Híradó

Rákosi Mátyás sem tudta elvenni a kedvem Petőfitől. Tízéves voltam, hasaltam a szőnyegen, és pirosló füllel olvastam a Tigris és hiéna labirintus-áttekinthetetlenségű rémtörténetét, megsirattam a tiszta lelkű, életét feláldozó Szilvesztert, képzeletemben János vitézként életre-halálra hadakoztam óriásokkal, törökökkel, sárkányokkal.

Hétéves koromban, 1949-ben kerültem intézetbe, és Zsuzsanna nővér – miközben szekrényembe rakta bőröndömből ruháimat, személyes tárgyaimat, játékaimat – nagyon elcsodálkozott, amikor a csomag aljáról előkerült a Franklin Társulat bibliofil Petőfi-díszkiadása. Édesapámé volt, tőle örököltem – mondtam büszkén, valószínűleg annak súlyát nem igazán felfogva: azért örököltem, mert édesapám meghalt. És esténként, a közös imádság után Zsuzsanna nővér az ágyam szélére ült, és nekem, csak nekem, mindig felolvasott egy Petőfi-verset. Nemsokára fejből tudtam a Füstbe ment tervet, s amikor először látogattam meg otthon beteg édesanyámat, nagy büszkén kiálltam a szoba közepére, és verssel köszöntöttem. Ő sírt, én nevettem. Gyerek voltam.

Természetesen nem ismertem Horváth Márton 1949. július 30-án elmondott, hírhedtté lett beszédét. Nem tudtam, hogy ettől a naptól kezdve Petőfi Sándor új rangja: kommunista lobogó. S mai fejjel sem nagyon tudom felfogni, mit érezhettek, mire gondolhattak értelmes emberek 1949 nyarán, amikor például a következő mondatot olvasták: „Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi után járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása.”

Valójában egy szó igazán vérfagyasztó ebben az otromba szövegben, egy önmagában jelentéktelen szó: már. Horváth Márton és elvbarátai számára alfa és ómega, megkérdőjelezhetetlen politikai axióma Petőfi és a szocializmus azonossága, s természetesnek tartják, hogy Petőfit az érti igazán, aki már elsajátította a szovjet irodalom eredményeit. Már – és akik még nem, azok majd fogják. Jó lesz, ha igyekeznek, mert aki nem érti meg hamar, mint leghaladóbb költőink, akik már megértették, hogy Petőfi és a szocializmus, Petőfi és a szovjet irodalom ismerete, szeretete egy és ugyanaz, annak sietnie kell. Mert lobogónk: Petőfi! És a szocializmus! És a szovjet irodalom! Más lobogó nincs. Más út nincs. Szabadság, elvtársak!

Gyerek voltam, nem hallgattam meg Horváth Márton ünnepi rádióbeszédét, nem olvastam Szabad Népet, nem tudtam, hogy Petőfi Sándor lobogó, amibe a kommunista politikusok takaródznak.

Számomra Petőfi csillag volt, varázslat, Zsuzsanna nővér dajkáló hangja, anyám könnyes szeme… költészet…

Eltelt ötven év. Újra és újra végignézem az 1949. július 30-án készült filmhíradó képsorait. Petőfi szülőháza Kiskőrösön, sokrokolyás parasztasszony lép be a kapun. Osztályharcos szöveget liheg a bemondó. Zászlódíszben egy romos ház Pesten: érkezik a Petőfit ünneplő szovjet íróküldöttség. Scsipacsov mosolyog, szerepel, finoman illegeti magát: képviseli nagy testvérünket, a szocialista Szovjetuniót. Nagyon figyel arra: félprofilból, előnyösen fényképezzék. Paul Eluard lesüti a szemét, próbál kifordulni a képből. Úgy érzem, arra gondol: csak már mehetnék innen vissza, haza; Párizsban kicsit más kommunistának lenni, mint ebben a szovjet világban. És közben igét hirdet egy lelkes férfihang: „Magyarországon kívül Petőfi sehol sem kapott annyi szeretetet és megbecsülést, mint a Szovjetunióban.”

És egyre többen vonulnak Petőfi szobraihoz. Csepeli munkások a poros úton ronda kockaházak – „új munkáslakások” –, szeméthalmok, gödrök, téglakupacok között menetelnek. Koszorú: Petőfi szellemében a szocializmusért. A híradósok tudták a dolgukat: egy régi metszeten a Nemzeti Múzeum lépcsőjén sok ember előtt a Nemzeti dalt szavalja Petőfi Sándor – az operatőr „leigazít” egy nagyobb fotóra: hatalmas tömeg előtt szónokol Rákosi Mátyás. Lobogónk: Petőfi; de Rákosi Mátyás a vezér!

És koszorúzás a Duna-parton. Végeláthatatlan sorban hozzák a koszorúkat, páncélsisakos katonák, géppisztolyos díszőrség, háttérben a nép, elöl mindenhol egyenruhások (igaz, Petőfi Sándor őrnagy volt!) és – akkor ez nem tűnt fel senkinek? – csupa komor arc. Senki sem mosolyog, a szemek fénytelenek. Egekbe emelt zászlók, földre sütött tekintetek.

Lobogónk: Petőfi.

Éppen ötven éve.

1999. december 31. Dolgozunk, filmet forgatunk. Szilveszter éjszakáján – már hajnalodik, csendesedik a város, lassan kiürül Kiskőrös főtere – a városszéli új szálloda mögött meghúzódó hatalmas pincészet egyik hordója előtt álldogálunk. Pohankovics Pál a jó gazda örömével mutogatja birodalmát, egyik hordóból, másik hordóból kóstolgatunk, ez egy könnyű asztali bor, mi barátkozó bornak becézzük – mondja –, ez a másik furmint, ez fogósabb, óvatosabban kell kortyolgatni. Erre a nagy hordóra Petőfi arcképe van bevésve, és egy versike, állítólag a kerítésre írta Kiskőrösön szilveszteréjszaka Petőfi Sándor. (Ejha, ez remek, nem lenne irodalomtörténeti csekélység szilveszteréjszaka Kiskőrösön felfedezni egy ismeretlen Petőfi-verset!) Hangosan olvassa a kétsoros strófát: Aki szereti a bort, a dalt, a nőt, / Az élvezze a boldog új esztendőt!

Na – mondja a gazda –, állítólag arra ment Arany János, elolvasta, és előkapta a plajbászt, s a kerítésre a két sor alá odakanyarított öt másikat: Ha innád az én savanyú boromat, / Feleségemmel töltenéd hátralévő sorsodat, / Anyósom tanítana a dalra, / Ilyesmit nem írnál a falra, / Sanyi, te marha!

Hangosan nevetünk, operatőr kollégám igyekszik szép közeli felvételeket készíteni a hordóról, a feliratról, a mosolygó arcról. Továbblépünk. Hatezer literes nagy hordó, kovácsoltvas abroncsokkal, nagyon régi darab. A belevésett dátum: 1848; a címer valamikor a kiegyezés után kerülhetett rá. Hogy sikerült megőrizni? – faggatom a gazdát. Hát, mindig vigyáztak rá a szüleim, az ötvenes években kicsit nehéz volt, de szűk volt a pince ajtaja, nem fért ki rajta, ezt az egy hordót nem tudták elrekvirálni. Így maradt meg. Megsimogatja a vastag tölgyfát. Mintha sérült volna, javították itt ezen a két helyen? – kíváncsiskodom. Igen, itt két lyuk volt, utólag kellett befoltozni. 1945. február 24-én orosz katonák jöttek a pincébe, belelőttek a hordóba, és úgy ittak, élvezték a finom bort, ahogy csorgott kifelé a lyukon.

Pohankovics Pál mosolyog. Mi is. Elképzelem: áll a két orosz katona a hatalmas hordó előtt, két sugárban ömlik a jófajta kadarka, ők meg tátott szájjal zuhanyoznak.

Okvetetlenkedem: de hát az orosz katonák más hordókba is belelőttek, azért még az ember nem jegyzi meg ilyen pontosan a dátumot.

A gazda szeme szűkül, de mosolyog.

A nagyapám akkor Kiskőrös polgármestere volt, az orosz katonák feljöttek részegen a pincéből – folytatja a történetet –, látták, a szobában parketta van, sorba állították a falhoz a családot, kiabáltak, burzsuj, burzsuj, és lelőtte… az orosz… a nagyapámat…

Szemén az odafagyott mosoly. Amikor az utolsó szót kimondaná, nem jön ki hang a torkán. Mozog a szája széle, némán.

Mozdulatlan csend. Forog a kamera.

Lobogónk: Petőfi?

Rögzítettünk egy pillanatot Kiskőrösön 1999. december 31-én.

Ha ötven év múlva megnézi valaki, majd gondol rólunk valamit.

 

Szigethy Gábor