SZABÓ GYULA

Szabó Gyula

Újévi napló

1999. április 28.

Ma reggel 9 óra után még nincs eldőlve, hogy megyek-e a kertbe, mert az ablakból lesve az időt, a kert feletti Kányafő felől éppen borult alá egy sötétség, s az ablaküvegen is megcsillant pár apró csepp. Ülök, várok még, míg az időjárás határoz, s közben folyton a hat évvel ezelőtti nap borúja nyomaszt. Ma is szerda van, mint akkor, nap szerint is talál az évforduló, s ha ma nem mennék a kertbe, az is találna, mert a hat évvel ezelőtti napon sem mentem. Ezek mellett végképp nem talál az, hogy akkor a reggeli gondtalanságban sejtelmünk sem lehetett az esti szentkeresztbányai telefonhírről, amely a bátyám halálát közölte, ma pedig úgy ébredtem, hogy már az este szerettem volna odázni a mai szomorú napot. Utoljára tizenkét nappal a halála előtt voltunk együtt, itt töltötte nálunk a déli órákat, s a sok emlékelevenítő beszélgetésünk közben ő említette a Történelmi arcképcsarnokot is, amit valamikor családi könyvünkként forgattunk. Az emlékezetes könyv régóta nálam hever a históriai sarokban, a Sanyi halála után több ízben „szembenéztem” vele, s az este ismét elővettem: bújtam, mint rég, amikor gyermekkorunkban sokszor ketten dugtuk össze a fejünket a könyv 300 képét nézegetve a legelsőtől, Attilától („Isten ostorától”) a legutolsóig, Károlyi Mihályig („a függetlenségi eszmék lelkes apostoláig”). Engem a történelemkedvelés irányába ez a kiadvány térített már abban a korai korban, amikor a szövegeket még olvasni sem tudtam, csak a képeket néztem egyre ismerősebb arcokként, és hallgattam olykor az olvasó Sanyinak a hangját. Akkor ő volt jó négy évvel nagyobb, mint én, mára úgy változott a „korunk”, hogy „idősebb” lettem nála másfél évvel: hat esztendővel ezelőtt, amikor a nekünk őrletett búzaliszttel hazaindulóban leesett a kéziszekere mellé a malomudvaron, pár lépés lett volna hátra csak neki, hogy a 67-ik évfordulóját megérje, én meg az ő öccseként jó fél évvel túléltem a 68-ikomat. A forgó évek huzatában nyitogattam s csukogattam a könyvünket, legtöbbet a kemény fedőlap hátsó oldalánál időzve megint, ahol az ősidőkben Sanyi megvonalazta malmozójátékunk ábráját, s éveken át csatáztunk törökbúza- és fuszulykaszemeink segítségével, aminek a végkimenetele örökké az volt, hogy győzött a nagyobb, a Sanyi szemeinek csukódó malmai rendre leőrölték a tábláról az én szemeimet. Maga a történelemkönyv a legtörténelmibb időben, az első világháború kellős közepén készült: Ferenc József 85 éves fővel még „élt benne”, de az „olasz orvtámadás” már megtörtént hadi esemény volt. Mai szememmel, Sanyi nélkül és a jugoszláviai NATO-bombázások időjárási viszonyokkal elegyített hírei között, új megvilágításban látom a két trónörökös katonaképét a csarnokunkban: „Ferenc Ferdinánd (1863–1914) A szerbek gaz merényletének ártatlan áldozata. De rettenetes bosszut álltunk kiomlott véréért. Egész Szerbiát leigáztuk, kormányát, uralkodóját elüztük. Méltó büntetésben részesitettük a gonosztevőket. Károly Ferenc József főherceg. Ő lett az uj trónörökös. Az élet derüje ömlik el lényén. Megjelenése mindenütt rokonszenvet támaszt. Hűséges tanitványa királyi nagybátyjának, I. Ferenc Józsefnek. Méltón fogja betölteni egykor a magyar trónt.” A meggyilkolt Ferenc Ferdinánd képe már a malmozásaink korában idegborzoló volt a hozzáírt szavakkal együtt, s most a magam szomorúan emlékező magányában hasonló borzongást érzek, amint olvasom a három uralkodóházi fő, a Ferenc József és két trónörököse páros oldalán a világháborúról olvasható fejezetcikket: „Megértük a világtörténelem legszörnyübb harcát, amelyet angol, orosz, francia, olasz, szerb seregek ellen kellett diadallal végig küzdenünk… Akkor tört ki, mikor gaz Szerbia hitvány bombavetéssel, galádul megölte Ferenc Ferdinánd trónörökösünket és a hitvesét… A világháborunak kellett jönni, hogy barátaink tanuljanak megbecsülni, ellenségeink tanuljanak félni tőlünk… Örömmel tapasztaltuk továbbá, hogy népünk edzett, erős, győzi a harcokat idegekkel, ésszel, okossággal. A horvátok, románok, tótok, németek, szászok lelkesedése és önfeláldozása hatalmas erővel nyilatkozott meg a véres harcok között. Most lett végre igazán eggyé ez az ország, mivelhogy mindazok, akik határai között élnek, egyesültek hazaszeretetben, a hon megvédésének munkájában és a trón iránti hüségben. Ez az eredmény magában véve is felér egy csatanyeréssel. A világháboru utáni uj korszakban méltón fogja illetni vezető szerep a mi országunkat. Összefogva Ausztriával, szövetségben a németekkel, legyőzhetetlenek voltunk, vagyunk és leszünk.” Annak idején a szövegeket ritkábban olvastuk, s „emlékül” csak a kirívóbbak maradtak meg, mint Ferenc Ferdinándnál a „gaz merénylet”, II. Lajos királynál, hogy „a mohácsi csata elvesztekor futva menekült, de a Cselepatakba fult”, Vécsey Károlynál, hogy „büntetésből végig kellett néznie hős társai vesztét”, s az aradi tizenhárom különleges „számtanát” is megtanulva, olyan szavak ragadtak meg az emlékezetben, mint a „vértanú”, a „mártyr-halál”, a „bitóhalál”. A szemmel „életszerűen” látható képeket annál többet néztük, egyetlen forgatással látványosan elvonult a szem előtt ezer esztendő, az elején buzogányokkal, kardokkal, különleges öltözetekkel, s olyan felejthetetlen képpel, mint Munkácsy Honfoglalása a fehér lovon ülő Árpáddal, a végén az egyszerű nyakkendős Károlyi Mihállyal, akiről nem tudtuk, miért fogja kezével az állát, de tudtuk utánozni. A számtalan forgatásnak már régóta olyan a képe, hogy az egész könyv rendkívül megviselt állapotban van, a kemény külső táblák is kopottak, a lapok rongyosodva, helyenként szakadozottan, csonkán, széthullóban, néhány éppenséggel kihullva úgy, hogy azzal együtt a Habsburg uralkodók jó részének képe is elveszett a csarnokból, amit ma már csak részben lehet „pótolni” a Habsburg-kort bemutató szöveg olvasásával: „Régi vágya teljesült a Habsburg uralkodó családnak 1526-ban. II. Lajos elvesztével végre hozzájutottak a magyar koronához… Attól kezdve az lett a politikájuk, hogy beolvasszák ezt az országot. Ezt nem türhette a magyar… A kölcsönös tusakodásból végre is az tünt ki, hogy sem Magyarország nem rázhatja le az osztrák igát, sem ők nem gyürhetnek le minket. A legokosabb politika volt mind a két részről a kiegyezés… Most lett csak valóban nagy és erős ez az ország. A világ szine előtt bebizonyitottuk örök jogunkat ehhez a földdarabhoz. A tizenhat Habsburg alatt lám nem pusztult el a hon, sem részekre nem szakadt… Ujabb ezer évekre van tehát kilátása a magyarok dicső országának. Adja a mi jó istenünk, hogy ugy legyen!” Újabb emlékezetes kép tűnik a szemembe a könyvből, s nézem, hogy akkor az volt a „délszláv válság”: „Szt. László átkel a Dráván Horvátország meghódoltatása végett. (Székely Bertalannak a pécsi székesegyházban levő falfestménye.)” Sanyival életünk során soha nem untuk meg, hogy a történelemről beszélgessünk, s a beszélgetések itt kezdődtek, ebben a „csarnokban”. Most már hat éve nem „diskurálunk”, s a fájdalmas ború megduplázódik, amint egyszerre kettős gyász szökik a szemembe: azt látom, hogy a „Török idők”-et leíró oldalon az anyánk kézírásával be van jegyezve a cím feletti lapszélre a Sanyi születési ideje, éppen olyan „lapjára” a történelemnek, ahol a mohácsi halált és temetést is bizonyára böngésztük együtt hajdan; most ezt olvasom „együtt”: „Szabó Sándor 1926 V 7. Meghalt a magyar szabadság Mohács alatt s el is temettetett. Nincs a világtörténelemben ilyen gyászos esemény. És még nem is hosszas küzdelem után, sőt nem is egy napon, hanem egyetlen óra alatt lett vége mindannak, amit sok századokon keresztül hazaszerető magyarok épitettek. Örökre és egészen rombadőlt akkor a mi független állami létünk.” Hat éve, hogy meghalt és el is temettetett Sanyi, és én csak most, a mai napon fedezem fel a születési éve láttán a „számjátékot”, hogy „mohácsi időben” született, kereken 400-ik évfordulóján 1526-nak, s szinte látom, hogy Lajos királynak a felhőszakadástól megáradt patakba történt fulladása sötét árnyékot vet a derűs emlékképre, amely annak hangulatát őrzi, hogy nekünk Lajos a „vízbehaláson túl” külön „feltűnt” a gyermekded alakja, hosszú haja, csípőre tett keze s szoknyája miatt, ami a mi szemünkben nem király, hanem egy „illegő leánka” volt… Abban a gyermeki időben a mohácsi kor nagy száma az a százötven esztendő volt, amit a „könyvünk” már akkor beírt az emlékezetbe, s amiről most ismét olvashatok azon az oldalon, ahova anyánk az elsőszülött gyermek születését bejegyezte: „Százötven esztendeig tartott a török uralom. Elég nagy idő egy nemzet életében… a hódító pasák s vezérek kegyetlenkedtek és rabszijra füzve, százezernyi tömegekben hurcolták el a magyar embereket. A török idők igen sok dicső hősét nem mutathatjuk itt be, mert kép nem maradt fenn róluk. Azokat, akik ama korban közvetve vagy közvetlenül tettek, munkálkodtak, ime sorra vesszük, feltüntetjük. Hunyadival, Kinizsivel, e két rettegett törökverővel kezdjük a sorozatot, noha ők jóval a mohácsi vész előtt éltek, de itt van helyük amikor a török korszakról akarunk szólani. Az erdélyi fejedelmeket, akiknek annyi bajuk volt a stambuli nagy urakkal, külön csoportban mutatjuk be. A török elnyomatás kora dicsőséges fejezetét képezi a magyar vitézségnek és hősiességünknek. Megható, örökre tanulságos ama nagy küzdelem… Egész legendás könyv lett ezen korszak rettenetes küzdelmeiből. Tisztelet övezi örökre a törökverő hős daliák emlékezetét.” A Zrínyiek nemzetségét is legelőször ebből a könyvből ismertem meg, s a képeken látható életességükben több mint hat évtizeden át elevenen maradtak bennem. Négyen vonultak be a történelembe és az emlékeimbe. Az első a szigetvári hős a török korszakból: „Zrinyi Miklós (1508–1566.) Szigetvár védője. Szulejmán szultán személyesen vezeti ellene rettentő hadát és meghal mérgében, hogy nem veheti be a sárfészket. Zrinyi végre kirohan a rommá égett várból; elhullnak csaknem valamennyien.” Ugyanabban a „török korszakban”, de már a végén, az utolsó előtti képen a szép szelíd fej: „Zrinyi, a költő (1620–1664.)” Ebből a bemutatásból soha nem tudhattam volna meg, hogy mi a keresztneve, mert nála az kivételesen elmaradt, s „a költő” úgy állt ott ahelyett, mintha név lett volna. Tudnivalóul azt írták a kép alá: „Méltó unokája a szigetvári hősnek. Szintén a törökök ellen harcol, a haza felszabaditásának munkájában fárad. Igazi hadvezéri nagy talentum, de a bécsi kormány nem segíti. Költői lélek azonkivül.” Péter, a költő öccse – ezt már a mostani szememmel és eszemmel is nézem – csak egy évvel volt kisebb, mégis „távol esett” a bátyjától, oldalakkal hátrább egy másik fejezet, „A felkelések kora” az ő képének és sorsának helye az összeesküvők, a jórészt lefejezettek társaságában. „Bátyja” lett ő is a bátyjának, hét esztendővel élte túl, többel azért nem tudta, mert „a bécsi kormány kivégeztette”: „Országos csapásként nehezedett ránk a török és osztrák zsarnokság – írja a fejezetbevezető. – Fél veszedelemmel még csak megbirkóztunk volna, de a kettő együtt már kétségbeesésbe kergette a nemzetet… Wesselényi Miklós nádor összeesküvést szervez, de mert ehhez sohasem értett a magyar, mielőtt történt volna valami már felfedezték. Hóhérpallosra bizták a többit…” Egyik sem halt meg természetes halállal a három Zrínyi közül: egyik a török ellen harcolva, másik a német ellen fordulva vesztette életét, s a költő a kettő között egy vadkannak lett az áldozata. Péter a „felkelések korában” történelmileg egy lapra került a lányával, Ilonával, aki nőként is „méltó unokája a hős Zrínyinek”, a szigetvári ősnek, „lánglelkü nagy asszony”, a „szabadsághős” Thököly Imrének „neje”: a „csarnokbeli” képen olyan szépség, amely a gyermeki szemet is megragadta egykor a gyönggyel tűzött-fűzött, dús hajkoronájával együtt. A könyvben is a férje mellett van Zrínyi Ilona, de a másik oldal első képeként feltűnik mellettük: „Teleky Mihály (1634-1690.) A kettős haza oszlopos alakja. Thökölyt első fellépésében segiti… főként Erdélyt évtizedeken át az ő nagy esze vezette, kormányozta. Apafy mindenható kancellárja.” Maga a képe is „oszloposan” feltűnő Teleki Mihálynak, magas homloka, tar feje, vastagon alácsüngő ősz bajusza-szakálla mintegy külső ábrája a nagy észnek, s ha nem tudná az ember, nehezen hinné el, hogy az a „szakáll” is csatatéren veszett el a Kálmán nevű lóról leesve, összevagdalva, amikor éppen Lipót császár oldalán, Thököly Imrével szemben verekedett a barcasági mezőn a hajdani „első kuruc”. Leginkább Apafi Mihálynak volt az „oszlopos támasza” Teleki egy negyedszázadon át, s ennélfogva jóval méltóbb helyen lett volna a képe „Az erdélyi fejedelmek” című fejezet legvégén, éppen Apafi Mihály mellett, ahol Béldi Pál az ő „üldözöttjeként” volt a „párja” Apafinak: „Nagyhatalmu tanácsur volt Apafy mellett… De Teleky Mihály üldözni kezdte. Elhitette Apafyval, hogy ellene tör, fejedelem akar lenni, végre is török fogságban pusztult el.” Messze a gyermekkortól s az arcképcsarnok képeitől-betűitől számomra a magyar történelem legotthonosabb csarnokává a nevezetes százötven esztendő minden emberi képet „megforgató” forgataga vált, ami valójában többre is rúgott százötvennél a lovával eleső II. Lajos királytól a lovával eleső Teleki Mihályig, s minthogy „Az erdélyi fejedelmek” kora a két végzetes csataló „fogatán járt”, még ma, a testvérgyász napján is „leköt”, hogy miket ír a házi otthonunk emlékét is őrző történelemkönyv a fejedelemség kezdete és vége közötti históriáról: „Letünt Mohácsnál szabadságcsillagunk. Sötétség, gyász terült a magyar hazára. A jobb jövő reménysége Erdély hegyei közé huzódott. Ez a kis hazarész ápolta, védte, melengette most már a magyar alkotmányt. Ide menekültek az anyaországból az üldözöttek, a jó hazafiak, és itt várták az állapotok jobbra fordulását. Mindenki egyesült abban a gondolatban, hogy meg kell őrizni Erdély nemzeti függetlenségét. János Zsigmond, az első fejedelem kezdeményezte ezt az okos politikát… De végre oda is elért Ausztria karja. A törököktől nem kellett félni, az csak fejedelmeket üzött el s ujakat állitott a dolgok élére, még pedig olyanokat akik győzték pénzzel s ajándékkal. Ausztria azonban egyebet akart: megtörni, rátenni kezét erre a magyar földre is… Végre az utolsó fejedelem alatt célját el is érte. Apaffy Mihállyal bezárult a fejedelmek sorozata. Attól kezdve bécsi helytartók ültek be az erdélyi kormányszékbe. Ezt az egyet mégis csak jól tette Ausztria, mert ha a török jut Erdélyben uralomra, a sorsa alkalmasint az lett volna, ami a többi Balkán-népeké, ti. csak most szabadulna fel elnyomatásából. Erdély nekünk féltett kincsünk, nem mondhatunk le róla soha. Az ott élő románság is ragaszkodik hozzánk, mert müveltebb, szabadabb, mint romániai testvérei. Az ő alkotmányos életük már az erdélyi fejedelmek alatt kezdődött. Annyira megbecsülték őket, hogy a kedvükért román nyelvre leforditották a bibliát. Ezt nem felejtették el. Azt sem, hogy egyenlő jogokat élveztek velünk. Jóban, rosszban közös volt a sorsunk. A román nép jó, békés hajlamu, mért ne akarna testvéri egyetértésben élni a magyarral.” Vadonatúj korában, az első világháború kellős közepén a házi történelembibliánk külsőleg-belsőleg díszesen ékes, kézbe venni is kívánatos kiadvány lehetett. Apánk szerzeménye volt, a fiatal legény apánké, aki a háború utolsó évében a Habsburgok utolsó katonái közt, a „közösöknél” szolgált, a legutolsó szakaszban Dél-Tirolig is eljutott, s az összeomlás előtt még valahol megvette a Történelmi arcképcsarnokot, ha máshol nem, Budapest székesfővárosban, ahova az 1916-os román betörés elől az udvarhelyi szakipari iskolával együtt menekült. Két évtizeddel később, amikor mi Sanyival testvérien bújtuk a könyvet, s malmoztunk is a hátsó fedelén, már rohamosan kopott, s vesztette ékét „történelemtudásunk” kiapadhatatlan „kútfője”, s szövege ugyancsak „romlott” azáltal, hogy a szavak helytállósága sok tekintetben megrendült. Sanyi az iskolai leckéit már románul tanulta, s történelmet is úgy tanult, hogy az arcképcsarnokban szemünk előtt lévő Rákóczi Györgyék helyett a román vajdákat, Vasile Luput és Matei Basarabot ismételgette fennhangon, s Attila is már úgy volt első kép – „Legnagyobb alakja a világtörténelemnek” –, hogy Sanyi „hozta haza” az iskolából az „Isten ostorát” románul, s az ő szájából hallva „tanultam” magam is románul, hogy „Biciul lui Dumnezeu”… Sok minden „becsukódhatott” volna már akkor az „ezeréves” történelem „malmozó”-csarnokában, mint ahol „Csele-patakos őrleménnyé”, menekítve is vesztett lisztporrá vált sok magja a múltnak és szeme a jövőnek, de az „nyitva tartott” olyan folyamatosan, hogy életünk legutolsó beszélgetése során is emlegettük Sanyival, mielőtt az őrletendő búzánk lisztjéhez szánt zsákokat betettük az útitáskájába. Legújabban a mai napon is „nyitva” volt egész estig, minthogy dél tájban zuhogott a zápor, s délután még újabbak áztatták a kertet. Este búcsúzóul leghátul, a malomjáték sorskockás ábráján még néztem egy ideig, hogy más szem bizonyára ki sem tudná olvasni, de én még látom a vásottságban, hogy a középkocka azt keretezi: „Szabó Sándor tulajdona.”