet Németh László jelenségét figyelemmel kísérő részének minősítései, politikai állásfoglalásai és talán taktikai szándékai tekintetében is. A Nyugat beszédesen hallgat, nem vesz tudomást a műről. A Gondolat (Molnár Erik) durván elutasít. A Szép Szó (Németh Andor) is zajos és gúnyos elutasítást közöl. A népi mozgalom radikálisnak mondható csoportja (Féja Géza köre) úgyszintén szeretné kiiktatni a Németh László-i reformszellemet a progresszív magyar közgondolkodásból. A „reformkonzervatív” Szekfű Gyula már nem tekinti potenciális szövetségesének Némethet. (Két évvel korábban – láttuk – még igen.) A polgári radikális Századunk viszont megbecsülő kritikát közöl (Schöpflin Gyula tollából), miként – majd látni fogjuk – a romániai útinaplóról (Braun Róbert) is. A leginkább szembetűnő jelenség pedig – most már tendenciának is mondhatóan – a szociáldemokrata (színezetű) értelmiségi elit hajlékonyságot, közeledési szándékot kifejező magatartása az írásaiból kitetszően is talajt vesztett Németh László irányában. Nemcsak a szocialista (elkötelezettségű) írótársak (Vas István, Veres Péter, Fejtő Ferenc) megbecsüléséről van itt szó, hanem az ekkori szocialista pártelit hivatalos orgánumairól (Szocializmus, Népszava) és azok vezető munkatársairól (Mónus Illés, Bresztovszky Ede) is. Azt mondhatjuk, hogy ebben a különös konstellációban csakis Németh Lászlón múlott, hogy „csatlakozik”-e hozzájuk. Ami persze teljességgel elképzelhetetlen volt akkor is, később is.

*

Az 1936-os esztendő a másik 1935-ben íródott nagy „válság”-mű, a Magyarok Romániában hatalmas sajtópolémiájának az éve is. (Több mint hatvan írás jelent meg róla.) Ez a Tanúban napvilágot látott gyötrelmesen őszinte és azóta klasszikussá nemesedett útirajz a tényekre épít, rendkívül hatásosan, mivel szerzője elsőrangú diagnosztaként rögzíti a tapasztaltakat. Kritikája valóban kegyetlen, nincs tekintettel sem a határon inneniek, sem a határon túl élő magyarok érzékenységére. Bírálatai egyaránt érintik az erdélyi Magyar Párt működését és az anyaország vezető köreinek politikai felelősségét (ez utóbbit egészen a kiegyezés utántól). Azt állítja, hogy legfőképpen a határon inneniek „ostobasága” az oka az erdélyi magyarság elnyomorodásának. „A magyarság nemcsak hogy példanéppé nem tudott lenni – fogalmaz keserű végletességgel Németh László –, ami közép-európai múltja után számára az egyetlen modus vivendi, hanem mélyebbre süllyedt, mint történelme során bármikor.” (Vö. Tanú, 1935. III–IV. 175. o.)

Nagyon is érthető tehát a felzúdulás, itthon és Erdélyben is. Az erdélyi Magyar Párt szószólói szörnyülködő cikkeikkel gyorsan jelentkeznek, mégpedig budapesti napilapokban (Pesti Napló, Magyarság, Budapesti Hírlap) is; megerősítve Bajcsy-Zsilinszky Endre kemény támadásával.47 A kolozsvári Keleti Újság (az erdélyi magyar párti lap) – természetesen – úgyszintén elutasítja a kritikát. A szintén Kolozsvárott megjelenő Ellenzék és Független Újság viszont igyekszik a tényleges problémák valós gyökereit megragadni. Ez utóbbiban hosszas vita(sorozat) is kialakul (Ligeti Ernő, Krenner Miklós, Dénes Béla és mások részvételével), és az 1936. február 15–22-i számban megszólal Németh László egyik erdélyi kalauza és „informátora”, Tamási Áron is.48 Az útinapló alapvető fontosságú megállapításaival egyetért, kiemelve Németh azon véleményének helytállóságát, hogy az anyaország politikai demokratizálódása és szociális, valamint gazdasági helyzetének javulása döntően befolyásolhatja Erdély magyarságának a sorsát is.

Az erdélyi magyar folyóiratok szinte mindegyike foglalkozik a Magyarok Romániában főbb megállapításaival. A konzervatív Pásztortűz fájdalommal igyekszik elhárítani a kemény kritikát,49 a transzszilván eszmeiségű Erdélyi Helikon is túlzottnak tartja a sötét összképet.50 Az Erdélyi Fiatalok úgyszintén védőként áll ki az erdélyi magyar szellemi értékek mellett.51 A Korunkban Gaál Gábor, majd Balogh Edgár fejti ki véleményét. Az előbbi leginkább azt kifogásolja, hogy az útirajz szerzője az erdélyi középosztály süllyedését azonosította az egész erdélyi nép süllyedésével,52 az utóbbi a hajdani Németh-féle „Duna-álom” összeomlását konstatálja a műről szólva.53

Gaál Gábor a folyóirat márciusi számában a korábbinál tágasabb horizontú és mélyebb igényű megközelítéssel foglalkozik újra a témával,54 kibővítve azt a Gyász című regénynek az ő számára – mint marxista ideológiakritikus számára – legfontosabb tanulságával. Fő témája most már az a szellemi-ideológiai jelenség, amit Németh László képvisel, és a rá szintén igen jellemző mozgékonyság, útkeresés és felfedező nyugtalanság. Németh csalódásait, szakításait és hátat fordításait Gaál Gábor úgy értelmezi, hogy fölismerte ugyan a társadalmilag fontos igazságokat, ám nem következetes, és nem fordul szembe kellő határozottsággal a saját eszmei-ideológiai tévelygéseivel, bizonytalanságaival. Még akkor sem, még úgy sem, hogy újabban kiviláglott: nemcsak a hatalmi, politikai és szellemi körök fordultak el tőle végérvényesen, de cserbenhagyta a jórészt általa megszervezett reformnemzedék is. Az önmagában hordozott ellentmondásokat kellene meghaladnia, különben óhatatlanul a perifériára szorul. „A következő lépését várjuk” – fejezi be cikkét a Korunk főszerkesztője.

Mennyire más hang ez már, mint – alig két évvel korábban – a Molnár Eriké volt, ugyanebben a folyóiratban. S azt is láthatjuk, hogy mérvadó budapesti folyóiratok is a respektált vitapartner fontos írásaként tárgyalják a méltán nevezetessé vált útirajzot. A Századunkban például Braun Róbert méltatja, őszinte megbecsüléssel.55 „Végre egy művelt, írni tudó magyar író, aki éppolyan természetes elfogulatlansággal ír Romániáról, mintha Angliáról vagy Brazíliáról volna szó. […] Tanulmányának igazi súlyt éppen teljes őszintesége, üdítően friss elfogulatlansága és tökéletes jóhiszeműsége ad.” Konzervatív oldalon kevesebb ugyan az elismerő szó, de ez érthető is, hiszen Németh László merőben másként gondolkodik Erdély történelmi, illetve jelenkori szerepéről, mint – mondjuk – Szekfű Gyula. Mindazonáltal Ravasz László azt sem rejti véka alá, hogy az ő szemében Németh „a fiatal nemzedék legkomolyabb, legkülönb és legmagyarabb szívű írója”.56 Cikkében viszont tévedésnek minősíti az útirajz egészét, hiszen – szerinte – Németh nem tényekkel, hanem egy koncepcióval (azaz prekoncepcióval) viaskodik. Ámde Ravasz püspök az erdélyi magyarság jelenét és jövőbeli sorsát e cikkében néplélektani és spirituális síkra vetíti, ami nem igazán meggyőző ellenérv Németh László szociológiai jellegű állításaival szemben. A katolikus-polgári Korunk Szava hasábjain Gogolák Lajos tovább mélyíti a bírálatot: főként a közép-európai szellemiséget és a parasztorientácót – mint idejétmúlt eszméket – kárhoztatja.57

A Válaszban és a Láthatárban Juhász Géza két cikke58 (a Braun Róberté mellett) együttesen jelenti talán a Magyarok Romániában leghitelesebbnek és legtárgyilagosabbnak nevezhető értékelését, miközben a szerző rámutat Németh László szellemi habitusának egyik fontos és jellegzetes összetevőjére: a lírikus lélek befolyásoló szerepére is.

Viszont sem a Nyugat, sem a Szép Szó, sem a Szocializmus, sem a Népszava, sem a Gondolat nem közöl írást erről az elsőrangú Németh-esszéről. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Erdély kérdésében, az erdélyi magyarság sorskérdéseiről ezek a szellemi fórumok nem kívánnak megnyilatkozni.

Búcsú a Tanútól

Németh László folyóiratának 1937 legelején jelent meg az utolsó száma. Benne az elköszönő, az olvasótól búcsúzó cikk: A Tanú megszűnik. A szerző nem palástolja rezignáltságát, bevallván azt is, hogy az ország emigránsának érzi magát, mindazonáltal új, nagy feladat is várja: az Utolsó kísérlet című regényciklus.

Talán ő maga sem számított arra, hogy a tizenhét Tanú-füzet rangos olvasói közül néhányan utólag is méltatják majd ezt az egyedülálló és fölöttébb provokatív szellemi és erkölcsi vállalkozást. Gombos Gyula a Magyar Útban,59 Vita Zsigmond (Kolozsvárról) a Hitel lapjain méltatja a Tanút.60 Gombos cikkében a nemzedékvezér Németh László jelenik meg, akinek az lett a sorsa, hogy a fiatalok nem követték, az öregek viszont elszigetelték. Vita Zsigmond kerek, tartalmas összefoglalójában azt hangsúlyozza, hogy „a Tanúra elsősorban nem önmagának, hanem a tájékozódni akaró nemzedékének, az új utakat kereső magyarságnak van szüksége”. Rámutat továbbá e több mint négy esztendő morális és szellemi magaslataira, majd cikkét így fejezi be: „Utolsó üzenetét messzire hangzó vészharangként szeretném elkongatni: »A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.« Kicsiny magyar nemzet, merjél elit lenni a népek tengerében!”

A Korunk két írást is szentel a megszűnt Tanúnak, illetőleg a Németh László-i útnak. Szabó Imre a februári számban61 jelöli ki a Tanú szellemi helyét és fontosságát a magyarországi reformtörekvések legnemesebb hajtásai között, rámutatva arra, hogy írója legfőképpen azért maradt magára, mert nem tudta magát rászánni, hogy elhagyván a harmadik utat, a másodikhoz, azaz a politikai baloldalhoz csatlakozzék. Gaál Gábor (az áprilisi Korunkban) mintegy folytatja ezt a gondolatmenetet.62 Felfogása szerint az időközben megjelent Bűn című regény fordulópontot jelenthet az „ideologizáló” Németh László pályáján: „meghaladta a Tanú téves szemléleteit, s már tudja önmaga Tanú-beli törekvéseit messziről, kritikusan nézni, tisztán és problémamentesen, a meghaladott szemléletek színvonaláról: műalkotásban. […] S ha Németh a Tanúban mehetett a saját feje után, itt az élményei, a látomásai reálizmusa köti.” A fordulat azonban még nem teljes – jegyzi meg Gaál –, mivel a regény „elvében egyoldalú […]. A bírálat kimerül a leírással.”

Az egész Tanú-korszak alighanem legmélyebbre hatoló elemzését (egyben talán a legszebb méltatását) – meglepő módon – A Toll közli, Komlós Aladártól.63 A szerző szerint a magyar tanulmányírás „új lendületének” a kezdete a Tanú megszületése, írója maga teremtette új esszényelven beszél, jóllehet euforikusan (és nem „minden tetszelgés híján”). Empátiája lenyűgöző, de ha gyűlöl valakit, vagy ha rajong valakiért, akkor „se lát, se hall”. A magyar kritikaírásban – folytatja Komlós Aladár – Németh László teremtette meg az „üdvösségkritika” műfaját, amely azt jelenti, hogy „a különféle művészi értékek között a mögöttük levő emberség értékszínvonala szerint válogat”. Németh leplezetlenül a nagyságra tör, mert nemcsak megérteni, de megváltoztatni is akar. Szerepeket oszt ki, nemcsak egyes emberekre, de az egész magyarságra. Folytonosan „meg van sértve”, tehát „folytonosan sérteget”. Szerelmese az egyéni változatosságnak (már csak ezért sem lehet „fasiszta”). Vezető elvei szerint „a cél egy nagy kollektív keret, ahol az egyén megtartja függetlenségét; szabadság és rend nem ellentét, hanem egymás feltételei”. Némethben van „valami csodalényszerű; egy harminchét éves csodagyerek. Gyermeki lélek, melyhez zseniális szellem párosul […], minden veszedelme ellenére alighanem legkülönb alakja a háború utáni írónemzedéknek”.

Éppen ilyen váratlanul előbukkanó cikk a Libanon című zsidó tudományos és kritikai folyóiratban Keszi Imre vallomása.64 Egy magyar zsidó író néz itt szembe a ténylegesen létező antiszemitizmus, illetőleg az úgyszintén létező „zsidó fajvédelem” jelenségeivel. Abból indul ki, hogy „az író nem mondatok láncsora, hanem a lélek és hang, eszme és magatartás”. E tekintetben „minden indulata” és „minden elfogultsága” Németh László mellett szól. Hiszen a kérdéses szövegek, azok összefüggései azt igazolják előtte, hogy Németh László hangja „e pontban Ady Endréé: a legmélyebb magyar sors-ismerés hangjáé. Szigorú szóval követeli a zsidó önismeretet, de ezt az igazság és tiszta sors-talaj etikai és művészi követelményén túl a saját szorongása nyomán cselekszi, »keresvén zsidókkal atyafiságunk«.”

Keszi Imre és Komlós Aladár tehát – számos más egyéb, konkrét állásfoglalás mellett (ezeket is láthattuk fentebb) – úgyszintén azt a véleményt (és konkrétan Németh László megközelítési szempontját is) erősíti és igazolja, amely szerint a harmincas évek közepén a magyar zsidó értelmiség – szellemiségét tekintve – egyáltalán nem valamilyen homogén egész, hanem nagyon is differenciált érdekű és szemléletű, például a magyar sorskérdések megítélése és az abban való szerepvállalás minősége és iránya, irányzatai tekintetében. 1938 előtt tehát még nem létezett valamiféle általános módon értelmezhető „zsidókérdés”, mivel a zsidóságnak mind szellemi, mind pedig egzisztenciális tekintetben, éppen differenciáltsága következtében, különböző – és nemegyszer egymással is szembeforduló – érdekei és érdekcsoportjai működtek. És ugyanezt a differenciáltságot tükrözi vissza a magyar szellemi élet egésze is.

Hatvany Lajos például továbbra is lekezelő és gúnyos hangon beszél Németh László egész Tanú-korszakáról, főképpen reformtörekvéseiről és megújhodást kereső szocializmustanáról.65 Többek között a szemére veti, hogy nemzedékével a századelő polgári radikálisait kikerülve, ámde a „magyar szociális gondolat” eszméit tőlük elorozva léptek föl mint reformerek. Jóllehet elismeri, hogy „Németh László az egyetlen a szellemi front tagjai közül, aki […] a háború utáni Európának megfelelő, de magyar talajon nőtt eredeti elmélettel akart szolgálni”.  (Kiemelés az eredetiben – M. I.) Ugyanakkor Hatvany lekicsinylő megjegyzései éppen erre az elméletre vonatkoznak…

 

 

Vihar a Kisebbségben körül

Németh László e röpiratának a visszhangja a harmincas években csak a Magyarok Romániában fogadtatásának zajosságához hasonlítható: több mint félszáz „hozzászólást”, azaz folyóirat- és napilapközleményt provokált ki a magyar szellemi közélet legkülönbözőbb színárnyalatú köreiből. Azt is fontos tudnunk, hogy mindez már a második zsidóellenes törvény kihirdetése után és a világháború kitörésének előestéjén történt. És újra megszólal Németh Lászlóról a legnagyobbak közül Babits Mihály és Szekfű Gyula is.

A Magyar Nemzet kezdetben a bírálat mellett rokonszenvezik is a Kisebbségben szemléletével: a szellemi honvédelem igazolását keresi benne. Pethő Sándor főszerkesztő például egyik vezércikkében66 a parlamenti választások után előállott helyzetet: a „nyilas farsang” és a „hígmagyarságú középosztály” viszonyát, kapcsolatát vizsgálja. Szabó Zoltán (ugyanebben a lapszámban) éppen Németh László koncepciójára hivatkozik, amikor a magyarok asszimilációjának a kérdését veti föl.67 Szerb Antal viszont már az Ady-mítosz egyik eltorzult válfajaként értékeli a Kisebbségben-t,68 rámutatva egyszersmind arra is, hogy a „híg” melléknév, jelző ellentétes fogalma nem a „mély”, hanem a „sűrű”. Katona Jenő úgyszintén elutasítóan szól cikkében.69 A Nemzeti Újság Kállay Miklóstól (a Napkelet akkori főszerkesztőjétől) közöl cikket,70 amelyben többek között megállapítja, hogy Németh László „nem veti el teljesen az asszimilációt mint alapjában kárhozatos folyamatot”, de kétségkívül szemben áll azokkal, akik e folyamatban „csak nemzeti nyereséget látnak”.

A folyóiratok közül a konzervatív Társadalomtudomány a szerkesztő, Szombatfalvy György recenzióját hozza, melyben a szerző „csodálatos könyvnek” minősíti a Kisebbségben-t.71 Kiemeli azt a tényt is, hogy Németh magyarságtipológiája nem faji, hanem szellemi természetű (hiszen nemcsak sokakat a „jött magyarok” közül, de a „híg magyarok”-at is távol tartaná a magyar sorskérdések megoldási kísérleteitől).

A Szép Szó két cikkében is élesen elutasítja a Kisebbségben-t. Gáspár Zoltán végletes torzításokat is elkövet írásában:72 „vér- és fajmítoszról”, „fasizmusról” beszél. Rámutat viszont Németh László asszimilációfelfogásának alighanem legnagyobb gyöngéjére, arra ugyanis, hogy a „szellemi faj” kritériuma semmiféle „történelmi és társadalomtudományi” ismerettel nem ellenőrizhető. K. Havas Géza bírálata ezen a nyomon halad tovább, de már nem átkozódva, hanem tárgyszerű, racionális érveléssel.73 Az egyik legfontosabb kérdést is ő veti föl ebben a nagy vitában: „mi az asszimiláció ismertetőjegye, és hogyan állapítható meg egy bonyolult rétegeződésű csoport asszimilációja az ugyancsak bonyolult rétegződésű nemzethez”. (Kiemelés az eredetiben – M. I.) Németh László továbbá – K. Havas szerint – nem veszi számításba azt a tényt sem, hogy „az igazi író, bárhonnan jött is, élő és ható része lesz a nemzeti szellemnek”.

A Protestáns Szemle vitairatként közli Joó Tibor Öncsonkítás című cikkét cikkét,74 amely keményen bírálja a Kisebbségben szemléletét. Többek között ezeket mondja: „Diktátori módon eldönti, hogy mi a magyarság; kiválaszt és kiemel egyetlen fonalat a magyarság szövetéből és lefejti mind a többit róla. Olyan öncsonkítást hajt végre, aminőt eddig még senki sem.” Sőt, még Magyarország megcsonkításában is talál előnyös momentumot („néprajzi, faji egység”). Joó Tibor cikkére Gulyás Pál válaszol,75 s minden kritikus kérdésben Németh László mellett érvel. „Nem öncsonkítást végez ő – hangoztatja –, hanem – kertészeti hajlamainak megfelelően – visszametszést. […] A magyar kultúrát metszi vissza a »nemzet« alá, hogy a törzs, megújhodva és megerősödve ismét a nemzet fölé kerekedjék.”

Szekfű Gyula a Kisebbségben asszimilációfelfogásának alapelvével egyetért,76 ám szerinte Németh egészen másról írta ezt a művét. Mert azzal, hogy a „híg magyar” és a „mély magyar” képlettel a magyar szellemet kettéosztotta, a magyar irodalom története egy-egy korszakának egybetartozó jelenségeit is elválasztotta egymástól. Holott például jelenleg is arra lenne égető szükség, hogy a magyar értelmiség egésze („híg” és „mély”) összefogjon „minden magyar átalakulás egyetlen feltétele megvalósítására, a parasztszegénység földhöz juttatására”.

Babits Mihály a Nyugatban két részben közölt kegyetlenül kemény bírálatának77 úgyszintén a „kertész”-metafora áll a középpontjában. Továbbá a nagy tehetségű Németh László felelőtlensége és gőgje. „Kisebbségben lenni gőgöt jelent, legalább a szerző szótárában, aki szerint, úgy látszik, a magyar kultúra és irodalom egész újabb történetén át mindig a kisebbségnek volt igaza.” Babits hivatkozik Joó Tibor és Szekfű Gyula „öncsonkítás”-érvelésére is. Németh László nem tudja bizonyítani – például –, hogy két magyar kultúra létezne, ezzel szemben e műve alapján „a magyar szellem fajtisztaságának apostola”. Gulyás „visszametszés”-elméletére utalva indulatosan jegyzi meg: „Mindent levagdosni, hogy csak az ősi, szent tuskó maradjon, a hamisítatlan, vad, vén, dísztelen tönk, mint egy dacos és babonás bálvány! […] Egy őrült kertész látomása ez, de már-már egy egész nemzedéket elfog ez a kertész-pszichózis. S alapja, mint a legtöbb pszichózisnak: a fogyatékossági érzés.”

A Korunk szeptemberi száma Szabó Imre ismertetését közli.78 Visszafogott, jóhiszemű írás ez: Németh László eredetileg értelmezett fogalmait interpretálja. A jelen írói, művészei és társadalomtudósai közül Németh azokat nevezi „mély magyarok”-nak, akiknek az érdeklődése „a magyarság külső életéről egyre mélyebbre nyúl a magyar kérdésbe”. Németh László „könyvével egyik legmagasabb síkú képviselője az általános türelmetlenségnek”.

Féja Géza a magyar kritikaírás elfajulásának minősíti Babits kritikáit, miközben a Kisebbségben-t minden szempontból kitűnő, „megérlelt, gondos és meggyőző” írásnak nevezi.79 Németh célja „nem értékek rombolása, hanem mélymagyar magatartás alapvetése”. (Féja a Magyarország című napilapban még egyszer visszatér a kialakult vitára.80)

Invenciózus, eredeti értelmezését adja a Kisebbségben gondolati rendszerének Hamvas Béla a Katholikus Szemlében81 (némiképpen „megelőlegezve” a majdani Bibó István-i értékelést is). Hamvas alapgondolata szerint „Németh Lászlónak igaza van”. Abban ugyanis, hogy „az értékes emberek egy idő óta kisebbségben vannak”, ámde „egészen másképpen van igaza, mint ahogyan azt ő hiszi és hinné”. Mégpedig azért, mivel „a kisebbségben nem korjelenség és nem magyar jelenség”. A kisebbség mindig az elnyomottak, a hatalmi ellenzék sorsa, ezért az ő magatartása a lázadás, a forradalmi kritika. A szellem azonban nem előjoga ennek a kisebbségnek. Ám a többségnek vagy a hivatalosságnak sem. „Mindkét csoport jóhiszeműségét feltételezvén, hasson mindkettő a maga ereje és súlya szerint, a közösségre, amelynek így mindketten értékes összetevői lehetnek.”

Lukács György tanulmánya (a moszkvai Új Hangban) új szempontot jelent a vitában: Németh László történelemfilozófiai felfogását elemzi és bírálja.82 Véleménye szerint a „mély magyar” aprioritás felmenti az írót a történelem konkrét vizsgálata, valamint a saját önbírálatának feladata alól. Lukács úgy látja, hogy Németh Lászlót Szekfűhöz és a magyar konzervativizmushoz az asszimilációelméletében megmutatkozó „bűnbakkeresés” fűzi. Azt írja továbbá, hogy Németh László „az asszimiláns kérdéshez kevésbé durván nyúl hozzá, mint az átlagos kortárs publicisták. Igyekszik azokat az előnyöket is kimutatni, amelyeket – időnként és epizodikusan – az asszimilánsok szerinte jelenthetnek a magyar kultúra részére; igyekszik különbséget tenni az asszimiláltak különböző rétegei között.” Lukács végkövetkeztetése ennek ellenére mélyen elítélő. „Végső fokon azonban – írja – mindezek a fenntartások, mélyítések és finomságok nem sokat segítenek. Németh László végső következtetései csak paradox formáikban különböznek a radikális »fajelmélettől«.”

Komlós Aladár kifejezetten zsidó szempontú, szakszerű, bár nem minden részletében pontos elemzése az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1940-es Évkönyvében jelent meg.83 Komlós elsősorban elhibázott politikai tettnek minősíti a Kisebbségben-t, ami – például a megjelentetés időpontját tekintve – nyilván igaz is. Az viszont már erősen vitatható, hogy csakugyan azonos felfogású-e Németh László műve Farkas Gyula könyvével (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1867–1914), jóllehet a bíráló tanulmány szerzője megengedi, hogy Németh, „szemben a berlini egyetem tanárával, több jóindulattal van a zsidók, mint a németek iránt”. Mégis azt állítja, hogy: „Mindkét vádló szerint bűntény történt, s a zsidóság követte el.” (Ezzel szemben viszont Németh László Kisebbségben-beli felfogása szerint „az asszimilációból nemzeti veszély csak akkor lett, amikor a német Pestbudán az új irodalmi központban híg-magyarság és jött-magyarság felbonthatatlan frigyet kötött”. Vagyis a „bűntényt” Németh László nem a zsidóság számlájára írja, hanem a hazai „híg magyarság”, valamint a németből jött asszimilánsok együttműködésének, összefogásának tulajdonítja. [Természetesen ez a teória sem igazolja önmagában, hogy történt-e „bűntény” egyáltalán.])

A Kisebbségben című füzettel csaknem azonos terjedelmű könyvecskében adja közre Keszi Imre az asszimilációval, Schöpflin Aladár irodalomtörténetével, Farkas Gyula és Németh László szóban forgó könyveivel kapcsolatos (ugyancsak zsidó szemszögből megfogalmazott és a Komlós Aladáréval a végkövetkeztetésében rokon) észrevételeit, kritikáit.84 Németh Lászlót ezúttal – szemben korábbi (láthattuk) állásfoglalásával – a fajvédelem vétkében marasztalja el, többször is utalva arra, hogy Némethnek a zsidósággal kapcsolatos 1935-ben, illetve 1939-ben leírt nézetei messze kerültek egymástól, jóllehet „a zsidóság szellemének bizonyos hasznosságát a magyar szellemiség és nemzeti élet kialakításában […] az 1939-es keltezésű Németh László” sem tagadta meg. Elárulta viszont a humanizmust, „amiért a szellemnek egyedül érdemes élnie”. (Keszi Imre e könyvéből származik egyébként a „néger portás” megbélyegző embléma azokkal a zsidó értelmiségiekkel szemben, akik – mint például Sárközi György – azonosulni tudtak vagy kívántak a népi mozgalom céljaival és törekvéseivel.)

A háborús évek

A Kisebbségben abban a tekintetben is vízválasztó volt Németh László pályáján, hogy a negyvenes évek első felében – szellemi értelemben – csaknem teljesen magára maradt. Régebbről datálható nagy ellenfelei (Babits és Szekfű, a Szép Szó köre stb.) mellé most újabb szellemi körök és személyek csatlakoztak. Persze úgy is fogalmazhatunk, hogy maga Németh László „zárta ki” magát – elsősorban a Kisebbségben-nel, majd a Szárszói beszéddel – a háború alatti progresszív magyar szellemi elit stratégiai irányvonalaiból. Végleg elvesztették iránta bizalmukat azok a baloldali szellemi fórumok (és a mögöttük álló politikai erők) is, amelyek – egészen 1939-ig – egyáltalán nem tartották lehetetlennek az ő „megnyerését” (Korunk, Szocializmus, Népszava). S nem utolsósorban: szembefordultak vele a magyar zsidó értelmiségnek azon képviselői is, akik két-három évvel korábban még a legnagyobb kortárs magyar gondolkodók és esszéírók közé sorolták (például Komlós Aladár, Fejtő Ferenc, Keszi Imre).

A háborús évek viszonyai amúgy is roppant pusztítást végeztek a korábban virágzó folyóiratmezőnyben. A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején – különböző okok miatt, de egyként – megszűnt a Korunk, a Munka, A Toll, az Apolló, a Válasz, a Gondolat, a Kelet Népe, a Szép Szó, a Szocializmus és a Nyugat is. Új lapok és folyóiratok is alakultak persze. Napilapként a Magyar Nemzet, s a Nyugat örökébe az Illyés szerkesztette Magyar Csillag lépett. Vegyes tartalmú képes hetilapként jelent meg a Híd (Zilahy Lajos), s jó erőket tudott felvonultatni a pécsi Sorsunk (Várkonyi Nándor).

A kor jellegzetes politikai törekvéseinek hangjait – a kormánypárti lapokon túlnézve persze – főként a Magyar Nemzet, illetőleg a Népszava, másfelől a népi radikális Magyar Élet és Magyar Út, valamint a szélsőjobb (érzelmű) lapok (az Egyedül Vagyunk, a Magyarság Útja és a Virradat) intonálják. Kifejezetten „fajvédelmi”, fajbiológiai alapon álló folyóirat A Cél (amely már a harmincas évek második felétől kezdődően többször is támadja Németh Lászlót). A legjobb, legkomolyabb szellemi erőket viszont a Magyar Nemzet, a Magyar Csillag és a Sorsunk tudja maga köré gyűjteni. (Továbbra is jelentős társadalmi folyóirat marad – bár már nem Szekfű szerkeszti – a Magyar Szemle is.)

Mindezen tényezők együttesen hatottak oda, hogy a háborús évek Németh László-recepciójának a korábban látott tágasságát és többnyire színvonalas tartalmát most, a negyvenes évek elején megjelent Németh-művek, könyvek szellemi súlyához képest többnyire jelentéktelen és nívótlan cikkek, ismertetések sokaságai váltják fel. (Természetesen vannak kivételek is, és a továbbiakban főként éppen ezekről szólunk.)

Németh László alkotóereje nem rendült meg a Kisebbségben után sem. Éppen ellenkezőleg – folyamatosan (sőt egy évben többször is) jelennek meg könyvei: regények, összegyűjtött cikkek és tanulmányok, önálló tanulmányok. 1940-ben a következők: Magyar ritmus, A minőség forradalma (négy kötetben), Szekfű Gyula, Téli hadjárat. 1941-ben: Készülődés (két kötetben), A másik mester (két kötet). 1942-ben: Cseresnyés, Kisebbségben (tanulmányok két kötetben), Széchenyi. 1943-ban: A minőség forradalma V–VI. Lányaim, Magam helyett, A Medve utcai polgári, Móricz Zsigmond. 1944-ben: Az értelmiség hivatása. (Az új és a bővített új kiadásokat most nem említjük.)

Hogyha ebből a gazdag írói termésből – eredeti célunk szerint – csupáncsak az újnak számító tanulmányokat, esszéket emeljük ki, még inkább szűkül az ekkori Németh László-recepció terjedelmének, mennyiségének a köre. És ami még inkább megváltoztatja a korábbi reflexiók irányát és értékrendjét is – szoros összefüggésben az említett folyóiratok megszűnésével –, úgyszólván teljesen kicserélődtek a Németh László műveiről recenziókat, műbírálatokat, elemzéseket író személyek is: a mennyiségi csökkenés és a hirtelen színvonalsüllyedés fő oka éppen ez.

Mindezeket látva a továbbiakban nemigen tehetünk egyebet, mint hogy éppen a kivételekre, illetve – másfelől – a szellemi közhangulat jellegzetes megnyilvánulásaira fordítjuk a figyelmünket.

A Szekfű Gyula című történelmi esszé – teljesen érthető módon – tovább rontja a Magyar Nemzet köre, illetőleg a Magyar Szemle és a vele szellemileg rokon folyóiratok (például a Jelenkor) és Németh László amúgy is rossz viszonyát. (A Kiforgatnak a múltunkból című Németh-cikk kapcsán a Jelenkor [már 1940 januárjában] heves tiltakozást közöl85, amelyben azt állítja, hogy „akadnak ma is kiadók és vállalkozások, melyeket [ha zsidó dolgok miatt ma fájdalmasan érdekeltek] Németh László célirányos antiszemitizmusa s fölényeskedő ősmagyarkodása félelemre és behódolásra késztet”.) Pethő Sándor főszerkesztő a Magyar Nemzetben vezércikkben utasítja el – bár a nevét nem is említi – Némethnek a Habsburg-katolicizmusra, illetve a „labanc” szemléletre vonatkozó Szekfű-tanulmánybeli bírálatát.86 Arra figyelmeztet, hogy „az igazi nyilas-labancsággal” kell fölvenni a harcot. Egyébként is: Szekfű tekintélye változatlanul igen nagy, így azután más lapokban is terjed a baljós hír: Támadás Szekfű Gyula ellen. (Még Szabó Pál is megrója Némethet, amiért a parasztkérdés, a földkérdés megoldását felkaroló Szekfű Gyula ellen lépett föl.) A Magyar Nemzetben Lendvai István („Nomád”) „levelei” révén is folyamatos Németh László bírálata, kicsinyítése, dehonesztálása. Annak ürügyén például, hogy a szélsőjobb a saját érdekében kihasználhatja a „híg magyar”–„mély magyar” kategóriákat. „Ezt is elutasítjuk – írja »Nomád« –, még azt a veszélyt is vállalva, hogy nem lesz módunk Németh Lászlóval és elvtársaival egy tálból cseresnyéznünk.” (Egy másik „Nomád”-levélben Németh „rózsadombi mélymagyar” gúnynéven szerepel.87)

A Téli hadjárat című tanulmánykötetét már a teljes érdektelenség, hallgatás övezi. (Habár számos újságcikkben fölbukkan – országszerte – Németh László neve, néhány írása is, és egy-két jelentéktelen vita is egyikkel-másikkal.) Természetesen az sem használ a megtépázott írói tekintélyének, hogy – például – a nyilas (orientációjú) Egyedül Vagyunk-ban a főszerkesztő Oláh György (Kodolányival, Sinkával és Erdélyivel együtt) őt is a hozzájuk legközelebb álló magyar írók közé sorolja.88

Igaz viszont – és ez már-már tragikomikus –, hogy a „nyilaskeresztes hetilap”-ként megjelenő Magyarság Útjában éppen nyilasellenes kijelentése miatt soroltatik Németh „az áruló írástudók közé”.89 Úgyszintén elutasítják a nyíltan fajvédők is. A minőség forradalma négy kötetéből a „faj”-jal és a zsidókérdéssel kapcsolatos nézeteit ragadja ki – és utasítja el – A Cél című fajvédelmi folyóirat.90 „Vannak kérdések, amelyekben útjaink nem azonosak Németh Lászlóéval. A zsidókérdésben és a magyar fajiság kérdésében nem tekintjük magunkévá álláspontját. A magyarság faji lényegét mi nem erkölcsi magatartásában, hanem igenis biológiai alkatában, erejében, eredetiségében és különvalóságában látjuk. […] Nem oszthatjuk Németh László álláspontját a zsidókérdésben sem. Lehetnek néhányan, kevesen olyan asszimilált vagy asszimilálódni szándékozó zsidók is, amilyenekről Németh László annyi elismeréssel szól. Mi azonban ezt a problémát Magyarországon, ahol nyolcszázezer-egymillió zsidó él, nem kezelhetjük és nem oldhatjuk meg egyénileg. […] Nem tudunk hinni a zsidósággal való együttélés lehetőségében sem. …nem helyeselhetjük a zsidóság és a magyarság közötti ama hídverést sem, amelyben másokkal együtt Németh László is részt vesz.”

1941-ben és ’42-ben a Készülődés (a Tanú előtti tanulmányok, kritikák két kötete), a Kisebbségben című gyűjtemény kötetei, valamint a Széchenyi című nagy esszétanulmány némileg megpezsdíti a fojtogató állóvizet Németh László körül.

A (még létező) Nyugatban Cs. Szabó László nagy ívű esszében elemzi a két háború közötti magyar irodalom fő tendenciáit, csomópontjait, értékeit.91 Németh Lászlót az új nemzedék vezérszellemének látja, akinek személyében „tépte el magát a túl szelíd apáktól” ez a nemzedék. Később azután „minden tanítványt eltaszít, Dávid Ferencként mind radikálisabb tiltakozásba menekül”. Ennek a végeredménye lesz a Kisebbségben nagy revíziója: Németh itt visszavetítette a saját maga és kortársai csalódásait a történelmi századokba. „Egy irodalmi mozgalom csalódását jelképezte, nagyon mélyről fakadó keserves sóhaj volt, méltatlan is lett volna, ha szó nélkül marad.” (Cs. Szabó e pár soros megjegyzése az ominózus Németh-esszéről párját ritkítóan világos és tárgyilagos.)

Az 1942-es esztendő a Cseresnyés című színdarab bemutatója (vagy be nem mutatása) körüli hangos és méltatlan sajtóbotránnyal kezdődik, amit még csak súlyosbít az Egyedül Vagyunk egyik vezércikke.92 Oláh György e színdarab sugalmazott mondanivalóját ekként kommentálja: „Nincs más új társadalomalakítás többé, csak amit a nemzeti szocializmus, a fascizmus […] tanít, vagy pedig a másik oldalon a marxista bolsevizmus.” (Kiemelés az eredetiben – M. I.) Illés Endre a Magyar Csillagban utasítja vissza a nemtelen támadásokat.93

Kovács Endre a Magyar Útban, a Protestáns Szemlében, majd pedig a Sorsunkban ír méltó és méltányos értékelést Németh László tanulmányírói munkásságáról. Egyszerűen, szépen, találóan.94

A szélsőséget a baloldalon ezúttal – végig a háborús évek alatt – a Népszava képviseli. A negyvenes évek első felében tucatnyinál is több cikkben támadják itt Némethet, nem riadva vissza a csalástól, a hamisítástól sem. Kállai Gyula, Várnai Dániel, Losonczy Géza, Darvas József, Jordáky Lajos, Nagy István, K. Havas Géza, Marosán György immáron ellenségnek tekintik a népi ideológiát s a széthullott népi mozgalom minden maradványát. A fő megrontók: Szabó Dezső és Németh László, akik nem tettek és tesznek mást, mint tovább rontanak, fertőzik a magyar közszellemet.95 Primitív lejáratási akciója a Népszavának az a szerkesztőségen belül kitalált és megírt levélsorozat, amelyben állítólagos munkásemberek ostorozzák Németh László különböző megnyilvánulásait, illetve cikkeit.96 Semmivel sem barátságosabb Várnai Dániel A hóbortosok című cikke, amelyben a Kisebbségben című négykötetes tanulmánygyűjtemény tartalmát „summázza”.97

Szabó Dezső is éppen ez év (tehát 1942) tavaszán látja fontosnak megjelentetni A Mélymagyarhoz című pamflet-burleszkjét,98 amelyben a Kisebbségben magyarságszemléletének kegyetlenül éles paródiáját adja. Le sem írja Németh László nevét („Mélyikém”-nek szólítja, aposztrofálja), de „kijelöli” magyarságának állomásait, fokozatait; így: Fanatikus Magyar, Izzó Magyar, Intranzigens Magyar, Karakán Magyar s végül: Mélymagyar. Terjedelmes és kusza pamflet ez, szélviharként csap le ide vagy amoda, nem, nem a műre, hanem a szerzőre.

Vannak persze szép és értékes visszhangjai, nyilvános üzenetei is ennek az esztendőnek. Például Veres Péter esszéje (eredetileg előadása) a pécsi Sorsunkban.99 Azt hangsúlyozza, hogy Németh „ma már közösségi ügy: írói, emberi és magyar magatartás”. Babits és Szabó Dezső közé „tört be”, harcok közepébe. Nem faji, nem vallási, nem politikai „alapon” működik, nem tartozik a „népi írók” közé sem. Közösségi érzése és erkölcsi elszántsága kapcsolja a néphez, a nemzethez. Pályáján sok a kalandozás, a tévedés is, ám a görögségtől eljutott a mély magyarság felismeréséig. Művészete tiszta és értékes. Sokat hangoztatott hűség-fogalma a magas igényhez való hűséget jelenti, melyben „erkölcs és művészet együtt van jelen”.

Kodolányi János meditációinak egyikében100 a magyar kritikaírás forradalmát várja a rendkívüli képességű Németh Lászlótól, aki „Széchenyi óta […] a legbátrabb s leglelkiismeretesebb gondolkodónk”.

A Magyar Csillag novemberi száma Sőtér István tanulmányát hozza a Készülődés, A minőség forradalma és a Kisebbségben köteteiről.101 „E kötetek írásai […] – mondja Sőtér – tanítványokat és nemzedékeket teremtettek […].” Németh Lászlóban a kritikus és a próféta soha nem vált egymás ellenségévé, még a Kisebbségben című röpirata lapjain sem, amelyben csak „a hőfoktól idegenkedik, a zamattól szinte fájón válik meg”! Németh László személyeket ugyan megsértett, de a művekkel szemben mindig alázatos. Ő nem ismeri a „népi” és „urbánus” szembenállást kritikusi gyakorlatában: egyszerre magyar és nyugat-európai. Sőtér István egyetért a Kisebbségben fő vonulataival, a körülötte kialakult vihart pedig nem annyira a mű tartalmával, mint annak megjelenési időpontjával magyarázza (valószínűleg igen helyesen). „A magyarság jelen helyzetének és politikai lehetőségeinek ilyen világos és előrelátó összefoglalását hiába keressük másnál.”

Ám mi sem jellemzőbb a Németh László által éppúgy növesztett, mint a köréje mások által kialakított légüres tér meglétére, mint az a tény, hogy az 1942-ben kiadott legfontosabb könyvével, a Széchenyivel egyetlen mérvadó személy vagy fórum sem foglalkozik. (Például a Magyar Szemle – 1943. júliusi számában – névtelen, amolyan „mínuszos” hír-recenzió formájában utasítja el a művet.)

Annál inkább folytatja támadásait a Népszava. Nagy István kommunista író ezúttal az „értelmiségi társadalom” teóriát bírálja,102 kijelentve, hogy már nem is várja Németh László következő írásait, hiszen őt „nyugodtan számításon kívül hagyhatja a munkásság és a parasztság polgári szövetségeseinek a megválogatásánál”. Marosán György – aki egyébként „sütőmunkás”-ként jegyzi cikkét – még messzebb merészkedik a „Németh-kérdés”-ben,103 és kijelenti, hogy ő – állítólag sokakkal együtt – sohasem vette komolyan sem Németh László szerepét, „sem a környezetéét”. Arra is fölhívja a figyelmet, hogy további „szélkakas módjára keringő” írókat kell leleplezni.

Látható a fentiekből, hogy egyre inkább az aktuális politikai események, továbbá a személyes revánsvágyak és mind kevésbé a művek jelentik a fő hangsúlyait a Németh László-recepció ez időbeli szakaszának. Mint például a debreceni egyetemi tanárság meghiúsulása is. Erről Illyés Gyula ír indulatos jegyzetet a Magyar Csillagban.104 (Debrecennek nem Németh képességei ellen volt kifogása – szögezi le –, hanem a szelleme ellen. „Egyre ijesztőbben terjed a ragály: embereket nem műveik, hanem hírük után ítélni meg.”)

1943-ban a legjelentősebb esemény Németh László körül a második szárszói konferencia, az ott elmondott előadása volt. Az előadások jegyzőkönyvekben rögzített anyaga még az évben megjelenik, s majdhogynem csakis ezek a helyszínen elhangzott vélemények, bírálatok jelentik az akkor oly méltatlanul elhallgatott, rendkívül fontos tanácskozás szinte teljes visszhangját. Voltaképpen persze érthető ez is: sem az antifasiszta konzervatív-polgári (mint például a Magyar Nemzet köre), sem pedig a „hagyományos” baloldal nem tekintette hozzájuk közel állónak a népi írók egy csoportja, illetve az ott megjelenő kommunista érzelmű és beállítottságú személyek előadásait, sem a körülöttük kialakult vitákat. A jobboldali lapok pedig jobbára csak Kovács Imre egy idevonatkozó cikkének105 sajtópolémiáját emlegetik.

A Móricz Zsigmondról írott Németh-tanulmányfüzér – az egy Sorsunkat kivéve – már csak másod- vagy harmadrangú folyóiratok témája, a Népszavában pedig szinte munkatervszerűen folytatódik a lejárató sajtókampány Németh László ellen. Megerősítik, hogy ugyan jó stilisztának, de zavaros gondolkodónak tartják (Kodolányi Jánost pedig rossz írónak és politikai kaméleonnak).106 Az Egyedül Vagyunk szerint viszont „évek óta nem érte akkora kitüntetés ezt a két neves magyar írót, mint most, hogy a Népszava így legyalázta őket”.107 (Kiemelés az eredetiben – M. I.) A Magyar Nemzet a „népiesség alkonyáról” cikkezik.108

1944-ben Németh Lászlóról már csak egyetlen méltató cikk jelenik meg a magyar sajtóban (persze úgy is fogalmazhatnánk, hogy róla még megjelenik), Vatai László emelkedett hangú hitvallása.109 Vatai harmincéves teológus, 1945 őszétől országgyűlési képviselő, majd a „köztársaság elleni összeesküvés” egyik vádlottja s elítéltje. Támadási felület lesz majd ellene a Németh László-i „mély magyarság” szellemiségének a vállalása. Ez az 1944-ben írt méltató cikke azt is jól példázza, hogy mit is jelentett a magyar ifjúság egy jelentős hányada számára az elmúlt másfél évtized Németh Lászlója. „Németh László – írja itt Vatai – a szellem minden területén győzött, s az életműve: szinte páratlan irodalmi alkotás; a félig szentek súlyos, zuhanó tragédiája. Művei illatából a szellem tisztasága s egy élet tiszteletet parancsoló küzdése és szenvedése árad felénk. Ha jól tudom, az elbukott Ödipust félig szentként tisztelték a görögök. Németh Lászlóban üdvössége árán szellemünk és irodalmunk jutott csúcspontra. Ennek hozsannázott az ország fiatalsága […].”

Ámde ha átpillantunk a „felszabadulás” utánra is, komor és fenyegető árnyakat láthatunk. „Tiszta vizet a pohárba!” – dörgi a Népszava címoldalán Horváth Zoltán.110 S Németh László egész addigi munkásságából már csak a „»mélymagyar« és »hígmagyar« fertőző és fertőzött eszmevilága” említődik…

 

 

források

 

1A Nyugat novellapályázata. Nyugat, 1925. 23–24. sz. (dec. 25.) 485–489.

2[Hatvany Lajos] Gombossy Sándor: Levél egy Baumgarten-díjashoz. Századunk, 1930. 5. sz. 278–284.

3Gulyás Pál: Németh László. Protestáns Szemle, 1932. 6. sz. 375–388.

4Szenteleky Kornél: Tanú. Kalangya, 1932. 7. sz. [nov.] 484–485.

5Kerecsényi Dezső: A Tanú (Németh László folyóirata). Protestáns Szemle, 1932. 11. sz. 612.

6Kovács László: Tanú (Németh László kritikai folyóirata). Erdélyi Helikon, 1932. 10. sz. [dec.] 743.

7[Bányai László] Szőke Pál: Az irodalom fasisztája. Korunk, 1933. 1. sz. 79–80.

8Babits Mihály: Tanú. Kritikus és judicium. Nyugat, 1933. 3. sz. (febr. 1.) 186–189.

9Pap Károly: Németh László és a „Tanú”. Nyugat, 1933. 10–11. sz. (máj. 16.–jún.1.) 646–649.

10Győry János: Új magyar folyóiratok. Magyar Szemle, 1933. XIX. k. (szept.–dec.) 52–54.

11[Molnár] Jeszenszky Erik: Nyílt levél Németh Lászlóhoz, a Tanú szerkesztőjéhez. Korunk, 1933. 11. sz. 861–863.

12[Molnár] Jeszenszky Erik: Megjegyzés az előbbiekre. Korunk, 1934. 2. sz. 156–160.

13Kassák Lajos: Közbeszólás. Válaszlevél (Németh Lászlónak. 1933. XII. 15.). Munka, 1933. 31. sz. (dec.) 914–917.

14Makkai László: Németh László és a Tanú. Erdélyi Helikon, 1934. 6. sz. 449–456.

15Móricz Zsigmond: Lehet-e parasztból író? Magyarország, 1934. márc. 3o.

16Kerényi Károly: Németh Lászlóhoz. Válasz, 1935. 1. sz. 16–20.

17Szabó Lőrinc: Németh László és szerepe. Válasz, 1935. 1. sz. 60–63.

18Török Sophie: Önéletrajz, generációs probléma, vagy amit akartok. Nyugat, 1935. 3. sz. 201–212.

19[Schöpflin Gyula] Nagypál István: Németh László önéletrajza. Gondolat, 1935. 3. sz. (ápr.) 238–240.

20Ignotus: „Kalangya.” Magyar Hírlap, 1934. máj. 13.

21„Kalangya.” Magyar Hírlap, 1934. máj. 20.

22Hatvany Lajos: A szellem különítményesei. Az Újság, 1934. máj. 27.

23Németh Imre: Változatok a schófár-kürtön. Budapesti Hírlap, 1934. jún. 10.

24Hatvany Lajos: Nyílt levél Németh Lászlóhoz. Századunk, 1934. 4. sz. (máj.–jún.) 179–182.

25Ignotus Pál: Az út. Esti Kurír, 1934. jún. 15.

26Pap Károly: Válasz egy különítményes vallomására. Magyarország, 1934. jún. 20.

27Kardos László: Jegyzetek a Németh-ügyhöz. Debreceni Független Újság, 1934. jún. 24.

28Kardos Pál: Zsidó válasz. Válasz, 1934. 2. sz. (júl.) 153–157.

29Zsolt Béla: A vita vége. A Toll, 1934. 5. sz. (júl.) 172–174.

30Szekfű Gyula: Az ifjúság vezetői. Budapesti Hírlap, 1934. jún. 24.

31Ignotus Pál: A harmadik oldal. Esti Kurír, 1934. jún. 24.

32Ignotus Pál: Mint egyike a Shylockoknak… A Toll, 1934. 7. sz. (nov. 15.) 276–279.

33Fejtő Ferenc: Magyar narodnikik. Szocializmus, 1935. 1. sz. 10–14.

34[Nemes Lajos] Máriássy Zoltán László: Neomisztikus megmozdulások Magyarországon. Gondolat, 1935. 1. sz. 11–16.

35[Nemes Lajos] Máriássy Zoltán László: „Minőségszocializmus” vagy szocializmus. Gondolat, 1935. 5. sz. (jún.) 321–330. 

36[Schöpflin Gyula] Nagypál István: A Választól a Tanúig. Gondolat, 1935. 5. sz. (jún.) 348–351.

37József Attila: „Új Szellemi Front”. Szocializmus, 1935. 5. sz. 203.

38Szabó Zoltán: A kert „álma” és a minőségszocializmus. Válasz, 1935. 5–6. sz. 367–368.

39[Szentmiklósy Lajos] Molnár Erik: Németh László: Magyarság és Európa. Gondolat, 1936. 2. sz. 138–141.

40[Schöpflin Gyula] Nagypál István: Németh László: Magyarság és Európa. Századunk, 1936. 3. sz. (ápr.) 149–151.

41Vas István: Magyarság és Európa. Szocializmus, 1936. 4. sz. 184–186.

42Bresztovszky Ede: A falu és az ország. Népszava, 1936. aug. 30.

43Féja Géza: Vádló és vádlott. Kelet Népe, 1936. 3. sz. (ápr.) 1–5.

44Németh Andor: Köd vagy sziget? Szép Szó, 1936. 3. sz. (máj.) 236–240.

45Szekfű Gyula: Németh László vagy az ifjúság vezetése. Magyar Szemle, 1936. III. k. (okt.) 161–167.

46Veres Péter: Levél Németh Lászlóhoz. Gondolat, 1936. 8. sz. (okt.–nov.) 417–424.

47Bajcsy-Zsilinszky Endre: Ne bántsuk Erdélyt! Szabadság, 1936. 3. sz. (jan. 19.) 1.

48Kovács György: „Isten velünk és mindenki ellenünk.”  Tamási Áron nyilatkozik Németh László romániai tanulmányútja indító okairól, az erdélyi magyar politikáról, a székelység életerejéről és a „vád”-ról, hogy ki „informálta” a budapesti írókat. Független Újság (Kolozsvár), 1936. 7. sz. (febr. 15–22.) 6–7.

49László Rezső: Magyarok Romániában. Németh László útirajza. Pásztortűz, 1936. 1. sz. (jan. 15.) 16–17.

50Nagy Géza: Magyarok Romániában. Németh László útirajza. Erdélyi Helikon, 1936. 1. sz. 50–54.

51Jancsó Béla: Ahogy lehet. Erdélyi Fiatalok, 1935. Téli szám. 1–2.

52[Gaál Gábor] G. G.: Németh László: Magyarok Romániában. Korunk, 1936. 1. sz. 77–78.

53Balogh Edgár: Új magyar rendiség szószólói Erdélyben. Korunk, 1936. 4. sz. 284–290.

54Gaál Gábor: Németh László és Kurátor Zsófi. Korunk, 1936. 3. sz. 262–264.

55Braun Róbert: Két magyar tanulmány Romániáról. Századunk, 1936. 1. sz. (jan.–febr.) 56–57.

56Ravasz László: Németh László és az erdélyi magyarság. Magyar Szemle, 1936. XXVI. k. (ápr.) 364–366.

57Gogolák Lajos: Németh László: Magyarok Romániában. Korunk Szava, 1936. 15–16. sz. (aug. 1–15.) 295–296.

58Vö. Válasz, 1936. 4. sz. 193–200. és Láthatár, 1936. 3. sz. (máj.) 97–100.

59Gombos Gyula: A Tanú ravatalára. Magyar Út, 1937. 7. sz. (febr. 11.) 5.

60Vita Zsigmond: A megszűnt „Tanú” és a reformgondolat. Hitel, 1937. 2. sz. 166–168.

6lSzabó Imre:  Búcsú a „Tanú”-tól. Korunk, 1937. 2. sz. 148–151.

62(Gaál Gábor): A „Tanú”-tól a „Bűn”-ig. Korunk, 1937. 4. sz. 372–375.

63Komlós Aladár: A „Tanú”. A Toll, 1937. 5. sz. (júl. 10.) 159–167.

64Keszi Imre:  Németh László és a zsidóság. Libanon, 1937. 2. sz. (ápr.–máj.) 41–48.

65Hatvany Lajos: Az új szellemi fronttól a márciusi frontig. (II. rész.) Magyar Hírlap, 1938. jan. 23. (A cikkre Tasi József hívta fel a figyelmemet – M. I.)

66Pethő Sándor: Salzburgtól Hódmezővásárhelyig. Magyar Nemzet, 1939. jún. 18.

67Szabó Zoltán: „Jámbor szándék.” I. A szellemi honvédelem szükségessége. Magyar Nemzet, 1939. jún. 18.

68Szerb Antal: Az Ady-mítosz és a Drang nach Westen. Magyar Nemzet, 1939. júl. 30.

69Katona Jenő: Megítélt halhatatlanok és halandók. Magyar Nemzet, 1939. júl. 30.

70Kállay Miklós: Jött magyarok, híg-magyarok, mély magyarok. Nemzeti Újság, 1939. júl. 9.

71Szombatfalvy György: A mély magyarság problémája. Társadalomtudomány, 1939. 1–3. sz. (jan.–jún.) 104–108.

72Gáspár Zoltán: Ki a magyar most? Szép Szó, 1939. jún. 274–281.

73K. Havas Géza: Asszimiláció és disszimiláció. Szép Szó, 1939. júl.–aug. 330–333.

74Vö. Protestáns Szemle, 1939. 7. sz. 372–376.

75Gulyás Pál: Öncsonkítás vagy visszametszés? Protestáns Szemle, 1939. 8. sz. 429–434.

76Szekfű Gyula: Lírai történetszemlélet. Magyar Szemle, 1939. aug. 300–303.

77Babits Mihály: Könyvről könyvre (Pajzzsal és dárdával). Nyugat, 1939. 8. sz. 65–72. l. Uő.: Könyvről könyvre (Ki a magyar?). Nyugat, 1939. 9. sz.

78Szabó Imre: Kisebbségben. Korunk, 1939. 9. sz. 805–807.

79Féja Géza: Magyar vízválasztó. Kelet Népe, 1939. 9. sz. (okt.) 10.

80Féja Géza: Irodalmi vita Németh László könyve körül. Magyarország, 1939. okt. 11.

81Hamvas Béla: Híg-magyar, jött-magyar és mély-magyar. Katholikus Szemle, 1939. 11. sz. 609–614.

82Lukács György: Újra és újra: mi a magyar? Komoly kérdések – felelőtlen válaszok. Új Hang, 1940. 7–8. sz. 6–16.

83Komlós Aladár: Az asszimiláció kora, a magyar irodalom és a zsidók. IMIT Évkönyv, Bp. 1940. 170–201.

84Keszi Imre: A könyv népe. A zsidó szellem és irodalom kérdéséhez. [Bp.] 1940. Szerző kiad.

85Historicus: „Kiforgatnak a múltunkból”. Jelenkor, 1940. jan. 15. 7–8.

86Pethő Sándor: Az egység ellen. Magyar Nemzet, 1940. febr. 4.

87Vö. [Lendvai István] Nomád levele „mélymagyarok”-ról. Magyar Nemzet, 1942. jan. 11. [Uő.] Nomád levele egy ajándékról. Magyar Nemzet, 1942. febr. 6.

88Vö. Oláh György vitazárója A minőség forradalma című Németh László-könyvről. Egyedül Vagyunk, 1940. 9. sz. 21–26.

89Fiala Ferenc: Válasz Németh Lászlónak. Magyarság Útja, 1941. 7. sz. (febr. 14.) 5.

90B[osnyák] Z[oltán]: Németh László: A minőség forradalma, I–IV. k. A Cél, 1941. 1. sz., belső borítók.

91Cs. Szabó László: Mérleg. Nyugat, 1941. 7. sz. 475–489.

92Oláh György: Czukoréktól Cseresnyésig. Egyedül Vagyunk, 1942. 2. sz. [jan. 15.] 1.

93Illés Endre: Személyeskedők és pökhendiek. Magyar Csillag, 1942. 3. sz. 168–169.

94Kovács Endre: Németh László: Készülődés. Magyar Út, 1942. 4. sz. [jan. 29.] 6. Kovács Endre: Németh László kritikusi szerepe. Protestáns Szemle, 1942. 9. sz. 273–277. Kovács Endre: A kor és bírálója. Németh László, a kritikus. Sorsunk, 1942. 8. sz. [nov.–dec.] 607–615.

95[Jordáky] Erdélyi Lajos: A megrontott megrontók. Népszava, 1942. ápr. 19.

96Levelek Németh László címére. Népszava, 1942. máj. 10.

97[Várnai Dániel] (-rn-): A hóbortosok. Népszava, 1942. szept. 13.

98Szabó Dezső: A Mélymagyarhoz. (In: Szabó Dezső újabb művei. 78. Bp., 1942. május.)

99Veres Péter: Németh László. Sorsunk, 1942. 3. sz. (ápr.–máj.) 182–190.

100Kodolányi János: Esti beszélgetés. Magyar Élet, 1942. 7. sz. 7. l és 9. sz. 3.

101Sőtér István: Németh László tanulmányai. Magyar Csillag, 1942. 12. sz. [nov. 15.] 344–350.

102Nagy István: Németh László szocializmusa. Népszava, 1943. jan. 17.

103Marosán György: Nyílt levél Nagy Istvánhoz. Népszava, 1943. febr. 7.

104Illyés Gyula: Németh László Debrecenben. Magyar Csillag, 1943. 10. sz. (máj. 15.) 613–614.

105Lásd Kovács Imre: Ifjúsági Parlament a Balaton partján. Híd, 1943. 19. sz. (okt. 1.) 9–11.

106Kézfogás helyett, avagy a csatlakozás illemtana. Népszava, 1943. nov. 17.

107G. Z.: Akiknek már nem kell az ölelés. Egyedül Vagyunk, 1943. 25. sz. (dec. 3.) 3.

108Katona Jenő: A népiesség alkonya. Magyar Nemzet, 1943. dec. 19.

109Vatai László: Üdvösség és reformáció. Németh László. Magyar Élet, 1944. 9. sz. 1–7.

110Horváth Zoltán: Tiszta vizet a pohárba! Népszava, 1945. dec. 8.