N. Pál József

„…védeni egy kis várat…”

Ottlik Géza: Továbbélők

Németh István Péter barátomnak

Az alig három-négy esztendeje határszélivé lett kicsi városra december első hetében leesett a hó. „Ni! Megy el Schulze” – kiáltott föl valaki, s az ablakokhoz tódult növendékek között Damjáni is „megbűvölve nézte ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot”. „A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.” A lehulló hópelyhek lassan befedték a rettegett tizedes elhagyott lábnyomát, elmaradt a délutáni gyakorlat, jött az uzsonnaosztás, fölszabadult zsibongás, játék, nagy-nagy „kuplerájozás” kezdődött a tanteremben, közeledett a karácsonyi szünidő, s remény gyúlt a lelkekben, hogy legalább márciusig, áprilisig oda a bakancspucolás mindennapos gyötrelme is. Civileknek fölfoghatatlan mámor kerítette hatalmába a kicsiny sereget: „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem.” Damjáni – akárcsak Bébé az évtizeddel későbbi szövegben – kerülővel ment vissza a helyére. „Megnéztem az Osztrák–Magyar Monarchia falitérképét a hátsó ablak mellett. Hegy- és vízrajz, sötétbarna óriásmacska hever félkaréjban a zöld magyar alföldön. Kívülről ismertem már.”

Ottlik Géza ezt az egész történet – egyik – „záróköveként” is értelmezhető históriarészletet szinte változatlan ritmusban, modorban és alig-alig módosított szavakkal, mondatokkal adja elő a Továbbélők első és az Iskola a határon második fejezetének utolsó lapjain. Az eltérések többsége – az életmű szervességének alakulástörténetére is beszédesen utaló Damjáni–Bébé névcserén (s egyéb névcseréken) túl – stiláris vagy prózapoétikai indíttatású. A „mindentudó” szerző „hagyományos” elbeszélői pozíciója egyes szám első személyűre váltott, amint azt Ottlik furfangos nézőpontváltásairól, a narrátori szerep szándékos elbizonytalanításairól és a „kultuszkönyvvé” lett regénynek egy „többdimenziós” hálóhoz hasonlítható szerkezetéről szólván többek már az unalomig agyonelemezték, évtized múltán szikárabbá, itt-ott „lírátlanítottabbá” lett a szó is, de én akár a világkép és a létértelmezéssé váló történelemértelmezés szempontjából is perdöntőnek vélem, hogy az itt kurzívval jelölt mondatok semmilyen formában sem szerepelnek az Iskola a határon – most már biztosan állíthatjuk – „ősváltozatában”. A léleknek a kaszárnyai időbeosztás vaskosságából kiszakadt élet- és szabadságmámora – hajazva Kosztolányi Boldogság című novellájára, amelynek egy mondata viszont („szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést”) az ottliki életművet szinte látensen végigkísérő Hajnali részegségre utal – a havazás leírásakor szó szerint ismétlődik meg. Ez a toposz a szerző korábbi munkáiban is föl-fölbukkant (a hómotívum Ottlik-történetét Balassa Péter külön tanulmányban fejtette föl), ám az új, végleges „változat” születésekor már kétségkívül egy transzcendens (legyen bár „kvázi”-transzcendens!) és egy nagyon is intim – s mert Ottliknál az igazán lényeges dolgokról csak hallgatni lehet, természetesen sohasem „hangosan” mondott – magyar történelmi dimenzióval súlyosbodott a szöveg – s nem csak az itt idézett eltérésekben persze. (Mellesleg: a „súlyosbodás” ebbéli irányára a Buda lehet ékes bizonyíték.) A Kegyelem – Isten személyes, az emberhez lehajló jóindulata – (amit szóval akarni [!], mint Medve tette a pokrócozás közben, ugyebár nem lehet) az 1959-ben megjelent regény – talán és egyik – legmélyebb problematikája még akkor is, ha tudjuk, hogy a szerző kétellyel említette műve keresztény-keresztyén teológiai értelmezésének lehetőségét, a magyar alföld körül félkaréjban heverő sötétbarna óriásmacskáról pedig – noha úgy emlékszem, a „föloldást” még egyetlen elemzésben sem olvastam – mindenki tudja, hogy micsoda. A történelmi Magyarországról van szó bizony, amelyet Bébé „kívülről ismert már”. Ennek szövegbéli fölvillantása itt nemcsak lélektanilag, de szerkezetileg is kitüntetett pozíciójú (alig két lappal elébb – a Továbbélőkben is – a narrátor hosszasan sorolja a szorított léthelyzetben is fülön csíphető ismerősség-otthonosság apró mozzanatait a sapka „egyéniségének titkos lényegétől” az óraütés hangján át az „ismerőssé vált egész idegen világig”), az ismerősség elveszítésének traumája s egy „másfajta” ismerősség – meglehet, egyidejű – visszaszerzésének küzdelme (a világ „keserű ismerete”, ha tetszik), illetve a kettő feszültsége meg amúgy is végigvonul e katonaiskolai histórián. A közös haza, amely a szívünkben – netán a gyomrunk alján – megülepedett „nehéz tudás ólmának” vagy „lelkünk sértetlenül megőrzött legtitkosabb szerkezetének” a része szintén (!) – ama falra akasztva ábrázolt másik „közös haza” kontinuitását Schulze német vezényszavain s a térképen kívül a drill meg a taneszköztár számos eleme sem hagyja pusztulni még jó ideig –, szóval a közös haza (ahonnét nemcsak megszökni, de „az isteni gondviselés tudta nélkül” még egy konzervdobozt kirugdosni sem lehet) könyörtelen vaskossága és állandó szellemi jelenvalósága pedig csakúgy az azonosulásnak és a különbözés jogának az egyetlen lehetséges terepe, a „tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke” lesz itt, mint maga az iskola a reá való emlékezéssel együtt, vagy emberként elmorzsolt közös életünk, amely „lobog, lüktet, mély, titkos nyugalommal a csillagok alatt”. Ottlik Géza – Kis Pintér Imrétől véve a szót – „világegyenlete” fölbonthatatlan, e „feladványt” talán még „egyszerűsíteni” sem nagyon lehetséges a matematika – no meg az irodalomelméleti eljárások – ismert módszereivel.

Ez a kis könyv találgatások és tudós morfondírozások tárgya volt ez idáig. Meglehet, a legendát – s vele a homályt – maga a szerző gerjesztette leginkább, azzal, hogy utalgatott rá imitt-amott, de megmutatni nem volt hajlandó senkinek. A Franklin Társulatnak még 1948-ban vagy 1949 elején benyújtott és aztán visszavett kéziratot szóba hozván többen – legalábbis amíg G. Merva Mária közzé nem tette Czibor János és Schöpflin Aladár egykori lektori vélekedését a Holmi 1995/10. számában – már a történet valóságában is kételkedtek (még arról is keringtek hírek, hogy Ottlik meghagyta, égessenek el mindent, ami kiadatlan írás utána marad), volt, aki föltételezte, hogy ama korai változat az Iskolában Medve-kéziratként emlegetett – és töredékeiben szó szerint idézett – szöveg lehet esetleg, s volt, akit e „rejtély” – vagy csak a kultuszromboló igyekezet? – arra indított, hogy „megkockáztassa” a kijelentést, miszerint az Iskola a határon-t (vagy annak egyes részeit) nem is Ottlik Géza írta. (Az ötlet már régebben is fölmerült, s jól emlékszem, a legtöbb szavazatot rendre Örley István kapta a fantáziálási versenyben.) Ez a múlt ködében lebegő, a végső változathoz képest alig egyharmadnyi szöveg szinte látens részévé lett a hatvanas–hetvenes években indult prózaírói „paradigmaváltásról” való elméleti meditációnak. Az akkortól felnövő és a magyar epikai hagyomány jó részével nemegyszer haragot tartó nemzedék az elaggott módszereket és írói technikákat sutba dobó, (nálunk) új(nak látszó) eszköztár bravúros médiumát, a szellemi „bátyot”, a morális példát és a tetszhalottá taposott (nyugatos) hagyomány átmentőjét, szóval a „hiányzó láncszemet” egyszerre fedezte föl Ottlik Gézában és nevezetes könyvében. Így nemcsak arról volt szó, hogy az irodalomról való újmódi beszéd legitimálásához mindent tudni kellett (volna) e kultikussá vált regény körülményeiről, hanem arról is, hogy a kifejlődő, majd gyorsan megizmosodó „diskurzus” – rettegvén a korábban preferált tematikus, eszmei vagy ideologikus előföltevésektől – egyre-másra csak a művek „szövegszerűségére” kérdezett rá. A nyelvi megformálás lehetősége vagy lehetetlensége, az anyagról (a nyelvről) való relativizált meditáció lett szinte az új próza kizárólagos tárgyává; aki adott magára, úgy ódzkodott a nyilvános értékeléstől, akár ördög a tömjénfüsttől. Letéve a művet mindenki csak azt akarta megfejteni, leírni, hogyan csinálhatta az író, amit csinált, s arról, hogy elolvasván a munkát, mennyivel tudunk többet (máshogy) a világról és önmagunkról, mint annak előtte, vagy hogy megtudtunk-e valamit egyáltalán (érdemes volt-e olvasni), komoly ember tollán (száján) szó sem nagyon eshetett. Ebben az irodalom „élet- és világszerűségét” eleve rühellő teoretikus révületben válhatott aztán igen fontossá ez a titokzatos szöveg – éppen azáltal, hogy nem volt jelen –, sokan talán az alkotás technikájának esetleges nyitját sejthették benne (illetve a kész változattal való összevetés vágyában), miközben Ottlik Gézát már sikeresen igazolták le az egész pályás letámadásra trenírozott „új” magyar válogatott csatársorába, a könyvével együtt. (Esterházy Péter, aki – többek között emlékezetes gobelinjével [Balassa Péter] – az egyik fő-fő kultuszteremtő volt, néhanapján elő is sorolta a maga „ötös fogatát”, de nem emlékszem, hogy Ottlik melyik poszton szerepelt – centerben kellett hogy legyen, esetleg balkötőben.) Ez a látens „csapatkapitányi” poszt aztán meghatározta, „rögzítette” az Iskola a határon értelmezésének határát is. Remek tanulmányok (Balassa Péteré, Szegedy-Maszák Mihályé, Tandori Dezsőé és másoké) születtek a regényről, szerzőnk mégis az új – persze verbálisan mindig tagadott – „vonulat” oszlopává merevedett a sikerrel átformált ízlés szemében. Az eszményekben való hit csalfaságát már létezésének módjával is bizonyító krónikássá lett ő, meg az elbizonytalanítás és a többértelműség meghaladhatatlan mestere persze, akibe kapaszkodva végleg lerúghatjuk magunkról a magyar literatúra sokszázados tehertételét. Ottlik a „művelt nagyközönség” szerint még ma is az emberi személyiség megsemmisítésének a veszélyéről s az ismeretelméleti kétely létjogáról hírt adó megfellebbezhetetlen tekintély leginkább, akinek az sem nagyon árthat, ha nimbuszát – főként a Buda kiadását követő időtől – fennkölt poétikai és teoretikus meggondolásokból – csakis „házon belül” természetesen – többen megtépázni igyekeznek.

Ha valaki hajlandó nekiesni a Továbbélőknek, bizonnyal kedvére folytathatja a szoboringatást. Tegye, akiben nagy a szakmai öntudat, s ha van lelke hozzá. Ha Ottlik élne még, természetesen nem olvashatnánk ezt a könyvet (mint ahogy a Budát sem – írná ma is a sors rendelése szerint!), a kiadásnak morális oka volt (esetleg még filológiai célzata lehetett), ezt a szöveget gondozó Kelecsényi László pontosan elmondja az utószóban. Sommásan szólva: hagyjunk már fel végre a „ki írta?” kezdetű idétlenkedéssel. (E rosszízű kérdésfölvetés tarthatatlanságát – alaposan bemutatva a kéziratot is – Korda Eszter már bravúrosan bizonyította az Egy kézirat rejtélye és legendája című tanulmányában a Kortárs 1999/8. számában.) „Élvezetes olvasmány” a Továbbélők, ezt elhiszem Kelecsényinek, még azt is, hogy „teljes értékű mű” a maga módján, csak hát van egy nagyon nagy „baj”: Ottlik megírta az Iskolát, s mi – ott, a tudatunk meg a lelkünk mélyén, valahol a „tőkesúly” magasságában talán – akkor is vele fogjuk összevetni, ha a fejünk tetejére állunk (ezért reménytelen kísérlet „immanens” módon elemezni a Budát is). Valóban „autentikus” vélemény erről a könyvről sohasem lesz: ahhoz előbb találni kellene egy olyan, a magyar irodalmat és az ottliki életművet (!) egyként kiválóan ismerő szakembert, aki valaminő csoda folytán még csak nem is hallott az Iskola a határon című regényről ez idáig. Azt nagyon is életképes ötletnek tartom, hogy adjuk ezt a könyvet a szereplőkkel egykorú gyermekeink kezébe, de könnyen belátható, hogy mi, a rácsodálkozás képességét már rég elvesztett korosabbak mindannyian megvertséggel és gyanakodva olvassuk majd, aztán megállapítjuk nagy-nagy önteltséggel, hogy a korai novellák átlagszínvonalát aligha haladja meg az egész. Mégis jó, hogy megjelent, s nem csak a filológiai lehetőségek szaporodása okán. A különbségek olyannyira nyilvánvalóak, hogy az elbeszélői és az időszerkezeti módosulásokon való hosszas meditációt terméketlennek vélem (a Továbbélők narrátora „mindent tud”, a nézőpont homogén, az idő pedig lineáris), s az „elbeszélés nehézségeivel” birkózó Ottlik műhelygondjainak megfejtéséhez sem ad ez a másfélszáz lapos szöveg semmiféle segítséget (az 1957-ben jelentősen átdolgozva megjelent Hajnali háztetők mindkét szempontból inkább tekinthető a nagy regény „ujjgyakorlatának”). Nincs hát itt titok, meg módszertani rejtélyeket fölfejtő kódok sincsenek (az „autointertextualitás” intelligensen hangzó problematikájával bajlódjon, aki akar), ám ha jól odafigyelünk, akkor valamiről mégis föllebbenthetjük a fátylat. Az, hogy a szerző „hogyan csinálta” a csodát, nem fog kiderülni a legaprólékosabb összevetés után sem, de az, hogy miért írta meg – e szöveget maga elé húzva – az Iskolát valamikor 1957–58-ban talán, ezek után könnyen kideríthető, és – számomra legalábbis – igen-igen nagy tanulságokkal járhat. Kiderülhet, hogy van egy „másik” Ottlik is, aki persze még csak véletlenül sem „másik”.

Ha azt mondtam, hogy Ottlik Géza „világegyenlete” fölbonthatatlan (mondta ezt már más is, Balassa Péter például egyenesen az elemzés csődjéről beszélt, alapos okkal), akkor el kell ismernem azt is, hogy eljárásom önkényes, mint ahogy valamennyi Ottlik-értelmezés az egy kissé (vö.: „amit igazán regénynek nevezünk, abba nem lehet behatolni nem regényírói eszközökkel”). Egykönyves író. Talán reá használták e szókapcsolatot a magyar irodalomban legtöbbet. Van, aki tagadja, van, aki elismeri ennek létjogát, én az utóbbi csoportba tartozom, s nemcsak azért, mert a szerző szavai is engem látszanak igazolni („szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek”), hanem azért is, mert úgy vélem, hogy valamennyi jelentős alkotó „egy” könyvet ír egész életében, lévén csak egyetlen témája: természetesen a „létezés egésze”. Ottlik nem azért „egykönyves” szerző, mert egy remekművet hagyott hátra, s nem is azért, mert témái és szereplői átjárnak írásai között, hanem azért, mert – időben és eszköztárában módosulva – minden munkája az egyetlen (személyes és közösségi) létezésről sugároz szét valamit, különböző fénysugarakkal és fénytörésekben persze – akárcsak az Ady Összes (a költő műve meghatározó volt e pályán, Bébé karácsony után az abban az évben először megjelent Nemzeti Sport bekötött számai mellett többek között az ő egyik kötetét is magával vitte az iskolába, de eddig tudtommal csak Balassa Péter emlegette föl a két életmű összevethetőségét az Íme a próza című tanulmány legvégén). Regényének csodája épp abban rejlik, mint az egész életé. „Szerkezete” egy le nem határolt, állandóan táguló „gömbség” érzetét keltheti, akár a világegyetem a „Nagy Bumm” után, amely forgat, sodor magával mindent, ami létező (az erényt s a bűnt, a remeket s a gyarlót), s amelynek a határa és (egykori) kiinduló középpontja meg kell hogy legyen valahol, de látni szemmel, leírni matematikailag és megnevezni emberi nyelven azt képtelenség, róla csupán hallgatni lehet, ama „nehéz tudás” már emlegetett hallgatásával. Olyan része ez az univerzumnak, amely az egészet idézi minden pillanatban, ám mégis félreérthetetlenül az adott tér és idő metszéspontjának a jellegzetességeit viseli magán. Kikezdhetetlen és fölbonthatatlan, mint az a kupola, amelynek valamennyi eleme zárókő. Hogy Ottlik Géza életében ez a mindannyiunk lelkének mélyén (talán) megbúvó ismerősség vagy „tudás” egyszer kézbe vehető alkotássá sűrűsödött – túl az írói tehetségen –, egy kivételes (a történelmi tér és idő szálkeresztjével determinált) kegyelmi pillanat adománya volt, másodjára már nem sikerülhetett a varázslat (tudta ezt ő nagyon jól a Buda írásának harminc éve alatt). Egyetlen életnek csak egyetlen „tőkesúlya” lehet, de egy mindenképpen kell (kellene) hogy legyen! A művé formáláshoz szükséges regénypoétikai eszköztár csakis az Iskolában illeszkedett össze hibátlanul, ennek a Továbbélőkben még nyomai sem nagyon voltak, a Budában pedig már szétrobbant az egész, ám e lét- és fényérzékelés origója mégis – mondjuk – az „ősváltozat”, hogy aztán a Lengyel Péter szöveggondozásában elénk tárt posztumusz regényben „egyedien” ragyogó fénysugarakra bomlottan tűnjön a végtelenbe mindaz, ami korábban maga volt a nap, reánk hagyva az élet csodájáról valló nehéz, de fölszabadító (megvilágosító?) tudás emlékezetét: valaki megint itt járt közöttünk, könyvével tanúságot tett és parancsot hozott – élj! A Továbbélők – akárcsak a szerző korábbi írásai – szerves előzménye, a Buda – s még néhány későbbi írás – szerves folytatása e „nagy” regénybe szorított tanúságnak, de egyik könyv sem prózapoétikai előzménye, illetve folytatása az Iskola a határon című regénynek. Mi lehet hát, amit Ottlik 1947–48-ban még alig-alig érintett, de amit 1957–58-ban már beszédes „hallgatással” emelt a középpontba, hogy aztán három évtizeden át súlyozni, variálni, formálni, „pontosítani” igyekezzen – őrizve, fönntartva, meg-megvillantva ugyan a csodát –, valójában teljesen reménytelenül? (Vö.: „ami biztosan van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítjuk, annál kevésbé mondhatjuk rá, hogy van.” – Buda, 12. l.)

Az Iskola szerkezete hármas tagolású, olyan, mint egy szárnyas oltár. Háromrészes az „előhang” is (Az elbeszélés nehézségei), amely megfeleltethető a hátrébb következő három „nagy” résznek, hiszen az egész regény nem más, mint a Szeredy kérdésére adott válaszkísérlet kibontása. A két egység akár egybe is „forgatható”. A bevezető ideje 1957–1944–1957: akár egy időben mélyülő, „fordított kupola”. A három hosszú fejezet 1923–1926-ban játszódik, de a második rész közepének (II/11) ideje megint csak 1944: akár egy időben „csúcsosodó” kupola. A „bevezető” és a „fő rész” vége rímel egymásra (tőkesúly-motívum), „összeér” a teljes szöveg eleje és vége is (az uszoda és a Duna vize; Szeredy elnyomja a csikket, illetve a hármasban takarékosan végigszívott cigaretta). S ami talán a leginkább meghökkentő (tudatos?) szerkezeti megoldás: a regény szövegének hajszálpontos mértani középpontja egyetlen szó: „Nézzétek” (Merényi szól így – a megkínzott Jézust profán módon idéző Ecce homo-jelenetként – az összevert és közszemlére kiállított Öttevényire mutatva – vö.: A Budában Medve szerint minden és mindenki, a haza, az emberiség, a Jóisten „le van szarva”, csak Jézus nem). Tökéletes hát a könyv „zártsága”, gömb-sugallata. Az időszerkezet alapja is a hármasság. 1923–1926; 1944; 1957–1958. A Trianon utáni idő, még az egység friss emlékezetével, a németek megszállta ország Nagyváradja (1944-ben magyar határváros volt!), s a levert forradalom utáni első, majd második nyár. A huszadik századi magyar történelem három fölemelő és lesújtó, traumatikus vagy sorsedző, de mindenképpen sorsformáló pillanata ez, s az Ottlik Géza életének is. S hogy milyen a regény térszerkezete? A kitüntetett pontok: Budapest, Nagyvárad, Komárom (az utolsóként föladott vár 1849-ben, itt szállnak hajóra), Mohács (errefelé tartanak), aztán Brassó (innen származik Magda), a Medve emlékezetében titkos menedékként idézett Trieszti-öböl (a Monarchia tengeri kikötője) s a Thomas Mann Varázshegyére hajazó, csak tollszárban csodált Davos havas látképe, és persze Kőszeg. (Régi legenda, hogy Ottlik a város nevét nem írta le a regényben. Pedig leírta, méghozzá poétikailag és lélektanilag is bravúros módon: Colalto hiányjegyzékének másodszori sorravételekor. Ezen a listán csak olyan helynevek szerepelnek, amelyek a Trianon utáni Magyarországról már valóban hiányoztak, meg a katonaiskola színhelye és a „hűség városa” címet 1921-ben elnyert Sopron!) Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szöveg lefedi a magyar történelem színtereit. Históriánk tere és ideje préselődik itt egymásra és ékelődik egymásba, a Dante látta, kárhozatra ítélt „szélfújta lelkek” életének egyetlen lehetséges (!) terepe. A megkettőzött, állandóan himbált, egymást kiegészítő-kioltó, folyvást elbizonytalanító elbeszélői látószög, a szerzői, narrátori javítás, kiegészítés vagy önreflexió megannyi pillanata nem csupán az önmagáért való prózapoétikai lelemények szálainak jól összedolgozott szövete, hanem e térség magába zárt, összesodródott, összekényszerített, de mégis egymásra utalt életeinek, sorstörténelmének hol kristálytiszta, hol csillogó, hol torzító, hol homályos, hol pedig összetört tükre is. Csak együtt adhatnak teljes képet. Mindezekre a Továbbélőkben így még egyetlen mozzanat sem utal.

Új és meghatározó világképi, szövegszervezői ötlet a katonaiskola homlokáról idézett, a könyvben már a híres dantei fölirat tényére asszociáló bibliai idézet is (tudott, hogy a regény szerkezete is követi némileg az Isteni színjátékét): „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” E három részre tagolható szállóige eleje (Non est volentis) még a „beavatottak” nyelvén szólva lett az első rész címe, a közepe (sem azé, aki fut) már magyarul idézve az utolsóé, de Szent Pál mondatának a végső harmada (hanem a könyörülő Istené) – látszólag – hiányzik a könyvből. Van, aki ezt – a lehúzó pokol és a fölemelő kegyelem kettősségeként? – a regény középső részének (Sár és hó) próbálja megfeleltetni, van, aki szerint az elhagyás nem véletlen (Ottlik ezzel a gesztussal éppen az isteni kegyelem kérdésességére utalhat), én meg arra gyanakszom, hogy ez a részlet valójában nem is „hiányzik” a szövegből. Ott van az – éppen a hallgatás mélyén –, „nem néven nevezve, hanem valóságosan” (Körkérdés Jézusról). Erről „szól” az egész regény, sőt – „visszaállítva a világ eredeti épségét és teljességét” – ez a szóval mondhatatlan harmadik rész az egész regény, ha tetszik, ott van a „gömb” középpontjában, „határán” és mindenütt, átjárja, beburkolja, egyensúlyban tartja a gyarló és kósza emberi mondatokat éppúgy, mint a gyarló és kósza emberi lelkeket, mert hiszen ez a „nyelven inneni és nyelven túli” tartalom fonja át létezésünket csakúgy, mint ezt a művé formált „intenzív életet”. Beszélni róla nemcsak lehetetlen, de fölösleges is, Bébé, Szeredy, Medve és a többiek együvé tartozása itt nem szavakon méretik, a körbeadott cigarettacsutka parazsa amúgy is megvilágítja a túlélt vereség megünneplésére készülők arcát ott a hullámzó vízen, a nyár végi csillagos ég alatt. „…a templomban állottam és a Pietŕ előtt. […] Ezt mondta az arc: »nincs más megoldás, csak az irgalom«. […] Megértettem, hogy nem segíthet rajtunk többé más, csak a szeretet. De nem a sopánkodó, lelkendező szeretet, hanem a szakszerű, gyakorló, szívós irgalom. Most még hosszú időn át meg kell tanulnunk szakszerűen irgalmasnak lenni. Túl akarjuk élni. De mi nem tudunk fegyverrel küzdeni a Gonosz ellen. […] Elmondtam a Miatyánkot. […] Mikor azt a mondatot ismételtem: »…és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek«, megértettem, hogy az Isten felelt.” Az idézet Márai Sándor Ima című írásából való, amelyet 1956. november 25-én olvasott föl a Szabad Európa Rádióban. Hallotta-e akkor Ottlik, ezt már nem kérdezhetjük meg tőle, de tény, hogy az Iskola a határon legutolsó „vendégszövegében” Medve életében először kezdi el hibátlanul mondani a Miatyánkot. (A legelső „intertextus” pedig – Bébé egyik belső meditációjaként az uszodában – a Himnuszra utal: „Áldásom rátok. Ki vagyok én, hogy pálcát törjek fölötted? Megszenvedtétek ti már a múltat s jövendőt.”)

A Továbbélők világképét nem szorították, dúsították ilyenféle gondolatok. Ott a harmónia rendjét még az épen maradt lélek és az „igazságos” idő együtt teremtette meg, Merényiéket kirúgták, „a pofozkodások és a verekedések korszakát határozottan lezárták”, Damjáni is nyugodtan heverészhetett a hátán, s „kiszakadva a földi méretekből” egy szinte tolsztojos utánérzéssel „minden fáradtság nélkül oldotta meg, hogy ne gondoljon semmi kellemetlenre”. A „tudás ólma”, amely az „ősváltozatból” átmentett részeket és motívumokat is új erőtérbe helyezte, csak később nehezedett a szereplőkre. A szökés története lehet a legjobb példa erre. Az alapos stiláris „fegyelmezéstől” eltekintve Ottlik szinte ugyanazokkal a mondatokkal és változatlan formában beszéli el a históriát, de míg a Továbbélőkben e gyerekes dühből is fakadt „dobbantás” nemigen tűnik többnek némi oktatói hajlammal is fűszerezett tanulságos kalandnál, addig az Iskola szövegében a szerkezeti módosulások parancsa szerint több részre „elosztva” valóságos létfilozófiai demonstrációvá – és egy többdimenziós koordináta-rendszer lehetséges origójává – válik az egész. Csak itt – a regény egyéb motívumainak az összjátéka nyomán – lesz főbekólintóan jelentőssé, hogy a szökevény „két ország közt, a senki földjén járt” már (a szerző – ellentétben a régi változattal – háromszor is említi ezt), az meg már végképp nem lehet véletlen, hogy a történetrészlet egy mondata („mintha egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében várná éjfél óta a csatlakozást”) önidézetként ismételve vált motívummá az utolsó előtti lapon. Ez a pár szó, meg a rákövetkezők („Odakint sötét éjszaka volt. A hálóterem aludt, Schulze aludt…”) az egyik legismertebb – Ottlik által is elemzett – Dsida Jenő-vers (Nagycsütörtök) Getsemáne-kerti éjszakát idéző szituációját idézi föl teljes egyértelműséggel, szavak nélkül is utalva a híres sorra: „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”. A Továbbélők Szebek Miklósa utálta, ahova került, megszökött, aztán észhez tért, fölvette a kesztyűt, és győzött a sorson, ahogy társai is; Medve Gábor története már a regény egyik ontológiai tengelye, benne nem a tehetetlenség meg a „csak azért is” daca győz, hanem a Megváltó példázatát érti, „érteti” meg ott, a senki földjén járva. „Ezt mondtam: »Hiszek egy Istenben, a világ Teremtőjében. De nem hiszek többé abban, hogy mindazért, ami történik a világon, a felelősséget át lehet hárítani az isteni gondviselésre. Én vagyok a felelős, én, te, ő.« […] E pillanatban, hetek óta először, megnyugodtam. […] Úgy éreztem, talán először életemben, a kegyelem van velem, mert végre kimondottam, amit egész életemben gyáva voltam kimondani.” (Márai 1956. novemberi Imájának egy másik részlete.)

Ebből az „ősváltozatból” hiányzik minden olyan cselekménydarab, motívum és gondolatfutam, ami a regény „nemzeti” dimenzióját is erősíti az Iskola a határon-ban. A már említett térképen és Colalto hiánygyűjteményén túl hiányzik a nagyváradi történet (itt, a középső rész kellős közepén olvasható: „… az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; ember nem csinálja”, s az a gondolat is először, amelyik „a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló kötelékét” emlegeti), aztán Merényi töredékes dala („A töröknek! Tar a koponyája! Váltig borotválja!”) meg a hozzákapcsolódó motívumcsokor. Idetartozik Lepanto bevillanása (a keresztény hajóhad itt állította meg a törököket 1571-ben), s az a hosszabb, eltávolítóan ironikus-komoly narrációs betét, amelyben arról esik szó, hogy itt valaha valakik a „városukat védték, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját”, meg természetesen Mohács, ahova már végzősként hajóznak, megünnepelni a vesztes csata négyszázadik évfordulóját. Nem szakíthatók ki persze e mozzanatok – egyetlen szál kihúzása is roncsolja a regény „szövetét” –, harsányan sohasem szólnak, de ott vannak mindenütt, a maguk csendes intimitásával. A sokszor fölvillanó otthonosság és ismerősség, a lélek mélyén sértetlenül őrzött ép tartalmak hordozói ezek a hajszálerek is, a „világot átjáró valódi szeretet” (A regényről) erkölcsi foglalatai, s mind-mind ama bizonyos gömb virtuális középpontja felé mutatnak. A helyről vallanak, ahol egy nyúlfarknyi poén is megadhatja a „hangtalan parányi kis nevetésben” megbúvó összetartozás titkos tudatát, s ahol „…valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek”. Ember- és hazaszeretet itt együtt érvényes, a létküzdelem tétje csak annak tudatával lehet személyre szabott, hogy „konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé – noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken […] esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk” – ahogy Medve írta immáron a síron túlról küldött kéziratában. Az a barát, aki szökött volna egykor a számára is megírt próba elől, aki talán a leginkább antikatona volt mindőjük közül, aki „tenni” akart az egész világra istenestül, hazástul, mindenestül, de aki a nemzet kegyelmi pillanatával cselekedeteiben is a leginkább azonosult, s – talán – meg is halt a hazáért, amikor annak volt itt az ideje. (Vö.: „Tavaszi verőfény, szép boldog világ. Jönnek majd rendre az új tavaszok, Bébé, ámítani, kurválkodni veled, jön évről évre a verőfényes új tavasz, kérdezd meg akkor a vén kacért, hová tette a társadat?” – Buda, 237. l.)

Amikor a Továbbélők 1947–48-ban Genfben és Rómában megszületett, onnan „nézve” talán élni látszott még a „külső” szabadság esélye is, amit aztán rútul megcsúfolt a történelem. Az akkor írt regény kicsi hősei még gond nélkül győzhettek, esztendő múltán, idehaza, már másról szólt a világ. Miért gondolta Ottlik pár hónappal a kézirat leadása után, hogy könyve már „érvénytelen”, ne találgassuk, bár aligha túl kockázatos kijelenteni, vélem én, hogy nem elsősorban regénypoétikai problémái támadtak nagy hirtelen a szöveggel. Mi módosította látásmódját, miért vette elő valamikor 1957-ben a megőrzött paksamétát – ez napnál világosabb lehet. A két könyv eltérése szinte szánkba rágja a megoldást: Ottlik Géza világképét a forradalom fölfénylése és annak eltiprása „rázta össze”, az ő életművének tőkesúlya 1956 mélységében (és magasában) rögzült végleg, az Iskola a határon-t ez az „einsteini világvarázslat”, a „visszanyert emberi méltóság” pillanata, annak újbóli megcsúfolása s mindennek életre szólító létfilozófiai tanulsága „vetette ki” a szerzőből. Petőfi győzelme (most „senkinek sem drágább rongy élete, mint a haza absztrakt becsülete”), Medve mámora, az újra megtalált („mindenkinek volt hova hazamenni, egyszer csak”) és megint szétvert lelki otthon, meg az az ólomnehéz tapasztalat ültette őt a szigligeti asztalhoz, ami azt sugallja, hogy ebben a hazában mindig a „visszakozz a leggyakoribb vezényszó”, s történjék bármi, nekünk „a vereség a legigazibb tulajdonunk” továbbra is. (Mindezt a Buda – az egyszeri csoda visszaperléséért halálig tartó viaskodás remekmű-cserepekre törött tanúsítványa – több részletében már „szóval mondottan” is igazolja.) Mert ha a történelem a világot széttaposta, akkor helyreállítani azt eredeti épségében az alkotás köteles, az író, ha a „létezésszakmában” dolgozik, ennél alább nem adhatja. Mindez elsősorban morális és nem regénytechnikai föladat.

Ottlik kétségtelenül sokat tanulhatott a csaknem egy évtized alatt, írói eszköztárát még a fordítás „kényszermunkája” is gyarapíthatta, de a meghatározó lökéseket bizony e Kárpátok ölelte földdarab újabb históriája adta meg. Ezért az Iskola világképe történelemfilozófiai tapasztalatokat is hordoz, mégpedig ízig-vérig magyar bázison. A vereségből, a leszorított léthelyzetek sorából kiküzdött érték morális – metafizikai töltést hordozó – tudata és a levethetetlen helytállási kényszer parancsa ez (mert sorsának keresztje elől megszökni senkinek sem lehet), ami a török kori prédikátoroktól Zrínyin, a Szózaton és Ady Endrén át Nagy Lászlóig („Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”) húzódik végig a magyar történelmen. Ez az az arkangyali tartás, amely – levetve magáról mindenféle hazugságot – az élet egyszeri csodáján ámulni tudó lelket a traumák fölé emelni képes „belső függetlenség” (Szegedy-Maszák Mihály) szabadság-abszolútumává sűrűsödött Ottlik Géza tollán. A regény gyakran idézett részlete pontosan ezt – s ezt az ottliki „többletet” – fejezi ki a maga felelősségtudatával és roppant finom „kollektív” öniróniájával: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. […] Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Az Ottlikot is magáénak sorolt liberális gondolkodás csak görcsös önsajnálatot, terméketlen bezárkózást, szellemi intoleranciát lát-láttat e „szükségből erényt” faragó nemzettudatban, holott e sokszázados értékalakzat centrumában a készenlétnek, a föladat tudatának, a lélektani és erkölcsi nyitottságnak az a predestinált formája van, amelyről a szerző már 1943. március 15-én pontosan elmondta a magáét: „az ilyen pillanatok, amelyekben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig készen legyünk rá.” (A nyomdában) Úgy, mint Medve. Ottlik könyvének gyújtópontja a magyar történelem ama tanulságának megtapasztalásából (is) eredt, amelynek 1956 a ritka intenzív sűrítménye volt. Az akkor föllobbanó láng „megvilágosító” erővel ragyogta be életünket egy pillanat alatt. Az „épen őrzött tartalmakról” bizonyságot adó emberi és történelmi készenlét léleknemesítő valósága meg az áldozatra is hajlandó életakarat belső parancsának etikája fénylett föl az őszi napokban, s az elfojtott tűzből maradt parázs adta apró fény és melegség táplálta és ölelte körül aztán mindazt, amiről igazán csak hallgatni lehet. A regényt, ezt az „intenzív életet” is, amely nekünk segíthet „továbbélni” immár.

Az Iskola a határon nem a hazafiság s nem is a magyar nemzettudat regénye persze. És nem fejlődés- vagy nevelődési regény, de nem is példázat. Hanem mindez együtt természetesen, az élet teljes és föloszthatatlan „világszerűségének” ama kegyelmi pillanat nyomát őrző művészi megjelenítése, ahol a történetek és a motívumok, a szavak és a poétikai eszköztár elemei úgy utalnak, vonatkoznak folyton-folyvást egymásra és önmagukra, akárcsak – hogy jó nagyot mondjak – a „könyvek könyvének” részletei. Ama könyv szerint pedig a Teremtés otthont, hazát teremtést is jelent magától értetődő módon. A munka reánk vár, a „jó hír” (Kis Pintér Imre is evangéliumnak „merészelte” nevezni a regényt) itt van közöttünk, a hírhozó személye kétséges nem lehet, de a „sugalmazó” kilétét ne firtassuk, nevét ne „vegyük föl” hiába – erre Tóth Tibor is figyelmeztette a szentségelő negyedévest már az újonclét első órájában. Ottlik „nagy” könyve egyvalamit vitán felül bizonyíthat. Ízlések és értékrendek különbözhetnek, de nincs két magyar irodalom, nincsenek „vonalak”, részrehajlóan összeállított „csatársorokra” sincsen semmi szükség, hiszen a pályán (mondjuk, a Kárpát-stadionban, mert az igazi stadionok amolyan medence alakúak – írta költő barátom egyszer) mi remélhetőleg mindannyian piros mezben játszunk, futunk – úgy, ahogy. Valakinek a szemszögéből pedig, „aki nézi mindezt”, úgyis végképp egyenlők vagyunk, s egyazon sors vár ránk.

Ottlik Géza sokat emlegette az eget – az ólomszürkét, az indigókék színűt, a csillagosat –, nagyon becsülte Márai Sándort, esszét is írt róla. Ott az előd Kabala című kötetének néhány sorát is idézte. Mivel a Márai-szöveg egy szava – a gyanta – az Iskolában kétszer is motívummá váltan bukkan föl, hadd idézzem én most a vonatkozó részt, teljes egészében: „Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú. Mit kívánjak, csillag? Mire vágyom, mit szeretnék? Talán, hogy ez a borzongás és áhítat, mely láttodra eltölt e pillanatban, ne múljon el egészen eszméletemből soha. Ez az áhítat, amely néha, pillanatokra, emlékeztet, hogy költő vagyok. Ez minden, amit óvok, rejtek magamban. Nem akarok áhítat nélkül élni. Nem akarok áhítat nélkül meghalni. A világ olyan, mint egy rendőri hír. De én tudom, csillag, hogy ez a föld, amelyen most állok és a mindenségbe pillantok, ez is csillag, s fénylik a nyári éjszakában, mindenestül, velem együtt. Én magam is csillag vagyok, mint a gyanta vagy szúnyog a meteorban, mely most hullott le az égről. Ez a ház, ezek az emberek, ez az erdő, mind része a csillagnak, s fénylünk a végtelen és világos éjszakában. Mind csillagok vagyunk, ezért borzongunk meg néha. Ez a legtöbb, amit tudhatunk. S egy napon lehull ez a csillag is gyantástul, költőstül, telekkönyvestül. Adj áhítatot, csillag.” (Jelenkor Kiadó, 1999)

 

 

N. Pál József

„…védeni egy kis várat…”

Ottlik Géza: Továbbélők

Németh István Péter barátomnak

Az alig három-négy esztendeje határszélivé lett kicsi városra december első hetében leesett a hó. „Ni! Megy el Schulze” – kiáltott föl valaki, s az ablakokhoz tódult növendékek között Damjáni is „megbűvölve nézte ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot”. „A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.” A lehulló hópelyhek lassan befedték a rettegett tizedes elhagyott lábnyomát, elmaradt a délutáni gyakorlat, jött az uzsonnaosztás, fölszabadult zsibongás, játék, nagy-nagy „kuplerájozás” kezdődött a tanteremben, közeledett a karácsonyi szünidő, s remény gyúlt a lelkekben, hogy legalább márciusig, áprilisig oda a bakancspucolás mindennapos gyötrelme is. Civileknek fölfoghatatlan mámor kerítette hatalmába a kicsiny sereget: „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem.” Damjáni – akárcsak Bébé az évtizeddel későbbi szövegben – kerülővel ment vissza a helyére. „Megnéztem az Osztrák–Magyar Monarchia falitérképét a hátsó ablak mellett. Hegy- és vízrajz, sötétbarna óriásmacska hever félkaréjban a zöld magyar alföldön. Kívülről ismertem már.”

Ottlik Géza ezt az egész történet – egyik – „záróköveként” is értelmezhető históriarészletet szinte változatlan ritmusban, modorban és alig-alig módosított szavakkal, mondatokkal adja elő a Továbbélők első és az Iskola a határon második fejezetének utolsó lapjain. Az eltérések többsége – az életmű szervességének alakulástörténetére is beszédesen utaló Damjáni–Bébé névcserén (s egyéb névcseréken) túl – stiláris vagy prózapoétikai indíttatású. A „mindentudó” szerző „hagyományos” elbeszélői pozíciója egyes szám első személyűre váltott, amint azt Ottlik furfangos nézőpontváltásairól, a narrátori szerep szándékos elbizonytalanításairól és a „kultuszkönyvvé” lett regénynek egy „többdimenziós” hálóhoz hasonlítható szerkezetéről szólván többek már az unalomig agyonelemezték, évtized múltán szikárabbá, itt-ott „lírátlanítottabbá” lett a szó is, de én akár a világkép és a létértelmezéssé váló történelemértelmezés szempontjából is perdöntőnek vélem, hogy az itt kurzívval jelölt mondatok semmilyen formában sem szerepelnek az Iskola a határon – most már biztosan állíthatjuk – „ősváltozatában”. A léleknek a kaszárnyai időbeosztás vaskosságából kiszakadt élet- és szabadságmámora – hajazva Kosztolányi Boldogság című novellájára, amelynek egy mondata viszont („szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést”) az ottliki életművet szinte látensen végigkísérő Hajnali részegségre utal – a havazás leírásakor szó szerint ismétlődik meg. Ez a toposz a szerző korábbi munkáiban is föl-fölbukkant (a hómotívum Ottlik-történetét Balassa Péter külön tanulmányban fejtette föl), ám az új, végleges „változat” születésekor már kétségkívül egy transzcendens (legyen bár „kvázi”-transzcendens!) és egy nagyon is intim – s mert Ottliknál az igazán lényeges dolgokról csak hallgatni lehet, természetesen sohasem „hangosan” mondott – magyar történelmi dimenzióval súlyosbodott a szöveg – s nem csak az itt idézett eltérésekben persze. (Mellesleg: a „súlyosbodás” ebbéli irányára a Buda lehet ékes bizonyíték.) A Kegyelem – Isten személyes, az emberhez lehajló jóindulata – (amit szóval akarni [!], mint Medve tette a pokrócozás közben, ugyebár nem lehet) az 1959-ben megjelent regény – talán és egyik – legmélyebb problematikája még akkor is, ha tudjuk, hogy a szerző kétellyel említette műve keresztény-keresztyén teológiai értelmezésének lehetőségét, a magyar alföld körül félkaréjban heverő sötétbarna óriásmacskáról pedig – noha úgy emlékszem, a „föloldást” még egyetlen elemzésben sem olvastam – mindenki tudja, hogy micsoda. A történelmi Magyarországról van szó bizony, amelyet Bébé „kívülről ismert már”. Ennek szövegbéli fölvillantása itt nemcsak lélektanilag, de szerkezetileg is kitüntetett pozíciójú (alig két lappal elébb – a Továbbélőkben is – a narrátor hosszasan sorolja a szorított léthelyzetben is fülön csíphető ismerősség-otthonosság apró mozzanatait a sapka „egyéniségének titkos lényegétől” az óraütés hangján át az „ismerőssé vált egész idegen világig”), az ismerősség elveszítésének traumája s egy „másfajta” ismerősség – meglehet, egyidejű – visszaszerzésének küzdelme (a világ „keserű ismerete”, ha tetszik), illetve a kettő feszültsége meg amúgy is végigvonul e katonaiskolai histórián. A közös haza, amely a szívünkben – netán a gyomrunk alján – megülepedett „nehéz tudás ólmának” vagy „lelkünk sértetlenül megőrzött legtitkosabb szerkezetének” a része szintén (!) – ama falra akasztva ábrázolt másik „közös haza” kontinuitását Schulze német vezényszavain s a térképen kívül a drill meg a taneszköztár számos eleme sem hagyja pusztulni még jó ideig –, szóval a közös haza (ahonnét nemcsak megszökni, de „az isteni gondviselés tudta nélkül” még egy konzervdobozt kirugdosni sem lehet) könyörtelen vaskossága és állandó szellemi jelenvalósága pedig csakúgy az azonosulásnak és a különbözés jogának az egyetlen lehetséges terepe, a „tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke” lesz itt, mint maga az iskola a reá való emlékezéssel együtt, vagy emberként elmorzsolt közös életünk, amely „lobog, lüktet, mély, titkos nyugalommal a csillagok alatt”. Ottlik Géza – Kis Pintér Imrétől véve a szót – „világegyenlete” fölbonthatatlan, e „feladványt” talán még „egyszerűsíteni” sem nagyon lehetséges a matematika – no meg az irodalomelméleti eljárások – ismert módszereivel.

Ez a kis könyv találgatások és tudós morfondírozások tárgya volt ez idáig. Meglehet, a legendát – s vele a homályt – maga a szerző gerjesztette leginkább, azzal, hogy utalgatott rá imitt-amott, de megmutatni nem volt hajlandó senkinek. A Franklin Társulatnak még 1948-ban vagy 1949 elején benyújtott és aztán visszavett kéziratot szóba hozván többen – legalábbis amíg G. Merva Mária közzé nem tette Czibor János és Schöpflin Aladár egykori lektori vélekedését a Holmi 1995/10. számában – már a történet valóságában is kételkedtek (még arról is keringtek hírek, hogy Ottlik meghagyta, égessenek el mindent, ami kiadatlan írás utána marad), volt, aki föltételezte, hogy ama korai változat az Iskolában Medve-kéziratként emlegetett – és töredékeiben szó szerint idézett – szöveg lehet esetleg, s volt, akit e „rejtély” – vagy csak a kultuszromboló igyekezet? – arra indított, hogy „megkockáztassa” a kijelentést, miszerint az Iskola a határon-t (vagy annak egyes részeit) nem is Ottlik Géza írta. (Az ötlet már régebben is fölmerült, s jól emlékszem, a legtöbb szavazatot rendre Örley István kapta a fantáziálási versenyben.) Ez a múlt ködében lebegő, a végső változathoz képest alig egyharmadnyi szöveg szinte látens részévé lett a hatvanas–hetvenes években indult prózaírói „paradigmaváltásról” való elméleti meditációnak. Az akkortól felnövő és a magyar epikai hagyomány jó részével nemegyszer haragot tartó nemzedék az elaggott módszereket és írói technikákat sutba dobó, (nálunk) új(nak látszó) eszköztár bravúros médiumát, a szellemi „bátyot”, a morális példát és a tetszhalottá taposott (nyugatos) hagyomány átmentőjét, szóval a „hiányzó láncszemet” egyszerre fedezte föl Ottlik Gézában és nevezetes könyvében. Így nemcsak arról volt szó, hogy az irodalomról való újmódi beszéd legitimálásához mindent tudni kellett (volna) e kultikussá vált regény körülményeiről, hanem arról is, hogy a kifejlődő, majd gyorsan megizmosodó „diskurzus” – rettegvén a korábban preferált tematikus, eszmei vagy ideologikus előföltevésektől – egyre-másra csak a művek „szövegszerűségére” kérdezett rá. A nyelvi megformálás lehetősége vagy lehetetlensége, az anyagról (a nyelvről) való relativizált meditáció lett szinte az új próza kizárólagos tárgyává; aki adott magára, úgy ódzkodott a nyilvános értékeléstől, akár ördög a tömjénfüsttől. Letéve a művet mindenki csak azt akarta megfejteni, leírni, hogyan csinálhatta az író, amit csinált, s arról, hogy elolvasván a munkát, mennyivel tudunk többet (máshogy) a világról és önmagunkról, mint annak előtte, vagy hogy megtudtunk-e valamit egyáltalán (érdemes volt-e olvasni), komoly ember tollán (száján) szó sem nagyon eshetett. Ebben az irodalom „élet- és világszerűségét” eleve rühellő teoretikus révületben válhatott aztán igen fontossá ez a titokzatos szöveg – éppen azáltal, hogy nem volt jelen –, sokan talán az alkotás technikájának esetleges nyitját sejthették benne (illetve a kész változattal való összevetés vágyában), miközben Ottlik Gézát már sikeresen igazolták le az egész pályás letámadásra trenírozott „új” magyar válogatott csatársorába, a könyvével együtt. (Esterházy Péter, aki – többek között emlékezetes gobelinjével [Balassa Péter] – az egyik fő-fő kultuszteremtő volt, néhanapján elő is sorolta a maga „ötös fogatát”, de nem emlékszem, hogy Ottlik melyik poszton szerepelt – centerben kellett hogy legyen, esetleg balkötőben.) Ez a látens „csapatkapitányi” poszt aztán meghatározta, „rögzítette” az Iskola a határon értelmezésének határát is. Remek tanulmányok (Balassa Péteré, Szegedy-Maszák Mihályé, Tandori Dezsőé és másoké) születtek a regényről, szerzőnk mégis az új – persze verbálisan mindig tagadott – „vonulat” oszlopává merevedett a sikerrel átformált ízlés szemében. Az eszményekben való hit csalfaságát már létezésének módjával is bizonyító krónikássá lett ő, meg az elbizonytalanítás és a többértelműség meghaladhatatlan mestere persze, akibe kapaszkodva végleg lerúghatjuk magunkról a magyar literatúra sokszázados tehertételét. Ottlik a „művelt nagyközönség” szerint még ma is az emberi személyiség megsemmisítésének a veszélyéről s az ismeretelméleti kétely létjogáról hírt adó megfellebbezhetetlen tekintély leginkább, akinek az sem nagyon árthat, ha nimbuszát – főként a Buda kiadását követő időtől – fennkölt poétikai és teoretikus meggondolásokból – csakis „házon belül” természetesen – többen megtépázni igyekeznek.

Ha valaki hajlandó nekiesni a Továbbélőknek, bizonnyal kedvére folytathatja a szoboringatást. Tegye, akiben nagy a szakmai öntudat, s ha van lelke hozzá. Ha Ottlik élne még, természetesen nem olvashatnánk ezt a könyvet (mint ahogy a Budát sem – írná ma is a sors rendelése szerint!), a kiadásnak morális oka volt (esetleg még filológiai célzata lehetett), ezt a szöveget gondozó Kelecsényi László pontosan elmondja az utószóban. Sommásan szólva: hagyjunk már fel végre a „ki írta?” kezdetű idétlenkedéssel. (E rosszízű kérdésfölvetés tarthatatlanságát – alaposan bemutatva a kéziratot is – Korda Eszter már bravúrosan bizonyította az Egy kézirat rejtélye és legendája című tanulmányában a Kortárs 1999/8. számában.) „Élvezetes olvasmány” a Továbbélők, ezt elhiszem Kelecsényinek, még azt is, hogy „teljes értékű mű” a maga módján, csak hát van egy nagyon nagy „baj”: Ottlik megírta az Iskolát, s mi – ott, a tudatunk meg a lelkünk mélyén, valahol a „tőkesúly” magasságában talán – akkor is vele fogjuk összevetni, ha a fejünk tetejére állunk (ezért reménytelen kísérlet „immanens” módon elemezni a Budát is). Valóban „autentikus” vélemény erről a könyvről sohasem lesz: ahhoz előbb találni kellene egy olyan, a magyar irodalmat és az ottliki életművet (!) egyként kiválóan ismerő szakembert, aki valaminő csoda folytán még csak nem is hallott az Iskola a határon című regényről ez idáig. Azt nagyon is életképes ötletnek tartom, hogy adjuk ezt a könyvet a szereplőkkel egykorú gyermekeink kezébe, de könnyen belátható, hogy mi, a rácsodálkozás képességét már rég elvesztett korosabbak mindannyian megvertséggel és gyanakodva olvassuk majd, aztán megállapítjuk nagy-nagy önteltséggel, hogy a korai novellák átlagszínvonalát aligha haladja meg az egész. Mégis jó, hogy megjelent, s nem csak a filológiai lehetőségek szaporodása okán. A különbségek olyannyira nyilvánvalóak, hogy az elbeszélői és az időszerkezeti módosulásokon való hosszas meditációt terméketlennek vélem (a Továbbélők narrátora „mindent tud”, a nézőpont homogén, az idő pedig lineáris), s az „elbeszélés nehézségeivel” birkózó Ottlik műhelygondjainak megfejtéséhez sem ad ez a másfélszáz lapos szöveg semmiféle segítséget (az 1957-ben jelentősen átdolgozva megjelent Hajnali háztetők mindkét szempontból inkább tekinthető a nagy regény „ujjgyakorlatának”). Nincs hát itt titok, meg módszertani rejtélyeket fölfejtő kódok sincsenek (az „autointertextualitás” intelligensen hangzó problematikájával bajlódjon, aki akar), ám ha jól odafigyelünk, akkor valamiről mégis föllebbenthetjük a fátylat. Az, hogy a szerző „hogyan csinálta” a csodát, nem fog kiderülni a legaprólékosabb összevetés után sem, de az, hogy miért írta meg – e szöveget maga elé húzva – az Iskolát valamikor 1957–58-ban talán, ezek után könnyen kideríthető, és – számomra legalábbis – igen-igen nagy tanulságokkal járhat. Kiderülhet, hogy van egy „másik” Ottlik is, aki persze még csak véletlenül sem „másik”.

Ha azt mondtam, hogy Ottlik Géza „világegyenlete” fölbonthatatlan (mondta ezt már más is, Balassa Péter például egyenesen az elemzés csődjéről beszélt, alapos okkal), akkor el kell ismernem azt is, hogy eljárásom önkényes, mint ahogy valamennyi Ottlik-értelmezés az egy kissé (vö.: „amit igazán regénynek nevezünk, abba nem lehet behatolni nem regényírói eszközökkel”). Egykönyves író. Talán reá használták e szókapcsolatot a magyar irodalomban legtöbbet. Van, aki tagadja, van, aki elismeri ennek létjogát, én az utóbbi csoportba tartozom, s nemcsak azért, mert a szerző szavai is engem látszanak igazolni („szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek”), hanem azért is, mert úgy vélem, hogy valamennyi jelentős alkotó „egy” könyvet ír egész életében, lévén csak egyetlen témája: természetesen a „létezés egésze”. Ottlik nem azért „egykönyves” szerző, mert egy remekművet hagyott hátra, s nem is azért, mert témái és szereplői átjárnak írásai között, hanem azért, mert – időben és eszköztárában módosulva – minden munkája az egyetlen (személyes és közösségi) létezésről sugároz szét valamit, különböző fénysugarakkal és fénytörésekben persze – akárcsak az Ady Összes (a költő műve meghatározó volt e pályán, Bébé karácsony után az abban az évben először megjelent Nemzeti Sport bekötött számai mellett többek között az ő egyik kötetét is magával vitte az iskolába, de eddig tudtommal csak Balassa Péter emlegette föl a két életmű összevethetőségét az Íme a próza című tanulmány legvégén). Regényének csodája épp abban rejlik, mint az egész életé. „Szerkezete” egy le nem határolt, állandóan táguló „gömbség” érzetét keltheti, akár a világegyetem a „Nagy Bumm” után, amely forgat, sodor magával mindent, ami létező (az erényt s a bűnt, a remeket s a gyarlót), s amelynek a határa és (egykori) kiinduló középpontja meg kell hogy legyen valahol, de látni szemmel, leírni matematikailag és megnevezni emberi nyelven azt képtelenség, róla csupán hallgatni lehet, ama „nehéz tudás” már emlegetett hallgatásával. Olyan része ez az univerzumnak, amely az egészet idézi minden pillanatban, ám mégis félreérthetetlenül az adott tér és idő metszéspontjának a jellegzetességeit viseli magán. Kikezdhetetlen és fölbonthatatlan, mint az a kupola, amelynek valamennyi eleme zárókő. Hogy Ottlik Géza életében ez a mindannyiunk lelkének mélyén (talán) megbúvó ismerősség vagy „tudás” egyszer kézbe vehető alkotássá sűrűsödött – túl az írói tehetségen –, egy kivételes (a történelmi tér és idő szálkeresztjével determinált) kegyelmi pillanat adománya volt, másodjára már nem sikerülhetett a varázslat (tudta ezt ő nagyon jól a Buda írásának harminc éve alatt). Egyetlen életnek csak egyetlen „tőkesúlya” lehet, de egy mindenképpen kell (kellene) hogy legyen! A művé formáláshoz szükséges regénypoétikai eszköztár csakis az Iskolában illeszkedett össze hibátlanul, ennek a Továbbélőkben még nyomai sem nagyon voltak, a Budában pedig már szétrobbant az egész, ám e lét- és fényérzékelés origója mégis – mondjuk – az „ősváltozat”, hogy aztán a Lengyel Péter szöveggondozásában elénk tárt posztumusz regényben „egyedien” ragyogó fénysugarakra bomlottan tűnjön a végtelenbe mindaz, ami korábban maga volt a nap, reánk hagyva az élet csodájáról valló nehéz, de fölszabadító (megvilágosító?) tudás emlékezetét: valaki megint itt járt közöttünk, könyvével tanúságot tett és parancsot hozott – élj! A Továbbélők – akárcsak a szerző korábbi írásai – szerves előzménye, a Buda – s még néhány későbbi írás – szerves folytatása e „nagy” regénybe szorított tanúságnak, de egyik könyv sem prózapoétikai előzménye, illetve folytatása az Iskola a határon című regénynek. Mi lehet hát, amit Ottlik 1947–48-ban még alig-alig érintett, de amit 1957–58-ban már beszédes „hallgatással” emelt a középpontba, hogy aztán három évtizeden át súlyozni, variálni, formálni, „pontosítani” igyekezzen – őrizve, fönntartva, meg-megvillantva ugyan a csodát –, valójában teljesen reménytelenül? (Vö.: „ami biztosan van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítjuk, annál kevésbé mondhatjuk rá, hogy van.” – Buda, 12. l.)

Az Iskola szerkezete hármas tagolású, olyan, mint egy szárnyas oltár. Háromrészes az „előhang” is (Az elbeszélés nehézségei), amely megfeleltethető a hátrébb következő három „nagy” résznek, hiszen az egész regény nem más, mint a Szeredy kérdésére adott válaszkísérlet kibontása. A két egység akár egybe is „forgatható”. A bevezető ideje 1957–1944–1957: akár egy időben mélyülő, „fordított kupola”. A három hosszú fejezet 1923–1926-ban játszódik, de a második rész közepének (II/11) ideje megint csak 1944: akár egy időben „csúcsosodó” kupola. A „bevezető” és a „fő rész” vége rímel egymásra (tőkesúly-motívum), „összeér” a teljes szöveg eleje és vége is (az uszoda és a Duna vize; Szeredy elnyomja a csikket, illetve a hármasban takarékosan végigszívott cigaretta). S ami talán a leginkább meghökkentő (tudatos?) szerkezeti megoldás: a regény szövegének hajszálpontos mértani középpontja egyetlen szó: „Nézzétek” (Merényi szól így – a megkínzott Jézust profán módon idéző Ecce homo-jelenetként – az összevert és közszemlére kiállított Öttevényire mutatva – vö.: A Budában Medve szerint minden és mindenki, a haza, az emberiség, a Jóisten „le van szarva”, csak Jézus nem). Tökéletes hát a könyv „zártsága”, gömb-sugallata. Az időszerkezet alapja is a hármasság. 1923–1926; 1944; 1957–1958. A Trianon utáni idő, még az egység friss emlékezetével, a németek megszállta ország Nagyváradja (1944-ben magyar határváros volt!), s a levert forradalom utáni első, majd második nyár. A huszadik századi magyar történelem három fölemelő és lesújtó, traumatikus vagy sorsedző, de mindenképpen sorsformáló pillanata ez, s az Ottlik Géza életének is. S hogy milyen a regény térszerkezete? A kitüntetett pontok: Budapest, Nagyvárad, Komárom (az utolsóként föladott vár 1849-ben, itt szállnak hajóra), Mohács (errefelé tartanak), aztán Brassó (innen származik Magda), a Medve emlékezetében titkos menedékként idézett Trieszti-öböl (a Monarchia tengeri kikötője) s a Thomas Mann Varázshegyére hajazó, csak tollszárban csodált Davos havas látképe, és persze Kőszeg. (Régi legenda, hogy Ottlik a város nevét nem írta le a regényben. Pedig leírta, méghozzá poétikailag és lélektanilag is bravúros módon: Colalto hiányjegyzékének másodszori sorravételekor. Ezen a listán csak olyan helynevek szerepelnek, amelyek a Trianon utáni Magyarországról már valóban hiányoztak, meg a katonaiskola színhelye és a „hűség városa” címet 1921-ben elnyert Sopron!) Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szöveg lefedi a magyar történelem színtereit. Históriánk tere és ideje préselődik itt egymásra és ékelődik egymásba, a Dante látta, kárhozatra ítélt „szélfújta lelkek” életének egyetlen lehetséges (!) terepe. A megkettőzött, állandóan himbált, egymást kiegészítő-kioltó, folyvást elbizonytalanító elbeszélői látószög, a szerzői, narrátori javítás, kiegészítés vagy önreflexió megannyi pillanata nem csupán az önmagáért való prózapoétikai lelemények szálainak jól összedolgozott szövete, hanem e térség magába zárt, összesodródott, összekényszerített, de mégis egymásra utalt életeinek, sorstörténelmének hol kristálytiszta, hol csillogó, hol torzító, hol homályos, hol pedig összetört tükre is. Csak együtt adhatnak teljes képet. Mindezekre a Továbbélőkben így még egyetlen mozzanat sem utal.

Új és meghatározó világképi, szövegszervezői ötlet a katonaiskola homlokáról idézett, a könyvben már a híres dantei fölirat tényére asszociáló bibliai idézet is (tudott, hogy a regény szerkezete is követi némileg az Isteni színjátékét): „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” E három részre tagolható szállóige eleje (Non est volentis) még a „beavatottak” nyelvén szólva lett az első rész címe, a közepe (sem azé, aki fut) már magyarul idézve az utolsóé, de Szent Pál mondatának a végső harmada (hanem a könyörülő Istené) – látszólag – hiányzik a könyvből. Van, aki ezt – a lehúzó pokol és a fölemelő kegyelem kettősségeként? – a regény középső részének (Sár és hó) próbálja megfeleltetni, van, aki szerint az elhagyás nem véletlen (Ottlik ezzel a gesztussal éppen az isteni kegyelem kérdésességére utalhat), én meg arra gyanakszom, hogy ez a részlet valójában nem is „hiányzik” a szövegből. Ott van az – éppen a hallgatás mélyén –, „nem néven nevezve, hanem valóságosan” (Körkérdés Jézusról). Erről „szól” az egész regény, sőt – „visszaállítva a világ eredeti épségét és teljességét” – ez a szóval mondhatatlan harmadik rész az egész regény, ha tetszik, ott van a „gömb” középpontjában, „határán” és mindenütt, átjárja, beburkolja, egyensúlyban tartja a gyarló és kósza emberi mondatokat éppúgy, mint a gyarló és kósza emberi lelkeket, mert hiszen ez a „nyelven inneni és nyelven túli” tartalom fonja át létezésünket csakúgy, mint ezt a művé formált „intenzív életet”. Beszélni róla nemcsak lehetetlen, de fölösleges is, Bébé, Szeredy, Medve és a többiek együvé tartozása itt nem szavakon méretik, a körbeadott cigarettacsutka parazsa amúgy is megvilágítja a túlélt vereség megünneplésére készülők arcát ott a hullámzó vízen, a nyár végi csillagos ég alatt. „…a templomban állottam és a Pietŕ előtt. […] Ezt mondta az arc: »nincs más megoldás, csak az irgalom«. […] Megértettem, hogy nem segíthet rajtunk többé más, csak a szeretet. De nem a sopánkodó, lelkendező szeretet, hanem a szakszerű, gyakorló, szívós irgalom. Most még hosszú időn át meg kell tanulnunk szakszerűen irgalmasnak lenni. Túl akarjuk élni. De mi nem tudunk fegyverrel küzdeni a Gonosz ellen. […] Elmondtam a Miatyánkot. […] Mikor azt a mondatot ismételtem: »…és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek«, megértettem, hogy az Isten felelt.” Az idézet Márai Sándor Ima című írásából való, amelyet 1956. november 25-én olvasott föl a Szabad Európa Rádióban. Hallotta-e akkor Ottlik, ezt már nem kérdezhetjük meg tőle, de tény, hogy az Iskola a határon legutolsó „vendégszövegében” Medve életében először kezdi el hibátlanul mondani a Miatyánkot. (A legelső „intertextus” pedig – Bébé egyik belső meditációjaként az uszodában – a Himnuszra utal: „Áldásom rátok. Ki vagyok én, hogy pálcát törjek fölötted? Megszenvedtétek ti már a múltat s jövendőt.”)

A Továbbélők világképét nem szorították, dúsították ilyenféle gondolatok. Ott a harmónia rendjét még az épen maradt lélek és az „igazságos” idő együtt teremtette meg, Merényiéket kirúgták, „a pofozkodások és a verekedések korszakát határozottan lezárták”, Damjáni is nyugodtan heverészhetett a hátán, s „kiszakadva a földi méretekből” egy szinte tolsztojos utánérzéssel „minden fáradtság nélkül oldotta meg, hogy ne gondoljon semmi kellemetlenre”. A „tudás ólma”, amely az „ősváltozatból” átmentett részeket és motívumokat is új erőtérbe helyezte, csak később nehezedett a szereplőkre. A szökés története lehet a legjobb példa erre. Az alapos stiláris „fegyelmezéstől” eltekintve Ottlik szinte ugyanazokkal a mondatokkal és változatlan formában beszéli el a históriát, de míg a Továbbélőkben e gyerekes dühből is fakadt „dobbantás” nemigen tűnik többnek némi oktatói hajlammal is fűszerezett tanulságos kalandnál, addig az Iskola szövegében a szerkezeti módosulások parancsa szerint több részre „elosztva” valóságos létfilozófiai demonstrációvá – és egy többdimenziós koordináta-rendszer lehetséges origójává – válik az egész. Csak itt – a regény egyéb motívumainak az összjátéka nyomán – lesz főbekólintóan jelentőssé, hogy a szökevény „két ország közt, a senki földjén járt” már (a szerző – ellentétben a régi változattal – háromszor is említi ezt), az meg már végképp nem lehet véletlen, hogy a történetrészlet egy mondata („mintha egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében várná éjfél óta a csatlakozást”) önidézetként ismételve vált motívummá az utolsó előtti lapon. Ez a pár szó, meg a rákövetkezők („Odakint sötét éjszaka volt. A hálóterem aludt, Schulze aludt…”) az egyik legismertebb – Ottlik által is elemzett – Dsida Jenő-vers (Nagycsütörtök) Getsemáne-kerti éjszakát idéző szituációját idézi föl teljes egyértelműséggel, szavak nélkül is utalva a híres sorra: „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”. A Továbbélők Szebek Miklósa utálta, ahova került, megszökött, aztán észhez tért, fölvette a kesztyűt, és győzött a sorson, ahogy társai is; Medve Gábor története már a regény egyik ontológiai tengelye, benne nem a tehetetlenség meg a „csak azért is” daca győz, hanem a Megváltó példázatát érti, „érteti” meg ott, a senki földjén járva. „Ezt mondtam: »Hiszek egy Istenben, a világ Teremtőjében. De nem hiszek többé abban, hogy mindazért, ami történik a világon, a felelősséget át lehet hárítani az isteni gondviselésre. Én vagyok a felelős, én, te, ő.« […] E pillanatban, hetek óta először, megnyugodtam. […] Úgy éreztem, talán először életemben, a kegyelem van velem, mert végre kimondottam, amit egész életemben gyáva voltam kimondani.” (Márai 1956. novemberi Imájának egy másik részlete.)

Ebből az „ősváltozatból” hiányzik minden olyan cselekménydarab, motívum és gondolatfutam, ami a regény „nemzeti” dimenzióját is erősíti az Iskola a határon-ban. A már említett térképen és Colalto hiánygyűjteményén túl hiányzik a nagyváradi történet (itt, a középső rész kellős közepén olvasható: „… az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; ember nem csinálja”, s az a gondolat is először, amelyik „a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló kötelékét” emlegeti), aztán Merényi töredékes dala („A töröknek! Tar a koponyája! Váltig borotválja!”) meg a hozzákapcsolódó motívumcsokor. Idetartozik Lepanto bevillanása (a keresztény hajóhad itt állította meg a törököket 1571-ben), s az a hosszabb, eltávolítóan ironikus-komoly narrációs betét, amelyben arról esik szó, hogy itt valaha valakik a „városukat védték, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját”, meg természetesen Mohács, ahova már végzősként hajóznak, megünnepelni a vesztes csata négyszázadik évfordulóját. Nem szakíthatók ki persze e mozzanatok – egyetlen szál kihúzása is roncsolja a regény „szövetét” –, harsányan sohasem szólnak, de ott vannak mindenütt, a maguk csendes intimitásával. A sokszor fölvillanó otthonosság és ismerősség, a lélek mélyén sértetlenül őrzött ép tartalmak hordozói ezek a hajszálerek is, a „világot átjáró valódi szeretet” (A regényről) erkölcsi foglalatai, s mind-mind ama bizonyos gömb virtuális középpontja felé mutatnak. A helyről vallanak, ahol egy nyúlfarknyi poén is megadhatja a „hangtalan parányi kis nevetésben” megbúvó összetartozás titkos tudatát, s ahol „…valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek”. Ember- és hazaszeretet itt együtt érvényes, a létküzdelem tétje csak annak tudatával lehet személyre szabott, hogy „konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé – noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken […] esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk” – ahogy Medve írta immáron a síron túlról küldött kéziratában. Az a barát, aki szökött volna egykor a számára is megírt próba elől, aki talán a leginkább antikatona volt mindőjük közül, aki „tenni” akart az egész világra istenestül, hazástul, mindenestül, de aki a nemzet kegyelmi pillanatával cselekedeteiben is a leginkább azonosult, s – talán – meg is halt a hazáért, amikor annak volt itt az ideje. (Vö.: „Tavaszi verőfény, szép boldog világ. Jönnek majd rendre az új tavaszok, Bébé, ámítani, kurválkodni veled, jön évről évre a verőfényes új tavasz, kérdezd meg akkor a vén kacért, hová tette a társadat?” – Buda, 237. l.)

Amikor a Továbbélők 1947–48-ban Genfben és Rómában megszületett, onnan „nézve” talán élni látszott még a „külső” szabadság esélye is, amit aztán rútul megcsúfolt a történelem. Az akkor írt regény kicsi hősei még gond nélkül győzhettek, esztendő múltán, idehaza, már másról szólt a világ. Miért gondolta Ottlik pár hónappal a kézirat leadása után, hogy könyve már „érvénytelen”, ne találgassuk, bár aligha túl kockázatos kijelenteni, vélem én, hogy nem elsősorban regénypoétikai problémái támadtak nagy hirtelen a szöveggel. Mi módosította látásmódját, miért vette elő valamikor 1957-ben a megőrzött paksamétát – ez napnál világosabb lehet. A két könyv eltérése szinte szánkba rágja a megoldást: Ottlik Géza világképét a forradalom fölfénylése és annak eltiprása „rázta össze”, az ő életművének tőkesúlya 1956 mélységében (és magasában) rögzült végleg, az Iskola a határon-t ez az „einsteini világvarázslat”, a „visszanyert emberi méltóság” pillanata, annak újbóli megcsúfolása s mindennek életre szólító létfilozófiai tanulsága „vetette ki” a szerzőből. Petőfi győzelme (most „senkinek sem drágább rongy élete, mint a haza absztrakt becsülete”), Medve mámora, az újra megtalált („mindenkinek volt hova hazamenni, egyszer csak”) és megint szétvert lelki otthon, meg az az ólomnehéz tapasztalat ültette őt a szigligeti asztalhoz, ami azt sugallja, hogy ebben a hazában mindig a „visszakozz a leggyakoribb vezényszó”, s történjék bármi, nekünk „a vereség a legigazibb tulajdonunk” továbbra is. (Mindezt a Buda – az egyszeri csoda visszaperléséért halálig tartó viaskodás remekmű-cserepekre törött tanúsítványa – több részletében már „szóval mondottan” is igazolja.) Mert ha a történelem a világot széttaposta, akkor helyreállítani azt eredeti épségében az alkotás köteles, az író, ha a „létezésszakmában” dolgozik, ennél alább nem adhatja. Mindez elsősorban morális és nem regénytechnikai föladat.

Ottlik kétségtelenül sokat tanulhatott a csaknem egy évtized alatt, írói eszköztárát még a fordítás „kényszermunkája” is gyarapíthatta, de a meghatározó lökéseket bizony e Kárpátok ölelte földdarab újabb históriája adta meg. Ezért az Iskola világképe történelemfilozófiai tapasztalatokat is hordoz, mégpedig ízig-vérig magyar bázison. A vereségből, a leszorított léthelyzetek sorából kiküzdött érték morális – metafizikai töltést hordozó – tudata és a levethetetlen helytállási kényszer parancsa ez (mert sorsának keresztje elől megszökni senkinek sem lehet), ami a török kori prédikátoroktól Zrínyin, a Szózaton és Ady Endrén át Nagy Lászlóig („Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”) húzódik végig a magyar történelmen. Ez az az arkangyali tartás, amely – levetve magáról mindenféle hazugságot – az élet egyszeri csodáján ámulni tudó lelket a traumák fölé emelni képes „belső függetlenség” (Szegedy-Maszák Mihály) szabadság-abszolútumává sűrűsödött Ottlik Géza tollán. A regény gyakran idézett részlete pontosan ezt – s ezt az ottliki „többletet” – fejezi ki a maga felelősségtudatával és roppant finom „kollektív” öniróniájával: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. […] Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Az Ottlikot is magáénak sorolt liberális gondolkodás csak görcsös önsajnálatot, terméketlen bezárkózást, szellemi intoleranciát lát-láttat e „szükségből erényt” faragó nemzettudatban, holott e sokszázados értékalakzat centrumában a készenlétnek, a föladat tudatának, a lélektani és erkölcsi nyitottságnak az a predestinált formája van, amelyről a szerző már 1943. március 15-én pontosan elmondta a magáét: „az ilyen pillanatok, amelyekben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig készen legyünk rá.” (A nyomdában) Úgy, mint Medve. Ottlik könyvének gyújtópontja a magyar történelem ama tanulságának megtapasztalásából (is) eredt, amelynek 1956 a ritka intenzív sűrítménye volt. Az akkor föllobbanó láng „megvilágosító” erővel ragyogta be életünket egy pillanat alatt. Az „épen őrzött tartalmakról” bizonyságot adó emberi és történelmi készenlét léleknemesítő valósága meg az áldozatra is hajlandó életakarat belső parancsának etikája fénylett föl az őszi napokban, s az elfojtott tűzből maradt parázs adta apró fény és melegség táplálta és ölelte körül aztán mindazt, amiről igazán csak hallgatni lehet. A regényt, ezt az „intenzív életet” is, amely nekünk segíthet „továbbélni” immár.

Az Iskola a határon nem a hazafiság s nem is a magyar nemzettudat regénye persze. És nem fejlődés- vagy nevelődési regény, de nem is példázat. Hanem mindez együtt természetesen, az élet teljes és föloszthatatlan „világszerűségének” ama kegyelmi pillanat nyomát őrző művészi megjelenítése, ahol a történetek és a motívumok, a szavak és a poétikai eszköztár elemei úgy utalnak, vonatkoznak folyton-folyvást egymásra és önmagukra, akárcsak – hogy jó nagyot mondjak – a „könyvek könyvének” részletei. Ama könyv szerint pedig a Teremtés otthont, hazát teremtést is jelent magától értetődő módon. A munka reánk vár, a „jó hír” (Kis Pintér Imre is evangéliumnak „merészelte” nevezni a regényt) itt van közöttünk, a hírhozó személye kétséges nem lehet, de a „sugalmazó” kilétét ne firtassuk, nevét ne „vegyük föl” hiába – erre Tóth Tibor is figyelmeztette a szentségelő negyedévest már az újonclét első órájában. Ottlik „nagy” könyve egyvalamit vitán felül bizonyíthat. Ízlések és értékrendek különbözhetnek, de nincs két magyar irodalom, nincsenek „vonalak”, részrehajlóan összeállított „csatársorokra” sincsen semmi szükség, hiszen a pályán (mondjuk, a Kárpát-stadionban, mert az igazi stadionok amolyan medence alakúak – írta költő barátom egyszer) mi remélhetőleg mindannyian piros mezben játszunk, futunk – úgy, ahogy. Valakinek a szemszögéből pedig, „aki nézi mindezt”, úgyis végképp egyenlők vagyunk, s egyazon sors vár ránk.

Ottlik Géza sokat emlegette az eget – az ólomszürkét, az indigókék színűt, a csillagosat –, nagyon becsülte Márai Sándort, esszét is írt róla. Ott az előd Kabala című kötetének néhány sorát is idézte. Mivel a Márai-szöveg egy szava – a gyanta – az Iskolában kétszer is motívummá váltan bukkan föl, hadd idézzem én most a vonatkozó részt, teljes egészében: „Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú. Mit kívánjak, csillag? Mire vágyom, mit szeretnék? Talán, hogy ez a borzongás és áhítat, mely láttodra eltölt e pillanatban, ne múljon el egészen eszméletemből soha. Ez az áhítat, amely néha, pillanatokra, emlékeztet, hogy költő vagyok. Ez minden, amit óvok, rejtek magamban. Nem akarok áhítat nélkül élni. Nem akarok áhítat nélkül meghalni. A világ olyan, mint egy rendőri hír. De én tudom, csillag, hogy ez a föld, amelyen most állok és a mindenségbe pillantok, ez is csillag, s fénylik a nyári éjszakában, mindenestül, velem együtt. Én magam is csillag vagyok, mint a gyanta vagy szúnyog a meteorban, mely most hullott le az égről. Ez a ház, ezek az emberek, ez az erdő, mind része a csillagnak, s fénylünk a végtelen és világos éjszakában. Mind csillagok vagyunk, ezért borzongunk meg néha. Ez a legtöbb, amit tudhatunk. S egy napon lehull ez a csillag is gyantástul, költőstül, telekkönyvestül. Adj áhítatot, csillag.” (Jelenkor Kiadó, 1999)

 

 

N. Pál József

„…védeni egy kis várat…”

Ottlik Géza: Továbbélők

Németh István Péter barátomnak

Az alig három-négy esztendeje határszélivé lett kicsi városra december első hetében leesett a hó. „Ni! Megy el Schulze” – kiáltott föl valaki, s az ablakokhoz tódult növendékek között Damjáni is „megbűvölve nézte ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot”. „A kopasz ágakra fehér prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka.” A lehulló hópelyhek lassan befedték a rettegett tizedes elhagyott lábnyomát, elmaradt a délutáni gyakorlat, jött az uzsonnaosztás, fölszabadult zsibongás, játék, nagy-nagy „kuplerájozás” kezdődött a tanteremben, közeledett a karácsonyi szünidő, s remény gyúlt a lelkekben, hogy legalább márciusig, áprilisig oda a bakancspucolás mindennapos gyötrelme is. Civileknek fölfoghatatlan mámor kerítette hatalmába a kicsiny sereget: „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem.” Damjáni – akárcsak Bébé az évtizeddel későbbi szövegben – kerülővel ment vissza a helyére. „Megnéztem az Osztrák–Magyar Monarchia falitérképét a hátsó ablak mellett. Hegy- és vízrajz, sötétbarna óriásmacska hever félkaréjban a zöld magyar alföldön. Kívülről ismertem már.”

Ottlik Géza ezt az egész történet – egyik – „záróköveként” is értelmezhető históriarészletet szinte változatlan ritmusban, modorban és alig-alig módosított szavakkal, mondatokkal adja elő a Továbbélők első és az Iskola a határon második fejezetének utolsó lapjain. Az eltérések többsége – az életmű szervességének alakulástörténetére is beszédesen utaló Damjáni–Bébé névcserén (s egyéb névcseréken) túl – stiláris vagy prózapoétikai indíttatású. A „mindentudó” szerző „hagyományos” elbeszélői pozíciója egyes szám első személyűre váltott, amint azt Ottlik furfangos nézőpontváltásairól, a narrátori szerep szándékos elbizonytalanításairól és a „kultuszkönyvvé” lett regénynek egy „többdimenziós” hálóhoz hasonlítható szerkezetéről szólván többek már az unalomig agyonelemezték, évtized múltán szikárabbá, itt-ott „lírátlanítottabbá” lett a szó is, de én akár a világkép és a létértelmezéssé váló történelemértelmezés szempontjából is perdöntőnek vélem, hogy az itt kurzívval jelölt mondatok semmilyen formában sem szerepelnek az Iskola a határon – most már biztosan állíthatjuk – „ősváltozatában”. A léleknek a kaszárnyai időbeosztás vaskosságából kiszakadt élet- és szabadságmámora – hajazva Kosztolányi Boldogság című novellájára, amelynek egy mondata viszont („szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést”) az ottliki életművet szinte látensen végigkísérő Hajnali részegségre utal – a havazás leírásakor szó szerint ismétlődik meg. Ez a toposz a szerző korábbi munkáiban is föl-fölbukkant (a hómotívum Ottlik-történetét Balassa Péter külön tanulmányban fejtette föl), ám az új, végleges „változat” születésekor már kétségkívül egy transzcendens (legyen bár „kvázi”-transzcendens!) és egy nagyon is intim – s mert Ottliknál az igazán lényeges dolgokról csak hallgatni lehet, természetesen sohasem „hangosan” mondott – magyar történelmi dimenzióval súlyosbodott a szöveg – s nem csak az itt idézett eltérésekben persze. (Mellesleg: a „súlyosbodás” ebbéli irányára a Buda lehet ékes bizonyíték.) A Kegyelem – Isten személyes, az emberhez lehajló jóindulata – (amit szóval akarni [!], mint Medve tette a pokrócozás közben, ugyebár nem lehet) az 1959-ben megjelent regény – talán és egyik – legmélyebb problematikája még akkor is, ha tudjuk, hogy a szerző kétellyel említette műve keresztény-keresztyén teológiai értelmezésének lehetőségét, a magyar alföld körül félkaréjban heverő sötétbarna óriásmacskáról pedig – noha úgy emlékszem, a „föloldást” még egyetlen elemzésben sem olvastam – mindenki tudja, hogy micsoda. A történelmi Magyarországról van szó bizony, amelyet Bébé „kívülről ismert már”. Ennek szövegbéli fölvillantása itt nemcsak lélektanilag, de szerkezetileg is kitüntetett pozíciójú (alig két lappal elébb – a Továbbélőkben is – a narrátor hosszasan sorolja a szorított léthelyzetben is fülön csíphető ismerősség-otthonosság apró mozzanatait a sapka „egyéniségének titkos lényegétől” az óraütés hangján át az „ismerőssé vált egész idegen világig”), az ismerősség elveszítésének traumája s egy „másfajta” ismerősség – meglehet, egyidejű – visszaszerzésének küzdelme (a világ „keserű ismerete”, ha tetszik), illetve a kettő feszültsége meg amúgy is végigvonul e katonaiskolai histórián. A közös haza, amely a szívünkben – netán a gyomrunk alján – megülepedett „nehéz tudás ólmának” vagy „lelkünk sértetlenül megőrzött legtitkosabb szerkezetének” a része szintén (!) – ama falra akasztva ábrázolt másik „közös haza” kontinuitását Schulze német vezényszavain s a térképen kívül a drill meg a taneszköztár számos eleme sem hagyja pusztulni még jó ideig –, szóval a közös haza (ahonnét nemcsak megszökni, de „az isteni gondviselés tudta nélkül” még egy konzervdobozt kirugdosni sem lehet) könyörtelen vaskossága és állandó szellemi jelenvalósága pedig csakúgy az azonosulásnak és a különbözés jogának az egyetlen lehetséges terepe, a „tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke” lesz itt, mint maga az iskola a reá való emlékezéssel együtt, vagy emberként elmorzsolt közös életünk, amely „lobog, lüktet, mély, titkos nyugalommal a csillagok alatt”. Ottlik Géza – Kis Pintér Imrétől véve a szót – „világegyenlete” fölbonthatatlan, e „feladványt” talán még „egyszerűsíteni” sem nagyon lehetséges a matematika – no meg az irodalomelméleti eljárások – ismert módszereivel.

Ez a kis könyv találgatások és tudós morfondírozások tárgya volt ez idáig. Meglehet, a legendát – s vele a homályt – maga a szerző gerjesztette leginkább, azzal, hogy utalgatott rá imitt-amott, de megmutatni nem volt hajlandó senkinek. A Franklin Társulatnak még 1948-ban vagy 1949 elején benyújtott és aztán visszavett kéziratot szóba hozván többen – legalábbis amíg G. Merva Mária közzé nem tette Czibor János és Schöpflin Aladár egykori lektori vélekedését a Holmi 1995/10. számában – már a történet valóságában is kételkedtek (még arról is keringtek hírek, hogy Ottlik meghagyta, égessenek el mindent, ami kiadatlan írás utána marad), volt, aki föltételezte, hogy ama korai változat az Iskolában Medve-kéziratként emlegetett – és töredékeiben szó szerint idézett – szöveg lehet esetleg, s volt, akit e „rejtély” – vagy csak a kultuszromboló igyekezet? – arra indított, hogy „megkockáztassa” a kijelentést, miszerint az Iskola a határon-t (vagy annak egyes részeit) nem is Ottlik Géza írta. (Az ötlet már régebben is fölmerült, s jól emlékszem, a legtöbb szavazatot rendre Örley István kapta a fantáziálási versenyben.) Ez a múlt ködében lebegő, a végső változathoz képest alig egyharmadnyi szöveg szinte látens részévé lett a hatvanas–hetvenes években indult prózaírói „paradigmaváltásról” való elméleti meditációnak. Az akkortól felnövő és a magyar epikai hagyomány jó részével nemegyszer haragot tartó nemzedék az elaggott módszereket és írói technikákat sutba dobó, (nálunk) új(nak látszó) eszköztár bravúros médiumát, a szellemi „bátyot”, a morális példát és a tetszhalottá taposott (nyugatos) hagyomány átmentőjét, szóval a „hiányzó láncszemet” egyszerre fedezte föl Ottlik Gézában és nevezetes könyvében. Így nemcsak arról volt szó, hogy az irodalomról való újmódi beszéd legitimálásához mindent tudni kellett (volna) e kultikussá vált regény körülményeiről, hanem arról is, hogy a kifejlődő, majd gyorsan megizmosodó „diskurzus” – rettegvén a korábban preferált tematikus, eszmei vagy ideologikus előföltevésektől – egyre-másra csak a művek „szövegszerűségére” kérdezett rá. A nyelvi megformálás lehetősége vagy lehetetlensége, az anyagról (a nyelvről) való relativizált meditáció lett szinte az új próza kizárólagos tárgyává; aki adott magára, úgy ódzkodott a nyilvános értékeléstől, akár ördög a tömjénfüsttől. Letéve a művet mindenki csak azt akarta megfejteni, leírni, hogyan csinálhatta az író, amit csinált, s arról, hogy elolvasván a munkát, mennyivel tudunk többet (máshogy) a világról és önmagunkról, mint annak előtte, vagy hogy megtudtunk-e valamit egyáltalán (érdemes volt-e olvasni), komoly ember tollán (száján) szó sem nagyon eshetett. Ebben az irodalom „élet- és világszerűségét” eleve rühellő teoretikus révületben válhatott aztán igen fontossá ez a titokzatos szöveg – éppen azáltal, hogy nem volt jelen –, sokan talán az alkotás technikájának esetleges nyitját sejthették benne (illetve a kész változattal való összevetés vágyában), miközben Ottlik Gézát már sikeresen igazolták le az egész pályás letámadásra trenírozott „új” magyar válogatott csatársorába, a könyvével együtt. (Esterházy Péter, aki – többek között emlékezetes gobelinjével [Balassa Péter] – az egyik fő-fő kultuszteremtő volt, néhanapján elő is sorolta a maga „ötös fogatát”, de nem emlékszem, hogy Ottlik melyik poszton szerepelt – centerben kellett hogy legyen, esetleg balkötőben.) Ez a látens „csapatkapitányi” poszt aztán meghatározta, „rögzítette” az Iskola a határon értelmezésének határát is. Remek tanulmányok (Balassa Péteré, Szegedy-Maszák Mihályé, Tandori Dezsőé és másoké) születtek a regényről, szerzőnk mégis az új – persze verbálisan mindig tagadott – „vonulat” oszlopává merevedett a sikerrel átformált ízlés szemében. Az eszményekben való hit csalfaságát már létezésének módjával is bizonyító krónikássá lett ő, meg az elbizonytalanítás és a többértelműség meghaladhatatlan mestere persze, akibe kapaszkodva végleg lerúghatjuk magunkról a magyar literatúra sokszázados tehertételét. Ottlik a „művelt nagyközönség” szerint még ma is az emberi személyiség megsemmisítésének a veszélyéről s az ismeretelméleti kétely létjogáról hírt adó megfellebbezhetetlen tekintély leginkább, akinek az sem nagyon árthat, ha nimbuszát – főként a Buda kiadását követő időtől – fennkölt poétikai és teoretikus meggondolásokból – csakis „házon belül” természetesen – többen megtépázni igyekeznek.

Ha valaki hajlandó nekiesni a Továbbélőknek, bizonnyal kedvére folytathatja a szoboringatást. Tegye, akiben nagy a szakmai öntudat, s ha van lelke hozzá. Ha Ottlik élne még, természetesen nem olvashatnánk ezt a könyvet (mint ahogy a Budát sem – írná ma is a sors rendelése szerint!), a kiadásnak morális oka volt (esetleg még filológiai célzata lehetett), ezt a szöveget gondozó Kelecsényi László pontosan elmondja az utószóban. Sommásan szólva: hagyjunk már fel végre a „ki írta?” kezdetű idétlenkedéssel. (E rosszízű kérdésfölvetés tarthatatlanságát – alaposan bemutatva a kéziratot is – Korda Eszter már bravúrosan bizonyította az Egy kézirat rejtélye és legendája című tanulmányában a Kortárs 1999/8. számában.) „Élvezetes olvasmány” a Továbbélők, ezt elhiszem Kelecsényinek, még azt is, hogy „teljes értékű mű” a maga módján, csak hát van egy nagyon nagy „baj”: Ottlik megírta az Iskolát, s mi – ott, a tudatunk meg a lelkünk mélyén, valahol a „tőkesúly” magasságában talán – akkor is vele fogjuk összevetni, ha a fejünk tetejére állunk (ezért reménytelen kísérlet „immanens” módon elemezni a Budát is). Valóban „autentikus” vélemény erről a könyvről sohasem lesz: ahhoz előbb találni kellene egy olyan, a magyar irodalmat és az ottliki életművet (!) egyként kiválóan ismerő szakembert, aki valaminő csoda folytán még csak nem is hallott az Iskola a határon című regényről ez idáig. Azt nagyon is életképes ötletnek tartom, hogy adjuk ezt a könyvet a szereplőkkel egykorú gyermekeink kezébe, de könnyen belátható, hogy mi, a rácsodálkozás képességét már rég elvesztett korosabbak mindannyian megvertséggel és gyanakodva olvassuk majd, aztán megállapítjuk nagy-nagy önteltséggel, hogy a korai novellák átlagszínvonalát aligha haladja meg az egész. Mégis jó, hogy megjelent, s nem csak a filológiai lehetőségek szaporodása okán. A különbségek olyannyira nyilvánvalóak, hogy az elbeszélői és az időszerkezeti módosulásokon való hosszas meditációt terméketlennek vélem (a Továbbélők narrátora „mindent tud”, a nézőpont homogén, az idő pedig lineáris), s az „elbeszélés nehézségeivel” birkózó Ottlik műhelygondjainak megfejtéséhez sem ad ez a másfélszáz lapos szöveg semmiféle segítséget (az 1957-ben jelentősen átdolgozva megjelent Hajnali háztetők mindkét szempontból inkább tekinthető a nagy regény „ujjgyakorlatának”). Nincs hát itt titok, meg módszertani rejtélyeket fölfejtő kódok sincsenek (az „autointertextualitás” intelligensen hangzó problematikájával bajlódjon, aki akar), ám ha jól odafigyelünk, akkor valamiről mégis föllebbenthetjük a fátylat. Az, hogy a szerző „hogyan csinálta” a csodát, nem fog kiderülni a legaprólékosabb összevetés után sem, de az, hogy miért írta meg – e szöveget maga elé húzva – az Iskolát valamikor 1957–58-ban talán, ezek után könnyen kideríthető, és – számomra legalábbis – igen-igen nagy tanulságokkal járhat. Kiderülhet, hogy van egy „másik” Ottlik is, aki persze még csak véletlenül sem „másik”.

Ha azt mondtam, hogy Ottlik Géza „világegyenlete” fölbonthatatlan (mondta ezt már más is, Balassa Péter például egyenesen az elemzés csődjéről beszélt, alapos okkal), akkor el kell ismernem azt is, hogy eljárásom önkényes, mint ahogy valamennyi Ottlik-értelmezés az egy kissé (vö.: „amit igazán regénynek nevezünk, abba nem lehet behatolni nem regényírói eszközökkel”). Egykönyves író. Talán reá használták e szókapcsolatot a magyar irodalomban legtöbbet. Van, aki tagadja, van, aki elismeri ennek létjogát, én az utóbbi csoportba tartozom, s nemcsak azért, mert a szerző szavai is engem látszanak igazolni („szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek”), hanem azért is, mert úgy vélem, hogy valamennyi jelentős alkotó „egy” könyvet ír egész életében, lévén csak egyetlen témája: természetesen a „létezés egésze”. Ottlik nem azért „egykönyves” szerző, mert egy remekművet hagyott hátra, s nem is azért, mert témái és szereplői átjárnak írásai között, hanem azért, mert – időben és eszköztárában módosulva – minden munkája az egyetlen (személyes és közösségi) létezésről sugároz szét valamit, különböző fénysugarakkal és fénytörésekben persze – akárcsak az Ady Összes (a költő műve meghatározó volt e pályán, Bébé karácsony után az abban az évben először megjelent Nemzeti Sport bekötött számai mellett többek között az ő egyik kötetét is magával vitte az iskolába, de eddig tudtommal csak Balassa Péter emlegette föl a két életmű összevethetőségét az Íme a próza című tanulmány legvégén). Regényének csodája épp abban rejlik, mint az egész életé. „Szerkezete” egy le nem határolt, állandóan táguló „gömbség” érzetét keltheti, akár a világegyetem a „Nagy Bumm” után, amely forgat, sodor magával mindent, ami létező (az erényt s a bűnt, a remeket s a gyarlót), s amelynek a határa és (egykori) kiinduló középpontja meg kell hogy legyen valahol, de látni szemmel, leírni matematikailag és megnevezni emberi nyelven azt képtelenség, róla csupán hallgatni lehet, ama „nehéz tudás” már emlegetett hallgatásával. Olyan része ez az univerzumnak, amely az egészet idézi minden pillanatban, ám mégis félreérthetetlenül az adott tér és idő metszéspontjának a jellegzetességeit viseli magán. Kikezdhetetlen és fölbonthatatlan, mint az a kupola, amelynek valamennyi eleme zárókő. Hogy Ottlik Géza életében ez a mindannyiunk lelkének mélyén (talán) megbúvó ismerősség vagy „tudás” egyszer kézbe vehető alkotássá sűrűsödött – túl az írói tehetségen –, egy kivételes (a történelmi tér és idő szálkeresztjével determinált) kegyelmi pillanat adománya volt, másodjára már nem sikerülhetett a varázslat (tudta ezt ő nagyon jól a Buda írásának harminc éve alatt). Egyetlen életnek csak egyetlen „tőkesúlya” lehet, de egy mindenképpen kell (kellene) hogy legyen! A művé formáláshoz szükséges regénypoétikai eszköztár csakis az Iskolában illeszkedett össze hibátlanul, ennek a Továbbélőkben még nyomai sem nagyon voltak, a Budában pedig már szétrobbant az egész, ám e lét- és fényérzékelés origója mégis – mondjuk – az „ősváltozat”, hogy aztán a Lengyel Péter szöveggondozásában elénk tárt posztumusz regényben „egyedien” ragyogó fénysugarakra bomlottan tűnjön a végtelenbe mindaz, ami korábban maga volt a nap, reánk hagyva az élet csodájáról valló nehéz, de fölszabadító (megvilágosító?) tudás emlékezetét: valaki megint itt járt közöttünk, könyvével tanúságot tett és parancsot hozott – élj! A Továbbélők – akárcsak a szerző korábbi írásai – szerves előzménye, a Buda – s még néhány későbbi írás – szerves folytatása e „nagy” regénybe szorított tanúságnak, de egyik könyv sem prózapoétikai előzménye, illetve folytatása az Iskola a határon című regénynek. Mi lehet hát, amit Ottlik 1947–48-ban még alig-alig érintett, de amit 1957–58-ban már beszédes „hallgatással” emelt a középpontba, hogy aztán három évtizeden át súlyozni, variálni, formálni, „pontosítani” igyekezzen – őrizve, fönntartva, meg-megvillantva ugyan a csodát –, valójában teljesen reménytelenül? (Vö.: „ami biztosan van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítjuk, annál kevésbé mondhatjuk rá, hogy van.” – Buda, 12. l.)

Az Iskola szerkezete hármas tagolású, olyan, mint egy szárnyas oltár. Háromrészes az „előhang” is (Az elbeszélés nehézségei), amely megfeleltethető a hátrébb következő három „nagy” résznek, hiszen az egész regény nem más, mint a Szeredy kérdésére adott válaszkísérlet kibontása. A két egység akár egybe is „forgatható”. A bevezető ideje 1957–1944–1957: akár egy időben mélyülő, „fordított kupola”. A három hosszú fejezet 1923–1926-ban játszódik, de a második rész közepének (II/11) ideje megint csak 1944: akár egy időben „csúcsosodó” kupola. A „bevezető” és a „fő rész” vége rímel egymásra (tőkesúly-motívum), „összeér” a teljes szöveg eleje és vége is (az uszoda és a Duna vize; Szeredy elnyomja a csikket, illetve a hármasban takarékosan végigszívott cigaretta). S ami talán a leginkább meghökkentő (tudatos?) szerkezeti megoldás: a regény szövegének hajszálpontos mértani középpontja egyetlen szó: „Nézzétek” (Merényi szól így – a megkínzott Jézust profán módon idéző Ecce homo-jelenetként – az összevert és közszemlére kiállított Öttevényire mutatva – vö.: A Budában Medve szerint minden és mindenki, a haza, az emberiség, a Jóisten „le van szarva”, csak Jézus nem). Tökéletes hát a könyv „zártsága”, gömb-sugallata. Az időszerkezet alapja is a hármasság. 1923–1926; 1944; 1957–1958. A Trianon utáni idő, még az egység friss emlékezetével, a németek megszállta ország Nagyváradja (1944-ben magyar határváros volt!), s a levert forradalom utáni első, majd második nyár. A huszadik századi magyar történelem három fölemelő és lesújtó, traumatikus vagy sorsedző, de mindenképpen sorsformáló pillanata ez, s az Ottlik Géza életének is. S hogy milyen a regény térszerkezete? A kitüntetett pontok: Budapest, Nagyvárad, Komárom (az utolsóként föladott vár 1849-ben, itt szállnak hajóra), Mohács (errefelé tartanak), aztán Brassó (innen származik Magda), a Medve emlékezetében titkos menedékként idézett Trieszti-öböl (a Monarchia tengeri kikötője) s a Thomas Mann Varázshegyére hajazó, csak tollszárban csodált Davos havas látképe, és persze Kőszeg. (Régi legenda, hogy Ottlik a város nevét nem írta le a regényben. Pedig leírta, méghozzá poétikailag és lélektanilag is bravúros módon: Colalto hiányjegyzékének másodszori sorravételekor. Ezen a listán csak olyan helynevek szerepelnek, amelyek a Trianon utáni Magyarországról már valóban hiányoztak, meg a katonaiskola színhelye és a „hűség városa” címet 1921-ben elnyert Sopron!) Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a szöveg lefedi a magyar történelem színtereit. Históriánk tere és ideje préselődik itt egymásra és ékelődik egymásba, a Dante látta, kárhozatra ítélt „szélfújta lelkek” életének egyetlen lehetséges (!) terepe. A megkettőzött, állandóan himbált, egymást kiegészítő-kioltó, folyvást elbizonytalanító elbeszélői látószög, a szerzői, narrátori javítás, kiegészítés vagy önreflexió megannyi pillanata nem csupán az önmagáért való prózapoétikai lelemények szálainak jól összedolgozott szövete, hanem e térség magába zárt, összesodródott, összekényszerített, de mégis egymásra utalt életeinek, sorstörténelmének hol kristálytiszta, hol csillogó, hol torzító, hol homályos, hol pedig összetört tükre is. Csak együtt adhatnak teljes képet. Mindezekre a Továbbélőkben így még egyetlen mozzanat sem utal.

Új és meghatározó világképi, szövegszervezői ötlet a katonaiskola homlokáról idézett, a könyvben már a híres dantei fölirat tényére asszociáló bibliai idézet is (tudott, hogy a regény szerkezete is követi némileg az Isteni színjátékét): „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” E három részre tagolható szállóige eleje (Non est volentis) még a „beavatottak” nyelvén szólva lett az első rész címe, a közepe (sem azé, aki fut) már magyarul idézve az utolsóé, de Szent Pál mondatának a végső harmada (hanem a könyörülő Istené) – látszólag – hiányzik a könyvből. Van, aki ezt – a lehúzó pokol és a fölemelő kegyelem kettősségeként? – a regény középső részének (Sár és hó) próbálja megfeleltetni, van, aki szerint az elhagyás nem véletlen (Ottlik ezzel a gesztussal éppen az isteni kegyelem kérdésességére utalhat), én meg arra gyanakszom, hogy ez a részlet valójában nem is „hiányzik” a szövegből. Ott van az – éppen a hallgatás mélyén –, „nem néven nevezve, hanem valóságosan” (Körkérdés Jézusról). Erről „szól” az egész regény, sőt – „visszaállítva a világ eredeti épségét és teljességét” – ez a szóval mondhatatlan harmadik rész az egész regény, ha tetszik, ott van a „gömb” középpontjában, „határán” és mindenütt, átjárja, beburkolja, egyensúlyban tartja a gyarló és kósza emberi mondatokat éppúgy, mint a gyarló és kósza emberi lelkeket, mert hiszen ez a „nyelven inneni és nyelven túli” tartalom fonja át létezésünket csakúgy, mint ezt a művé formált „intenzív életet”. Beszélni róla nemcsak lehetetlen, de fölösleges is, Bébé, Szeredy, Medve és a többiek együvé tartozása itt nem szavakon méretik, a körbeadott cigarettacsutka parazsa amúgy is megvilágítja a túlélt vereség megünneplésére készülők arcát ott a hullámzó vízen, a nyár végi csillagos ég alatt. „…a templomban állottam és a Pietŕ előtt. […] Ezt mondta az arc: »nincs más megoldás, csak az irgalom«. […] Megértettem, hogy nem segíthet rajtunk többé más, csak a szeretet. De nem a sopánkodó, lelkendező szeretet, hanem a szakszerű, gyakorló, szívós irgalom. Most még hosszú időn át meg kell tanulnunk szakszerűen irgalmasnak lenni. Túl akarjuk élni. De mi nem tudunk fegyverrel küzdeni a Gonosz ellen. […] Elmondtam a Miatyánkot. […] Mikor azt a mondatot ismételtem: »…és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek«, megértettem, hogy az Isten felelt.” Az idézet Márai Sándor Ima című írásából való, amelyet 1956. november 25-én olvasott föl a Szabad Európa Rádióban. Hallotta-e akkor Ottlik, ezt már nem kérdezhetjük meg tőle, de tény, hogy az Iskola a határon legutolsó „vendégszövegében” Medve életében először kezdi el hibátlanul mondani a Miatyánkot. (A legelső „intertextus” pedig – Bébé egyik belső meditációjaként az uszodában – a Himnuszra utal: „Áldásom rátok. Ki vagyok én, hogy pálcát törjek fölötted? Megszenvedtétek ti már a múltat s jövendőt.”)

A Továbbélők világképét nem szorították, dúsították ilyenféle gondolatok. Ott a harmónia rendjét még az épen maradt lélek és az „igazságos” idő együtt teremtette meg, Merényiéket kirúgták, „a pofozkodások és a verekedések korszakát határozottan lezárták”, Damjáni is nyugodtan heverészhetett a hátán, s „kiszakadva a földi méretekből” egy szinte tolsztojos utánérzéssel „minden fáradtság nélkül oldotta meg, hogy ne gondoljon semmi kellemetlenre”. A „tudás ólma”, amely az „ősváltozatból” átmentett részeket és motívumokat is új erőtérbe helyezte, csak később nehezedett a szereplőkre. A szökés története lehet a legjobb példa erre. Az alapos stiláris „fegyelmezéstől” eltekintve Ottlik szinte ugyanazokkal a mondatokkal és változatlan formában beszéli el a históriát, de míg a Továbbélőkben e gyerekes dühből is fakadt „dobbantás” nemigen tűnik többnek némi oktatói hajlammal is fűszerezett tanulságos kalandnál, addig az Iskola szövegében a szerkezeti módosulások parancsa szerint több részre „elosztva” valóságos létfilozófiai demonstrációvá – és egy többdimenziós koordináta-rendszer lehetséges origójává – válik az egész. Csak itt – a regény egyéb motívumainak az összjátéka nyomán – lesz főbekólintóan jelentőssé, hogy a szökevény „két ország közt, a senki földjén járt” már (a szerző – ellentétben a régi változattal – háromszor is említi ezt), az meg már végképp nem lehet véletlen, hogy a történetrészlet egy mondata („mintha egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében várná éjfél óta a csatlakozást”) önidézetként ismételve vált motívummá az utolsó előtti lapon. Ez a pár szó, meg a rákövetkezők („Odakint sötét éjszaka volt. A hálóterem aludt, Schulze aludt…”) az egyik legismertebb – Ottlik által is elemzett – Dsida Jenő-vers (Nagycsütörtök) Getsemáne-kerti éjszakát idéző szituációját idézi föl teljes egyértelműséggel, szavak nélkül is utalva a híres sorra: „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”. A Továbbélők Szebek Miklósa utálta, ahova került, megszökött, aztán észhez tért, fölvette a kesztyűt, és győzött a sorson, ahogy társai is; Medve Gábor története már a regény egyik ontológiai tengelye, benne nem a tehetetlenség meg a „csak azért is” daca győz, hanem a Megváltó példázatát érti, „érteti” meg ott, a senki földjén járva. „Ezt mondtam: »Hiszek egy Istenben, a világ Teremtőjében. De nem hiszek többé abban, hogy mindazért, ami történik a világon, a felelősséget át lehet hárítani az isteni gondviselésre. Én vagyok a felelős, én, te, ő.« […] E pillanatban, hetek óta először, megnyugodtam. […] Úgy éreztem, talán először életemben, a kegyelem van velem, mert végre kimondottam, amit egész életemben gyáva voltam kimondani.” (Márai 1956. novemberi Imájának egy másik részlete.)

Ebből az „ősváltozatból” hiányzik minden olyan cselekménydarab, motívum és gondolatfutam, ami a regény „nemzeti” dimenzióját is erősíti az Iskola a határon-ban. A már említett térképen és Colalto hiánygyűjteményén túl hiányzik a nagyváradi történet (itt, a középső rész kellős közepén olvasható: „… az ember nem árulja el a hazáját; még ha rohadt is a hazája; ezt csinálja más; ember nem csinálja”, s az a gondolat is először, amelyik „a tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló kötelékét” emlegeti), aztán Merényi töredékes dala („A töröknek! Tar a koponyája! Váltig borotválja!”) meg a hozzákapcsolódó motívumcsokor. Idetartozik Lepanto bevillanása (a keresztény hajóhad itt állította meg a törököket 1571-ben), s az a hosszabb, eltávolítóan ironikus-komoly narrációs betét, amelyben arról esik szó, hogy itt valaha valakik a „városukat védték, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját”, meg természetesen Mohács, ahova már végzősként hajóznak, megünnepelni a vesztes csata négyszázadik évfordulóját. Nem szakíthatók ki persze e mozzanatok – egyetlen szál kihúzása is roncsolja a regény „szövetét” –, harsányan sohasem szólnak, de ott vannak mindenütt, a maguk csendes intimitásával. A sokszor fölvillanó otthonosság és ismerősség, a lélek mélyén sértetlenül őrzött ép tartalmak hordozói ezek a hajszálerek is, a „világot átjáró valódi szeretet” (A regényről) erkölcsi foglalatai, s mind-mind ama bizonyos gömb virtuális középpontja felé mutatnak. A helyről vallanak, ahol egy nyúlfarknyi poén is megadhatja a „hangtalan parányi kis nevetésben” megbúvó összetartozás titkos tudatát, s ahol „…valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek”. Ember- és hazaszeretet itt együtt érvényes, a létküzdelem tétje csak annak tudatával lehet személyre szabott, hogy „konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé – noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken […] esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk” – ahogy Medve írta immáron a síron túlról küldött kéziratában. Az a barát, aki szökött volna egykor a számára is megírt próba elől, aki talán a leginkább antikatona volt mindőjük közül, aki „tenni” akart az egész világra istenestül, hazástul, mindenestül, de aki a nemzet kegyelmi pillanatával cselekedeteiben is a leginkább azonosult, s – talán – meg is halt a hazáért, amikor annak volt itt az ideje. (Vö.: „Tavaszi verőfény, szép boldog világ. Jönnek majd rendre az új tavaszok, Bébé, ámítani, kurválkodni veled, jön évről évre a verőfényes új tavasz, kérdezd meg akkor a vén kacért, hová tette a társadat?” – Buda, 237. l.)

Amikor a Továbbélők 1947–48-ban Genfben és Rómában megszületett, onnan „nézve” talán élni látszott még a „külső” szabadság esélye is, amit aztán rútul megcsúfolt a történelem. Az akkor írt regény kicsi hősei még gond nélkül győzhettek, esztendő múltán, idehaza, már másról szólt a világ. Miért gondolta Ottlik pár hónappal a kézirat leadása után, hogy könyve már „érvénytelen”, ne találgassuk, bár aligha túl kockázatos kijelenteni, vélem én, hogy nem elsősorban regénypoétikai problémái támadtak nagy hirtelen a szöveggel. Mi módosította látásmódját, miért vette elő valamikor 1957-ben a megőrzött paksamétát – ez napnál világosabb lehet. A két könyv eltérése szinte szánkba rágja a megoldást: Ottlik Géza világképét a forradalom fölfénylése és annak eltiprása „rázta össze”, az ő életművének tőkesúlya 1956 mélységében (és magasában) rögzült végleg, az Iskola a határon-t ez az „einsteini világvarázslat”, a „visszanyert emberi méltóság” pillanata, annak újbóli megcsúfolása s mindennek életre szólító létfilozófiai tanulsága „vetette ki” a szerzőből. Petőfi győzelme (most „senkinek sem drágább rongy élete, mint a haza absztrakt becsülete”), Medve mámora, az újra megtalált („mindenkinek volt hova hazamenni, egyszer csak”) és megint szétvert lelki otthon, meg az az ólomnehéz tapasztalat ültette őt a szigligeti asztalhoz, ami azt sugallja, hogy ebben a hazában mindig a „visszakozz a leggyakoribb vezényszó”, s történjék bármi, nekünk „a vereség a legigazibb tulajdonunk” továbbra is. (Mindezt a Buda – az egyszeri csoda visszaperléséért halálig tartó viaskodás remekmű-cserepekre törött tanúsítványa – több részletében már „szóval mondottan” is igazolja.) Mert ha a történelem a világot széttaposta, akkor helyreállítani azt eredeti épségében az alkotás köteles, az író, ha a „létezésszakmában” dolgozik, ennél alább nem adhatja. Mindez elsősorban morális és nem regénytechnikai föladat.

Ottlik kétségtelenül sokat tanulhatott a csaknem egy évtized alatt, írói eszköztárát még a fordítás „kényszermunkája” is gyarapíthatta, de a meghatározó lökéseket bizony e Kárpátok ölelte földdarab újabb históriája adta meg. Ezért az Iskola világképe történelemfilozófiai tapasztalatokat is hordoz, mégpedig ízig-vérig magyar bázison. A vereségből, a leszorított léthelyzetek sorából kiküzdött érték morális – metafizikai töltést hordozó – tudata és a levethetetlen helytállási kényszer parancsa ez (mert sorsának keresztje elől megszökni senkinek sem lehet), ami a török kori prédikátoroktól Zrínyin, a Szózaton és Ady Endrén át Nagy Lászlóig („Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”) húzódik végig a magyar történelmen. Ez az az arkangyali tartás, amely – levetve magáról mindenféle hazugságot – az élet egyszeri csodáján ámulni tudó lelket a traumák fölé emelni képes „belső függetlenség” (Szegedy-Maszák Mihály) szabadság-abszolútumává sűrűsödött Ottlik Géza tollán. A regény gyakran idézett részlete pontosan ezt – s ezt az ottliki „többletet” – fejezi ki a maga felelősségtudatával és roppant finom „kollektív” öniróniájával: „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. […] Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Az Ottlikot is magáénak sorolt liberális gondolkodás csak görcsös önsajnálatot, terméketlen bezárkózást, szellemi intoleranciát lát-láttat e „szükségből erényt” faragó nemzettudatban, holott e sokszázados értékalakzat centrumában a készenlétnek, a föladat tudatának, a lélektani és erkölcsi nyitottságnak az a predestinált formája van, amelyről a szerző már 1943. március 15-én pontosan elmondta a magáét: „az ilyen pillanatok, amelyekben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig készen legyünk rá.” (A nyomdában) Úgy, mint Medve. Ottlik könyvének gyújtópontja a magyar történelem ama tanulságának megtapasztalásából (is) eredt, amelynek 1956 a ritka intenzív sűrítménye volt. Az akkor föllobbanó láng „megvilágosító” erővel ragyogta be életünket egy pillanat alatt. Az „épen őrzött tartalmakról” bizonyságot adó emberi és történelmi készenlét léleknemesítő valósága meg az áldozatra is hajlandó életakarat belső parancsának etikája fénylett föl az őszi napokban, s az elfojtott tűzből maradt parázs adta apró fény és melegség táplálta és ölelte körül aztán mindazt, amiről igazán csak hallgatni lehet. A regényt, ezt az „intenzív életet” is, amely nekünk segíthet „továbbélni” immár.

Az Iskola a határon nem a hazafiság s nem is a magyar nemzettudat regénye persze. És nem fejlődés- vagy nevelődési regény, de nem is példázat. Hanem mindez együtt természetesen, az élet teljes és föloszthatatlan „világszerűségének” ama kegyelmi pillanat nyomát őrző művészi megjelenítése, ahol a történetek és a motívumok, a szavak és a poétikai eszköztár elemei úgy utalnak, vonatkoznak folyton-folyvást egymásra és önmagukra, akárcsak – hogy jó nagyot mondjak – a „könyvek könyvének” részletei. Ama könyv szerint pedig a Teremtés otthont, hazát teremtést is jelent magától értetődő módon. A munka reánk vár, a „jó hír” (Kis Pintér Imre is evangéliumnak „merészelte” nevezni a regényt) itt van közöttünk, a hírhozó személye kétséges nem lehet, de a „sugalmazó” kilétét ne firtassuk, nevét ne „vegyük föl” hiába – erre Tóth Tibor is figyelmeztette a szentségelő negyedévest már az újonclét első órájában. Ottlik „nagy” könyve egyvalamit vitán felül bizonyíthat. Ízlések és értékrendek különbözhetnek, de nincs két magyar irodalom, nincsenek „vonalak”, részrehajlóan összeállított „csatársorokra” sincsen semmi szükség, hiszen a pályán (mondjuk, a Kárpát-stadionban, mert az igazi stadionok amolyan medence alakúak – írta költő barátom egyszer) mi remélhetőleg mindannyian piros mezben játszunk, futunk – úgy, ahogy. Valakinek a szemszögéből pedig, „aki nézi mindezt”, úgyis végképp egyenlők vagyunk, s egyazon sors vár ránk.

Ottlik Géza sokat emlegette az eget – az ólomszürkét, az indigókék színűt, a csillagosat –, nagyon becsülte Márai Sándort, esszét is írt róla. Ott az előd Kabala című kötetének néhány sorát is idézte. Mivel a Márai-szöveg egy szava – a gyanta – az Iskolában kétszer is motívummá váltan bukkan föl, hadd idézzem én most a vonatkozó részt, teljes egészében: „Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú. Mit kívánjak, csillag? Mire vágyom, mit szeretnék? Talán, hogy ez a borzongás és áhítat, mely láttodra eltölt e pillanatban, ne múljon el egészen eszméletemből soha. Ez az áhítat, amely néha, pillanatokra, emlékeztet, hogy költő vagyok. Ez minden, amit óvok, rejtek magamban. Nem akarok áhítat nélkül élni. Nem akarok áhítat nélkül meghalni. A világ olyan, mint egy rendőri hír. De én tudom, csillag, hogy ez a föld, amelyen most állok és a mindenségbe pillantok, ez is csillag, s fénylik a nyári éjszakában, mindenestül, velem együtt. Én magam is csillag vagyok, mint a gyanta vagy szúnyog a meteorban, mely most hullott le az égről. Ez a ház, ezek az emberek, ez az erdő, mind része a csillagnak, s fénylünk a végtelen és világos éjszakában. Mind csillagok vagyunk, ezért borzongunk meg néha. Ez a legtöbb, amit tudhatunk. S egy napon lehull ez a csillag is gyantástul, költőstül, telekkönyvestül. Adj áhítatot, csillag.” (Jelenkor Kiadó, 1999)